Újhold és telifény

Betelefonáltam a befogadási minisztériumba, az ügyintézőmnek, minden hónapban kell hívnom. Novemberben azt mondtam, hogy egy hétig leszek országon kívül, aztán két hétig voltam. Arra az időre nem kapok pénzt. Izgultam, hogy hazudok. Amikor november végén hívtam, nem kérdezte, hogy mennyi ideig voltam távol, nem mondtam, azt hittem, megúsztam. Most lecseszett, hogy mondta már, 2 és 4 között hívjam, ez volt háromnegyed kettőkor. Aztán lecseszett, hogy többet voltam távol novemberben, mint mondtam. Elvigyorodtam, ezek szerint összeérnek a szálak, mindent tudnak, amit tudni akarnak. Kérdezte, hogy decemberben is voltam-e külföldön, és mondta, hogy le fogja ellenőrizni. Dühös volt. A lecseszésnek nem volt más értelme, mint hogy kiadja a dühét, mert már nem lesz több dolgunk egymással. Januártól a munkaügyi központba kell mennem, de azt mondta, ha ulpánra járok, nem vagyok munkára elérhető, ne menjek. Oké, de akkor nem tudom, ki fizeti a betegbiztosítást. Ezt nem mondtam neki, hanem alaposan kikérdeztem, hova kell mennem, aztán elköszöntem. Nyasgem.

Azért rossz kedvem lett. Fontos, hogy legyen betegbiztosításom. Akkor is, ha ulpánra járok. A rosszkedvet oldandó belevetettem magam a tanulásba, és a telefonálgatásba. Segített. Aztán ma azt gondoltam, hogy az ő dolga az, hogy nekem segítsen, és felhívtam 2 után. A harmadik hívásnál felvette, kérdeztem, ki fizeti a betegbiztosításom mostantól, mondta, hogy én, kérdeztem, hol kell intézkednem, megmondta, de nem értettem. Aztán a tegnapinál sokkal enyhébb hangon azt mondta, hogy most nem is hallotta, hogy ulpánra járok. Ez valószínűleg nekem jó, bár nem nagyon értem, miért akarják, hogy inkább dolgozzak és ne tanuljak. Ezek szerint fontosabb az államnak a munkáskéz, mint a tudás.

B-vel cseteltem. Írtam, hogy egyedül érzem magam. Visszaírt, hogy talán mert nem akarok kapcsolatba kerülni. Utálom ezt az előfőzött választ, hogy ha neked rossz, akkor biztos azért, mert ezt akarod. Valójában persze arra utalt, hogy hiába közeledett, nem engedtem közel magamhoz. Azt válaszoltam, hogy nekem olyan társ kell, aki velem van, amikor szükségem van rá. Azóta nem hallottam felőle. Nem is csodálom, hülyén nézne ki, ha amikor hívnám, a feleségének mondaná, hogy "bocsánat drágám, de most dolgom van, hirtelen Tel Avivba kell mennem."

Cseteltem L-lel, az év legjobb mondatát hallottam tőle, amikor az új keletes csábítás cikkről beszélgettünk. Valami olyasmit mondott, hogy nem érti, hogy a megcsaltak akkor vannak felháborodva, amikor mást ölel a házastársuk, és nem jóval előbb, amikor a nekik járó szeretetet nem kapják meg. Döbbenet, hogy ez milyen igaz!

Ma újhold van. Ébresztőórára ébredtem, reggeli nélkül elmentem a zsinagógába. Én voltam az egyetlen nő. A konyhából vettem magamnak forró vizet, azt kortyolgattam közben. Hazafelé menet az udvaron felszedtem egy érett grapefruitot. Most van a szezonja.

Kimentem Bné Brákba. Találkoztam egy haszid rabbival, voltam is náluk, és kivártam a hanukagyertyák gyújtását. Ma van az utolsó nap, nyolc gyertyát gyújtottunk. A legnagyobb fény. Gyújtottam velük a kapunál, és a lakásban. Ő, a felesége, egy fia és két lánya volt jelen rajtam kívül. Kicsit zavarban voltam, itt nagyon szigorúak a viselkedési normák, és nem tudom biztosan, jól csinálom-e, amit csinálok. Itt olivaolajjal töltik fel a mécseseket, öt körül gyújtottunk, ezek éjfélig égnek. Aztán visszafelé jövet néztem, mennyi ablakban égnek a lángok. Az égen az újhold és az esthajnalcsillag. Givatajimban már nem láttam mécseseket, ott már nem vallásosak laknak.

Most kezdődött a zsidó naptár szerinti születésnapom. PR-nek pedig megszületett a negyedik fia. Gyönyörű baba.

Hanuka idején

Földszinti terem, női oldal

Emeleti terem, szertartás után

Idén december 23-án nem történt semmi. Két éve műtöttek, tavaly ideköltöztem, idén takarítottam, főztem, zsinagógába mentem, utána hanukai vacsorán voltam. Egy nő szólt, hogy üljek mellé. Akkor már máshol ültem, mondtam, hogy nem. Aztán meggondoltam. Addigra már odaült egy férfi, megkértem, hogy cseréljünk helyet, mert beszélgetni akarok a nővel. Héberül kezdtük, angolul folytattuk a helycserés tárgyalást. Aztán a nőtől, akivel már találkoztam korábban, csak nem ismertem meg, szóval tőle megtudtam, hogy a férfi hajléktalan. Az utcán él, sátorban. Találkoztam vele többször, jött szeuda slisitre, a szombati harmadik étkezésre, ami Tóratanulással párosul. Azt hittem, fizikai munkás, a keze és az erős dohányszaga miatt.

Innen nézve ijesztő, ami Magyarországon zajlik. Mintha egy épület téglái nem lennének habarccsal összeragasztva, és el-eltünedezik egy-egy tégla alulról, középről, felülről. A többi még tartja, de már nem szívesen állnék alá. Az egy dolog, hogy összedőlhet, de ha valaki a romok eltakarítása nélkül újraépíti, ingatag kontármunka lesz, nem biztonságos. Már két embertől, egy amerikaitól és egy izraelitől is hallottam, hogy az egész világban van valami őrület. Itt valahogy úgy érzem, hogy biztonságos fészekben vagyok. Ezen mindig csodálkozom, hogy miért pont itt érzem biztonságban magam. Vagy mindenhol biztonságban érzem magam? Lehet, hogy az otthoniak is így érzik?

Elmentem a magyar klubba. Gyertyagyújtás, hanukatörténet, versek, prózák. Nagyon szépen mondtak mindent, de a hangosítás zavaróan rossz. Aztán aki ottmaradt, mint én is, megnéztek egy amerikai filmet sógorházasságról. Nem lesz a film megemlítve a filmtörténetben, de nagyon élveztem. Vallástalan sógor és ortodox sógornő először formális házassága, majd szerelme. Eszembe jutott, hogy a Rási lányaiban olvastam, hogy ha egy házastárs korán meghal, akkor az azt jelenti, hogy az a házasság nem az égben köttetett, és hogy az életben maradottnak van egy igazi párja valahol. A film közben azon gondolkodtam, mitől érzem úgy, hogy valami keresztényes van a filmben. Aztán rájöttem, hogy az Istent Úr-ként emlegetik, és ilyet csak keresztényektől hallottam eddig. Azok a zsidók, akiket én ismerek, Örökkévalóként említik. A végén az elhalt férj sírkövének avatásán az ifjú és persze szépséges feleség már nem parókában, hanem leeresztett saját hajjal és kicsike csipketerítővel a fején jelent meg. Ez a hozzáértők számára azt jelenti, hogy ortodoxból maszortivá avanzsált. Gyerekkoromban, ha nagyritkán elvittek a rokonaim a Dohány utcai zsinagógába, mindig nagyon viccesnek találtam, hogy az idős hölgyek nyilvánvalóan a polcról a fejükre tették a csipkét. Elképzeltem, ahogy kiveszik a porcelánszobor alól, és kis csattal hozzáerősítik a dauerolt hajukhoz. Azt csak nemrég tudtam meg, hogy ez a szimbolikus fejfedés neológ hagyomány, az ortodoxoknál a haj teljes takarása kötelező.

Új Kelet cikk - az energikus nő és a visszafogott férfi

Kedves Ilona,

Van egy új kapcsolatom, ami jó is, meg nem is. Szűk 2 hónapja találkoztam vele először, egy társkereső oldalon talált rám. Nem volt kedvem elmenni a találkozóra, előző nap randevúztam valaki mással, másnapos voltam, a másik érdekelt,  amúgy sem hiszek az internetes ismeretségekben, szóval nem, és kész … De a barátnőm rábeszélt.

3 órát beszélgettem Ádámmal, és be kell vallanom, hogy remekül mulattam, de nem tudtam eldönteni, hogy ő most érdekel-e, inkább csak nem zártam ki. Aztán elhívott szinházba, akkor már tetszett. Utána elhívott moziba. Dögrováson voltam, mozi utan közölte, hogy ő most felvisz magához és csinál vacsorát. Annyira határozott volt, hogy beadtam a derekam. (a baratnőimnek megírtam a címet, hogy hol találják meg a hullámat, ha mégis egy őrülttel lenne dolgom). Vacsorát főzött, ápolt, mondtam, hogy a bőröm is fáj, meg nem kapok levegőt, uh tényleg csak alvás lehet. Az is lett, aztán a következő randin lefeküdtem vele. Jó szaga van, jó az ágyban, nagyon figyelmes, fogja a kezem, bújik hozzám, beszél a munkájáról, a családjáról, mesélt rólam a barátainak, vesz olyan csokit amit szeretek, ha utcán vagyunk, fogja a kezem, es kimutatja, hogy együtt vagyunk. Jó a humora, jó vele filmet nézni, együtt enni, stb. eddig jól hangzik igaz?

Nnnnna, annyira mégsem jó, mert hetente kétszer találkozunk, nem töltöttünk még együtt egy hétvégét, 24 órát sem, nem járunk el együtt szórakozni, nem megyünk sehova, közben pedig itt a foursquare, amin ismerősök vagyunk , és látom, hogy végigbulizta a hetet
nem hív fel, amikor nem vagyunk együtt, nem is nagyon ír. Otthon vagyunk, filmet nézünk, vacsorázunk, úgy érzem magam, mint nagyanyó. Nem dicsér meg, ha találkozunk, hogy csinos vagyok, visszafogottabb, finomabb is mint én, nincs annyira tele élettel, érzésekkel. Nem lehet vele előre megbeszélni, hogy a héten melyik nap leszünk együtt, mert nem tudja, az én fejem meg olyan mint egy táblázat, sokszor előre programokkal. Ezek zavarnak, de közben meg ott vannak a jó dolgok.
Nem tudom, hogy mikor szóljak, hogy én nem így működöm. most, vagy várjak és nézzem meg , hogy ő magától milyen. Egyszerűen nem tudom eldönteni, mihez kezdjek vele.

Éva

Kedves Éva!

A levele szenvedélyes és hömpölyög, mint egy megáradt folyó. Úgy tűnik, pörög, minden teret betölt, egyszerre sok minden kell, minden porcikájában él. Ha jól sejtem, Ádám éppen az a férfi, aki arra tanítja, hogy csönd, nyugalom, bensőségesség legyen az életében. Ha ez igaz, tagadhatatlanul nehéz tanítás mindkettőjüknek.

A foursquare-ről lebeszélném, arra késztet, hogy minden percéről tudjunk a másiknak, ne legyen tőlünk független ideje. Ez korlátozza az egyéni időt, amire minden párkapcsolatban szükségünk van. Nem jó, ha mindenről tudunk, ha feloldódunk a kapcsolatban, illetve ha ezt várjuk el a másiktól. Szükségünk van olyan időre, amit nem a párunkkal töltünk, hanem a barátainkkal, ismerőseinkkel, és egy kicsit a saját titkokra is. Ha ezt nem adjuk meg, rátelepszünk egymásra, és elviselhetetlenül sokat követelünk a másiktól és magunktól.

Ádám képes arra, hogy az Önnel töltött időben kizárólag Önnel legyen, élvezze a pillanat adta örömöt. Ha pedig mással tölti az idejét, akkor teljesen ott van. Ha ez így van, lehet tőle tanulni. Amit tanulni lehet és érdemes, az az, hogy az adott pillanatban teljesen el tudjunk mélyülni, és minden mást kívül hagyni a pillanaton. Ez a teljesség érzését adja, és azt, hogy amikor megöregszünk, ne úgy érezzük, hogy elment az élet mellettünk.

Azt írja, mondaná az igényeit neki, de nem tudja, hogy mikor jó mondani. Azt tanácsolom, hogy az igényei közül válassza ki azokat - és ez ne legyen nagyon sok -, amelyek nem teljesítése esetén felhalmozódik Önben a feszültség, indulat, és egy idő után robban. Ne akarja az ő egész életét átrendezni, mint ahogy a saját életét sem az új kapcsolat vélt érdekében. Ez túl sok áldozatot kíván, és hosszú távon nem tartható.

Viszont azokat az igényeit, amelyek ahhoz kellenek, hogy ebben az új és ígéretes kapcsolatban fontosnak és jól érezze magát, fejezze ki. Ezeket akkor mondja el, amikor még indulat nélkül tudja mondani. Ne várja meg, míg már csak feszülten, veszekedve tudja elmondani neki, hogy mit kellett volna csinálnia ekkor vagy akkor, mert ő abból semmit nem fog érteni. Azt se várja, hogy ő kitalálja. Ha a legsürgősebbeket ki tudja választani, ez segít abban, hogy összecsiszolódjanak. Később jöhet a többi, de az is lehet, hogy némelyiket el fogja engedni, már nem lesznek olyan fontosak.  

Személyes ...

Ötvenkilenc éves lettem ... Felidéződnek az emlékeim. A gyerekkorom, amikor verekedtem, feleseltem és álmodoztam. Nagynéném mondogatta, hogy ne álmodozzak annyit, maradjak a Földön. Fára másztam, elvettem, ami kellett nekem, kiharcoltam magamnak, amit lehetett. Kamaszkoromban szenvedtem. Erről személyesen már tudok beszélni, de itt leírni még nem tudom. Egyszer beszedtem egy csomó Valerianat, hogy meghaljak. Az lett a hatása, hogy jól kialudtam magam. Másnap kipihenten, jókedvűen, de kissé csalódottan ébredtem.

Mondtam az osztályfőnökömnek, hogy elmegyek dolgozni, mert el akarok menni otthonról. Kétségbe esett. Mégis maradtam, talán elég volt ennyi, hogy valamennyire megnyugodjak. Mindenesetre érettségi után rögtön férjhez mentem. Ekkor nyuszi voltam, akik ma ismernek, el sem tudnák képzelni, mennyire próbáltam alkalmazkodni. Négy év után anyósom elhajtott. Értéktelennek, haszontalannak, elnyűttnek éreztem magam. Az a furcsa, hogy a legkétségbeejtőbb időkben is folytattam a tanulást.

Huszonöt éves koromban nagyon akartam gyereket. Megtaláltam hozzá, aki kellett. Amikor tanítottam, és Andris megszületett, rájöttem, hogy ez a két dolog az, ami igazán nekem való. A gyerek és a tanítás. Ez minden nehézsége ellenére boldog időszak volt. A csúcs az volt, amikor Petyust szoptattam és Hegelt olvastam. Ha több támogatást kapok, vagy több támogatást tudtam volna elfogadni, talán több gyerekem lenne.

A Berkeleyben töltött félév paradigmaváltás volt. Soha előtte nem kaptam annyi elismerést, mint akkor ott. Már nem tudom miért kaptam ezeket, csak arra emlékszem, hogy szabadabban lélegeztem, és az az érzésem volt, hogy mégiscsak tudok valamit, ami értékelhető, érek valamit. Kicsit önérvényesítőbb lettem már itthon is, bár még mindig nagyon óvatosan, félve a következményektől. Emlékszem, az első próbálkozásom egy tisztítóban volt, ahol a kabátot gombok nélkül adták vissza. Nagyon szép gombjai voltak, nem akartam elfogadni, hogy csak úgy eltűntek. A tisztítósnő mondta, hogy biztos levágták, hogy ne menjenek tönkre, és elvesztek. Kértem a panaszkönyvet. Meglettek a gombok.

A nagy változást az hozta, hogy elkezdtem terápiába járni. Először párterápiába akartam menni, de egyedül maradtam az ötlettel, úgyhogy egyedül mentem. Kezdtem a dolgokat új megvilágításban látni. Aztán az egyik amerikai tréningen az volt a célom, hogy újra tudjak dühös lenni. A tréner megkérdezte, ki tudna velem kiabálni. Egy alacsony arab segített a legtöbbet, aki azzal bosszantott, hogy nőként nincs jogom követelőzni. Ezen annyira feldühödtem, hogy kiabáltam vele. Utána mondta, hogy élet volt bennem. Az a bolhányi eredmény is ijesztő volt otthon, amit akkor elértem.

Először azt gondoltam, hogy éljünk külön, és meglátom. Irtózatosan féltem. A különélés élménye az volt, hogy szabad vagyok, aminek nekifogok, annak eredménye van, és azok a feladatok, amelyek olyan megoldhatatlannak tűnnek, hihetetlenül egyszerűek. Úgy döntöttem, hogy nem megyek vissza. Elváltunk. A volt férjem azt gondolta, egy lakásfelújítást nem fogok tudni egyedül megcsinálni. Megcsináltam. Ötvenéves korom után volt először saját szobám. Ekkor kezdődött a szakmai és kapcsolati sikersorozatom.

2004-ben regisztráltam a JMPointra. Új kapcsolatok, új felismerések, új élet kezdődött ezzel. Egyre inkább visszafogadtam a zsidóságomat, amit már a nagyszüleim kezdtek elhagyni. Elkezdtem bepótolni, ami kimaradt az életemből. Most itt vagyok, a decemberi születésnapomon a tengerparton mezítláb sétálok a homokban, aztán kifekszem és belealszom a tenger zúgásába.

Az ulpánon hanukai ünnepély. Meghatódom, amikor hallom az izraeli himnuszt.

Reggel szomorúan és zaklatottan ébredtem, nincsenek körülöttem, akiket szeretek, egyedül érzem magam. B-től kapom az első boldog szülinapot kívánó sms-t. Kérdem, honnan tudja. Azt válaszolja, akik szeretnek, mindent tudnak. Az ulpánon még zaklatott vagyok, utána a tenger hangja megnyugtat. Aztán elolvasom a szülinapi üzeneteket, és felvidulok. Julival este elmegyek az Ibn Gabirolra iszogatni és beszélgetni. E., aki tanítványom és ügyfelem volt kis ideig, írja: "nagyon jó dolog, hogy belekeveredtél az életembe. Legalább olyan jó, mint a pillecukor, a szappanbuborékfújó, vagy a csillagszóró, hogy csak a kedvenceimet említsem.

Érzelmileg hosszú utat jártam be ma a szomorúságtól a boldogságig.

Téli nyárban

A tanterem kicsi, vagyunk vagy huszonöten, pótszékekkel. Ha mindenki egyszerre jönne, el sem férnénk. Mindig jönnek újak is. Még mindig király vagyok nyelvtanban. Beszédben nem. Alberto mellett ülök, fiatal olasz, valami nyelvtudós, amikor jött, mellém ült, most ő előbb érkezett, mondta, hogy üljek mellé. Jó mellette, a második sorban, csak előttem franciák kotyognak, mögöttem amerikaiul csacsognak folyton. A legfiatalabb egy tizenkilenc éves harsány mexikói srác, kedves, idétlen gyerek. Ma kisminkelve érkezett. Minden van rajta bőséggel, alapozó, szemfesték, fényes rúzs, pirosító. Tökéletes a smink, kicsit harsány. Valahogy a nap folyamán a rúzs nem kopik le a szájáról, hanem egyre erősebb. Talán amikor időnként kimegy a teremből, újrakeni. Annyira meghökkentő, hogy időnként rajta felejtem a szemem. Észreveszi, de egyikünk sem szól semmit.

Újságot olvasunk. Egy fiatal nő a jeruzsálemi buszon nem volt hajlandó hátraülni, ahova a harediek gondolják, hogy a nők helye. Neki ne mondják meg a nyilvános tömegközlekedésen, hova üljön. A buszsofőr nem szólt semmit, rendőrt hívott, az próbálta rábeszélni, hogy üljön hátra. Bepereli a busztársaságot. Este a híradóban is szó van erről. Csinálnak interjút úgy, hogy el vannak takarva az arcok. Egy nő azt hiszi, hogy törvény van arra, hogy hátra kell ülnie. Magyarázzák neki, hogy régen volt, de ma már nincs. Netanjahu is megszólal az ügyben.

Nyári meleg van.

Új Kelet cikk - kapcsolat házas emberrel

Kedves Ilona!

Azért írok Önnek, mert furcsa helyzetbe kerültem, és kiváncsi vagyok a véleményére. Nemrégiben másik városban jártam barátaimnál, és ott egy társaságban találkoztam egy férfival, akivel a bemutatkozás és első érintés után éreztem a vonzódást. Láthatóan ő is szívesen volt a társaságomban, mellém ült, és kellemesen beszélgettünk. Az illető nős, de a felesége nem volt ott. Utóbb mondta közös ismerősünk, hogy az egész társaság a mi flörtölésünket figyelte, rosszallóan. Én ebből semmit nem vettem észre, de ekkor rájöttem, hogy nem az első vagyok a sorban, ha a többiek ennyire érzékenyen reagálnak.
Azóta nem találkoztunk, de szinte folyamatosan kapcsolatban vagyunk. Sms-ekben udvarol. Amikor írtam, hogy nem akarok vele testi kapcsolatot, mert a környezete látja és ellenzi, azt válaszolta, hogy a környezet semmit nem látott és nem is fog. Ez a válasz teljesen lehűtött, az lett róla a benyomásom, hogy nem akar a következményekkel számolni.
Vonz, de nem akarok az lenni, aki “elcsábít” egy jóravaló férjet, és kitaszítottnak lenni a társaságban.

Érdekel, hogy mi a véleménye erről a helyzetről.

Ilanit

Kedves Ilanit!

Mint már egy korábbi levél kapcsán is előjött, vannak olyan házasságok, amelyekben a szexualitás vagy az érzések kihűltek, és vagy egy testvéri kapcsolatba megy át a házasság, vagy csak a félelem a radikális, illetve nyílt változástól és az anyagi biztonság tartja össze. Vannak olyan kapcsolatok, amelyekben egyezség van a két fél között, hogy lehet szexuális viszonyt létesíteni házasságon kívül, a másik tudtával és beleegyezésével. Ez egy szokatlan, de tiszta szerződés.  

A leveléből az tűnik ki, hogy ismerősének nincs ilyen szerződése a feleségével, hanem titkos utakon jár, mégha mindenki tud is róluk. Ennek valóban az a következménye, hogy kirekesztik a “betolakodót”. A közösség törekszik arra, hogy fenntartsa önmagát, és egy titkos kapcsolat rombolóan hat. Ezért teljesen érthető következmény, hogy megpróbálja eltávolítani azt, akinek ezt a rombolást betudja. Általában nem rekesztik ki a közösség régi tagját, hiába ő a kezdeményezője a titkos, a közösségre ártalmas kapcsolatnak. Ő a “mi kutyánk kölyke”, ahogy mondani szokták. Viszont indulat van, és ezt az újonnan jött felé fordítják.

Ráadásul, ha még bele is szeret az ismerősébe, rengeteg szenvedésnek teszi ki magát. Ő nemigen alhat Önnél, nem töltheti Önnel az ünnepeket, nem lehet gyerekük, vagy ha mégis, őt hasonló kínlódásoknak teszi ki. Volt egy fiatal nő kliensem, aki ilyen kapcsolatból született. Nem ismerte a testvéreit, az apja mindig titokban találkozott vele és az édesanyjával. Nem kevés munkánk volt abban, hogy elhiggye, ő is ugyanolyan jogú ember, mint mások, és hogy képes legyen a magánéletében és a munkahelyén kiállni önmagáért.

Ha jól értem, ismerősének nincs szándékában felvállalni a kapcsolatot Önnel, vagy elválni a feleségétől. Ő azt az utat választja, hogy megőrzi, ami kényelmes, és megszerzi, ami kellemes. A nagyobb árat ezért Ön fogja fizetni.

Érdemes a fentieket megfontolni, amikor arról dönt, hogy belemegy-e ilyen kapcsolatba. Megértem, hogy a gyöngéd szavakra, simogató érintésekre szüksége van, ezek sokat jelentenek Önnek, én bíznék abban, hogy ezt meg fogja kapni egy olyan embertől is, akivel nem fog ennyi terhet magára húzni, és nem kell akkora árat fizetnie érte.

100-adik bejegyzés

Odamentem, dolgoztam, szeretgettem, visszajöttem.

Odafelé a repülőn előttem egy ortodox család ül. Keserű arcú fiatal nő, szomorú és kielégületlen, fiatal férfi, a szakálla ellenére is inkább gyerekarcú, kapkodó és feszült, kicsi gyerek, többnyire visít. A stewardess kihozza a megmelegített kóser kaját. A férfi mondja, hogy ez nem kóser. A stewardess morog. Úgy látszik nem tudja, hogy az a protokoll, hogy hidegen kihozza, az utas kiveszi a megmelegítendőt, és ő megmelegítve visszahozza. A visszafelé úton így csinálják, tehát a Malévnál is ismert az eljárás. A másik stewardess morog, hogy mindenki sót kér. Annyira rossz a hangulat, hogy amikor már két gyerek visít felváltva, és a mellettem ülő izraeliek pohár bor után hangosakká válnak, ideges leszek.

A cégben, amelynek dolgozom sok a feszültség. A felsővezetés egy rosszul működő család képét mutatja. Megvannak a szerepek, az anya, apa, a rossz fiú, a kedvenc gyerek, minden, ami kell. Annyira be vannak merevedve a szerepek, hogy erőteljes beavatkozás kell. Veszik a lapot, dolgoznak. Beindul valami.

Budapesten sötét van, köd, szmog, rémisztő hírek. A lakás kellemesen meleg.

Andrisnak szülinapi vacsit csinálok. Torta helyett a hozott gyümölcsöket teszem ki egy tálba. Gránátalma, sárgadinnye, maracuja, datolya, eper, mandula. Illatos, szép, finom.

B. amikor megtudja, hogy ulpán gimelre járok, kérdezi, hogy ennyire hatékonytalan, hogy még mindig tanulok? Nem is értem a kérdését, aztán megérti, hogy annyira szeretek iskolába járni, hogy mindent végigjárok, amit lehet.

Kilépek a repülőből, érzem a langyos párás levegőt, és már ez relaxáló hatású. Visszaérve beszélek E-vel, a helyi kollégával, aki el akart hívni egy szakmai konferenciára, hogy beszéljünk a változásról, de kiderült, hogy a program már betelt, nem tudunk fellépni. Mondja, hogy kapott egy megbízást, hogy egyetemen csináljon egy gestaltos képzést, és behívna, hogy én is tanítsak. Kérdezi, hogy fogok-e tudni tanítani héberül. Szerinte már elég jól beszélek. Teljesen izgalomba jövök, kérdezem, mikor lesz, kiderül, hogy minimum egy félév múlva. Basszus, van egy félévem arra, hogy úgy beszéljek héberül, hogy merjek tanítani.

Új Kelet cikk - önérvényesítés

Kedves Ilona!

Nagy örömmel olvasom az Új Kelet hasábjain a hetente megjelenő
tanácsait. Én most egy karrierrel kapcsolatos kérdésben szeretném a
véleményét kérni. Csaknem egy évtizede élek már Izraelben, elég jól
beszélem a nyelvet, a szaktudásomat mindig megdícsérik, de valahogy
mégsem sikerül előrejutnom a munkahelyemen. Öt éve dolgozom ugyan
annál a cégnél és a fizetésem szinte alig változott. Kereshetném a
hibát a főnökökben, de arra gyanakszom velem van a baj, én nem tudom
elég jól menedzselni az általam elért eredményeket, mások ügyesebben
fényezik magukat. A munkahelyen én vagyok az egyetlen nem szabre, de
mivel érettségi után jöttem ki, mostanra már nem lógok ki annyira a
sorból. Gyerekként sem akartam mindig a középpontban lenni, de itt az
izraeli környezetben kimondottan visszahúzodottá váltam, először a
nyelvtudás hiánya miatt, aztán meg egyszerűen rajtam maradt ez a
szerep. A magyar srác, aki szép csöndben mindent elvégez, nem
veszekszik, nem kiabál. Félre ne értsen, nem a veszekedés hiányzik,
szívesebben dolgozom csendben és nyugalomban, de látom, hogy a
többiek, akik velem együtt kezdtek, talán kevesebbet is tesznek le az
asztalra nap mint nap, de mostanra már 30-40 százalékkal magasabb a
fizetésük. Azt szeretném kérdezni, hogy van arra esély, hogy egy
magyar ember elsajátítsa ezt a lazább keleti stílust? Mit tehetnék
azért, hogy a főnököm jobban észrevegyen?

Válaszát köszönöm!

Gábor Jeruzsálemből

Kedves Gábor!

Az Ön esete nem minden tekintetben izraeli sajátosság. Például azért nem, mert a szaktudás önmagában már szinte sehol nem elegendő az érvényesüléshez. Az viszont tagadhatatlan, én is azt tapasztalom, hogy itt Erecben a nyílt önérvényesítést jobban értékelik, mint Magyarországon.

Kezdjük azzal, hogy vannak személyiségbeli különbségek az emberek között. Azok, akiket extravertáltaknak nevez a lélektan, többnyire könnyen megnyílnak, szinte mindent kimondanak, ami eszükbe jut, még gondolkodni is beszélve szeretnek, szeretik befolyásolni a környezetüket, és hagyni, hogy az befolyásolja őket. Ahol jelen vannak, észreveszik őket, kitöltik a teret.

Azok, akiket introvertáltaknak nevez a lélektan, belül élik a világukat, csak akkor beszélnek, ha fontos mondanivalójuk van, szívesebben dolgoznak egyedül vagy kisebb csoportban, és a fejükben tökéletesítik a gondolataikat. Nem feltétlenül veszik őket észre, és sajnos sokszor a nagyon jó gondolataik is megmaradnak náluk. Elképzelhetőnek tartom, hogy Ön introvertált. Ez a személyiségjegy nem változtatható, mert - legalábbis az elmélet szerint - velünk született, de azok a magatartások, amelyek az extravertáltakra jellemzőek, legalábbis részben megtanulhatóak.

Ettől különbözik az, hogy valaki neveltetése révén gátlásos, zárkózott, akár extravertált, akár introvertált. Az ilyen ember zavarban van, ha figyelnek rá, lehetőleg visszahúzódik a reflektorfénytől. Ez változtatható. Volt egy ismerősöm, akinek nehezére esett mások előtt megszólalni, de vezető akart lenni, és úgy “edzette” magát, hogy bűvészmutatványokat tanult meg és adott elő. Ez aztán segített neki abban is, hogy később beszéddel teremtsen kapcsolatot a külvilággal.

A harmadik tényező az önérvényesítés vagy asszertivitás. Ez a saját érdekeim ismerete, és kiállás mellettük akkor is, ha konfliktussal jár. Nem agresszió, azaz nem a másik letiprásával jár együtt, de nem is meghunyászkodás, a saját érdekek rendszeres háttérbe szorítása. Amikor tisztelem a másik érdekeit, ugyanakkor a sajátjaimat is, és együttműködöm a mindkettőnknek megfelelő megoldás kialakításában, az az önérvényesítés. Ez is magatartás, nem személyiségjegy, így változtatható, fejleszthető.

Nézzük, mit lehet tenni az Ön esetében. Ha van a cégnél rendszeres teljesítményértékelés, akkor annak során érdemes egyeztetni a főnökkel, hogy ő hogyan látja az Ön teljesítményét, ehhez képest Ön mit lát a fizetéseknél. Az segít, ha a főnöke kimondja, mit hiányol az Ön működésében, mert akkor nem kell találgatni, megvan, hogy hol célszerű önmagát fejleszteni. Ha nincs szervezett teljesítményértékelés, akkor Ön kezdeményezze a beszélgetést. Ha Ön nem védi meg az érdekeit, senki nem fogja, ez nem várható el másoktól. De ha látják, hogy Önnek fontosak, és ki is tart mellettük, akkor nekik is fontos lesz.

Felteszem, egy ilyen beszélgetéstől tart, és nehezen megy bele. Ezért azt javaslom, hogy valamennyire gondolja végig, mit is mondana. Ha van megbízható kollégája, vele beszélje meg előbb a dolgot. Ha van türelmes barátja vagy családtagja, akkor próbálják is ki. Ön mondja, amit mondani akar a főnöknek, a barát vagy családtag úgy reagáljon, ahogy természetesen jön neki. Ebből fogja tudni, milyen hatása van annak amit, illetve ahogyan mond. Fontos lehet tudni, hogy ha bizonytalanság hallatszik a hangjában, akkor ez könnyedén visszautasítást hívhat elő a másikban. Ezért is érdemes gyakorolni egy ilyen szokatlan helyzet előtt, és közben figyelni a hangját, kézmozgását.

Összefoglalva: a személyiségjegyeinken nem tudunk változtatni, de a magatartásunkon, kommunikációnkon igen. Ha az Önök cégénél alkalmaznak coachot (személyes vezetésfejlesztési szakembert), érdemes vele ezen dolgozni. Ha nem, vagy az Ön számára nem elérhető, akkor azt javaslom, hogy a google-ban írja be az “asszertivitás gyakorlatok” kifejezést, és szemelgessen a kihozott oldalakon.

Egy jó nap

Holnap kezdődik az ulpán. Tegnap is, ma is egy-egy órát töltöttem a könyvtárban, a folyóirat-olvasóban, és olvasgattam a címeket, néha a mobilomat használtam szótárként. Egy óra újságolvasás eléggé lefáraszt.

Akartam múzeumba is menni, de tegnap zárva volt, ma meg telefonált B. hogy Tel Avivban van, találkozzunk. Találkoztunk. Kimentünk a tengerpartra, leültünk a homokra a törülközőjére. Rajtunk kívül csak a parton futók és sétálók. Süt a Nap, a homok hűvös, fázik a lábam. Amikor meglátok három NDK-s túristát úszni a tengerben - kik mások lehetnek decemberben -, kedvet kapok én is. Nincs nálam fürdőruha, B. felajánlja az ő úszónadrágját és egy trikót, ha tényleg olyan őrült vagyok, hogy be akarnék menni a vízbe. Tényleg. Fogja a törülközőt körülöttem, átöltözöm a takarásában. Kicsit bonyolult, de sikerül.

A víz közel nem olyan hideg, mint első pillanatra tűnik. Meglep, hogy sós, pedig tudtam, hiszen tenger, próbáltam már. Megint a szabadságérzés, mint szinte mindig a tengerben úszva. Egyedül vagyok ebben az óriási medencében. Jó is ez.

Aztán kiúszom, újra a bonyolult logisztika, hogy rámkerüljön a száraz ruha. Megnézzük a naplementét, addigra már nagyon fázik a lábam, amire nem akarom a cipőt visszahúzni, amíg a mély homokban megyünk.

Elautózunk egy piac környéki jemeni étterembe. Ahogy B. lelassít két férfi mellett, és lehúzza az ablakot, az egyik rögtön mondja, hogy "tessék". B. kérdezi, honnan tudta, hogy kérdezni akar valamit. A fiatal férfi válaszolja, hogy láttam. "És azt is tudja, hogy mit akarok kérdezni?" Találgatni kezdenek, hogy mit keresünk, nem találják el. Vidám, játékos párbeszéd emberek között, akik még sose látták egymást. Amikor B. mondja az étterem nevét, mondják, hogy az zárva, de van egy nagyon jó hely, jemeni és kóser, és elmagyarázzák, hol.

Belépünk az étterembe. Kicsi, üres, szocialista étkezde hangulata lenne, ha nem lenne a falon a lubavicsi rebbe és két szintén híres rabbi rokonának a képe. Kicsi, görnyedt, nehézkes mozgású, fehér szakállas öregember jön elénk. Kérdezi, mit kérünk, én nem értem a beszédét. Mikor mondom, hogy birkabordát ennék, B. mondja, az biztos nincs itt. Azért megkérdi, az öreg mondja, hogy persze, hozza. Teát is kérek, hozza, cukrosan, amilyet soha nem iszom, de most jól esik. Mindent úgy hoz, hogy kételkedem, hogy elér az asztalunkhoz, rohannék segíteni, de mindig odaér. Amikor közel van hozzám, feltűnik, hogy az arca nem olyan öreg. B. szerint hetvenes lehet.

Olajbogyó, uborka, pita, falafel, nyárson sült csirke, kolbász, birkaborda, sült krumpli, saláta. Régen ettem ennyi húst. Minden hihetetlenül finom, B. mondja az öregnek, hogy az ő városában nincs ilyen finom falafel. Az öreg arca nem rezzen, válaszolja, hogy Jeruzsálemben sincs. Szeretem, amikor valaki ennyire tudja, hogy milyen érték létrehozására képes, hogy még a hangszínén sem változtat, amikor ezt mondja. Hiszen ő tudja.

Végig csak mi vagyunk, később jön egy fiatalember, az szedi le az asztalt. B. beszélget vele. Ezek az izraeliek mindenkivel beszélgetnek. Kiderül, hogy ő az unoka. Elmondja, hogy mindent az öreg csinál, és az ő titka a fűszerezés, senkinek nem árulja el.

B. felajánlja, hogy megmasszíroz, és az nagyon jó lesz nekem. Ezt már hallottam. Pár hónappal ezelőtt már ajánlott ilyet valaki. Amikor annak mondtam, hogy köszönöm, egyelőre nem kérem, azt követően nem telefonált többet. Ezt elmesélem B-nek is. Lehet, hogy az izraeli férfiak specialitása a masszírozás, ami a nőknek nagyon jó? Végülis nem kizárt. Régen azt sugallta valami, hogy a nő dolga örömet szerezni a férfinak. Nem tudom, hogy az idők változtak, vagy az izraeli férfiak gondolják úgy, hogy az ő dolguk örömet szerezni a nőnek. Mondjuk a zsidó vallás ezt javasolja, lehet, hogy innen ered a különbség.

Többnyire héberül beszélünk, nagyon élvezem, B. pedig türelmesen kivárja, míg előállítom az ige múlt vagy jövő idejét. Úgy vagyok ezzel, mint középiskolás koromban a másodfokú egyenletrendszer megoldó képletével, soha nem emlékeztem, mindig újra előállítottam. Ezzel együtt viszonylag folyamatosnak hallom a beszédemet. A megnyugtató környezet segít abban, hogy előjöjjenek a szavak.

Már nem emlékszem, hogy hol engedtem el, hogy beszámoljak az Orange-zsal folytatott harcról. Írtam a Távközlési minisztériumnak, nem válaszoltak, írtam megint, válaszoltak, hogy az Orange próbált hívni, de nem ért el. Újra írtam, hogy amikor külföldön vagyok, kikapcsolom az izraeli mobilom, mert egy vagyonba kerül külföldön használni (mint kiderült, ha én hívok, percenként kb. 1000 forint, ha engem hívnak, percenként kb. 700 forint). Ma hívtak az Orange-tól. A fiatal férfi hosszan magyarázza, hogy januártól kezdve melyik hónapban miért annyit fizettem, amennyit. Ahogy beszél, világos, hogy a minisztériumi levelet továbbküldték nekik. Amikor elér júniushoz, közbevágok , hogy engem igazán az zavar, hogy fizetnem kell a mobilért, amire azt mondták, hogy ingyen van. Először próbálja elmagyarázni, mit jelent az ingyen az Orange-nál, de leugatom. Erre mondja, hogy ennek utánanéz, és visszahív. Később visszahív és azt ajánlja, hogy mostantól nem kell fizetnem a mobilért. Hét hónap van hátra, ennyit nyertem, meg annyit, amit eleinte nem kellett fizetnem. És a továbbiakban, ha bármi gondom van, a honlapjukon írjak. Mondom, nincs angol. "De van ... ja, tényleg nincs." Mindenesetre elmagyarázza, hogyan tudok nekik írni. Úgy látszik, nem szeretnék, ha a minisztériumot zargatnám megint.

Nagyon örülök. Megerősödik az az érzésem, mint amit az USÁ-ban tapasztaltam meg, hogy ha kitartó vagyok, elérem, amit akarok. Nem mintha Magyarországon nem tudtam volna kielégíteni a legfontosabb igényeimet, csak sokkal több erőfeszítéssel és sokkal több kompromisszummal, annyira, hogy volt, amikor belefáradtam, feladtam. Itt úgy van a rendszer kitalálva, hogy ha azt hiszem, hogy igazam van, akkor előbb-utóbb igazam lesz. Ráadásul a Nap is süt.

Kezdődik a pörgés

Elmentem múzeumba. Csak nemrég jöttem rá, hogy a Tel Aviv múzeum tíz perc gyalogútra van tőlem. Még mindig ingyen tudok bemenni, ezt csak egyszer használtam ki eddig. Ideje folytatni. Huszadik századi festészetet néztem, és tetszett. Ez meglepett. Bementem a múzeumi boltba, ezeket még Amerikából imádom, tele vannak szép és hihetetlenül kreatív dolgokkal. Gyorsan el is költöttem 140 sékelt. Ajándékokat vettem, csak egy asztali naptárt vettem magamnak, amire ugyan nincs feltétlenül szükségem, de annyira kedvesen néz ki, hogy nem hagyhattam ott.

A múzeum mellett van az ország legnagyobb könyvtára. Carol az első perctől kezdve mondja, hogy menjek oda tanulni, de csak most szántam el magam. Be is iratkoztam, van kártyám, ingyen kölcsönözhetek könyvet, zenét, meg van olvasó terem, zeneterem, Rambam terem, itt vallási könyvek vannak, és persze gyerekkönyvterem. Most nem mentem be egyikbe sem, egy napra ennyi kultúra elég.

A Sufraszol boltban a pénztáros megkérdezte, hogy most lesz-e a szülinapom. Annyira meglepődtem, visszakérdeztem, hogy látja-e. Mondta, hogy igen.

Sürgősen vissza kell mennem Budapestre. Az egyik flow-s cég egyik kliensénél a felsővezetés rosszul működik. A kolléga szerint vagy én tudok segíteni, vagy senki. Fizetik a repjegyemet, csak menjek. Elvállalom. Kimarad néhány nap az ulpánból, ez rossz, de a helyzet izgat.

Megkerestek, hogy dolgozzak egy hiperaktív, súlyosan szorongó kamasszal. Megkérdeztem a súlyos anyagi gondokkal küzdő anyát, hogy körbenézett-e ingyenes kezelésért. Ez beindította, beszélt az iskolai pszichológussal, aki azt mondta, hogy ő hivatalból nem kezelheti a gyereket, de talált neki olyan helyet, ahol az itteni ár kevesebb, mint tizedéért, de még az is lehet, hogy ingyen dolgoznak vele. Ő meg dolgozhat az anyával. Ez a legjobb megoldás, hiszen ahol a gyerekkel baj van, ott valószínűleg a felnőtt világ bajait jeleníti meg, így akkor hatékony a kezelés, ha mindenki benne van. Amikor még azt hittem, a gyerek az ügyfelem lesz, arra gondoltam, hogy elviszem a múzeumba szörnyeket nézni.

Hagyom, hogy körülöleljen a fény.

Új Kelet cikk - a dühös asszony

Kedves Ilona!

A barátnőm miatt fordulok Önhöz, szerintem nagy szüksége lenne egy alapos beszélgetésre, de persze  a világ összes kincséért sem ismerné be. Ajala 30 éves múlt és már több mint tíz éve van Izraelben, közben férjhez ment és elvált, egy időre elhagyta az országot aztán a kisfiával visszatért. Soha nem volt könnyű egy gyerekét egyedül nevelő anyukának, de Ajala minden segítséget megkapott a barátaitól és az államtól is. A volt férje néha elmaradozik a gyerektartással, de aztán
rendre pótolja és a gyerekkel is törődik, az ünnepeket rendszeresen vele tölti a csemete. Biztosan a kicsinek sem könnyű, de én nem miatta, hanem az anyukája miatt aggódom. Ajala egy ideje fejébe vette, hogy vállalkozni fog, minden követ megmozgatott, de sajnos csak a barátaitól remélhetett valami kezdőtőkét, mert a bankok nem értékelték az általa benyújtott üzleti tervet. A botrány akkor tört ki, amikor közös barátaink meggondolták magukat és visszaléptek az üzlettől, még annak konkrét létrejötte előtt. Értelmesen elmagyarázták Ajalának, hogy három apró gyermeket nevelnek, s ha valami miatt csődbe megy az üzlet, akkor az a kevéske anyagi biztonságuk is megszűnik. Azt hitték a barátság okán Ajala megérti a szempontjaikat, de ő csalódottságában kigyót-békát kiabált rájuk, hónapok óta szóba sem áll velük, elutasít minden megbeszélést. Hiába kértek fel közvetítőket, Ajala teljesen megmakacsolta magát és nem hajlandó egy lépést sem tenni azért, hogy a sokéves barátság legalább annyira helyreállhasson, hogy képesek legyenek egymás szemébe nézni. Nem ők az egyetlenek, akivel haragban van, szomorúan látom, hogy napról-napra mindenkivel összevész, egyre inkább elmarja maga mellől az embereket. Miközben vágyik a társaságra, egy jó társra, viselkedése miatt egyre magányosabb lesz. Mit tehetnék érte?

Ráchel

Kedves Ráchel!

Még ha kapcsolatban élünk, akkor is előfordul, hogy időnként besokallunk, ingerlékenyek vagyunk, elegünk lesz abból, ami van, és nem látunk reményt arra, hogy jobb lesz. Annak a szülőnek, aki egyedül neveli a gyerekét, a hétköznapokban és amikor a gyerek beteg, magának kell megtalálni a problémákra a megoldást, különösen nehéz a helyzete. Nem meglepő, ha időnként kilátástalannak éli meg.

Leveléből úgy tűnik, hogy Ajala ki akar törni ebből a helyzetből, valami új perspektívát keres, és a kisvállalkozás indításában véli ezt meglátni. A barátai a barátság okán hitelezni akartak, aztán rájöttek, hogy a család biztonságát kockáztatták ezzel, és visszaléptek. Ugyanakkor azt várják el Ajalától, hogy szintén a barátság okán fogadja ezt el, és minden menjen tovább a régi módon.

Ajala valószínűleg megcsalatva érzi magát, és feltehetően nem először. A feszültség, a kimerültség ingerlékenységet okoz. Ettől lehet, hogy sokkal erőteljesebben reagál, mint amit a környezete elfogad. Mivel csalódott, azaz érzelmileg érintik a történtek, az ésszerű magyarázat mit sem segít. Azt úgy értelmezheti, hogy a becsapásnak adtak racionálisnak tűnő álarcot.

Lehetséges, hogy Ajalának sok jóakarója van, mégis, valamilyen alapvető szükséglete nincs kielégítve. Ha például a magányosság az, ami a leginkább bántja, akkor a környezetében lévő harmonikusnak tűnő családok, az azokból érkező sajnálat vagy vigasztalási kísérlet nem csökkenti a magányérzetét, hiszen nem őt látják és értik, hanem csak megpróbálják megnyugtatni, hogy ne okozzon annyi galibát - vélheti, joggal.

Ajala támogatása nem csökkentheti a baráti család biztonságát, ezért helyes volt az a döntés, hogy visszaléptek a hitelezéstől. Nagyon kockázatos lépés az üzletet és a baráti kapcsolatot összekeverni. Elsülhet jól is, de nagyon rosszul is. Vannak Izraelben kisvállalkozásokat támogató szervezetek, az egyik ilyen a Keren Semes (http://www.keren-shemesh.org.il/). Ők tudnak segíteni abban, hogy megvalósítható üzleti tervet dolgozzon ki valaki, és ez esetben még hitelt is tudnak adni.

Önök tehát nem az üzleti elképzeléseiben tudnak Ajalának elsősorban segíteni, hanem abban, hogy jobb lelkiállapotba kerüljön. Ha van valaki a baráti társaságból, aki el tudja viselni, hogy Ajala ráönti az indulatát, akkor próbálja kideríteni, hogy mi fáj neki annyira, anélkül, hogy jelentéktelenítené azt, amit mond, vagy rögtön megoldásokat kínálna neki. Amire most leginkább szüksége van, az az, hogy valaki meghallgassa. Ezután lehetséges, hogy találnak valamilyen ösvényt a megoldások felé.

Napsütés, napsütés

Még Budapesten péntek délután tanítok a Műegyetemen, coaching kurzus, meghívják különböző irányzatok képviselőit, én vagyok a Gestalt irányzat. Jön P. és L. tanítványaim az idei coaching iskolában, érdekli őket, hogyan tanítok idegeneknek. L. lesz a sábeszgojom, ahogy ő mondja, sábeszbojom, mert mire végzek, bejön a szombat. Élvezem a tanítást, ahogy egyre nyitottabban érdeklődnek, aztán a bemutató coacholást. Az nehezen indul, mindketten halkan beszélünk, érzem a hangomban a fojtottságot. Javasolom az ügyfelemnek, hogy fordítsunk félig hátat a csoportnak, ne zavarjon a jelenlétük. Tetszett neki az ötlet, belelendültünk, a tizenöt perc végén már megvolt, hogy mi az igazi téma.

Megint szóba kerül, hogy írjak könyvet a gestaltos coacholásról. Ez most annyira beindított, hogy már a struktúrája is megvan. L. tud nagyon inspirálni, úgy döntök, megkérem, hogy tegye. Majd kitaláljuk, hogyan jó mindkettőnknek.

Szombat este továbbtart a pakolás, mint gondoltam. Valahogy szomorú vagyok. Mintha elhagynék valakit, akit szeretek. Reggel Pistiék jönnek értem, együtt vidámkodunk a kocsiban meg a reptéren. Amikor már a gépben ülök, nézem a vicces animációt a biztonsági előírásokról, hallgatom héberül, felszabadult érzésem lett. Megyek haza. Megyek a napsütésbe. A stewardessekhez héberül beszélek, de a paradicsomlé az istennek se jut eszembe, úgyhogy rámutatok, és mondom, hogy ezt kérem. Jó ez így is. Lejegyzem a megírandó könyv struktúráját, amennyi a fejemben van. Nagyon elégedett vagyok, hogy idáig eljutottam. Azt is kitalálom, hogy melyik kiadót keresem meg. De majd kell további inspiráció, hogy meg is íródjék a könyv.

A vonaton Tel Aviv felé egyszerre három férfi telefonbeszélgetését hallom. Egyikre sem figyelek, mindegyikből elcsípek valamit, amit értek. Hát igen, ez Izrael. Itt szinte mindig többen beszélnek, mint amennyire figyelni lehet.

Az állomástól hazáig húzom a bőröndöket, nem süt a Nap, mégis világosabb van, mint Budapesten, talán mert mindenhol zöldek a fák és bokrok. Tizennyolc-húsz fok lehet, nagyon kellemes az idő, lobog a nyitott kabátom, ahogy haladok.

Másnap reggel kilenckor arra ébredek, hogy szól a telefonom. Az ulpánról hívnak, hogy nem negyedikén kezdődik a következő kurzus, hanem hatodikán. Már félórával előbb is hívtak, de azt nem hallottam meg. Úgy döntök, hogy nagyon lazán csinálom a dolgaimat, hagyom magam kipihenni. Nehéz, mert mindent egyszerre le akarok rendezni. Hiányérzetem van, a kötelező struktúra megtartana, most túl szabad vagyok.

A zöld biciklivel tizenegy körül elindulok röntgenre. Útközben hallom a nevem, aztán mikor másodszor hallom, odanézek. Lili, öreg barátaim velem egykorú gyönyörű lánya ül egy kávézó teraszán, és szólít. Megörülünk egymásnak, megöleljük egymást. Mondja, hogy nemrég éppen rólam beszélt a barátnőinek, és íme, megjelenek biciklin.

Tapasztalatot akarok szerezni az itteni egészségügyről még úgy, hogy tulajdonképpen nincs semmi bajom, és nem vagyok feszült. A rendelőben próbálok eligazodni, segítséget kérek először egy várakozótól, aztán az ügyintézőtől. Kb. félórát várok, közben szól a TV, és egy nő a kezembe nyom újságot. Morog, hogy mennyit kell várni, én derűsen hallgatom, ennél rosszabb körülmények között, több várakozáshoz vagyok szokva. A röntgenorvos most kedvesebb, mint a múltkor, lehet hogy megismert. Az ortopéd orvos elküld fizioterápiára. Tornázni fog a kisujjam.

Új Kelet cikk - a megcsalt feleség

Kedves Ilona!

Önnek írok, mert mástól szégyellek segítséget kérni. A környezetemben mindenki azt hiszi, hogy boldog házasságban élek. A baráti házaspárok nagy része az elmúlt 5-10 évben elvált, a barátnőim csodaként tekintenek az én páromra és a kapcsolatunkra. Azt azonban nem tudják, hogy a kapcsolatunk már koránt sem a régi.
A gondok talán akkor kezdődtek, amikor a legkisebb fiunk is kiköltözött otthonról. A férjem elkezdett egyre többet eljárni, egyre furcsábban viselkedni - én pedig lassan gyanakodni kezdtem. Aztán egy pár napja magamhoz vettem a telefonját és leellenőriztem a hívásait, üzeneteit. Bizony megcsalt. A közös bankszámlánkról érkező levelek is azt mutatták, szokatlanul gyakran ült be éttermekbe, egyszer még szállodai szobát is kivett egy közeli városban.
Nem merek szólni senkinek - még neki sem - a dologról. Attól tartok, hogy minden tönkremegy. A barátaim, tudom, csak sopánkodnának, ha megtudnák, mi történt. Tanácstalan vagyok - legszívesebben összepakolnék és elmennék valahová, messzire és csak akkor jönnék vissza, amikor minden helyrerázódott.

Tova


Kedves Tova!

Azért ne pakoljon össze, hogy elmenjen és csak akkor jöjjön vissza, amikor minden helyrerázódott! Nem várható, hogy magától helyreálljon egy elhidegült kapcsolat. Ha visszajőve jó lenne a kapcsolat, feltehetően csak egy ideig, hiszen ha nem néznek szembe a problémával, az újra fog jelentkezni.

Azt írja, hogy akkor kezdődött minden, amikor a legkisebb fiuk is elköltözött, és a férje egyre többet járt el otthonról Ön nélkül, Ön által ismeretlen helyre, társaságba. Ebből arra következtetek, hogy a kapcsolatukat már egy ideje csak a gyerekekről való gondoskodás tartotta össze, és amikor erre már nem volt szükség, nem maradt összetartó erő sem.

A környezetükben az Önök házasságát csodálták, pedig a harmónia látszata halott kapcsolatot takart. Ha jól sejtem, mindketten eléggé magukramaradottak lehettek ebben a hideg, a külvilág felé problémamentesnek mutatkozó kapcsolatban.

Egy párkapcsolatban a konfliktus, bár nem szeretjük, de a két fél erőfeszítése lehet azért, hogy megtalálják az együttélés legjobb módját. A konfliktus hiánya a kapcsolat kiüresedésére, elhalására utal. Ilyen helyzetben logikus, ha legalább az egyik fél, gyakran azonban mindkét fél a házasságon kívül keres olyan kapcsolatot, amely élettel teli, amelyben megélhet érzéseket, szenvedélyt.

A kérdés az, hogy mit lehet tenni ilyenkor. Először döntse el, hogy ér-e még a kapcsolatuk annyit, hogy erőfeszítést tegyen az életre keltéséért. Ha nem, beszéljék meg, hogyan teremtsenek tiszta helyzetet mind a maguk, mind a gyerekeik számára. Ha még mindig fontos a férje az Ön számára, szeretné vele megújítani a kapcsolatot, akkor közösen gondolják végig, mi az, ami hiányzik belőle, vagy mi az, ami túl sok, és mit tehetnének azért, hogy újra az a meleg támogató kapcsolat legyen, ami hajdanán volt.

Nehéz ebből a látszatokkal telített csöndből kitörni. De érdemes, mert az, ami most van, egyikőjüknek sem jó, egyikőjüknek sem adja azt, amit egy párkapcsolat adhat. Azért is érdemes, mert a gyerekeiket is arra tanítja, hogy erőfeszítéssel helyre lehet hozni elromlott kapcsolatot, vagy emelt fővel ki lehet jönni belőle. Egy vagy több ilyen beszélgetésre van szükség, és ez nem könnyű, hiszen ennek során kiderülhetnek olyan dolgok, amikkel eddig nem akart szembenézni. Vannak párterápiával foglalkozó szakemberek, akik segítenek ilyen beszélgetések lefolytatásában.

Remélem, lesz bátorsága megtenni a szükséges lépéseket.

borongós november Budapesten

Hideg van és szmogriadó. Örültem a napsütésnek a múlt héten. Nem megyek orvosi vizsgálatra, végzem a dolgom, belezsúfolok a rendelkezésemre álló időbe mindent, amit csak tudok.

Reggel taxival megyek a tréninghelyszínre. Régi jó ismerős a taxisofőr, velem egykorú testes, kedélyes férfiú. Meséli, hogy kirúgta a barátnője. Ugyanazzal a lélegzetvétellel javasolja, hogy ha nem találjuk meg a tréning helyszínét, meghív a saját házába, süt nekem finom, jó hurkát, kolbászt, krumpliszeletekkel, szekszárdi vörösborral. Ebéd után pihenünk, aztán meghallgatjuk Lagzi Lajcsit fél hatkor, majd megesszük a maradék disznótorost. A röhögésből alig tudok magamhoz térni. Nem árulom el, hogy a csoporttal, amelyiket tanítom, este a kóser étterembe megyünk búcsúvacsorára. Se hurka, se kolbász, se kannás bor.

Az egyéves tréning utolsó előtti napja. Azzal indítom, hogy a végefelé járunk, és a csoport holnap este meghal. Döbbent csend, érzem a szomorúságot és a könnyeimet. De most egyedül vezetem a csoportot, nem sírhatok. Folytatom és megnyugszom.

Este az étterem tulajdonosához odamegyek köszönni. Kezet nyújtok, szokása szerint kezet csókol. Örülök, hogy látom, kedvelem és tisztelem őt.

Az Új Kelet levele megcsalt feleség dilemmájáról szól. Azt javaslom neki, döntse el, mennyire fontos neki még a férje, ha igen, menjenek párterápiába. Azt veszem észre, hogy nincs bennem az a feltétlen elfogadás, mint más kérdezők esetében, őt is felelősnek tartom a kapcsolat ürességéért, hidegségéért, a hazugságokért. Felmerül bennem, hogy ez talán nem jó, de nem változtatom meg az írásomat.

A lakásban meleg van, otthonos, tiszta, kényelmes, minden az enyém. Nem olyan, mint Tel Avivban.

A zsinagógában Rabbi Johanan és Rés Lákis történetét tanuljuk a Talmudból. Mindig megérint az a szenvedés, amit Rabbi Johanan nárcisztikus arroganciája előidéz. Mégis azt látom a történetben, hogy a szenvedély ugyanaz, amely nagy teljesítményre késztette őket és amely megölte őket.

Már vágyom a napsütésre.

Új Kelet cikk - Soa

Kedves Ilona!

Az édesanyám miatt írok Önnek, segítségét szeretném kérni. A mamám soá-túlélő - Erdélyből vitték el az egész családot, csak ő és az öccse tértek vissza.  A háború után mindketten alijáztak, azóta is itt élnek. Ennél többet azonban nem tudunk a dologról, soha nem beszéltünk a témáról. Édesapám nem hagyta, hogy anyukát faggassuk, szigorúan megtiltotta. Mindig azt mondta, hogy valami olyan sötét dolog történt a mamával, amit jobb, ha hagyunk, hogy békében, magában eltemessen.
A családi hagyomány tehát mindig az volt, hogy nem kérdeztünk, nem utaltunk a háborúra, ezzel pedig látszólag mindenki elégedett volt. Édesanyám most már nyolcvan éves elmúlt, egy pár éve idősek otthonába költözött - nem tudta már magát ellátni, és volt egy olyan érzésünk, hogy kezdi elveszíteni kapcsolatát a valósággal is. Ezt meghazudtolva azonban az elmúlt pár hónapban elkezdett beszélni a gyerekkoráról, és - mindenki legnagyobb megdöbbenésére - a háború alatti élményeiről is. Mi azonban nem tudunk mit kezdeni mindezzel. Nővérem is és én is automatikusan elfordulunk, amikor ilyesmiről kezd el beszélni, nem tudunk mit válaszolni, pedig valami látszólag nagyon kikívánkozik belőle.
Mit gondol, mit kellene tennünk?

Üdvözlettel, köszönettel,

K.

Kedves Levélíró!

Érthető a tanácstalansága, azért is, mert váratlanul érte Önöket a hallgatás vége, és azért is, mert olyan dolgokat hall, amelyeket nehéz meghallgatni még egy idegennek is, különösen Önnek.

Azok közül, akik átélték a borzalmakat, nagyon sokan azt az életstratégiát választották, hogy nem beszélnek róla, hátha elfelejtik ők maguk is. Ez sajnos nemigen történik meg. Lehet, hogy elfelejt egyes részleteket, de a teste és a lelke nem felejti el a szenvedést, és időnként előjön álmokban, vagy akár nappal egy hang, egy arc, egy kép előhívja az emlékeket, vagy a szomorúságot, indulatot.

A hallgatással az a baj, hogy a megtörtént események okozta érzésekkel, mint szomorúság, fájdalom, szégyen, megalázottság, düh, magára marad az, akivel ezek megtörténtek, és nem beszélhet róluk. Ez továbbnöveli a magányosság érzését, ami már amúgy is meglehet, hiszen az idős ember a családtagok életében egyre kevésbé vesz részt. Így az öregség és a fel nem dolgozott emlékek együtt nehezen elviselhető terhet okoznak.

Az öregedéssel együtt jár, hogy a rövid távú memória romlik, a hosszú távú memória viszont új életre kel. Az idős ember esetleg nem emlékszik arra, hogy előző nap mit csinált, de tisztán előtte van, hogy gyerekkorában milyen ruha volt az édesanyján, amikor elmentek a nagymamához, vagy hogy udvarláskor milyen volt a virágcsokor. Ugyanilyen tisztán, élesen jönnek elő az emlékek a koncentrációs táborról is.

Volt egy idős hölgy Budapesten, aki már nem mozdult ki otthonról, és amikor időnként meglátogattam, mesélt a koncentrációs táborról. Mindig hozzátette, hogy nem szeret erről beszélni, de mégis folytatta, nem tudta abbahagyni. Szüksége volt arra, hogy kiadja magából, és az én hallgatásom, figyelmem segítette ebben.

Könnyebb azoknak, akik tudnak beszélni az emlékeikről, így azoknak, akiket meg tudnak hallgatni. Ezt egy családtagnak, főleg a házastársnak vagy a gyereknek nehéz megtenni, különösen, ha megaláztatásokról szólnak az emlékek. Szeretjük a szüleinket erősnek tudni, és nehéz arról hallani, milyen kiszolgáltatott volt, és min ment keresztül. Ilyenkor nemegyszer bennünk keletkeznek elviselhetetlen indulatok.

Van megoldás  ebben az ellentmondásos helyzetben. Nemrégiben Petach Tikvában említette egy idős hölgy, hogy a lánya azt javasolta, írja le az emlékeit. Ez az egyik lehetőség. Kevesebb erőfeszítést kíván, ha magnóra mondja. Még könnyebb, ha van ott valaki, aki megértően, támogatóan jelen van, felveszi, vagy lejegyzi az elmondottakat, így segíti a beszélgetést. Egy ilyen beszélgetés nem lehet nagyon hosszú, és figyelni kell, hogy ne terhelje túl az idős embert, hiszen nehéz emlékeket és érzelmeket hoz elő.

Az a jó, ha az a személy, akit megbíznak, vagy holokauszt szakember, vagy pszichoterapeuta, és értelemszerűen az a jó, ha az idős emlékező bizalommal van iránta. Fontos, hogy csak addig meséljen, amíg ő akar. Lehet, hogy félbehagy egy történetet, akkor ezt el kell fogadni, mert még nincs itt az ideje, hogy végigmondja.

Azt gondolom, hogy édesanyjának most jött el az az idő, amikor már tud beszélni a borzalmakról, és az jó, ha Önök segítik ebben.