2013. május 30., csütörtök

Billegek

Ma közepesen rossz kedvvel ébredtem. Fél 9-kor, ha korábban ébredtem volna, akkor több lett volna, mint közepes. Már áradt be a meleg, mégis elmentem futni. Mostanában az a meggyőződésem, hogy a futás javít a lelkiállapoton. Javított, bár másvalami még inkább, ha egyáltalán össze lehet hasonlítani ilyen lelkiállapotra ható dolgokat, de inkább sorban leírom. 

Valójában nem tudom, mi a rosszkedv eredete. Nem azt mondom, hogy oka, mert szerintem van a rosszkedv vagy jókedv, és amikor felfedezzük, akkor találunk olyan jelenségeket, amelyekkel kellően magabiztosan magyarázhatjuk az aktuális kedvünket. 

Szóval lehet az eredete az, hogy a kedélyállapot hullámzik, akár akarjuk, akár nem, és most éppen völgyben van a hullámvasút. Lehet az is, hogy valójában szorongok a vizsgálattól, csak nem akarom tudomásul venni, ezért kénytelen a lelkem rosszkedvvel figyelmeztetni. 

Ha pedig mégis lenne konkrét oka a rosszkedvnek, mint ahogy nincs, akkor az tegnap történt. Voltam az iskolában, foglalkoztam a kamaszlánnyal, és nem boldogultam vele. Nem jöttem rá, hogy mi érdekli, rosszabbul beszéltem héberül, mint máskor, fölöslegesnek éreztem magam. Hamar el is engedtem őt, de velem maradt a sikertelenség és reménytelenség érzése. 

Valójában a rosszkedvem oka, ha lenne ilyen, a hét elején kezdődött. Voltam szupervízióban, a témám az egyik terápiás ügyfelem volt, akivel nem jutunk ötről hatra, pedig ő is akar, én is akarok. Ahogy erről beszélgettünk, Nurit, a szupervízorom rákérdezett, hogy milyen más munkáim vannak a terápián kívül. Akkor kiderült, hogy minden eddigi és egyéb munkámban azzal dolgozom, hogy van cél, és azt akarjuk elérni. Mondja, hogy ebből nehéz átállni a Gestalt terápiának arra a felfogására, hogy ne legyen célom. Ha behaviorista lennék, akkor természetes lenne, hogy legyen célom, de itt nem. Nem vagyok elég jó, ez a mondat maradt meg bennem, bár ez nem hangzott el. 

Ezen a ponton kezdődött valami. Az a tantusz esett le, hogy az, hogy annyira céltudatos vagyok, segít sikeres lenni mindenfélében, segít abban, hogy elég sokat keressek, amivel fenn tudom tartani a kettős életemet, de nem segít abban, hogy jó terapeuta legyek. Jobb coach vagyok, mint terapeuta, vagy fordítva, rosszabb terapeuta vagyok, mint coach. Na, ettől rossz kedvem lett, a hitem egy része elszállt. A hitem magamban, felsőbb gondoskodásban. Azért tovább lépkedtem, mintha misem történt volna, valahogy vitt a lábam. Azt hiszem, a céltudatosság ad egy olyanfajta zsibbadtságot, ami továbbvisz akkor is, ha kudarcnak élem meg, ami történik.

Tegnap Micikénél tanultam. Ő a mesebeli zsidó, számára minden szép és úgy jó, ahogy van. Nekem nem annyira kerek minden, mint neki, de nem vitatkozom, mert meg akarom ismerni az ő világát. Én úgy tanulok, hogy benyelek mindent, mint a tehén, aztán emésztem meg, és válogatom ki, mi az enyém, mi nem. 

Micike mondott valamit, már nem emlékszem mit, de egyszercsak az jött, hogy ha a cél felől nézem magam, akkor nem vagyok elég jó, ha azt nézem, hogy benne vagyok egy folyamatban, itt élek, lélegzem, tanulok, akármi lesz is belőle, akkor meg különleges az, amit teszek. Ennek a gondolatnak van valami felszabadító hatása rám. Vagyok, amilyen vagyok, és bármikor dönthetek arról, hogy merre menjek tovább. 

Délután lefeküdtem, hogy pihentebb legyek. Kb. negyedórát aludtam, amikor megszólalt a magyar telefon. Aki hívott, mondta, hogy egy bazi nagy ötöst kapott rám a vizsgáján. Korábban csinált velem egy életút interjút, azt adta be dolgozatnak az egyetemen, ahova jár, és ma vizsgázott. Kihúzta a Csikszentmihályi Flow elméletét, és a vizsgáztató megkérdezte, hogyan tudja az én történetemhez kapcsolni. Megállapították, hogy az az ember vagyok, aki beleteszi magát a dolgaiba, érzéseibe, ezért meg tudja élni az áramlás-élményt. Hacsak így nem!

Azt hiszem, túl sokat vállalok magamra. Kiváncsi vagyok, meddig bírom. Csak remélem, hogy időben észreveszem ... észreveszem ... mit is?

2013. május 28., kedd

Nem időrendben ...

Berepült hozzám egy halott csótány. Legalábbis reggel a konyhakövön feküdt hanyatt. Tisztelettel kerülgettem, nem akartam megzavarni, de közben megfigyeltem. Elég elegáns állat. Viszonylag lapos, aranybarna, és nagyon-nagyon hosszú az az izé, ami a fejéből jön ki. Aztán kidobtam szegényt. Hoztam Budapestről csótánycsapdát, de nem vagyok biztos, hogy az izraeli csótányok ugyanazt a szex-feromont használják, mint a magyarok. Még nem néztem meg, van-e benne áldozat.

Megnéztem ezt a videót. http://www.youtube.com/watch?feature=player_embedded&v=F67ehSogJ_Y
Arra gondoltam, hogy milyen zseniálisan egyszerű és tiszta ez az ember, és milyen felemelő, amit tesz. Magamat hasonlítom hozzá, és arra jutok, hogy amit ő tesz, az túléli, amit én, az velem fog eltűnni. Még néhányan, akik tőlem tanultak, mesélni fognak rólam, de rendszert nem építek.

Meghívtak Budapesten a Pszichoterápia konferenciáján arra a kerekasztalra, amely az idegen nyelven folytatott terápiáról és tanácsadásról szólt. Nagyon élveztem, és amikor utána odajött valaki, hogy mennyire jó volt, akkor láttam magam, mint egy filmben, hogy milyen szenvedélyesen beszéltem Izraelről, az itteni munkáimról. 

Valakivel a kapcsolatunkról beszélgetek a skype-on. Gyorsan mélyre merülök, elveszítem a kontrollt. Megszakad az internet kapcsolat. Mire helyreáll, én is helyreállok. Még mondja valaki, hogy nincs gondviselés!

Három PR szakember összeállt arra a projektre, hogy Erős Ilából sztár legyen Izraelben. Ezt ők fogalmazták így meg. Nagyon élvezem a beszélgetéseinket, és az a csoda történik, hogy amikről beszélünk, azok életre kelnek, szinte maguktól. Most már lassan be kell számolnom nekik, miket teszek az ő távoli támogatásukkal.

Mivel meghívtak vastagbél tükrözésre, és nem tudok ellenállni a meghívásnak, kaptam az orvostól valami szert, amit a vizsgálat előtt kell bevennem. Márciusban írta fel, júniusban lesz a vizsgálat, úgyhogy most elmentem, hogy kiváltsam. A közeli bevásárló központban van illatszerbolt, annak egy része patika. A bejáratnál van egy gép, azon le kell húzni az egészségbiztosító kártyát, benyeletni vele a receptet, kapok egy sorszámot, azzal megyek a patikusokhoz. Kivárom a soromat, odaadom a receptet, mondja a patikus, hogy ez lejárt. Márciusban kellett volna kiváltanom. 

Elrohanok a rendelőbe, ez szintén a bevásárló központban van, csak a másik épületben, szerencsém van, éppen van rendelés, valaki van bent, a kint lévő listán látom, hogy tízpercenként van egy beteg, és most éppen húsz perces rés van, így van esélyem, hogy időpont nélkül bemenjek. Be is jutok, mondom az orvosnak, hogy új recept kell. Megcsinálja, rohanok vissza a patikába, gépnél kártya le, új recept benyeletve, sorszám a kezemben, újra várok a soromra. Patikusnak odaadom az új receptet, hozza a kétféle szert, amikor észreveszi, hogy az egyik nem az, ami nekik van. Mondja, hogy menjek vissza az orvoshoz, mert amit felírt, sehol nem fogom megkapni. 

Rohanok a rendelőbe, várok, éppen bent van valaki. Jön egy fiatal férfi, beszélgetünk, mondja, hogy munkanélküli, és hiába mondják, hogy sok munkahely van, neki több ismerőse is munkanélküli. Nyílik az ajtó, kijön a beteg, berontok, mondom az orvosnak, mi van. Elnézést kér, új receptet ír. Rohanok vissza a patikába, gépnél kártya le, új recept benyeletve, sorszám a kezemben, újra várok a soromra. Patikus meglát, odaint. Odaadom az új receptet meg a régit, ideadja a szereket, sok szerencsét kíván. Hát akkor ez megvan. 

Holnap megyek a problémás gyerekek iskolájába. 

2013. május 6., hétfő

Intenzív történések

Fura dolog történt. Pénteken lementem a szomszédos zsinagógába, ahol már egyszer voltam, és azt gondoltam, hogy ez nem az én helyem. Akkor ketten voltunk nők, egy kis olvasószobában, ahonnan a konyha is nyílt, és a férfiak átjártak ezen. Ezt utálom. De azért most is odamentem, mert nem akartam misszionárius lakótársam közelében davenolni. Majd azt is leírom, miért nevezem misszionáriusnak. 

Szóval siettem a zsinagógába, de még zárva volt. Éppen jött egy középkorú és egy fiatal férfi, az idősebb már távolból megállapította, hogy beszélek angolul, mert amerikai kiadású imakönyv volt nálam. Kedvesen bemutatkozott, nem értettem a nevét, de olyan gyorsan ment tovább, hogy nem is kérdeztem. Kinyitotta az ajtót, mondta, hogy ő a gabbaj, és elrendezte a dolgokat. A női és férfi rész között behúzta az ajtót, amin felül homokolt üveg van, de fej magasságban van egy kör alakú tiszta üveg, amelyen át lehet látni az egyik részből a másikba. Bezárta az ajtót, amely a női részbe kívülről vezet, és a nagyteremből a bejárat elé húzott egy paravánt. Így a férfiak nem rajtunk keresztül jártak, hanem a saját bejáratukon. Ámultam a figyelmességén. 

Ugyanaz a nő, akivel az első alkalommal is találkoztam, most is itt volt. Nagyon örült nekem, mindig egyedül van pénteken is, szombaton is. Középkorú, alacsony, nagyon szépen öregedő arcú, kedves mosolyú nő, díszesen felöltözve. Ha ide fogok járni, akkor ez őmiatta lesz.

Az ima végén a gabbaj megkérdezte, elmegyek-e hozzájuk vacsorázni. Némi hezitálás után igent mondtam. Elindultunk, ő, a veje és én. Tíz-tizenöt perc gyaloglás és beszélgetés után Bné Brákba értünk. Vegyesen beszéltünk angolt és hébert, a veje nem tud angolul. 

Nagy lakás, én csak a nappalit látom, és az abból nyíló óvodát. Itt dolgozik a felesége. A vacsorán öten voltunk, a házaspár, a lányuk és a vejük. Öt gyerekük van, ez a lány a legidősebb. A vacsora nagyon kellemesen telt, érdekelte őket a munkám, az is, hogy miért alijáztam, mit csinálok itt és Magyarországon. A coacholást el kellett magyaráznom, a nagyon fiatal üzletember vő ezt úgy értelmezte, hogy arra tanítom az ügyfeleimet, hogy hogyan bánjanak a vevőikkel, mert az nem kérdés, hogy hogyan kell bánni a beosztottakkal. 

Az asszony egyszercsak mondja, hogy nagyon fáradt, félreül. A mögöttem lévő ülőgarnitúrára ült, és ahogy beszélgettünk, szólított. Mondta, hogy fáj a feje. Átültettem oda, ahol elértem a nyakát, vállát, és rátettem a kezem a vállára, aztán a MET (Muscle Effect Therapy) terápián tanult érintéseket alkalmaztam. Majdnem belealudt. Időnként megkérdeztem, hogy jó-e amit csinálok, vagy nem jó. Nem akartam, hogy elaludjon. Közben éreztem, hogy a többiek nem tudnak a helyzettel mit kezdeni, ezért kicsit később visszaültem a helyemre, javasoltam, hogy bencsoljunk. El is kezdtük, de az asszony megint hívott. Odamentem hozzá, mondta, hogy hol fáj a karja, ott éreztem, hogy csomó van. Folytattam az érintgetést. Pár percig tartott, a csomó kevésbé volt kitapintható, ő is azt mondta, hogy kevésbé fáj. 

A férfi elköszönt, hogy aludni megy. Ketten maradtunk az asszonnyal, mondtam, hogy elindulok hazafelé. Kikísért, elkísért egy darabon, és kérte, hogy még beszélgessünk. Leültünk egy padra, és ömlött belőle a panasz. Nem tudom, meddig ültünk ott, nem volt nálam óra, de mire hazaértem, már lekapcsolódtak a lámpák, úgyhogy 11 után lehetett. Ez volt életem első héber terápiás alkalma. Felemás érzéseim vannak, egyrészt örülök, hogy héberül beszéltünk, másrészt fura érzésem van attól, hogy beavatkoztam valakik életébe, akik csak vacsorára hívtak. 

Tegnap felhívott Yael, aki Gestalt-terápia képzést szervez a Bar Ilan egyetemen. Kérdezte, hogy mennék-e szupervíziót csinálni a képzésükre. Hát hogy a fenébe ne mennék! Megegyeztünk két alkalomban, amikor itt vagyok. Ezért fizetnek is. Hurrá, valami kezdődik!

Ma elmentem E. iskolájába. Úgy volt, hogy dolgozom egy lánnyal, aki nem jár iskolába, mert nincs kedve. De nem jött iskolába, így dolgozni sem tudtam vele. Megkaptam helyette E. választottját, egy ukrán lányt, aki másfél éve vándorolt be, rosszabbul beszéli a hébert, mint én. Én angol szavakkal helyettesítettem a hiányzó héber szavakat, ezeket ő nem értette, és amikor neki nem jutott eszébe a megfelelő héber szó, javasoltam, hogy mondja oroszul. Néha meg is értettem. A végére egész felélénkült, könnyedébben beszélt, mint az elején. 

A szünetben én is ettem a tálcára kitett kenyér-humusz-zöldség kombóból, és egyébként is nagyon otthon éreztem magam. Odajött egy srác, bemutatkozott, kiváló angolsággal, ő is Ukrajnából jött. Az iskolapszichológus mesélt róla, a többi gyerekről, megmutatta, hol dohányoznak a gyerekek, szétválasztott két verekedő srácot, egyszóval zajlott az élet. Nagyon élveztem. Aztán megbeszéltük, mikor jövök megint. 

Misszionárius lakótársam tegnap elköltözött. Közelebb a tengerhez. Azt hiszem, szeretett volna többet beszélgetni velem, de nekem nem volt kedvem, inkább dolgoztam. Azért nevezem misszionáriusnak, mert a magyar kormány küldte ki, ötvenedmagával a világ különböző pontjaira, ahol magyarok, magyar származásúak élnek, és a kiküldetésnek nem volt feltétele a helyi nyelv és kultúra ismerete. Éppen, mint amikor a keresztények misszionáriusokat küldtek a vadakhoz. Ő sem ismeri a zsidó kultúrát, biztos nehéz volt neki nálam az is, hogy figyelni kell, miből mit eszik, hiszen fogalma sem volt a kóserság előírásairól. De egyébként kedves és alkalmazkodó ember. Most újra élvezem az egyedüllétet.

2013. május 2., csütörtök

Érzem, valami alakul ...


אני לא יכולה לכתוב את הבלוג שלי, כי אין לי זמן רק לשבת ולחשוב.

Ha nem tudod elolvasni a mondatot, pedig szeretnéd, akkor kb. van arról sejtésed, milyen érzésem van itt időnként. 

Pistit meglepte a saját arroganciámtól való félelmemről szóló mondat. Az ő meglepetése gondolkodásra késztetett, és rájöttem, hogy nem is igaz, amit írtam. Nem félek már sem az arroganciámtól, sem attól, hogy mások annak ítélik, ahogy viselkedem. Ez még a régi énem. Érdekes ezzel szembesülni. 

A bp-i háziorvosomnak mondtam, hogy mindig fáradt vagyok. Azt válaszolta, hogy futni kell. Először öt percet, és szenvedni fogok, majd egyre többet, és egyre kevesebbet szenvedek. Na most én akkor futottam utoljára, amikor tesiórán a tanár futtatott, vagy az utcán valaki molesztálni akart. De egyik sem most volt. Ehhez képest másnap reggel felvettem a tornacipőt, elloholtam a közeli parkba, ott futottam, lihegtem, sétáltam, futottam, lihegtem, sétáltam. A most szenvedünk, de majd jó lesz nem az én életfilozófiám. Csak a lelki szenvedésben vagyok hajlandó bennemaradni, a fizikaiban nem. 

Azóta minden nap csinálom ezt, futás után a szabadtéri edzőteremben edzek, és nagyon élvezem, ráadásul nem is vagyok olyan fáradt, meg ráadásul korábban fekszem le, hogy még a nagy meleg előtt kint legyek az utcán. 

A szabadtéri edzőteremben vallásos zsidókkal is találkozom. Átjönnek a szomszédos Bné Brákból edzeni. Van egy figura, ősz hajú, ősz szakállú, aki a fekvő biciklit tekeri, közben olvas. Legalább félórán keresztül, ahogy megfigyeltem, miközben én megyek az egyik szerről a másikra. Egyik reggel egy nagyon öreg néni tipegett be, kisérővel, aki felsegítette az egyik szerre, majd félrevonult. A néni lógott a szeren, majd lemászott róla, odatipegett az ősz hajú, ősz szakállúhoz, mondott neki valamit, mire az abbahagyta az olvasást, felállt, átment egy másik szerre, a néni pedig beült a helyére, és tekert. Imádom ezeket a mozogni alig tudó vénasszonyokat, akik átrendezik a világot. Ők a minta nekem.

Nem tudom, írtam-e, de rájöttem, hogy ha Bp-en is pörgök, meg itt is, az nem jó nekem. Úgyhogy itt tudatosan lassítok. Egy napra kitűzök öt munkafeladatot, ha abból megcsinálok hármat, már jó. Volt, hogy csak egyet. Közben olyat is csinálok, amit nem írok fel, de nem basztatom magam, hogy mi mindent nem csináltam meg. Majd meglesz. Ha nem, nem.

Ma a tengerhez mentem futni. Akkora dugó volt, hogy egy órába telt, mire leértem. A cuccomat felakasztottam egy szögre, két velem egykorú beszélgető férfi közelébe. Amikor elindultam a palackommal, azt gondolták, hogy vízért megyek, és mondták, hol a legközelebbi csap. Vettem ott vizet, majd mentem tovább, futottam, hol a járdán, hol a homokban, a tenger mellett, a hullámok zúgását hallgatva. Visszafelé még edzettem a helyi gépeken, aztán levetkőztem, és besétáltam a vízbe. Így izzadtan hideg a víz, lassan haladtam befelé. Befeküdni a vízbe, háton úszni, közben nézni az eget, kevés ennél jobb élmény van. Amikor kijöttem, összeszedtem a cuccomat, és elköszöntem az uraktól, az egyik mondta, hogy máskor szóljak nekik, amikor elmegyek, hogy vigyázzanak a cuccaimra, mert mindenféle ember jár erre, és ki tudja, mit akarnak. 

Úgy döntöttem, hogy coacholni akarok magatartászavaros kamaszokat héberül. Hívtam E-t, az iskola igazgatóját, nem vette fel, nem hívott vissza. Mondtam a szüleinek, hogy mi van. Visszahívott. Megbeszéltük, hogy amikor visszajövök Mo-ról, hívom. Hívtam, nem vette fel, nem hívott vissza. Hagytam üzenetet. Visszahívott, mondta, hogy beszél a főnökével, és majd hív. Nem hívott. Hagytam üzenetet, hogy akkor holnap megyek, csak nem tudom, hova. Hívott, megadta a címet, de azt nem tudja, hogy tömegközlekedéssel hogyan lehet odajutni. Semmi baj, majd én utánajárok. 

Elmentem, beleszagoltam a levegőbe, tetszett. E. bemutatott S-nek, az iskolapszichológusnak, figyelmeztetett, hogy biztosan tudom-e, hogy egy vezérigazgató és egy magatartászavaros kamasz nem ugyanolyan, majd magunkra hagyott. S-sel jót beszélgettünk, szerinte egy olyan 17 éves lánnyal kellene dolgoznom, aki nem jár iskolába, mert nincs kedve. Fogalmam sincs, mit lehet egy ilyen gyerekkel tenni, de nagyon ráizgultam, hogy dolgozzak ott. Meglátjuk, jövő kedden megyek megint. 

Egy dolgot már biztosan tudok, érzem. Ha elszánt vagyok, nem tudnak megállítani. Olyan ez, mint a zsidóságba való betérésről vallott közhiedelem, hogy háromszor elutasítanak, és ha negyedszer is visszamész, foglalkoznak veled. Ez lehet, hogy ott nem pont így van, de itt ha kitartó vagy, elérsz valamit. Lehet, hogy nem pont azt, amit eredetileg gondoltál, de valamit, amivel elégedett leszel.