Új Kelet - Mélabú vagy depresszió

 Azért írom a címsorba az Új Keletet, hogy ha ezek a cikkek nem érdekelnek, rögtön tudd.

Kedves Ilona!

A férjem miatt írok. Én hat éve jöttem ki Izraelbe, egy pár éve ismerkedtünk meg, barátokon keresztül. Vidám, nyitott fiatalembernek ismertem meg, aki örömét lelte a tanulásban, a sportolásban. Kíváncsi volt a világra és az emberekre. Mindenki nagyon kedveli, rengeteg barátja van. Nem is csoda, hogy engem is hamar levett a lábamról.
Egy éve házasodtunk össze, csodálatos mézesheteink voltak, csak úgy ragyogtunk a boldogságtól! Egy pár hónapja azonban mintha kicserélték volna. A nyár közepén elkezdett egyre ritkábban eljárni otthonról. Már nem volt kedve találkozni a barátainkkal, egyre többször fordult elő, hogy nem vette fel a telefont amikor az ismerősei keresték. Otthon ült, nem egyszer éreztem, hogy éjszaka csak forgolódik az ágyában - alvás helyett.
Eleinte azt hittem, mindez csupán átmeneti változás - hiszen most váltott munkahelyet azért, hogy eltarthassa a családot, ami B''H hamarosan növekedni kezd majd. Az új cégnél sokkal kevesebb kihívás éri, kevésbé lehet kreatív, de sokkal nagyobb anyagi biztonságot jelent.
Nem igazán tudom, mit kellene tennem - beszélgessek vele többet? Kényszerítsem őt a kimozdulásra? Legyek türelmes vagy inkább követeljek változást?

Előre is köszönöm a segítséget!

Miri


Kedves Miri!

Érthető, hogy aggasztja férje állapota, amelynek nem látja okát, és nem tudja, mit is tehet a változtatásért.

Az életünket változó állapotokban töltjük. Egészséges lélekkel megélünk örömöt, boldogságot, gyászt, haragot, szomorúságot, indulatot. Van, amikor tisztán látjuk ezek okát, és van, amikor nem jövünk rá, mi váltotta ki az érzésünket. Az utóbbi esetben lehetséges, hogy valami régebbi esemény, amellyel akkoriban nem törődtünk. Nem is mindig szükséges tudnunk az okokat, ezek az érzések jönnek, aztán elmúlnak. Van az érzéseknek egy természetes hullámzása.

Az is egészséges, amikor egy hosszabb izgatottsággal vagy túlfűtött munkával töltött időszakot energiahiányos időszak váltja fel. Ilyenkor nincs kedvünk semmihez, legszívesebben otthon semmittevéssel töltenénk az időt. Ha bízunk benne, hogy elmúlik, és “megadjuk” magunkat az érzésnek, valóban feltöltődünk, és újra képesek leszünk sok mindent lelkesen csinálni. Ilyen energiahiányos időszak az egészséges embereknél bekövetkezik, amikor sokat küzdenek valamiért, és azt elérték.  Művészek többször írnak ilyen alkotás utáni levertségről.

Az is gyakori, hogy aki szereti a kihívásokat, izgalmas, kreatív munkát, levert lesz, ha nyugalmasabbá, egyszerűbbé válik az élete. A levele ilyen változásra utal a férje esetében. Ráadásul a jövendőbeli baba - ha jól értettem - Önt szinte teljesen leköti, de a férfiak többségének a terhesség idején még nincs kapcsolata a gyerekkel, és sok dolga sincs vele. Ezért ők inkább csak tudják, de nem érzik, hogy gyerekük lesz. Ráadásul érezheti azt, hogy a jövevény elrabolta Önt tőle, vele kevesebbet foglalkozik, a babára összpontosít, miközben ő az anyagi biztonság érdekében lemondott a kreatív munkáról, amit szeretett.

Idáig a tünetek nem feltétlenül igényelnek külső beavatkozást. Ha valaki életvidám volt, és most is el tudja látni a munkáját, és tud szeretni, a mélabúját tekinthetjük átmeneti jelenségnek.

A biztonság kedvéért azonban ideírok néhány, a depresszióra vonatkozó ellenőrző kérdést.
1. Szomorú vagy ingerlékeny?
2. Elvesztette az érdeklődését olyan dolgok iránt, amelyek korábban érdekelték?
3. Jelentősen megváltozott a súlya vagy étvágya?
4. Nyugtalanul alszik, vagy sokkal kevesebbet alszik?
5. Érez lelkiismeretfurdalást?
6. Képtelen összpontosítani, emlékezni dolgokra, döntést hozni?
7. Tartósan fáradt vagy energiahiányos?
8. Mások által észrevehetően nyughatatlan, vagy sokkal kevesebb dolgot csinál, mint korábban?
9. Reménytelennek vagy értéktelennek érzi magát?
10. Vannak öngyilkossági gondolatai vagy többet gondol a halálra?

Ha a tízből legalább öt kérdésre igen a válasz, akkor célszerű a családi orvoshoz fordulni, aki feltehetőleg tovább küldi pszichiáterhez vagy pszichológushoz. A pszichiáter lehetséges, hogy orvosságot is ír fel, amely rövidtávon megkönnyíti az élet eddigi menetét, azonban hosszabb távon a terápiás ülések hoznak tartós hatást.  

Legyen türelmes, és figyelmével támogassa a férjét. Bízom benne, hogy a boldogságuk visszatér.

Gondolatok

Akkor leszek igazi izraeli, ha egy szombat után kézzel elmosogatok úgy, hogy közben a vállammal a fülemhez szorított mobilban cseverészek. Addig csak műkedvelő maradok itt.

A gyökereim itt még gyöngék és sérülékenyek. A magyarországi gyökereimről nem tudok nyilatkozni. Amit észreveszek, az az, hogy héberül nagyon korlátozottan tudom kifejezni magam, angolul simán, de ez mégsem az a kifinomultság, ahogyan magyarul megy. Ez a nem anyanyelvi környezet gyökértelensége. A Márai jelenség.

Többnyire biciklivel közlekedem, de nem érzek magabiztosságot. A zajokra megriadok közben. Ha gyereksírást hallok, szomorú leszek és nagyon szeretnék közbelépni, hogy a gyerek ne legyen szomorú. Ebből tudom, hogy a gyökereim gyöngék és sérülékenyek.

Rendszeresen megkérdezik, mi vitt rá arra, hogy ideköltözzek. Mindig mondok valami választ, ami engem nem győz meg. Ez visszatérő kérdés a külvilágból is, saját magamtól is. Most rájöttem, hogy az őszinte válasz az, hogy nem tudom. Amikor megtudtam, hogy jöhetek, izgatott lettem, és végtelen örömet éreztem. Jönnöm kellett. Sose bocsátottam volna meg magamnak, ha a megszokott biztonságot választom ahelyett, hogy beleugorjak a bizonytalanba, az ismeretlenbe. Most aztán küszködhetek, építhetek a nulláról. Oké, nem teljesen a nulláról, de mégis minden bizonytalan, miközben költöm azt a pénzt, amit a biztonságban megszereztem. Tiszta hülye vagyok, de vajon biztonság-e az, amit annak hiszek, vagy csak a rutin és megszokás ámít el. Lehet, hogy itt azt a bizonytalanságot élem meg, ami az élet maga.

Petach Tikva

Meghívtak Petach Tikvába a magyar klubba előadást tartani. Az Új Kelet főszerkesztője javasolta, hogy keressenek meg. A szervező mondta, hogy készüljek fel arra, hogy öregek lesznek. Korábban értem oda, ők már együtt voltak, bementem. Tizenvalahány idős ember, főleg nők. Amikor bementem, örömmel fogadtak, leültettek. Saját verseket szavaltak, és egy nő egy régi, talán háború előtti dalt énekelt el, egy megöregedett bohóc visszaemlékező dalát. Szépen, tisztán énekelt minden kíséret nélkül. Meghatódtam, eszembe jutott, amikor gyerek voltam, együtt aludtunk a hideg szobában, és villanyoltás után énekeltük azt a dalt, hogy "Nem volt a Szása egy moszkvai nagy dáma, nem volt a Szása, csak egy kis cigányleány..." A dal arról szól, hogy Szását elrabolják, de ha jól emlékszem, visszakerül a szerelméhez. Nincs az a magas művészet, amelyik ennyire felidézné a gyerekkori elalvás előtti összebújás melegségét. Már attól megszerettem ezeket az öregeket, hogy felidézték ezt az emléket.

A szünetben egyenként odamentem hozzájuk és bemutatkoztam, kezet fogtunk. Élveztem kezük finom, meleg érintését, a tekintetüket. Aztán a szervező javaslatára kiültem a pódiumra, és a mikrofonba beszéltem, hogy a nagyothallók is hallják. A legidősebb részvevő 94 éves, a legfiatalabb sem kevesebb nyolcvannál.

 Az öregségről beszélgettünk, annak hátrányairól, és előnyeiről. Megkérdeztem őket, mi a jó az öregségben. Minden választ elismételtem a mikrofonba, hogy azok is hallják, akik az eredetit nem tudták követni. Zseniálisan jó válaszokat kaptam, amikre rá tudtam erősíteni. A szabadság, a külső kényszerek gyengülése, az engedély önmagunknak, hogy azok lehessünk, akik vagyunk. Összehasonlítottam a tapasztalataimat a magyar és az izraeli öregekről, az öregséghez való viszonyról. Beszéltünk a holocaustról, annak nyomairól még akár a harmadik generációban is. Időnként megkérdeztem, hogy érthető-e, amit mondok, azt a választ kaptam, hogy nagyon is, közben láttam a tekintetüket elhomályosulni.

Meséltem a terápiás munkámról, tapasztalataimról. Arról az öregedő férfiról, akiről csak valami furcsa intuíció alapján feltett kérdésem alapján derült ki, hogy zsidó, amit ő egyáltalán nem tartott fontos tényezőnek, aztán a munkánk során többször viccesen visszatért arra, hogy tudja, szerintem ez fontos.

Az egy óra végén a szervező szigorúan lezárta a folyamatot, belefojtva a szót az egyik éppen megszólalóba. Ő utána odajött hozzám, és mondta, hogy róla kell példát vegyenek, 94 éves, de minden nap 7-kor kel, és megy dolgozni.

Köszönték, hogy eljöttem, én köszöntem, hogy meghívtak. Az egyik néni mondta, hogy olyan, mintha mindig is ismert volna, talán azért, mert olvasta a cikkeimet. Hálás vagyok nekik, hogy hívtak, és hogy láttam az érdeklődést a szemükben, láttam, hogy fontos nekik, amit mondok. Tartottam már előadást egyetemistáknak, amerikai vezérigazgatóknak, de olyanoknak, akiket ennyire az enyéimnek éreztem, még soha. Tanácsot kértek, amitől elállt a szavam. Ugyan, hogyan adhatnék én tanácsot, aki a gyerekük lehetnék, és töredékét sem éltem meg annak, amit ők. De ha legközelebb hívnak, felkészülök tanácsokkal.

Az Újkelet házi pszichomókusaként ...

Kedves Ilona!

Olvastam írásait és azt gondoltam, Önhöz fordulok problémámmal. Két éve alijáztam, Budapestről. Első látásra szerelembe estem Izraellel annak idején. Imádtam az embereket, a sukot, szerettem az országot járni. Egy hónapja azonban minden megváltozott. Apukámnak infarktusa volt, kórházba került és én nem lehettem ott mellette. Szerencsére nem volt komoly lefolyású a szívroham, apu hamarosan hazamehetett, én viszont azóta nem élvezem annyira az itteni életemet. Bűntudatom van vagy honvágyam? Úgy érzem, cserben hagytam a családomat.

Jael

Kedves Jael!

Az alija fizikai és lelki változás. A fizikai változás egyszerre történik, a lelki több lépésben. Eltávolodni azoktól, akik fontosak nekünk mindig fájdalmas és nehéz. Leveléből úgy tűnik, hogy ezt a fájdalmat elfeledtette az új élet izgalma, de előhozta édesapja betegsége.

Amúgy is, az alijázók jelentős részénél a két év vízválasztó. Addig zajlik a letelepedés, a lakás-, munkahelykeresés, nyelvtanulás, kapcsolatok szerzése, és ez olyan sűrű és izgalmas elfoglaltságot jelent, hogy nem érünk rá az érzéseinkkel foglalkozni. Amikor azonban elérkezik az az idő, hogy megpihenhetünk, nagyjából mnden rendben van, csak a napi ügyekkel kell foglalkozni, akkor jönnek a nehéz gondolatok, hiányoznak az otthoniak, és ezt Önnél felerősítette a rossz hír.

Arra a kérdésre, hogy lelkiismeretfurdalása van-e vagy honvágya, nehéz egyértelmű választ adni. Ha lelkiismeretfurdalása van, az abból a kötelességtudatból jöhet, hogy Önnek kell gondoskodni az édesapjáról. Arról nem ír, hogy édesapja mit mond erről, így csak nagy általánosságban tudok kérdésére válaszolni.  

Azt javaslom, hogy legyen sűrűbb kapcsolatban az otthoniakkal, erre alkalmas lehet a Skype vagy olyan telefonkártya, amellyel olcsón lehet hazaszólni. Ha megengedheti magának, utazzon haza édesapja születésnapjára, vagy olyan eseményre, amikor hagyományosan együtt  volt a családjuk. Az is segít, ha képeket vagy videofelvételeket, esetleg naplójegyzeteket küld az itteni életéről. Így sokkal inkább jelen lehet az otthon maradottak életében, mint ha csak időnként jelentkezik, és számol be az itteni életéről. Ráadásul könnyebb is így beszámolni, mert nem kell mindent elmagyarázni.

Ha az otthonmaradottak örülnek az új életnek, akkor az a fontos, hogy élő maradjon a kapcsolat. Ha neheztelést fejeznek ki, akkor is fontos a kapcsolat megőrzése, de azt is fontos megérteni, hogy mindenkinek a saját életét kell élnie. Ha Ön úgy ítéli meg, hogy Izrael az az ország, ahol Önnek és meglévő vagy jövendőbeli gyerekeinek a legjobb, akkor minden megértése dacára ez az Ön útja. Ez nehéz döntés, de a háláját és gondoskodását nem fejezheti ki azzal, hogy a saját és gyermekei életét és jövőjét az otthoniak igényeinek megfelelően korlátozza. A hála kifejezésének és a gondoskodásnak meg kell találni azokat a módjait, amelyek kivitelezhetőek, anélkül, hogy feladná az álmait.

Ha honvágyról van szó - bizony ez sem könnyű eset. Mi mindnyájan, akik felnőtt fejjel országot váltottunk, érezhetünk honvágyat. Ha itt maradunk, akkor az otthoni környezet után, ha visszaköltözünk, akkor az itthoni környezet után. Bármennyire is nehéz érzés a honvágy, nem kizárt, hogy velünk fog maradni, ezért jobb, ha elfogadjuk.

Ha édesapja felépül, bizonyára szívesen megnézi Önnel azokat a helyeket, amelyek Önnek annyi örömet okoztak.

Sok sikert kívánok a már nem egészen új életében, és örömteli kapcsolatokat az otthonmaradottakkal.

Szimhát torá

Nem is tudom, hogyan lehetne szavakba foglalni. Szimhát torá, a Tóra öröme, vagy a tanulás öröme. Nekem a tanulás a leg... Ha büntetni akarnának, csak a tanulás lehetőségét kellene elvenni. Ha börtönbe zárnának, de lenne könyvtár, én akarnék a könyvtáros lenni.

Megpróbálom leírni az élményeimet, aztán meglátjuk, átmegy-e valami abból, amit éreztem.

Szerdán, az ünnep előtt hív M. boldog ünnepet kívánni. Azt mondja, van egy sarok a szívében a számomra. Azt hiszem, ez udvarlás, de nem igazán érzem. Inkább csak gondolom.

Elmegyünk a zsinagógába, a földszinten kezdjük, kevesen vannak, csönd van. Meglátom a rabbit, kérdezem, mondja, hogy az emeleten vagyunk. Ott már zajlik a "buli". A férfiak oldalán már körbeadták  a Tóratekercseket. A gabbaj kérdezi, van-e kohén származású nő. Egy középkorú nő jelentkezik, kezébe nyomnak egy Tóratekercset. A nők oldalán is elkezdődik az ének és a tánc. Amikor beszállok, érzem a könnyeket a szememben, és egyszerre boldogságot. Hazaértem, mindig is erre vágytam. Egyre vadabbul táncolunk. A hét körmenet egyikénél elkérem a tekercset, és vezetem a nők táncát. Nem tudom, hány kiló lehet, de tíz perc után elég nehéz. Időnként leállunk a tánccal, énekkel, és valaki tanítást mond.

Amikor vége van fél 8 körül, Miki hív hozzájuk vacsorázni. Eliav az előétel közben mondja, van egy rossz híre meg egy jó. Túl hamar mondják a többiek, hogy kezdje a rossz hírrel, nem tudtam időben kérni csak a jó hírt. A rossz hír az, hogy nem működik a plata, azaz a kaják hidegek, a jó hír az, hogy van leves. Szórakoztató a társaság, még úgy is, hogy a beszélgetésből nem mindent értek, és hogy  nagyon kis helyen tizen zsúfolodunk.

Fél 12-kor feküdtem le, ma 10-kor ébredtem. A reggeli ima 8.30-kor kezdődött. Tizenegyre oda is érünk. Éppen megint táncra értünk oda, felfokozott hangulatra. Megint beszállok a táncba, megint elkérem a tekercset. Ma könnyebbnek tűnik, pedig ugyanaz a tekercs. Aztán bejelentik, hogy kezdődik a Tóraolvasás, az utolsó hetiszakaszé, a nők és a férfiak külön. A férfiak a földszinti zsinagógában és az előtérben, a nők az emeleten két teremben. Csak nők vagyunk a teremben. A lejnoló is, a gabbaj is. Két nő felváltva lejnol, gyönyörűen olvasnak. Mindenkit felhívnak, engem is, a héber nevemen. Segítséget kérek az áldások elmondásához, azt hittem, nem fogom tudni hibátlanul olvasni, még soha nem olvastam végig. Mégis úgy olvasom a héber szöveget dallamosan, mintha mindig is csináltam volna. Annyiszor hallottam már, hogy szinte kívülről tudom. Fogom a tekercs fogóját, és követem a szememmel az olvasást. Hihetetlenül boldog élmény. Kétszer alijáztam, mentem föl: egyszer Izraelbe, egyszer a Tóraolvasáshoz.

Amikor már mindenki volt, lemegyünk a földszintre. Megint egy helyiségben nők és férfiak. Itt történik a Tóraolvasás befejezése és újrakezdése. A lezárást azonnal követi a kezdés. Felhívják a chatan torat, a Tóra vőlegényét a befejezés olvasására. A feleségének átadom a helyemet, ami közvetlenül a Tóraolvasó mellett van a női oldalon. Aztán felhívják Szigált, cala bresitként, a kezdés menyasszonyaként, egy fiatal nőt. Őt egy férfi képviseli, mivel a Tóraolvasó a férfiak oldalán van. Nehezen tudom megfogalmazni, mennyire ünnepélyes és felemelő ez az élmény.

Este kimegyünk a kikár Rabinra, ahol 1943 óta ilyenkor mindig népünnepély van. Beszél a város polgármestere, és rav Lau, aki valamikor a főrabbi volt, most a nagyzsinagóga rabbija. Nagyon nagy tiszteletnek örvend, Nadav szerint neki kéne Izrael elnökének lenni. Aztán itt is tánc, külön a férfiak, külön a nők. Megint belevetem magam, táncolok, ugrálok, hihetetlenül élvezem. A gyerekkori május elsejék voltak ennyire felszabadultan örömteliek. Egy férfi  odahoz egy tekercset, körültáncoljuk, megérintjük. Láthatóan a férfi is örül, mi is.

A jom kippuri aggodalmam távolodik. Gilád Sálit otthon van, Kadafi halott. Talán mégiscsak jó lesz ez az év.

Tudom, hogy a galutban az előírásokat tartó zsidók most még nem olvasnak interneten, mégis elküldöm a levelemet, mert annyira friss az élmény, most kellett leírnom. Sana tova lekulám. Mindenkinek jó évet kívánok.

Újabb cikk az Újkeletben

Ezt a cikket egyesek szerint nem kellene beletenni az életművembe. Merthogy túl elvont. Azért ha érdekel, olvasd el.

Megbocsátás

Ros Hasana és Jom Kippur tájékán a megbocsátás aktuális téma. Ez az írás azonban nem a vallás, hanem a lélektan felől közelíti meg a megbocsátás témáját.  

Valaki rosszat tett nekünk, amit nem tudunk elfelejteni. Ez lehetett megszégyenítő/megalázó szülői pofon, egy bántó szó, mellőzés, amikor szeretetre vágytunk, - de lehetünk dühösek egy gondoskodó szülő korai halála miatt is. Az egyénen múlik, hogy mit érez bántónak, sértőnek. Az hogy nem tudjuk elfelejteni, és ismétlődően előjön a megbántottság, harag, ingerültség, ahányszor eszünkbe jut az esemény vagy a személy, jelzi, hogy nem zártuk még le az esetet, belülről “rág” minket a fájdalom.

A “vétkek” a legkönnyebben akkor kezelhetőek, ha azonnal de legalábbis a tett után nem sokkal annak elkövetője érthető és elviselhető visszajelzést kap -  és nem telik el sok idő az elkövetés és a reakció között. Ilyenkor könnyebb elengedni, és továbblépni. Azoknak a legnehezebb, akik őrizgetik a sérelmeiket. Sok energiát emészt fel és vesz el a mától a múlt.

Így a megbocsátásra nemcsak annak van szüksége, aki elkövetett valamit, hanem legalább ennyire annak is, aki hordozza a sérelmet, hiszen ez belülről rágja őt. Igazságtalan ez, hiszen bár más tett rosszat, mégis mi éljük meg a büntetést a haraggal, a visszatérő fájdalmas gondolatokkal. Még az is előfordulhat, hogy az a személy, aki bántóan viselkedett velünk, vagy elhagyott, nem is tud tettének hatásáról - talán mert túl fegyelmezettek voltunk az adott helyzetben, még az is előfordulhat, hogy mosolyogtunk, pedig belül elöntött minket a fájdalom. Ebből a csapdából nehéz kikászálódni, de nem lehetetlen.

Nézzük, mit lehet tenni a megbocsátás, a lezárás érdekében.

Bár ez furcsán hangzik, de néha az segít, ha bosszút állunk, például “beszólunk” annak, akire haragszunk. Ez segít nekünk lezárni a haragot, - a gond csak az vele, hogy fenntartja a harcot, de akár az is előfordulhat, hogy ezzel a kapcsolatot magát is lezárjuk.

Ha meg lehet tenni, lehetőséget kell adni a másiknak, hogy bocsánatot tudjon kérni. Ehhez le kell ülni vele, és elmondani, hogyan hatott ránk amit tett. Lehetőleg olyan környezetben tegyük ezt, ahol nem zavarnak meg minket. Erre azért van szükség, hogy mindketten teljes figyelmünkkel tudjunk egymás felé fordulni, és hogy megkönnyítsük magunknak azt a nagyon is nehéz helyzetet, hogy olyan dologról beszélünk, amire talán még szavakat is nehéz találni.

Azért is nehéz egy ilyen beszélgetés, mert nem tudjuk előre, hogyan fog a másik reagálni. Lehet, hogy defenzív lesz, kiderülhet, hogy nem is vett észre semmit, vagy hogy jót akart. Ezek a reakciók újra előhívhatják a haragunkat, fájdalmunkat. Erre lelkileg fel kell készülnünk, amennyire lehet. Lehetséges, hogy bár bocsánatot kérnek tőlünk - mi nem tudjuk azonnal elengedni haragunkat, hosszabb időre van szükségünk, hiszen nem egy egyszerű döntésről van szó.

Nehezebb a helyzet, ha nem elérhető az a személy, akinek a vétkét nem tudjuk elfelejteni. Lehet, hogy meghalt már, de az is lehet, hogy csupán nem vagyunk kapcsolatban. Valójában magunkban is lezárhatjuk, de ez néha annyira nehéz, hogy jobb terapeuta vagy terápiás csoport segítségét igénybe venni.

Amint lezárjuk azonban az ügyet magunkban, ismét indulat, fájdalom nélkül tudunk majd a másikra gondolni. Ha az illető kedves volt nekünk, ismét szeretettel gondolunk rá. Ha sikerül megbocsátani, békésebbek leszünk, több energiánk marad a ma problémáinak megoldására. Érdemes is a megbocsátás művészetének elsajátítására törekedni: vizsgálatok arra utalnak, hogy akik meg tudnak bocsátani, azok egészségesebbek, körükben kevesebb a szív- és érrendszeri betegség.

Ideje van a haragnak, és ideje van a megbocsátásnak is. Adjuk meg magunknak az időt.

Szukkot

Most jó kedvem van. Talán azért, mert szukkot van. Ilyenkor a zsidóknak törékeny sátorban kell enni és aludni hét napig, a diaszpórában talán nyolc napig. Elég egy sütit megenni. Még Magyarországon tavaly, tavalyelőtt a zsinagógai sátorban sziesztáztam összetolt székeken. Ez elég az ott alvás parancsához. Most nagyon hideg lenne. Idén az itteni zsinagóga mögött épített sátorban sütizek a többiekkel, és csütörtökön a rabbi szükéjében ebédeltem. Ima után a zsinagógai szükében kérdezte héberül, hogy elmennénk-e hozzá ebédre, azonnal tudtam válaszolni héberül, hogy ez megtiszteltetés. Nagyon büszke voltam magamra.

A peszach hete és a sátoros ünnep hete tórai parancs. A Tórában van előírva az emlékezés kötelezettsége, annak gyakorlása, hogy tudjuk, honnan jöttünk. Az egyik azt mondja, hogy ne felejtsük el, hogy idegenek és rabszolgák voltunk, a másik azt, hogy ne felejtsük el, hogy a pusztaságban sátorokban éltünk. Nem az őseink megszámlálhatatlan generációkkal ezelőtt, hanem mi, ma. Szeretem ezt a kötelezettséget.

Jafoban megrongáltak keresztény és muszlim sírokat. A rendőrség keresi a tetteseket. Ez a mai valóság.

Az is a mához tartozik, hogy a szombati Tóraolvasás során a betegekért mondott áldáskor a nők felálltak, a férfiak nem. Ezen annyira feldühödtem, hogy amikor a hadseregért hangzott el az áldás, és a férfiak is felálltak, én leültem.

A vendéglánycicát elvitte a gazdája. A cica nem akart bemenni a dobozába, és amikor már bezártuk, sírt. Pedig nem volt itt jó dolga. Talán érezte, hogy ez csak rosszabb lehet. Kérdeztem a gazdáját, hova viszi. Azt válaszolta, hogy egy kibucba északon, a természetbe. Szegény cica. Nem volt erőm bevállalni, hogy én legyek a gazdája. Nincs energiám, hogy magamon kívül tartósan gondoskodjam más élőlényről. Lelkifurdalásom van.

A. sms-ekben udvarol. Jólesnek kedves szavai, de mivel nincs jövője a kapcsolatunknak, nem élem bele magam, viszont élvezem, hogy héberül üzengetünk egymásnak. Legalább gyakorlom az írást. Előjön, hogy hol keverem a cháf és chet, az alef és ájin betűket.Szombaton a Kohelet-et olvassuk, Salamon költeményét. Itt találom azt, hogy mindennek megvan a maga ideje.

Mindennek megvan a maga szezonja, és ideje van minden dolognak az égbolt alatt.
Ideje a szülésnek és ideje a halálnak. Ideje az ültetésnek, és ideje a kihúzásnak.
Ideje az ölésnek és ideje a gyógyulásnak. ideje a rombolásnak és ideje az építésnek.
Ideje a sírásnak és ideje a nevetésnek. Ideje a siránkozásnak és ideje a táncnak.
Ideje a kövek eldobásának, és ideje a kövek összeszedésének.
Ideje a keresésnek, és ideje a veszítésnek. Ideje a megtartásnak, és ideje az elengedésnek.
Ideje az elszakításnak, és ideje az összevarrásnak. Ideje a csöndnek és ideje a beszédnek.
Ideje a szeretetnek és ideje a gyűlöletnek. Ideje a háborúnak, és ideje a békének.
Mi az eredménye annak, aki dolgozik ezen, erőfeszítéssel?
 

Enyhén kékülő kézzel ...

Kiszabadítják Gilad Salitot! Ez most már biztosnak látszik, ha nem, annak az ezer bebörtönzött palesztinnak a hozzátartozóival gyűlik meg a Hamasz baja, akiket cserébe ad érte Izrael. Egy zsidó ezer arabot ér? Durva. Az a tudat, hogy öt éve küzd az állam a kiszabadításáért, biztonsággal tölt el.

Újra megtapasztaltam az egészségügyet. Hurrá! Úgy kezdődött, hogy éjjel felriadtam. A macskák ölték egymást. Felugrottam, hogy megmentsem a vendéglánycicát, megszédültem, a falba kapaszkodtam, és iszonyú fájdalmat éreztem a kisujjamban. Azért teljesítettem a küldetést, majd jeget, zsebkendőt, nejlonzacskót tettem a fájdalom helyére, és elaludtam. Reggel még mindig fájt. Azt a tanácsot kaptam, hogy röntgeneztessem meg a szomszéd Ichilov kórház sürgősségi osztályán. Először nem akartam, a francnak kell megint intézkedni, legyen már egy nyugodt napom, amikor csak dolgozom, sziesztázom, beteglátogatok. Aztán rájöttem, hogy ilyen lehetőség - remélem - nemigen lesz arra, hogy saját élményt szerezzek az egészségügyben.

Az adminisztráció 5 perc volt, a nővér általi kikérdezés allergiáról, egyebekről, vérnyomásmérés, fájdalomcsillapítóadás 10 perc. Először nem akartam fájdalomcsillapítót, de rájöttem, hogy ez is része az élménynek, nem hagyhatom ki. A röntgennél kb. 10 percet vártam, közben elkezdett hatni a fájdalomcsillapító, és valami zsibbadt jókedv vett erőt rajtam. Két képet csináltak az ujjamról, és küldtek az ortopédiára. Ott kicsit csellengtem, majd megkérdeztem valakit, hogy most mit csináljak. Megmutatták, hol üljek le és várjam az ortopéd orvost. Már hárman vártak rá. Az egész helynek olyan hangulata volt, mint az amerikai "Vészhelyzetben", csak éppen vészhelyzet nélkül. Utólag kiderült, ma is sztrájkoltak az orvosok, és káosz volt, de nekem, aki a magyar egészségügyhöz szokott, semmi nem tűnt fel. Talán félórás várakozás után sorrakerültem, a röntgen szerint van egy kis repedés, összeragasztották a gyűrűs és a kisujjam, mondván, ez két hétig maradjon így, aztán a betegbiztosítómnál csináltassak újabb röntgent. Újabb adminisztráció, és mehettem haza.

Bicajjal közlekedem tegnap óta. A városházán vettem kis kerek chipkártyát 240 sékelért, de előtte még csináltattam lakcímkártyát, különben 280-at kellett volna fizetnem. A városban mindenfelé vannak bicikli-állomások, onnan kell elkötni egyet, aztán egy másiknál otthagyni. Nagyon izgultam, amikor először használtam. Vittem a rajzos papírt, hogy mit hogyan kell csinálni. Mégse sikerült. Egy nő is jött bicikliért, kérdezte, segítsen-e. Megadtak egy telefonszámot, hogy ha problémát veszek észre, azonnal szóljak. Felhívtam, rögtön fel is vette valaki, és angolul is tudott. Azt javasolta, hogy próbáljak meg egy másik biciklit elkötni. A segítőm mindent végigcsinált velem, és még tanácsot is adott. Hálás voltam neki.

Amikor gyalog megyek az utcán, inkább lefelé nézek vagy előre, szinte soha nem fölfele. Szembejön egy férfi, babakocsit tol, benne kicsi gyerek. A gyerekek mindig megragadják a figyelmemet, önkéntelenül elmosolyodom, olyankor megnézem a szülőket is. A férfi fiatal, vonzó ember. Mellettük tolókocsi, fiatal, szép nő, combtól láb nélkül. Pillanatra megáll a tekintetem ott, ahol vége a lábának. Váratlanul ér a látvány. Aztán visszakúszik a tekintetem az arcára, rámmosolyog. Gyönyörű család. Teljes.

jom kippur

A legszentebb nap - a vallási előírásokat tartó zsidók szerint. A családi kerekezés napja a többi zsidó szerint. Háromnegyed öttől böjt. Zsinagóga, Kol Nidré. Aztán kimegyünk sétálni a Weizmanra, hat sáv, középen pálmafák, a közlekedési lámpák működnek, mint mindig, sehol egy autó, az út közepén sétáló, bicikliző gyerekek, felnőttek, gördeszkázó kamaszok. Minden bolt, étterem, kávézó zárva. Kérdem, hogy lezárták-e az utcát. A válasz nem, nincs jogszabály, amely előírná, hogy nem szabad autózni. Csak egy mentőt látok villogva csöndben elaraszolni a kerekezők között. Odébb, az út közepén néhány műanyag széken üldögélnek és beszélgetnek emberek.

A Nordau-Dizengoff sarkán az út közepén áll vagy ötven ember, gyerekek bicikliznek körülöttük, ők trécselnek. Gyerekkoromban a Tisztviselőtelepen nyári estéken így álltak ki a szomszédok és beszélték meg a legújabb pletykákat. Tel Aviv egy nagy falu képét mutatja most autók, buszok, taxik, motorok nélkül. Este kilenckor lefekszem, szinte azonnal elalszom olyan zajban, mintha a Dagályon lennék. Csak a hangosbemondó hiányzik. Másnap reggel csöndes az utca. Továbbra is minden zárva, nem közlekedik senki, biciklivel is csak néhány koránkelő.

Folytatjuk a böjtöt. Még a böjt előtt ettem két tányér levest, fél keménytojást, sok sós paradicsomot, és ittam, amennyit tudtam. Most száraz a szám. Ilyenkor inni szoktam. Mosakodás gyanánt megnedvesítem a szemhéjamat és az ajkaimat. Ez kitart estig.

Rossz kedvem van, a zsinagógában ima közben majdnem elsírom magam. Hiányzanak a gyerekeim. Félelmetesek azok a mondatok, hogy nem tudjuk ki él a következő évben és ki hal meg, és a halálnemek hosszas felsorolása. Lehet, hogy nem tettem meg mindent, amit meg kellett volna tennem. De ha megtettem volna, akkor sem tudhatom, mi történik. Nem magamért aggódom, ezt felmérem, ha meghalok, akkor kerek lesz már az életem. A fiaimat féltem. Fázom, kimegyek a teremből, a játszószobában látok egy kislányt egyedül játszani, odamennék hozzá, de csak megijeszteném, hogy nem beszélek a nyelvén. Kimegyek a házból, leülök egy padra, becsukom a szemem, melegszem. Kicsit megnyugszom. Visszamegyek, Juli odajön, hogy minden rendben van-e. Aztán már jobb lesz, olvasom tovább az imákat, próbálom követni. Csak héber imakönyvem van, néha elveszítem a fonalat.

Egy óra körül vége a délelőtti imának, Julinál alszom. Aztán visszamegyek, a Neilára, addigra megint tele van a terem. Szerencsére van nevesített helyünk, az én székemen cédula: הילה ארוש. Ez a zsinagógai nevem. Az ilát hilának hallják, talán mert annak van értelme, és van is ilyen név a héberben. Szeretem ezt a nevet. Zsúfolt a terem, a férfiak egy részének a fején a tálisz, mintha láttam volna ilyen festményt. Még a folyosón is ülnek, állnak. A kántor nagyon szépen énekel, átéléssel, hozzáértéssel, mégis amikor a rabbi átveszi, és fakó hangján folytatja, otthonosabb lesz. Az ő hangja, elmélyültsége segít az átélésben. Eliáv irányítja a folyamatot, mondja, hogy kinyitják a Tóraszekrényt, ilyenkor állni szoktunk, de aki úgy érzi, üljön. Ez a megengedés lehetővé teszi nekem, hogy figyeljek arra, mennyit bírok. Hol ülök, hol állok. Egyre kevesebb a levegő, megy a légkondi, de annyi ember van, hogy már alig hűt, az ablakok résnyire nyitva, nincs oxigén.

Gyönge vagyok, fáradt, szinte remegek. Megszólal a sófár, beleborzongok. Hat óra, vége a böjtnek, Juli kérdezi, hozzon-e valamit. Nagyon sápadt lehetek. Ülve várom, hogy hozzon valami cukros innivalót. Hoz egy sütit és colát. Ez visszahozza az erőmet, bemegyek a terembe, ahol az innivalók és a süti van, és tömöm magamba a colát és a fahéjas süteményt. Felvidultam, most már játszani is tudok Tomerrel, az örökbefogadott orosz kisfiúval, aki folyamatosan beszél valami nyelvet, ami már nem orosz, még nem teljesen angol, és a legkevésbé sem héber. A saját nyelve.

A következő cikk az Újkeletben

Szeretet, szerelem, szexualitás ötven fölött

A szépirodalom a szeretet különböző fajtáit írja le különböző életkorokban. Ezekből többnyire az a gyanúnk keletkezik, hogy csak felnőttkorban van gondoskodó szeretet, és csak kamaszkorban vagy kora felnőttkorban van szenvedélyes szerelem. Nos, ezeket a sémákat félretehetjük.

Egyszer közeli ismerősöknél ebédeltem, majd elvonultam lepihenni. A két és féléves kislányt akkor engedték először nem rácsos, “nagy” ágyban aludni. Izgatottan jött-ment az ágya és az én heverőm között. Úgy tettem, mintha aludnék, hátha ettől megnyugszik, de nem ez történt. Ide-oda rohangált, és sorban odahozta nekem a számára az alváshoz szükséges kellékeket: a cumisüvegét, a cumiját, és a puha, marokra fogható állatkát. Gondoskodott rólam, a jó alvásomról. Szeretett.

A gondoskodó szeretet adásának igénye megmarad egész életünk során - de csak ha mi is kapunk eleget másoktól. A kívülről igényelt gondoskodás mértéke személyenként és időnként különbözik. Ahogy öregszünk, sok tekintetben önellátókká válunk, ugyanakkor jobban megtanuljuk az igényeinket kifejezni.

Abban a kultúrában, amelyikben az erő és a gyorsaság számít, az öregek fölöslegesek. Abban a kultúrában, amelyikben a bölcsesség érték, az öregek fontosak. Így könnyebben maradnak fiatalosak, nem sietnek meghalni. Nekem úgy tűnik, Izrael a második csoportba tartozik. Itt a korosabbak többnyire energikusak és igényes a külsejük. Az egyik legszebb nő, akit itt láttam, ötvenöt felé jár, karcsú, hosszú fekete haja van, és csak finom szarkalábai árulják el, hogy érett korban van.

Nemrég olvastam egy nemzetközi vizsgálatról, amely azt mutatta ki, hogy az ötven év felettiek a legelégedettebbek az életükkel. Ilyenkor már jó esetben megteremtették a szükséges anyagi feltételeket, felnevelték a gyerekeket, örömmel vállalják fel kötelezettségeiket, jó esetben a betegségek még nem zavarják mindennapi életüket.

Ha megengedjük magunknak, hogy idősek legyünk, nem akarunk a fiatalokkal versenyezni külsőnkben, akkor az öregedés gazdagít. A testünk öregszik, a lelkünk nem. Aki hatvan éves, az meg tudja élni a kisgyerek örömét, a kamasz szerelmét, a felnőtt szeretetet, az érett kor bölcsességét. Ha nem félünk attól, hogy megszólnak, teljesebb életet élhetünk, mint fiatal korunkban. Kilencvenöt éves barátomnak mondtam, hogy cikket írok az ötven fölötti szeretetről, szerelemről. Évődve kérdezte, hogy mikor írok a nyolcvan fölötti szerelemről.

A szexualitás nem a termékeny kor kezdetével kezdődik, és nem is ér véget azzal. Szinte minden testi kontaktusban van erotika. Ez azonban legtöbbször annyira enyhe, hogy nem tudatosul, csak azt vesszük észre, hogy kellemesnek találjuk a másik embert.

A termékeny kor nőknél negyvenöt éves kor körül ér véget, férfiaknál jó esetben sokkal később. Ugyanakkor a képességünk a szerelemre és erotikus örömökre tovább tart. Voltak és vannak olyan nyolcvan fölötti kedves barátaim, akik élvezettel flörtölnek kedves, számukra fiatal, már akár nagymama-korú nőkkel is. A szexualitás továbbra is jelen van, ám elvesztette azt a sürgető nyomást, ami a fiatalabbakat ágyba kergeti, gyermek-nemzésre készteti. Érettebb korban felfedezhetjük, hogy erotikus érzések az egész testen előidézhetők, nem korlátozódnak a nemi szervekre, és egy finom érintés, kedves hang, röpke simogatás is kiválthatja őket.

Otthon

Az újévi ünnepről akartam írni, el is kezdtem, de valahogy elfogyott az energiám a részletek megírásától. Pedig érdekes volt, első este sokat gyalogoltunk, és éhesen hallgattuk a csöndes és meleg utcákon az evőeszközök csörgését, ami kihallatszott a házakból. A meghívónk fia éppen katona, akit az ünnepekre hazaengedtek, és hihetetlen lelkesedéssel mesél a katonaságról. Azok a magyarok, akik azt hiszik, hogy az izraeliek háború esetén Magyarországra menekülnének, elfoglalva azt, a legvadabb fantáziájukban sem tudják elképzelni azt az elkötelezettséget, ami az ittenieket jellemzi.

Az első napon a rabbinál ebédeltünk, a családjával és egy másik rabbival. Volt az egésznek valami intimitása. Lesöpört morzsákat az asztalról a földre, és hangjában melegséggel mondta, hogy egy kis csótány volt ott. Valaki megjegyezte, hogy a fürdőszobában is látott egyet. Ő válaszolt, hogy a fürdőszobában rendben van, de az ebédlőasztalon nem.

Este a zsinagógában az ima végén odajött a közösség egyik vezetője, és kérdezte, hol eszem. Mondom Julinál. Akkor menjünk hozzá enni. De vendégünk is van. Hány? - kérdezi. Egy - válaszoljuk. Akkor menjünk mind a hárman. Földszinti lakás Tel Aviv belvárosában, talán 6 négyzetméteres szobában hatszemélyes asztal, vagyunk tizenegyen. Műanyag tányérok, műanyag evőeszközök, mindenféle ülőalkalmatosságok. Itt nem csinálnak a tálalásból nagy ügyet, a kaja és a társaság legyen jó, a többi nem számít. Bemutatkozás gyanánt mindenki mond pár perces dvar torát, vagy amit akar. Én arról beszéltem, hogy Mózes tanítja a népet, mit tegyen, amikor beér az Országba. Új rendszert kell építeni, mást, mint ami a pusztaságban van. Én is ezt teszem, egy új rendszerbe illeszkedem be az Országban. Vacsora közben énekeltünk, viccelődtek, amit nem értettem, mert héberül zajlott.

Megint ulpán. A tanár középkorú nő, lelkes, vidám, figyelmes, elismerő. Izgalmas, élvezem.

Megint jön a melankólia. Ha keresnék, tudnék okot, de feltűnik a mintázat, hogy ahányszor beszokom egy ulpáncsoportba, és tudom, hogy a következő hónapokban mi a dolgom, néhány napig rosszkedvű és ingerlékeny vagyok. Nem küzdök nagyon ellene, csak annyira, hogy próbálok olyanokkal beszélgetni, akiktől melegséget kapok.

Hívom Petyust, mondja, hogy a börtön előtt ül, és várja, hogy beengedjék. Mondom neki, hogy még mindig jobb, ha kívül várja, hogy beengedjék, mintha belül, hogy kiengedjék. Meséli, hogy börtönfilmet forgatnak, csak otthonfelejtette az igazolványát, és most várja, hogy megérkezzék. Jó beszélgetni vele. Aztán hívom Andrist, kicsit dolgozunk, jó hallani a hangját. Az itteniek, bár nem ismerik őket, rendszeresen kérdezik, hogy vannak a fiaim. Írok R-nek is, de azt mondja, dolgozik. Leperdülök róla. Egyelőre csak akkor felejtkezem meg a rosszkedvemről, amikor beszélgetek, ulpánon vagyok, vagy az egyszem ügyfelemmel dolgozom.

L. írja, hogy Budapesten felszállt a tömött buszra két kicsi gyerekkel, babakocsival, látható másállapotban. Nem volt hely. Egy férfit megkérdezett, nem állna-e fel. Az fel sem nézve az újságjából válaszolt, hogy nem. Senki nem szólt egy szót sem. Megdöbbent a történet. Félelmet és indulatot érzek. Nem az döbbent meg, hogy van egy érzéketlen vagy ellenséges figura, hanem az, hogy csöndben maradnak a többiek. Magára hagyják az áldozatot. Zajlanak az előkészületek arra, hogy bármit lehessen csinálni emberekkel következmény nélkül.

Megértem, hogy Kertész Ákostól elvették a díszpolgári címet azt követően, hogy a magyarok szolgalelkéről írt. A legdühítőbb az, amikor valaki figyelmeztet arra, amit a lelkünk mélyén tudunk, de nem akarunk szembesülni vele. Ezt nem bocsátjuk meg neki. Két terapeutától is hallottam azt az értetlenséget, hogy a zsidók annak idején miért nem lázadtak. Mikor harmadszor hallottam, csak akkor tudtam válaszolni. Ellenséges környezetben, amilyen Magyarország is volt, azt tudták volna elérni, amit a varsói gettó lázadói, hogy előbb halnak meg. Többet nem hallottam ezt a kérdést.
Közeledik Jom Kippur, kétszer elmentem a reggeli szlichot imára. Fél hatkor keltem. Nem szeretem ebben a zsinagógában a hétköznap reggeli imákat, rideg és személytelen. A Károliban barátságosabb a hangulat ilyenkor. Ott van egy kis tanulás az ima végén, az mindig jólesik. Most az ima után, kissé átfázva a légkonditól, kimegyek a meleg, napsütötte utcára, és kielégítem a melegség-igényemet. Aztán arra gondolok, hogy megjutalmazom magam, és beülök egy kávézóba reggelizni. Innen megyek az ulpánra.