Reggel nincs kedvem felkelni. Hűvös is van a szobában, meg a reggeli rutinokhoz sincs kedvem. Aztán valahogy mégiscsak kikászálódom, végigcsinálom, addigra valamennyi visszaérkezik az életkedvemből, nekiállok tanulni. Ha ismétlésként megnézem a tanult szavakat, egy idő után érzem a szorongást. Túl sokra nem emlékszem. Eddig 130 igét tanultunk, négy igecsoportban. Meg tudtam számlálni, mert igecsoportonként táblázatba írjuk őket. Ha önnyugtatásra akarom a nyelvtanulást használni, akkor az igetáblázatokat töltögetem. Főnévi igenév, gyök, jelen idő, múlt idő összes számban, személyben. A jövő időt még nem tanultuk. A tábla töltögetése terápiás. Nem gondolkodom, csak csinálom, és közben hangosan kimondom a szót. Ha ezt csinálom tíz-tizenöt percen át, akkor elégedettséget érzek. Látom, ahogy telik be a tábla.
Ha valamit el kell intézni, akkor előtte izgulok. De mivel már látom, hogy így vagy úgy, de mindent el lehet intézni, kezdem kalandnak venni az ügyintézéseket, és kevésbé nyomasztanak. Tegnapelőtt megint voltam a Dizengoff centerben az Orange boltjában, ott nem tudtak abban segíteni, hogy rá tudjak kászálódni az internetre, így tegnap megint, immár harmadszor elmentem az Orange ügyfélszolgálatába. Már zavart, hogy Yael annyi idejét azzal tölti, hogy nekem segítsen Orange-olni, úgyhogy előző este felhívtam a helyi busz tudakozóját, hogy hogyan jutok oda. A honlapjuk csapnivaló, nem tudom használni. Úgy döntöttem, egy életem, egy halálom, telefonálok. Aki felvette, tudott angolul. Így megtudtam, hogy jutok oda tömegközlekedéssel.
Minden ügyintézésnél tanulok valamit. Most pl. azt, hogy a mobilommal előbb-utóbb olyan fiúnál kötök ki, aki örül, hogy segíthet. A nők eddig mindig leráztak, most már tudom, hogy akkor nem elmenni kell, hanem egy fiút keresni. Amikor az meglátja a HTC-t, akkor felragyog a szeme, és elkezd kísérletezni rajta. Félóra alatt unja meg, de most a második félórán belül meglett, amire szükségem volt.
Ha lehet, az ügyintézéses kalandok között kihagyok egy-egy napot, hogy itthon tölthessem a délelőttöt. Csöndben, nyugalomban, saját tempóban. A nap csúcsa az ulpán. Az első félórában nézek ki bambán a fejemből, aztán egyszercsak csikorogva megérkezik az agyam. Onnantól tömöm magamba a hébert és a kaját. Szinte folyamatosan eszem valamit.
Este, amikor lefekszem, már elégedett vagyok.
A reformkaja boltban, ahol már tagságim van, beszélgettünk az eladóval. Ő volt az, aki egyszer szólt, amikor véletlenül 0 %-os joghurtot akartam elvinni, hogy újabb vizsgálatok szerint az ártalmas. Akkor gyorsan kicseréltem a legmagasabb zsírtartalmúra. Egyszer meg rábeszélt, hogy hallgassak meg egy előadást a tagsági kártyáért. Szóval most megkérdezte, hogy túrista vagyok-e vagy állandóra jöttem. Mondtam, hogy alija. Akkor nézett egy darabig, aztán sok szerencsét kívánt az ittléthez és munkához, mire felvilágosítottam, hogy nem dolgozom, előbb a nyelvet akarom jól megtanulni. Ellágyult az arca, tiszteletét fejezte ki, aztán azt mondta, hogy Szenes Hannára emlékeztetem. Kérdeztem, mivel, de nem tudta, valamit az elkötelezettségről próbált mondani. Ajándékozott nekem egy hámántáskát. Volt valami ünnepélyesség a mozdulataiban, ahogy elővett egy sínnel záródó műanyag zacskót, fogta a fémcsipeszt, beletette a zacskóba a sütit, bezárta a sínnel, aztán átadta. Sok sikert és hosszú életet kívánt, ami érthető is, ha Szenes Hannát juttatom eszébe. Álltam, kicsit bambán, mintha fényben fürödtem volna. Mondtam volna, hogy hahó, én nem csináltam semmit, de már elég sokat fizettem pszichoterápiára, hogy meg tudjam állni, hogy ilyeneket mondjak. Megköszöntem, én is elérzékenyültem, nem is tudtam a hálámat kifejezni. Szeretek ebbe a boltba járni, voltam már egy másik ugyanilyenben is, de ott valami hiányzott. Talán ez a kapcsolat, ami itt ezzel a sráccal megvan.
Talán igaza van, hogy nagy dolog, amit csinálok, de nem merek szembesülni vele, félek, hogy összenyom. Majd ha már lesz tartós lakhelyem, munkám, amiből megélek, és jön a kimerültség és szomorúság, akkor fogom tudni, hogy tényleg nagy volt. Addig inkább viháncolok, amikor lehet.
Az ulpánon továbbképzés van olyan tanárok számára, akik etióp bevándoroltakat tanítanak. Sokan közülük a vallásos nők viseletét hordják, bekötött fej, hosszú szoknya, ormótlan cipő. A tanárunk azt mondja, teljesen más módszerrel kell az etiópokat tanítani, mint minket, mert analfabéták. Uramisten, én csak a héber szerződések aláírásánál érzem magam kiszolgáltatottnak, de ezt tudom azzal enyhíteni, hogy angolul megkérdem, mit írok alá. Akármit mondanak, elfogadom, nem tehetek mást. De ők most tanulnak írni-olvasni is. El nem tudom képzelni, hogy boldogulnak. Mint ahogy azt sem, hogy boldogulnak azok, akik nem tudnak angolul. Mennyire másokra vannak utalva.
Zseniális a tanárunk. Az a zseniális benne, ahogy emlékszik, milyen szavakat és szerkezeteket tanított már, és azokat használja. Így ugyanazt éli meg, amit mi is, a kínlódást az elején, a nyelvtudásunk gazdagodását, és a felszabadult örömet, amikor már ki tudunk fejezni valami bonyolultabb gondolatot vagy érzést. Megszüli és öt hónap alatt felneveli a héberül beszélni képes csoportot. Nemcsak az agyával tudja, hogy fejlődünk, hanem végigéli. Végigküzdi velünk, amit mi nem tudunk elkerülni. Nem a legegyszerűbb módja a tanításnak.
Ma északon havazott.
Kilépek a repülőgép légkondis hidegéből, be a csőbe és a párás melegbe. Fellélegzem, elvigyorodom, itthon vagyok!
