Hazaérve ...

Visszajöttem, az átmeneti kabátot a nagy bőröndbe tettem még a reptéren, és blézerben folytattam az utamat. Amikor a vonatból kiszálltam Tel Avivban, lassan mentem, húztam a bőröndöt, és bár este volt, nem sütött a Nap, de tudtam, hogy holnap már nem a sötét szürke, hanem a napfény fog fogadni. Élvezni akartam a langyos levegőt.

Amihez most nyúlok, sikerül. Örülök, lebegek a sikerben, és kezdek szorongani is. Nem akarom azt a határt túllépni, amikor a sikerem nagyobb, mint amit teszek. Félek attól, hogy elszállok, hogy túlságosan magabiztossá válok. 

Mérhetetlenül fáradt vagyok. A következő három napban valószínűleg zombi leszek. Jól van ez így kitalálva, hogy ott dolgozom mint állat, aztán visszajövök, és helyrerakom a tagjaimat, a gondolataimat. Sok dolgom lesz itt is, de kevés időhöz kötött. Amikor ott vagyok, azt érzem, hogy szükségem lenne valakire, aki átölel, és azt mondja, akkor is itt vagyok veled, ha valami nem sikerül, de nincs ilyen. A sikerem az enyém, a kudarccal csak én bírkózhatok meg. Amikor itt vagyok, úgy érzem, körül vagyok véve.

Ma még elindulás előtt dolgoztam egy fiatal férfi kliensemmel. Azt mondta, szeretné, ha én lennék az anyukája, vagy lennék harminc évvel fiatalabb, és feleségül venne, vagy ő lenne harminc évvel öregebb, és feleségül venne. Jó ötlet, de momentán egyiket sem választanám. 

Zuhog az eső ...

Ilyen volt a nappali beköltözéskor ...

Jó érzés tágas lakásban lakni. Meglehetősen igénytelenül felújított hely, majd szép lassan letisztogatom a festékfoltokat. Nincs ebédlőasztalom, amit Carol nekem eladott, azt a korábbi lakás tulajdonosa lenyúlta. A szék is kevés. De ezek meglesznek előbb-utóbb. 

Micikétől azt tanultam, hogy a pusztaságban vándorló zsidók között akik hittek, azok találtak mannát. Akik erősen hittek, azoknak az ajtajuk elé hullott a manna. Na, akkor nem állok rosszul, ma találtam Bné Brákban egy teljesen jó műanyag széket. Azért lehet még a hitemen javítani, mert félórás gyalogútra találtam, nem az ajtóm előtt. 

Ma egész nap zuhogott. Menni akartam szupervízióba Givat Smuelba, álltak a buszok. Elindultam gyalog. Egy idő után cuppogott, ahogy léptem. Ilyenkor az úttesten ömlik a víz, kikerülhetetlenül. Mivel mentem, nem fázott a lábam. Az útba eső egyetemen bementem egy WC-be, levettem a nadrágom, kicsavartam belőle a vizet, mentem tovább. A szupervízió egy órás, esély nem volt arra, hogy megszárad bármim is. Visszafelé beálltam a buszmegállóba, fázott a lábam a cipőben, és ahol a vizes nadrág hozzám ért. A megállóban két nő dühöngött, az egyiknek elrobogott a busza anélkül, hogy megállt volna, a másik már egy órája várt, és amikor felhívta a busztársaságot, azt mondták neki, hogy nem tudják, mikor jön a busz, amelyiknek húsz percenként kellene járnia, és van aki másfél órája vár. Úgyhogy inkább elindultam gyalog. Akkor találtam a széket. 

Mivel a telefonom lemerült, ezért nem tudtam behatárolni, merre járok, Nap sem sütött, viszont zuhogott az eső, úgyhogy mentem az orrom után. Egy temetőben kötöttem ki Bné Brákban. Végigmentem egy keskeny ösvényen a fal és a sírok között, egyik kezemben az ernyő, másikban a műanyag szék, rajtam kabát, azon műanyag esőkabát, azalatt a hátizsákom, fejemen kapucni. Ha így látnának az ügyfeleim, biztos nem fizetnének annyit, amennyit kérek. A túloldalon láttam egy férfit, megkérdeztem, hogy merre van a Hazon Is. Pont az ellenkező irányba mutatott, mint amerre sejtettem. Kiderült, hogy én az utcát kérdezem, ő meg a sírjára gondolt. 

Hazaérve forró vizes lábfürdő, forralt bor, meleg leves, aztán lefeküdtem. Nem kéne, hogy beteg legyek, most hogy megyek haza dolgozni. Délután telefonálgatok, minden helyen, ami eszembe jut, bejelentem, hogy új címem van. Egészen belejövök, héberül kezdem, aztán ha nagyon gyorsan beszélnek, mondom, hogy vagy lassabban, vagy angolul. Aki nem tud angolul, lelassít. Már nem idegeskedem, hogy jól csináljam, van bennem valami nyugati fogyasztói magabiztosság. Rábeszélnek az egyik cégnél 30 megás internetkapcsolatra, alig drágábban, mint a régi, rákérdezek a modemre, azt a másik cégnél kell kérdeznem, felhívom azokat, kiderül, hogy nem biztos, hogy az enyém bírja, lehet, hogy ki kell cserélni, és egyébként ott is többet kell fizetni a harmincért. Úgyhogy visszahívom az első céget, és mondom nekik, hogy kérem vissza a 10 megámat. 

Felhívom a tulajt, hogy csöpög a víz a légkondi vezetékénél. Azt mondja, ilyen esőben nem tud senkit hívni, majd ha már nem esik ennyire. Rendben, akkor vödröt teszek a csöpögés alá, majd elrendezik. 

Este meleg pitát eszem nyers fokhagymával, olivaolajjal, rizsecettel, kamillateával. 

Új lakás

Már két napja ramat gani lakos vagyok. Ez felbátorít arra, hogy a tel aviviakat sznobnak mondjam. Képesek 3-4000 sékelt kifizetni, hogy a világ közepén érezzék magukat!

Ramat Gan másik város, olyan, mint Kispest a belvárosiaknak. A lakás kis utcában van, csöndes, leszámítva a szomszédos iskolát, ahol a be- és kicsöngetés úgy zajlik, hogy pléhjancsin zene szól. Az ötvenes-hatvanas évek Magyarországát idézi. Van még a szomszédban zsinagóga, ahonnan péntek este kihallatszott az éneklés. A harmadikon lakom, lift nincs, így a biciklizés helyett lépcsőzés lesz a sport. Bicajozni nehéz lenne, mert dombos vidéken lakom. 

Tegnap egész nap takarítottam. Mire befejeztem, és megnéztem az órát, éppen bejött a szombat. Gyorsan beállítottam a szombati órákat, lezuhanyoztam, és némi késéssel elkezdtem a szombatot. Reggel elgyalogoltam a megszokott zsingaógába, Tel Avivba. Egy óra 10 perc, szerencsére nem a legnagyobb esőben. 

A héten alig dolgoztam, csak a lakáskereséssel és költözéssel voltam elfoglalva. Korábban azt gondoltam, könnyen költözöm, hiszen semmim sincs itt. Ezt a semmit 1200 sékelért hozták ide. Yael fizette a borravalót. 

Nagy a lakás, egyedül vagyok benne, úgyhogy lehet jönni vendégségbe.

Most ennyi, fáradt vagyok.