Késő őszi nyár

kinyitom az ablakot, és megcsap a tenger párás lehellete. Ahányszor este kinyitom az ablakot, és érzem a tenger szagát, Florida jut eszembe. Egy februári este értünk oda, azután, hogy egy csoport munkavállalói tulajdonú cég embereit vittük céglátogatásokra Zebulon és én, talán New Englandbe, és iszonyúan fáradtak voltunk, mert mindent mi csináltunk, autót vezettünk, tolmácsoltunk, magyaráztunk, összetartottuk a csoportot, és most Floridában készítettük elő a következő utat. 

Maga a hotel is munkavállalói tulajdonban volt, és ingyen kaptunk a legfelső emeleten egy elegáns lakosztályt. Kinyitottam az ablakot, beáradt a párás, meleg levegő, és ez olyan nyugalommal. békével árasztott el, amilyenre nem emlékeztem azelőttről. Ez az érzés jön vissza, ahányszor itt megérzem a tenger szagát a városban. 

Egyszercsak észreveszem, hogy ez nem a tenger szaga, hanem esőszag. A nyári meleg esőé, amitől kedved lesz táncolni az esőben. Annyira finoman esik az eső, hogy ha elég gyorsan táncolsz, még csak vizes sem leszel.

Tegnapra 30 fokot mondtak, meg többet, úgyhogy eldöntöttem, hogy lemegyek a tengerhez. Ahogy sétáltam a parkon keresztük a tengerhez, négy nőt láttam meg, akik tai chit gyakoroltak, erősen lelassított mozdulatokkal. Az egyiken láttam, hogy bár tartja a tempót, de nyugtalanul, ő gyorsabban mozogna. 

A hatásukra lelassult a mozgásom. A vallásos strandra mentem, éppen női nap volt. Kevesen vannak a strandon, rendesen felöltözve, csak néhányan viselnek egy vagy kétrészes fürdőruhát. Itt van őrség, bár a strandokon már bezárt az őrség. Itt nagyon jó lenni, valahogy olyan érzésem van, hogy kevesebb dologra kell figyelnem.

Lassan megyek be a vízbe, olyan hűvös már, mint a Balaton nyáron. Nyitott szemmel úszom, látom a napsugarak játékát a homok redőin. Aztán hanyattfekve a vízen az eget nézem, kevés fehér felhő a nagy kékségen. 

Amikor kifekszem a homokra, a hullámok hangját hallom, ahogy a viszonylag meredek partnak csapódnak, és szinte dübörögnek, és az őrtoronyban szóló zenéét. Egy vallásos nő fürdőruhás barátnője elkéri a mentőövet a barátnőjének, aki keresztülhúzza a fején, és azzal megy be a vízbe. 

Aztán átmegyek az általános strandra, mert csak ott van zárt zuhanyozó. Két kicsi lányka rohangál a vízbe és vissza, és nagyon boldogok. Megállok, nézem őket. Egy nő odajön hozzám, és angolul mondja, hogy ne aggódjak. Beszélgetni kezdünk, ő francia, kilenc éve alijázott, Jeruzsálemben lakik. Amikor elválunk, sok szerencsét kíván.

Ma három dolgot intéztem. A cipészhez elvittem a cipőm, a bankban átraktam dollárt sékelbe, és vettem fánkot, hogy este Juliéknál együnk, az első hanukai gyertya gyújtásának örömére. A cipész sok évvel ezelőtt a volt Szovjetunióból érkezett. Kérdezte, mikor jöttem, mondtam, közel három éve, mondta, hogy jól beszélek. Ő öt év alatt beszélt elég jól. Addig mindig mondta, hogy igen, hogyne, de fogalma sem volt, mire. Ez ismerős. 

Az ügyintézés annyira elégedetté tett, hogy a sivatagi meleg hatására úgy döntöttem, megint lemegyek a tengerhez. Mire leértem, felhős lett az ég. Ma a vallásos strandon férfi nap volt, úgyhogy mentem az általános strandra. Odafelé súlyos fáradtságot éreztem. Visszafelé már több élet volt bennem. 

Elégedettség és csalódottság

Furcsa, ellentmondásos érzéseim vannak. Egyszerre vagyok elégedett és csalódott. Az elégedettségem egyik oka, hogy valakivel dolgozni kezdtem, és a második ülésen jelentős változásokról számol be. Látszik, hogy jó helyen ragadtuk meg a dolgokat, és a feladatként adott kísérletek eredményesek. 

A másik, hogy egy volt tanítványom alumnit kezdeményezett. Az első találkozón többen voltak, mint amire számítottunk, és arról egészen különleges kerek, meleg puha elégedettséggel jöttem el. Ez az érzés még másnap is tartott, amikor visszajöttem Izraelbe. 

Itt újra találkoztam a szabadtéri edzőteremben az "udvarlómmal", aki korábban kikérdezett, hogy tartom-e a vallási szokásokat, és amikor kiderült, hogy igen, akkor az volt a feltételezésem, hogy ez eléggé elijeszti. Most kiderült, hogy nem. Közel jött hozzám, és nekem tök világos volt, hogy egyáltalán nem vonz. Megint meghívott magához, mire mondtam, hogy kávézóba szívesen, hozzá nem. "Pedig lehet", mondta, mire én: "lehet, de nem akarom". Nem biztos, hogy meghallotta.

Valaki kérdezte, hogy hogy állok a férfiakkal, mondtam, hogy ha nem érzek vonzalmat, sehogy. Most rájöttem, hogy ha nem érzem inspirálónak, nem érdekel. Úgyhogy ez az ember szóba sem jöhet. Az is rossz jel, hogy nem érzi. 

A csalódottságom azzal kapcsolatos, hogy az ICF nem fogadta el az elküldött hanganyagot kellő minőségűnek, így nem minősített "professzionálisnak", csak alapszinten. Ez felháborított, azt gondoltam, hogy anyátok, ha nem kellek, így jártatok.

Amior olvastam a levelük végén, hogy mennyire örülnek, hogy elkötelezett vagyok a szakmának, elszállt az agyam. Visszaírtam nekik, hogy elkötelezett vagyok a szakmának, a minőségi munkának, és nem vagyok elkötelezett az ICF-nek.

 Írtam a "mentoromnak", akit éppen most választottak be oda valamilyen vezetőségbe. Először bátorított, hogy vegyek fel még hanganyagot, de mondtam, hogy nem. Öreg vagyok én már bohócnak. Aztán mondta, hogy megérti, írt az igazgatónak és elnöknek, amiből kiderült, hogy az elnöknek volt hasonló tapasztalata. Decemberben lesz vezetőségi ülés, felhozza a témát. 

Avivit tovább segít. Emlékezett, hogy a következő témánk az internet és a lakás. A lakásszerződést nem érti, úgyhogy odaadta az apjának, hogy ő nézze meg. 

A szomszéd iskola, mire visszajöttem, megváltoztatta a ki-becsöngetési zenéjét. Most már nem az úttörődal van, amit pont az érzelmi kulminálás alatt szakítanak meg, mint egy megszakított közösülést, hanem egy olyan zene, aminek pont akkor van vége, amikor vége van. Így a zene jobb, a hangerő ugyanaz. 

Kedden 34 fokot jósolnak, úgyhogy el fogok menni a tengerhez. A budapesti érzelmi hullámzás annyira kifárasztott, hogy csak fokozatosan tudok visszaállni dolgozni. 

Hétköznap

Úgy tanulom a hébert, olyan ösztönösen, mint egy kisgyerek. Nem tudom, hogy tudom, nem tudom, mennyit tudok, használom, bukdácsolok, használom. Az oroszt, a franciát és az angolt sokkal intellektuálisabban tanultam. Van ebben valami könnyedség, görcsösség-hiány.

Zavar a szomszéd iskola ki-becsöngetése. Egyre jobban zavar. Mintha egy úttörőtábor szomszédságában ülnék. Akkor zavar, amikor dolgozom valakivel, amikor zenét szeretnék hallgatni, vagy híreket. 

Avivit szombat este idejött, megfogalmazott nekem egy levelet, a fiúja beírta gépbe, kinyomtattuk, el akartam küldeni, de azt mondták, inkább vigyem be személyesen. Ettől kiráz a hideg, nem tudom, mit mondjak a kapuőrnek, aztán az igazgatónak, meg egyáltalán. Kiképeztek, elmondták, mit mondjak az egyiknek, másiknak. Nehezen szántam rá magam, fura nekem ez a helyzet. 

Bné Brákból jöttem hazafelé, ahol a bét din előzetesen voltam, nem leültetni akartak, hanem kikérdezni. Valamiért szeretem, amikor zsidóságból faggatnak. Megkérdezte a rabbi, hogy a zöldségesnél mire kell figyelni. Mondtam, kukacra, de egyébként olyan zöldségeshez járok, akinek van hechserje, úgyhogy semmire, mert ők leveszek a tizedet, meg amit kell. Jó, de ha elmegyek a suk hakarmelra, mire kell figyelni. Fogalmam nem volt, mit akar kihúzni belőlem, Micikéhez fordultam, mondta, hogy a három év. Ja, mondom, persze, ha van egy új fa, három évig nem ehetjük a gyümölcsét, aztán a negyedik évben - itt egy karmozdulattal jeleztem, hogy azt le kell választani, áldozatként mert nem jutott eszembe a megfelelő szó. Ez valószínűleg vicces lehetett, mert elmosolyodott. Azt már nem tettem hozzá, hogy ha megkérdezem az árust, hogy van-e benne négyévesnél fiatalabb fa gyümölcse, biztos azt mondja, hogy nincs. 

Szóval jövök hazafelé Bné Brákból, és egyszercsak azt gondolom, hogy nem beviszem a levelet az iskolába személyesen, hanem bemegyek az iskolába panaszkodni, és viszek még egy levelet is, és ez jó gyakorlás lesz arra, hogy panaszkodjak. Úgyhogy ma elmentem. 

A portástól kérdezem, hogy hol az igazgató irodája. Mutatja, de nincs bent az igazgató, mondja. A titkárnő? Az itt van. Bemegyek, mondom, hogy mi bajom a csengőjükkel. A titkárnőn kívül még egy nő ül az irodában, a mobilját babrálja, fel sem néz, úgy mondja: "nincs mit tenni." A titkárnő meg mondja, hogy ez a csengőjük. Egyelőre megegyezésre törekszem, úgyhogy nem kérdezem meg, hogy Isten adta-e, mert akkor értem, hogy nem tudnak változtatni rajta. Ehelyett mondom, hogy engem zavar. Olyan, mintha extrímlend csengője lenne. Ezt negyedórával korábban hallottam a rádióban, ahol heves vitát folytattak arról, hogy mennyibe kerül a gyerekek táboroztatása. Persze itt nincs olyan, hogy nem heves vita, ezért a jelző fölösleges lenne, de magyarok számára ez nem annyira kézenfekvő, ezért inkább odaírtam. Az extrímlend valószínűleg az a gyerektábor, amelyik nagyon felszerelt, és nagyon drága. 

Szóval mondom ezt a titkárnőnek, aki erre megkérdezi, hogy angolul folytassuk-e. Angolul folytattuk, ezek szerint nem ismeri ezt a kifejezést. Sebaj. Titkárnő mondja, hogy legfeljebb lehalkítani tudja. Mondom én, tegye azt. Odamegy, csinál valamit, megköszönöm, eljövök. 

A kapuban jut eszembe, hogy nem kérdeztem meg, hogy hívják. Visszamegyek, megkérdezem, Szigál a neve. Megköszönöm, eljövök. 

Jöttem-mentem, vásároltam, két óra múlva hazaértem, a ki-becsöngetésre szolgáló úttörődal ugyanolyan harsány. Elmosolyodom, ezek szerint a tanulás folytatódik. Az enyém is, az övék is. Ők még nem tudják, hogy Erősila nem annyira önérvényesítő, mint amennyire kitartó. A következő lépés email lesz, amikor visszajövök. 

újhold és tanítás

Ma jól indult a nap. Csörgött az óra, na ez annyira nem volt jó, de mégis elégedetten ébredtem. A múlt csütörtökön és tegnap történt valami, amitől jó érzésem van. Mindkettő az egyetemen. 

Múlt csütörtökön a szokásos iskolai tanácsadó képzés nem szokásos működése volt. Korábban félév során heti négy órában tanultak Gestaltot, idén két félévben heti két órában. A prof nem tud mit kezdeni a változással, nehezen boldogul azzal, hogy hogyan ossza be az elméletet és a gyakorlást. Hozzám igazítja a dolgot, amikor itt vagyok, akkor gyakorlás, amikor nem, akkor elmélet. 

Csakhogy ahhoz szokott, hogy elmélet, utána gyakorlás. Most itt voltam, az óra egy része azzal ment el, hogy mi legyen a későkkel. Aztán hogy hogyan csináljuk. Meg kéne mutatni a hallgatóknak, hogy hogyan dolgozunk. Mondtam, én szívesen, de angolul. Egy fiatal férfi, rendőrruhában, elég mogorva arcú, jelentkezett. Először úgy értettem, hogy kifogásolja azt, hogy angolul akarom megmutatni, annyira rosszkedvű volt az arca, de kiderült, hogy neki könnyebb az angol, szívesen kiül. 

Hosszan rendezgették, hogyan üljünk. Ettől ideges lettem. Amikor én vezetek ilyen programot, azt mondom, hogy mi ülünk, ahogy nekünk jó, a többiek helyezkedjenek úgy, ahogy nekik jó. Amikor végre elcsendesedtünk, már feszült voltam. 

Elkezdett beszélni arról, milyen nehézségei vannak, folyton költöznek, ezt a felesége nem szereti. Ahogy beszélt, nem éreztem kapcsolatot, úgyhogy leállítottam, és mondtam. Nem tudom pontosan mi történt, de kezdett ellágyulni az arca, és puhábbá válni a hangja. Nekem is eltűntek a többiek, már nem érdekeltek, már csak egymásra figyeltünk. 

A tizenöt perces ülés után megbeszélték, mit láttak, volt, aki semmit, volt aki észrevett dolgokat. A prof és a másik tanerő hívta fel a figyelmüket apró változásokra. A héten aztán mindketten felhívtak, hogy elismeréseket mondjanak. Jólesett. Amikor csinálom, nem tudom, kifelé milyen hatása van annak, amit csinálok.

Tegnap a Gestalt terápia képzésen voltam. A gyakorló kiscsoportba Tali megint másvalakivel osztott be, úgy hogy előre nem tudtam. Ez zavart, az illetőnek mondtam, hogy osszuk meg a munkát, két emberrel ő dolgozik, kettővel én. Mivel ő most volt először, én kezdtem. Egyszercsak beavatkozott. Ettől eldurrant az agyam, lebénultam, féltem, hogy ha csinálok valamit, ő is, és akkor átvesszük a munkát a hallgatóktól. Szünetben mondtam neki, hogy most ő jön, és én nem fogok beavatkozni. Megértette, később már hagyott dolgozni. 

Az egyik nő nagyon ingerlékeny volt, nem akarta, hogy szóljanak hozzá. A társam félt, hogy szétesik a csoport, mert nem lesz hajlandó dolgozni. Mivel már amúgy is kevesebb időnk volt, mint a tervezett, mondtam, hogy felajánlok két lehetőséget, az egyik, hogy dolgoznak mint eddig, csak rövidebb ideig, a másik, hogy megbeszéljük, mi történik a csoportban. 

A nő akart dolgozni. Meg nem is. Azt kérte a "terapeutájától", hogy ne zaklassa. Sokat voltak csöndben, ami a "terapeutát" zavarhatta, mert egy ponton tanácsot kért, hogy most mit csináljon. Azt javasoltam neki, hogy tegye azt, amit eddig, mert azt adja az ügyfelének, amire annak szüksége van, a jelenlétét. 

A tizenöt perces ülés végére az ingerült nő felszabadult és boldog lett. 

Amikor már mindenki elment, csak a tanerők maradtak, hogy megbeszéljük, mi volt, már elmúlt este kilenc. Az egyik tanerő hosszan panaszkodott a résztvevők tudására, mondván, nem ismerik a Gestalt koncepciókat, és a gyakorláson tanította ezeket. Mondtam, hogy nem az a fontos, hogy ismerjék őket, hanem hogy jelen tudjanak lenni az ügyfelük számára. Nekem ettől feláll a szőr a hátamon. Két dolgot biztos, hogy nehezen viselek, amikor valaki hosszan beszél, ismétli önmagát, és amikor valaki panaszkodik. Na, ő a kettőt kombinálta. 

Amikor elegem lett, pakolni kezdtem a táskámba. Tali megkérdezte, hogy el kell-e mennem. Mondtam, hogy nem. Aztán már hamar végeztünk. 

Ma reggel azért keltem korán, mert a Jakarban az újhold tiszteletére női minjent szerveztek. Amikor odaértem, már javában zajlott az ima. Egy férfi felhozott Tóratekercset, egy asztalt leterített tálesszal és rátette, aztán kiment. Lejnolás is volt, engem hívtak fel elsőnek. Az áldással nehezen boldogultam, nem a megszokott volt, amely azt mondja, hogy kötelezettek vagyunk a Tóra-olvasásra, hanem tanulással kapcsolatos. De nagyon örültem, egészen gyönyörű hangulata volt a női imának, ennek a csak nőkből álló csoportnak. Ez a hónapom jó lesz. 

Örömömben vettem egy pár papucsot, néhány edényt, meg egy ciklámen színű hátizsákot. Próbáltam egy visszafogottabb színt, de ennél maradtam. Ebbe szerettem bele, amikor szombatonként elmentem a bolt előtt Tel Aviv felé. Van két elülső zsebe. Talán az iskoláskori hátitáskámra emlékeztet.