Itt és most, messze távol

Beleszerettem ebbe a lakásba. Múlt pénteken, amikor megnéztem, izgatott lettem. Szombaton a zsinagógában ima közben eszembe jutott, és megint izgatott lettem, újra látni akartam. Tudtam, hogy a háziúrnak, ha nem akar átköltöztetni, azt fogom mondani, hogy akkor maradok, de közben át akartam költözni.

Amikor megérkeztem, takarítással kezdtem, Semmimet nem akartam bepakolni a szekrénybe, amíg ki nem mosom. Éjszaka volt már, mire végeztem, úgy hogy csak azt takarítottam ki, ami a legfontosabb volt. Elfáradtam. Másnap folytattam.

Az állandó háttérzajt kezdem megszokni. Van egy előnye. Tudok hangosan énekelni, nem tartok attól, hogy zavarok vele valakit. Már skáláztam is. Ma-ma-ma-ma-ma-ma-ma-ma-ma. Fél hanggal feljebb: mi-mi-mi-mi-mi-mi-mi-mi-mi, és így tovább, ahogy akkor csináltuk, amikor gyerekkoromban énekkarban énekeltem. Mindig is az altban énekeltem, otthonosabban mozgok a mély hangokkal. De zavar, hogy annyira leszűkült a hangterjedelem, ahol még ki tudok adni hangot, és amikor a zsinagógában énekelek, megcsuklik a hangom.

A kedves amerikai szomszédok elmentek. Most az egész lakásban egyedül vagyok, úgyhogy pénteken a nappalit is felmostam. Vicces, hogy kétszer akkora az asztalom, mint eddig, mégis ugyanúgy el kell pakolnom, amikor enni akarok, mint eddig. Kétszer akkora a hűtőm is, mégis ugyanúgy tele van. Kényelmesebb itt. Ráadásul van mosógép és szárítógép. Találtam egy billerbeck párnát, ezt nyilván valaki itthagyta, mert egyébként szivacspárnák vannak. Kimostam, megszárítottam a gépben, ezt viszem majd magammal. Ez lesz a hely ajándéka nekem. Most nyaralok a tenger mellett.

Marci hatvan éves. Fura. Nekem még mindig az a tíz év körüli, akivel kergetőztünk az asztal körül, bunyóztunk, és lehülyéztük egymást. És aki kéthetente elment a könyvtárba két könyvtárjeggyel, és hozta haza a könyveket, amiket esténként csöndben egymás mellett heverve olvastunk hárman, ő, anyu és én. TV-nk nem volt, olvastunk, aztán leoltottuk a villanyt, és énekeltünk elalvás előtt. Télen fáztunk, és akkor összebújtunk. Napról napra éltünk. Eszembe nem jutott volna, hogy Izraelben fogok kikötni.

Most hosszúak a szombatok. Az ebédet követő alvás után olvasni kezdtem az "Utas és holdvilág"-ot. Délután el akartam menni a zsinagógába tanulásra, de aztán maradtam a könyvnél. A gyerekkori olvasásokat hozza vissza. Olvasok, felkelek, eszem, iszom, olvasok tovább.

Szerb Antal ezután a könyv után nem is nagyon tehetett mást, mint amit tett, hogy nem engedte magát megmenteni, hanem meghalt a többiekkel Balfon, pedig tudta előre, hogy meg fog halni. Ezt szinte végig éreztem, de legfőképp az egyik utolsó mondat után, hogy mindenki csinálja meg a saját egyedi halálát.

Ma elmentem a zsinagógába tanulásra. Rút könyve, amit olvasunk majd Savuotkor. A tanulás címe az volt, hogy ki az igazi hős Rut könyvében. Megragadott egy mondat, hogy attól függ, hogy ki a hős egy történetben, hogy mit tekintünk a történet fő mondanivalójának. Lehet, hogy nem ezt mondták, mert héberül beszéltek, de ezt értettem, és tetszik. Aztán hazafelé jövet az jutott eszembe, hogy Naomi a vezető, aki előre gondolkodik, kitalálja, hogy mások hogyan működnek, és gondoskodik azokról, akik alá vannak rendelve. Rút, a betérő a tökéletes követő, és Boáz mintha Istent jelenítené meg, mindene megvan, és jutalmazza a jóságot. Úgy is lehet talán értelmezni, hogy Boáz az Isten férfias vonásainak megjelenítője, Naomi a nőieseké, és Rút maga a zsidó nép. Így az is érthető, hogy az ő leszármazottja lesz a Messiás. Lám, a lakástól eljutottam a Messiásig. Jó nagy utakat teszek meg.

Vizsganap

Először a tényeket írom le, hogy akik ezt szeretik, utána mehessenek aludni.

A képen az összetűzött függöny mögött vagyok én.

A vizsga kétszer 1 óra 15 perc volt. Az elsőben kaptunk három pontozatlan szöveget, hozzá kérdéseket, amikre akkor lehet válaszolni, ha végigolvastam a szöveget, és értem legalább annyira, hogy tudjam, melyik részt kell átmásolni válaszként. Szótár nincs. A táskákat a tanár mellé, a földre kell tenni a mobilokkal együtt. A második 1 óra 15 percben megadott témáról kellett 10 mondatot írni, megírni egy hirdetést arról, hogy találtam egy órát, és nyelvtani feladatokat elvégezni, mint áttenni múlt időből jövőbe, fordítva, nem reális feltételes módot átírni reálisba, mondatokat kiegészíteni adott szavakból választva, passzívból aktívba áttenni igéket. A nyelvtani rész nem nagyon ment, ott lottóztam. Mindent kitöltöttem, így több esélyem van, hogy jót írok be, mint ha semmit. A szöveges részek nagyrészt jól mentek. Három hét múlva tudom meg az eredményt.

Az éjjel rosszat álmodtam. Felébredtem, visszaaludtam, elfelejtettem. Reggel ébredés előtt a bár ilános csoportom tagjával, egy hatgyerekes ortodox nővel álmodtam. Azt mondta álmomban, hogy a gyerek kezét el kell engedni. Azt válaszoltam, hogy nem kell előre elengedni, majd ő kihúzza a kezét, amikor már nem akarja, hogy fogjuk. Csak észre kell venni, és elfogadni, hogy önállósodik.

Semmi tétje nincs a vizsgának, mégis izgulok. Ebből is látszik, hogy a teljesítménykényszerem mennyire belülről jön. Ha megmérettetés van, beindul a versenyszellem bennem. Most szükségem lenne egy apafigurára, aki megölel, és azt mondja, hogy ne izguljak, minden rendben lesz. De most nincs ilyenem. Akire számítottam, az kiszállt. Edwin Nevis is meghalt a múlt héten. Pedig ő, amikor tanított, és nagyon szomorú voltam, ölbe vett, és amikor mondtam, hogy mindjárt rendben leszek, azt válaszolta, hogy ne siessek, úgyis az a baj, hogy túl korán felnőtté váltam. Ez több mint tíz éve volt, és azóta is, ahányszor írtam neki, rögtön válaszolt. Két hete írtam, nem válaszolt. Aztán megtudtam, hogy beteg lett és meghalt. Úgyhogy most senki nincs, aki felnőttebb lenne, mint én, legalább néhány percre. Marad a tenger.

Tegnap éhgyomorra kimentem a tengerhez. Úsztam. Felszabadult örömöt éreztem. A szabadság érzése úszni és sodortatni magam a vízzel. Sehol semmi akadály, csak a simogatóan körülvevő víz. A lábam nem ér le, mégis látom a homok hullámok keltette barázdáit. Fekszem a vízen, nem csinálok semmit és megtart. A Nap homályosan süt, még nem vakít. Amikor kikászálódom a vízből, egy férfit látok a homokban elterülni, mintha csak része lenne a homoknak. Az jut eszembe, hogy ettől még messze vagyok. Mindig ügyeltem arra, hogy ne ragadjon rám a homok. Délután már kezdek a tanulástól becsavarodni, és ötkor megint kimegyek a tengerhez. Közben kimostam a takarót, amit vittem reggel, lepedőt nem akartam kivinni, így ráfeküdtem a homokra. Riszáltam a fenekemmel és a hátammal kis mélyedéseket. Széttett karokkal és lábakkal feküdtem, szoborrá merevedve. Soha nem tudtam, hogy ennyire jó homokban feküdni. Semmi nem szúr, nem csiklandoz, nincsenek hangyák. Mindenem súlyos, mintha kő lennék, most már soha nem fogok innen elmozdulni.

Bölcsisek a tengernél, két-három éves formák. Ülnek az árnyékban, három nő, tíz gyerek, három-négy gyerekenként egy doboz gyümölcssaláta, egy kanál, a gondozónők etetik őket. Aztán a tenger szélén játszanak. Mindegyiken sapka, ruha, csak az alkarjuk és alsó lábszáruk van szabadon. 10 óra körül trappolnak befelé a városba.

Vizsga előtt felöltöztem a legkényelmesebb öltözékbe, még melltartót se vettem, hogy semmi ne szorítson. Bekaptam egy vitaminbogyót és egy gyógynövényekből készített nyugtatót. Még így is zakatolt a szívem, amikor elkezdtem olvasni a pontozatlan szöveget. Féltem, hogy nem fogom fel, amit olvasok. Egy szöveg volt Jeruzsálem történetéről, egy az ún. burmai útról, ami Jeruzsálembe vezet, és az 1948-as háború miatt építették, és egy az izraeli pénz történetéről. Párhuzamosan olvastam a szöveget és a kérdéseket, hogy céltudatosan tudjak olvasni. Az utóbbi időben az ulpánon legalább annyit tanultunk a vizsgázás technikájáról, mint a héberről.

Kultúrák, stílusok

Pénteken, már kész vagyok a takarítással, főzéssel, du. 3 óra, a szombat hét körül jön be, nekiállok interneten lakást keresni. Kopog a "háziúr". Megállok az ajtóban, kérdi, hogy bejöhet-e egy percre beszélni. Bejön, megkérdezi, mi a kép a falon, mit nézek a térképen, ami éppen nyitva van. "Lakást keresek." "Ez itt nem jó?" "Szükségem van konyhára." Aztán várakozóan ránézek, nyilván akar valamit, ha hónap közben megjelent. Mondja, hogy felújítás lesz ezen a szinten, és át kellene költöznöm egy másik helyre, és most el tudnék-e menni, megnézni a másik helyet, az közelebb van az ulpánhoz. Ráállok.

Motoron elvisz, a Ben Gurion út első háza, két percre az ulpántól, ahova már csak vizsgázni megyek a közeljövőben. Harmadik emelet, kilátás a halott, ronda bevásárlóközpontra és a tengerre. A tenger két perc gyalogút. A lakásban egy szoba, fürdőszoba az enyém, a konyha közös valakivel, aki a jövő héten elköltözik. Ugyanannyit kell fizetnem. Kérdezi, hogy tudnék-e vasárnap költözni. Mondom, igen, de költöztessen át. Azt javasolja, hogy fogjak egy taxit. "David, nem én akarok költözni!" "Jó, akkor ha te se akarsz fizetni, én se akarok fizetni, áthozom motoron. Mennyi bőröndöd van? Majd legfeljebb kétszer fordulok."

Túl szikár a stílusom ide. Az, hogy rögtön belementem a lakás megnézésébe, a két nap múlva történő költözésbe, azt a képzetet keltette benne, hogy bármeddig hajlítható vagyok. Ha kéretem magam, talán magától felajánlja, hogy átköltöztet. De valamit mégiscsak megérzett. Mikor megérkezett, és meglátta a pakkomat, mondta, "ehhez taxi kell. Az izraeli életed." Pontosan. Az izraeli életem. Két bőrönd, három táska, húsz szatyor, két kép, egy szék.

Ideérve megkért egy kukázót, hogy hordja fel. Én lent álltam, ő fönt, a kukázó hordta.

Éjjel többször felébredtem. Mások a zajok. Tompák, de állandóak, és a tenger fölött köröző helikoptereket, a leszálló repülőgépeket is gyakrabban hallom. A reggeli ébredéskor a magamra hagyatottság szomorúságát éreztem. Túl gyors volt, megint, mintha menekült lennék. Ez már volt az első átköltözés környékén. A költözések megráznak egy pillanatra. Eddigi életemből ötven évet éltem egy házban, most fél éven belül harmadszor költözöm. Beszélgetnék valaki otthonival, de csak Petyust érem el kis időre.

A szoba tágasabb, az ágy sokkal kényelmesebb. A szomszédom egy orvosi egyetemet itt végzett amerikai fiú és a barátnője. Szerdán utaznak haza. Összességében jobb hely, mint a másik.

Az ulpáncsoporttal kimegyünk a haJarkon parkba piknikezni. Két kicsi lány van velünk. A másfél éves itt született Hanna, és a két és fél éves oroszországi Jana. Mindkettőnek oroszok a szülei. Hanna jön-megy, lefekszik, felkel, játszik, ismerkedik. Jana ül a kocsijában, vagy a takarón a játékok közt, és csak az anyjával áll szóba. Pedig az az érzésem, ő is ismerkedne. De nem mer. Szeretnék vele kapcsolatba kerülni, de csak pillanatokra találkozik a tekintetünk. Hanna elfogadja a kinyújtott kezem, átbotorkál az én takarómra, és vizsgálgatja a fülbevalómat. Egymásra vigyorgunk, azt játsszuk, hogy ellentétesen ingatjuk, rázzuk a fejünket. A tanárnőnk szerint az Izraelben született gyerekek mozgékonyak, nem bírnak egy helyben megülni, a kelet-európai gyerekek fegyelmezettek. Ahogy Hannával játszom, elhalványul a vágyam, hogy Janocskával kapcsolatba kerüljek. Ő biztonságos távolságból figyeli a játékunkat.

Visszafelé a megállóban várok az ötös buszra. Egy középkorú férfi megszólít, beszélgetünk. Ő Moldáviából származik, és aztán, hogy izraeli lett, élt egy ideig Európában. Nem kérdezem, azon belül hol. Mire megjön a busz, már annál a kérdésénél tartunk, hogy a fiaim körül vannak-e metélve.

O. azt írja, talán visszamegy. Besokallt. Sajnálom, hogy nem hívott közben.

Tanulok tovább. Csütörtökön vizsgázom.

Jeruzsálemi kirándulás

Az utazás miatt háromnegyed hatkor szól az ébresztőóra. Így emlékszem az előtte álmodott álomra. "A harmincas években Budapesten egy társaságban mutatom a kézimunkát, amit én készítettem. Valaki megszólal, hogy a zsidó asszonyság milyen szépet csinált. A szavak dicséret, a hang gúnyt fejez ki. A csöndben egy férfi, aki a budapesti bankáromra hasonlít, megjegyzi, hogy nem olyan időket élünk, hogy ilyet lehessen mondani. Aztán segít abban, hogy eltűnjek a társaságból. Volt a társaságban egy férfi és egy nő, talán testvérek. A következő képben én vagyok a pár nőtagja, sziklán mászunk fölfelé, menekülünk. Kimerült vagyok, nem bírok továbbmenni, azt javasolom a páromnak, hogy menjen tovább, hagyjon ott. Marad. Nem értem, hogy miért vagyok háttal a sziklának, mikor sokkal könnyebb rásimulva mászni."

Korán érek a találkozó helyére, a Ben Jehuda túloldalán áll egy busz. Átmegyek, megkérdem a sofőrt, aki kiszállt cigarettázni, hogy ez-e az ulpán busza. Mondja, hogy igen, és kicsit flörtölősen mosolyog. Beszélgetni kezdünk. Megtudom, hogy gyerekkorában alijázott, Tuniszból, még 1955-ben. Azt is, hogy őt 7-re rendelték ide, minket pedig fél 8-ra. Eszembe jut, amikor Amerikában voltunk, Petyus szeptemberben Budapesten kezdte az első osztályt, decemberben Berkeleyben folytatta. Egy szót sem tudott angolul. Márciusban az iskola udvarán építettek egy csodaszép favárat, és odament a munkásokhoz, megkérdezte, hogy "tomoró redi?" Megkapta a választ. Én is így vagyok, gátlástalanul beszélgetek azzal a szókészlettel, ami van. Szeretem azt, ahogy eközben mosolyognak. Azzal a mosollyal, ahogy egy gyereket nézünk, aki felnőttesen viselkedik.

Megint vásároltam a reformboltban, és találkoztam a kedvenc eladómmal. Lelkesen beszámoltam neki arról, hogy vizsgáztam, és jó eredményt értem el. Ő időnként angolra váltott volna, de maradtam a hébernél. Amikor már mindent összeszámolt, és betette egy műanyag szatyorba, akkor elővett egy textilkülsejű táskát, és az egészet belepakolta. Mondta, hogy a sikeres vizsga miatti ajándék.

Maga az utazás nem volt nagyon jó. Mindent láttam már, amit mutattak, nem értettem, amit mondtak, és ahányszor majdnem elaludtam a buszban, az idegenvezető szorgosan beleüvöltött a mikrofonba, hogy jobbra ezt látjuk, balra meg amazt. Idegesített. Minek üvölt, úgyse értem. Az egyetlen jó az volt, hogy a Falnál elmondtam a smone eszrét, és beletettem, amit soha nem szoktam, személyes kérést. Két kolduló öregasszonynak adtam pénzt is, az egyik gondosan megnézte, mit adtam. Úgyhogy most nagyon bízom abban, hogy teljesülni fog a kérésem.

Tanulás

Ma Tel Aviv déli részében egy fiatal arab férfi hatalmas teherautóval nekiment több autónak. Egy ember meghalt, sokan megsérültek. Azt mondta, elvesztette az uralmát a kormány felett. Ma van a Nakba napja, amikor nem a független palesztin állam kikiáltását ünneplik az arabok, hanem a független zsidó állam kikiáltását gyászolják. Nakba állítólag katasztrófát jelent. Ijesztő a két dologról egyszerre hallani.

Izgalom van bennem, főleg a gyomromban érzem. Délelőtt vidám izgatottságot éreztem, most inkább valami félelem-szerűt. Még nem tudom, mi lehet ez.

Az ulpán utolsó egy órájában, és hazafelé úton émelyegtem. Az utóbbi két hétben nehezen elviselhető tempóban tanulunk. A Purim, Peszach, Függetlenség napja miatti sok szünet lecsökkentette a tanulási időt. Nem elég az idő a tananyagra, de a vizsga miatt nem meri a tanárnő megtenni, hogy nem ad le mindent. Ezért még meg sem emésztjük az egyik új anyagot, már jön a másik. Mindent megértek, mert jól építkezünk, de olyan, mintha tömném magamba az édességet, és nem tudok többet lenyelni, már rosszul vagyok tőle.

A péntek esti szertartáson nem volt a rabbi. Helyette egy fiatalabb, haszid külsejű férfi vezette az imát, ő tartotta a beszédet is. Az éneklés most kevésbé az elmélyülést hozta, inkább vidám hangulatot. Gyorsabb, lendületesebb volt. Most is mindenki beleénekelte a maga szólamát. Itt nincs kidus péntekenként, siettünk haza, éhesek voltunk.

Szombaton tízkor ébredek. Rohanok a zsinagógába, a Tóraolvasás közepe táját érem el. Miki, Eilav barátnője meglát, lelkesen integet, melléülök. Megint a haszid vezeti az imát, az énekes részeknél melléáll egy másik szakállas, fehérkipás férfi, és tercel. Azt hiszem, így hívják azt, amikor néhány hanggal lejjebb énekel valaki, ezzel kiemeli a fő dallam szépségét. Ez a másik férfi maga elé néz, mintha befelé fordulna, és mégis pontosan abban a pillanatban áll le, mint amikor az előimádkozó. Olyan, mintha az egész testével figyelne, és szolgálná a másikat. Még soha nem tapasztaltam ilyen alázatos, magát alárendelő segítséget. Az ének végeztével el is megy a bimától, eltűnik a tömegben.

A kiduson Eilavéknak is, másnak is mondom, hogy lakást keresek, ha tudnak valamit, szóljanak. Szombat van, nem tudjuk felírni egymás telefonszámát. Majd valahogy a Facebookon keresztül csak sikerül.

Ma hosszú szünet után ismét van tanulás angolul a zsinagógában. Pirké Ávot, az atyák tanításai. Alex, fiatal angol férfi tanít. Nagyon tud, látszik, hogy előre készül az órákra. Arról tanulunk, hogy ki a bölcs, ki a hős és ki a gazdag. Van egy negyedik is, de elfelejtettem. Az asztal túloldalán egy gyerekesen kerek arcú fiú felfedez a szövegben egy paradoxont. Azt szoktuk gondolni, hogy a bölcsesség belül van, míg a szöveg szerint, az a bölcs, aki mindenkitől tanul. Ugyanakkor azt szoktuk gondolni, hogy hős, aki kifelé győz, míg a szöveg szerint, aki a saját késztetéseit tudja legyőzni. Annyira tetszik, amit felfedezett, hogy szinte felvisítok örömömben, némi feltűnést keltve. Közben bejön Mordecháj, kicsi, törékeny ötvenes férfi, aki héberül szokott itt a zsinagógában tanítani. Leül mellém. Akkor látom, hogy őszül a szakálla, de feketére van festve. Minden mondatnál magyaráz valamit héberül. Nagyon kell figyelnem, hogy tudjam követni. De azt így is veszem, hogy nagyon sokat tud. Aztán megjelenik az ajtóban valaki, fehér kipában, fehér hajjal, hosszú fehér szakállal, a két szeme kétfelé néz, mosolyog, és látom, hogy hiányoznak elől a fogai. Kedves, mesebeli, ős-öreg figura. Leül a másik oldalamra. Ő is többnyire héberül magyaráz. Feszélyezetten ülök közöttük, kicsit hátrébb húzom a székem, hogy nagyobb legyen a távolság. Az ősz ember int, hogy maradhatok. Őket nem zavarja a közelségem. Olyan szaguk van, mint réges-régi könyveknek. Kicsinek érzem magam köztük, mintha összeszorítanának. Egér vagyok egy könyvtárban.

שיר למעלות

Ezt még csütörtökön írtam, de nem működött a blogger, ezért rakom fel most.

Jom hazikaron. Az emlékezés napja. Emlékezés azokra az izraeliekre, akik harcban vagy terrortámadásban haltak meg.

Este nyolckor a zsinagógában megemlékezés. Balra egy fal, jobbra egy könyvespolc közötti folyosón ér a sziréna. A lábam megáll a lépésben. A falról keményen üt vissza a hang. Most éles, nem az a bársonyos, ami az utcán volt, fáj.

Másnap este kezdődik a Függetlenség napja. A Rabin téren műsor. Korán odaérek, egy Angliából ideszármazott, nálam idősebb nővel beszélgetek. Amikor mondom, hogy új bevándorolt vagyok, azt válaszolja, hogy üdvözlet a Hazában (welcome home). Jólesik. A kérdésemre, hogy vannak-e gyerekei, azt válaszolja, hogy mindig rosszat szeretett. Meséli, hogy volt egy magyar barátja is, aki több nőt is szeretett. Így nem jött össze neki a család. Vidám, táncos, zenés műsor a színpadon, időnként tűzijáték fölöttünk, hatalmas tömeg körülöttünk. Én jó helyen ülök, a jövő-menők nem zavarnak. Megoszlik a figyelmem a műsor és a nézők között. A közelemben egy gyerekkocsiban négy-öt éves forma fogyatékos kisfiú, időnként egymásra vigyorgunk és integetünk egymásnak.

Másnap Haifa Péterékkel. Lehet, hogy ide kéne költöznöm? Tel Aviv borzasztóan drága.

Pénteken szorongva ébredtem. Aztán a reggeli rutin és kényelmes takarítás után már nem éreztem. Mire bejött a szombat, minden a régi. De azért gondolkodtam, hogy mitől lehet. Talán az, amit a tanárnő mondott, hogy az ulpán végén depressziósak lesznek az emberek. Talán a vizsga. Talán az, hogy új lakást kell keresnem július elsejétől, és június nagy részében nem is leszek itt. Júliustól nem tudom még, hogy mit csinálok, és hol lakom. Ez lehet elég ok arra, hogy szorongjak.

Egy hete minden lehetőséget megragadok, hogy héberül beszéljek. Haifáról visszatérve a buszon találkoztam Eilavval és a barátnőjével, és beszámoltattak, hogy mit csináltam. Miközben meséltem, kedvesen mosolyogtak, jó érzés volt, ahogy hallgattak, és amikor megakadtam a szavakkal, kisegítettek. Én is így mosolyogtam, amikor az angol-amerikai Michael magyarul beszélt. Nagyon szerettem hallgatni.

Ma vizsgáztam. Szóbeli. A vizsgán beszélgettünk a tanárral, egy ponton megakadtam, amit mondandó voltam, azt már elmondtam korábban, és néhány másodpercig fogalmam sem volt, mit mondjak. Aztán túllendültem, folytattam. Negyven pontot lehetett elérni, harminchetet sikerült. A második legjobb a csoportban. Működik bennem a versenyszellem.

Tegnap be kellett volna mennem a Befogadási Minisztériumba aláírni, hogy itt vagyok. Elfelejtettem. Az egészségbiztosítóhoz mentem, mert pénzt akartak tőlem, és meg akartam tudni, hogy miért. Ma felhívtam az ügyintézőt, és azt hazudtam, hogy orvoshoz kellett mennem. Adott egy új időpontot.

ui: a cím egy ima kezdete, nem tudom lefordítani, talán valami olyasmi, hogy ének a fentiekhez.

Izraeliek

O. Budapesten szállodában dolgozott, azt mondja, utálják az izraelieket, mert bunkók. Ezért nagyon meglepte, amikor itt olyan törődéssel találkozott, amivel még soha. Minden ösztöndíjasnak van befogadó családja, ahol a szombatokat töltik. Az ő szombati családja úgy kezeli őt, mintha családtag lenne, és ha másik ösztöndíjas családjához megy, akkor ott fogadják őt szeretettel. Mindenhol nagyon hálásak azért, hogy ők, az ösztöndíjasok ingyen munkát végeznek izraeli gyerekekkel.

Péntek este a zsinagógai szertartás után az előtérbe kitódul a nép, nagy a nyüzsgés. Köszöntöm Eilavot, aki börtönpszichológus, egy keveset már beszélgettünk. Meghív vacsorára magához. A rabbi is meg akar hívni, és ebből rájöttem, hogy a múltkor Avi meghívása nem annyira személyesen nekem szólt, hanem ha valaki főz pénteken, akkor meghív embereket, akik nem főznek, vagy egyedül vacsoráznának, vagy csak egyszerűen szeretik a társaságukat. Vittünk három műanyag széket a zsinagógából, hogy mindenkinek legyen helye. A rabbi társasága és mi egy ideig együtt haladtunk, közben az egyik meghívott átpártolt a rabbi csoportjához.

Amikor már vacsoráztunk, mindenki bemutatkozott, és mondott valami érdekeset magáról. Így derült ki, hogy van a társaságunkban egy zeneszerző, és hogy a biztonsági őrnek, aki szintén vendég, van egy táncos-zenés klubja. Eilav megkérdezte az elején, hogy héberül vagy angolul társalogjunk, azt kértem, hogy héberül, és majd szólok, ha nem értem. Volt, amikor nem értettem, de éreztem, hogy valami érdekes dologról beszélnek. Szóltam, de azt mondták, hogy jobb is, ha nem értem. Bűnözésről beszéltek. Jó hangulatú este volt, éjfél körül mentünk haza, a biztonsági őr előbb hazakísért, csak utána ment haza éppen az ellenkező irányba, azt mondta, két óra gyaloglás, mire hazaér. Úgy látszik, vigyázni akart ránk.

Ulpán után elmentem a bioboltba, megláttam a fiatal férfit, aki Szenes Hannához hasonlított. Megörültünk egymásnak. A pénztárban állt, amikor odavittem, amit venni akartam, angolul szólt hozzám. A múltkor azt mondta, hogy héberül kell beszélnem, ha meg akarok tanulni, úgyhogy héberül válaszoltam. Váltott. Elmeséltem neki, hogy Budapesten voltam, jó volt, dolgoztam, találkoztam a barátaimmal, elfáradtam, visszajöttem, tanulok tovább. Közben egy nő fizetni akart volna, de útban voltam neki, szólt, mire a fiú rá sem nézve átküldte a másik pénztárhoz, és zavartalanul folytattuk a beszélgetést. Nagyon intim volt.

Elromlott az elektromos fogkefém, és az elektromos bolt tulajdonosa, akinél egyszer lealkudtam két sékelt, azt mondta, nem tudja megjavítani. Szóval kell vennem egy másikat. A gyógyszertárban az az oroszos kiejtéssel beszélő nő szolgál ki, akinél egyszer már vettem valamit, nem pont azt, amit akartam, de annyira segítőkész volt, hogy nem tudtam otthagyni vásárlás nélkül. Most is kijön a pult mögül, és segít keresni, amire szükségem van. Nem tudok dönteni, ő áll, és magyaráz héberül. Egy férfi kétszer is megkérdezi, hogy van, mire ő megkérdezi tőlem, hogy mit gondolok, foglalkozhat-e vele. Zavarba jövök, azt hittem, ismerőse, mondom, hogy persze. Könnyebb is dönteni, hogy nincs a közelemben.

Készülök a vizsgára. Jövő csütörtökön szóbeli. Beszélgetés, magamról is kell beszélnem és helyzetgyakorlatok. A témák: megköszönés, rendelés, panaszkodás, sajnálkozás, javaslatok, kérések. Minden témában van 5-6 helyzet, abban kell két-három mondatot mondani. Elmentem Yaelhoz, segített a mondatokat összerakni. Aztán hazavitt, nem bízott a tömegközlekedésre.

Ma tanítani voltam. Meleg volt, a buszban ment a légkondi, de még így is pihegtem. Megittam fél liter vizet, aztán feltöltöttem a csapból, aztán még vettem ásványvizet, mert kezdett fájni a fejem. A teremben ment a légkondi, így helyrejöttem. Akikkel dolgozom a kiscsoportban, élvezik a tanulást. Ez jó, mert én is a tanítást. Van ebben a helyzetben valami otthonos, megszokott, nem tudom előre mi lesz, de jó lesz. És tényleg.

A "dresszkód" itt szigorú. Gondolkodtam, hogy menjek-e szandálban a Bár Ilánra, merthogy ez egy vallásos egyetem, vagy inkább zárt cipőben, aztán egy életem, egy halálom, a szandál mellett döntöttem. Amikor már a buszon pihegtem, megláttam egy férfit, fekete kalapban, alatta fekete bársony kipával, hosszú fekete köntösben, fekete nadrágban, fekete zárt cipőben. Mindjárt nem szenvedtem annyira a rövidujjú laza öltözékemben. Az öltözék pontosan kifejezi a hitrendszerét itt bárkinek. Az ateista nők szemlére teszik a keblüket és a térdüket, a nagyon vallásos nőknek csak az arcát és a kezét lehet látni. Némi gyakorlattal nagyon kifinomultan lehet besorolni az embereket. Mehetnék dolgozni crox papucsban, de nem mehetek Bné Brákba kivágott ruhában. Ez tiszta ügy, és nem esik nehezemre alkalmazkodni hozzá.

Soá

Tegnap néztem a TV-ben a soa alkalmából zajló emlékezést, amit Jeruzsálemben tartottak. A miniszterelnök beszél, ahányszor a közönséget mutatják, mindig van valaki, aki vigyorogva mutogat valamit. Gondolom, látják magukat, és annak örülnek. Ez nem az a szinte mozdulatlanul ülő közönség, mint ami az angol királyi esküvőn látható. Őket talán az elegáns selyemruhák és nagy kalapok késztetik fegyelmezettségre. Drága jó népem, képtelenek egy beszédet csöndben és mozdulatlanul végigülni. Aztán amikor emlékezők mondják személyes történeteiket, a közönség figyelmesebb, komolyabb.

Ma délelőtt 10-kor a Dizengoff és Nordau sarkán állok. Megszólalnak a szirénák. Szinte bársonyos a hangjuk, semmi sértő élesség, mint a filmekben. Teszek még egy lépést, amikor látom, hogy szemben velem egy nő úgy áll meg mozdulatlanul a járda szélén, ahogy odaért. Körülnézek, az emberek, mint szobrok, az autók állnak, vezetőik az autók mellett, leengedett kézzel, mozdulatlanul. Az élet képpé merevedik. Nem tudok továbbmozdulni. A szirénák szólnak, az élet megállt. Kicsordulnak a könnyeim. Két percig együtt vagyunk a halottakkal. Elhallgatnak a szirénák, az autók elindulnak, az emberek mennek tovább az útjukon. Az élet megy tovább.