December 23.

Megint beleszerettem ebbe az országba. Ne kérdezd, miért, úgyis rájössz. Vagy nem.

Reggel aláírtam a szerződést az új lakásra. A lakás Givatajimban van, második emelet, két szoba, kis erkély, kicsi fürdőszoba felújítva, fura, hosszúkás, kopottas konyha. Az ingatlanos tárgyalt velük, lealkudott kétszáz sékelt, összeírtuk, hogy mi kell még bele, mindenbe belementek. 

Ma reggel megyünk a szerződést aláírni egy ügyvédi irodába, Tel Avivba. Az ingatlanos, Yael, mert ő vállal garanciát arra, hoy jó kislány leszek, én, és a tulajdonost képviselő házaspár. Yael rögtön kideríti, hogy ők is givatajimban élnek, ott nőttek fel, szegről-végről rokonok is. Miközben ő beszélget az asszonnyal, a két férfi és én hallgatunk. Gondolom, az ingatlanos érzékeli, hogy nincs egyensúly, és beszélgetésbe elegyedik a férfival. Már csak én nem beszélgetek. 

Az ingatlanos előzőleg azt mondta nekem, hogy fura neki azt kérni, hogy legyen csillár a nappaliban, és tükör a fürdőszobában. Az nem zavarta, hogy légkondit kérek a hálóba, és konnektort és ablakot a fürdőszobába, ablakot a konyhába, de a csillár és a tükör fura neki. Nem is korrigálta a szerződést ezzel az igénnyel. 

A találkozón szóba hozom. Mondom, hogy neki nem nagy szám ezeket beszerezni, de nekem a hiányos héberemmel, a hiányos tudásommal, hogy hol lehet ezeket beszerezni, és amiatt, hogy nincs autóm, szóval nekem nehéz, úgyhogy jöjjön és segítsen. 

A férfi megmenti az ingatlanost. Felajánlja, hogy vasárnap elvisz, és megveszünk mindent, ami még kell, olyat, amilyet szeretnék. Ámulok és örülök. 

Kifizetem az ingatlanost. Megdolgozott a pénzéért. Keresett, tárgyalt, alkudozott. Felveszem pénzt, de nem számolok az áfával, így kevesebbet vettem fel, mint amennyi kellett volna. Átszámolja úgy, hogy áfával annyi legyen, amennyi pénzem van. 

Este megyek Tel Avivba a zsinagógába tanulni. A buszon a sofőr valaki után szólt, hogy "mamale". Nézem, hogy milyen öregasszony után szól. Elfelejtettem, hogy a mami csak nálunk jelent öregasszonyt, itt a kedveskedő megszólítások közé tartozik, akár fiatalnak, akár öregnek, akár férfinak, akár nőnek. A "mamale" duplán kedveskedő, a -le végződés becézés. Egy fiatal nő hagyta a sofőrnél a visszajárót.

A tanulás, amire megyek azt a címet viseli, hogy mi a probléma a makkabeusokkal. Az ő sikerüket ünnepeljük a Hanukával. Kiváncsi vagyok, bár vannak elképzeléseim, hogy mi a baj velük. 

A zsinagóga zárva, de mivel előzőleg a Facebookon láttam, hogy van egy közös zenés és tanulós este néhány utcával odébb, odamegyek. Ott egy szakállas, fehér kipás férfi rám mosolyog és köszön. Zavartan visszaköszönök, mert nem emlékszem, hogy találkoztunk volna. Aztán mondja, hogy a Jakarban találkoztunk, nem? De, csakis ott találkozhattunk. Meglep, hogy emlékszik rám, nem hiszem, hogy az elmúlt egy évben egyszer is megszólaltam volna ott publikusan. 

Aztán kiderül, hogy ő rabbi, pont az ő siurjára megyek be. A mondanivalója lényege talán az, hogy ami az Édenkertben történt, az az egész emberiség problémája, de a részleteket, hogy miért is, nem értem. 

Tízkor eljövök, bár csak itt kezdődik a buli. Hazafelé olyan buszra szállok, amit egy fiatal, kövérkés arab vezet. Mindenkivel kedves, miközben hangosan szól érzelmes amerikai rockzene. Egy nő kérdez valamit, mondja neki, hogy ne aggódjon, majd szól. Lehalkítja a zenét, majd egy nő felszáll, és kérdezi, hogy hol a zene. Akkor visszahangosítja. Ezek szerint a rendszeres utazóknak már megvannak az igényeik. Mi kell annál jobb, hogy busszal száguldozok Ramat Ganban és közben John Lennont hallgatok?

Tegnap moziba mentem, a Pride című angol filmet néztem meg. Elégedetten állapítottam meg, hogy a brit angolságból sem értek sokkal többet, mint a héberből. Ezek szerint vannak esélyeim. 

December 23-a is különleges nap. Öt évvel ezelőtt ezen a napon műtöttek. Az nem rajtam múlt. Négy évvel ezelőtt ezen a napon alijáztam. Ez szándékos volt, fricska a ráknak. Most ezen a napon írtam alá a szerződést az új lakásra. 

Különleges szombat

Ma különleges nap van. Szombat, születésnapom a polgári időszámítás szerint és apám jahrzeitja a zsidó naptár szerint. Kell ennél több egy napra?

Úgy döntöttem, hogy kádist mondok. Péntek este a szomszédos zsinagógában a női részen csak Rivka és én vagyunk. Ahányszor a gyászolók kádisa következik, mondom, és örülök, hogy tudom olyan tempóban mondani, mint a férfiak, nem maradok le nagyon. A kádis a legkevésbé sem szomorú ima, arámi nyelven van, az Örökkévaló nagyszerűségéről szól. Elégedett vagyok, jó érzésem van. 

Rivka meghív hozzájuk vacsorára. Örülök, szívesen megyek, spanyol bort viszek, ami azért is különleges, mert a férj családja spanyol származású. 

Várunk a család többi tagjára, közben Rivka mondja, hogy látta, hogy kádist mondok. Azt hittem, azt akarja megkérdezni, hogy ki után, ehelyett felvilágosít, hogy nőknek tilos kádist mondani. Leforráz a mondatával, mondom, hogy nem tilos. De, tilos. Nem tilos. De, tilos. Nem tilos. Itt elszakad a cérna, érzem, hogy megtelik az arcom vérrel, meleg lesz, olyan érzés, mintha valami ki akarna szakadni belőlem, de visszatartom erővel. Ami ki akarna szakadni belőlem, az nem tűrne nyomdafestéket, egyébként is a vendégük vagyok, így csak annyit mondok, hogy megkérdeztem, lehet kádist mondani. Ő: kitől kérdeztem. Én: rabbitól. Ő: pedig nem szabad, kérdezzem meg a helyi rabbitól. Megint visszatartom a reakciómat, mert nagyon arrogáns lenne. A semleges válaszom az lenne, hogy a halacha szerint, ha megkérdezel egy rabbit valamiről, akkor fogadd el, amit mond, akkor is, ha nem értesz vele egyet, és ne menj a következő rabbihoz ugyanazzal a kérdéssel. A kevésbé semleges, de még mindig udvarias válaszom az lenne, hogy már miért kérdeznék meg egy másik rabbit, ha egyet már megkérdeztem, és ha neki vannak kétségei, kérdezze meg ő a rabbit. Azt, amit legszívesebben mondtam volna, most nem írom le. Ő látva, hogy nem boldogul velem, annyit mond, hogy még soha nem látott nőt kádist mondani. 

Ez az első hiteles mondata. Eddig segítőkész mázba burkolta a kioktatási, győzelmi szándékát, érdektelenül és érzéketlenül arra, hogy mit élhetek meg. Ennél a mondatnál enyhül az indulatom. 

Ha szombaton, vagy amikor kádist mondok, vagy amikor bármilyen módon megmutatom magam, valaki kioktat, helyre tesz, akkor vagy tehetetlen vagyok, vagy - ami mostanában inkább jön - indulatos leszek, és ha uralkodom magamon, akkor nem bántom, hanem lerázom. Ez volt, amikor egy szombat után valaki elmagyarázta, milyen tragikus következményekkel jár, ha szombatot tartok, és most ez itt. Az ő rejtett agressziójuk nálam lefojtott agresszióvá válik. 

Mindez nem akadályozta meg, hogy örüljek ennek a szombatnak. 

Meglátjuk ...

Megvan az első izraeli terápiás ügyfelem. Az egyetemen a terápia képzésre járt, és már májusban mondta, hogy ahogy látott dolgozni, azt gondolta, hogy velem majd akar dolgozni, de még nem tudja mit. Majd most felhívott, hogy mikor vagyok itt, meg sokat utazom-e. Mondtam, hogy sokat, és hogy mikor vagyok itt. Akkor végiggondolja. 

Azt gondoltam, hogy nem fog jönni, mert gyorsan le akarja tudni a kötelező terápiás órákat. Mondtam is neki. Azt válaszolta, hogy igen, de valódi terápiát is akar. Aztán most felhívott, eljött. Héber-angol keveréknyelven dolgoztunk, meg érintéssel, amit nekem tilos lenne, tekintve, hogy férfi. Meg testhelyzet változtatással. A végén azt mondta, hogy örül, hogy úgy döntött, velem fog dolgozni. Meglátjuk. 

Viszont nincs még meg a lakásom, ahova január elsején fogok költözni. Most kettő jöhet szóba, amelyik jobban tetszik, azt lehet, hogy elviszi más, amelyik kevésbé tetszik, azt lehet, hogy az én igényeimhez alakítják. Meglátjuk.

El akarom adni az itteni mobilomat. Meg akarok szabadulni tőle. Megkértem valakit, hogy segítsen. Feltette a fészbukra, hívott valaki, akinek alig értettem az angolságát, afrikai akcentussal beszélt. Kimentem a vásárvárosba, megtaláltuk egymást. Nagyon kedves arcú fekete srác, mondta, hogy sokkal kevesebbért akarja megvenni, mint ahogyan én el akarom adni azon az áron, amelyiken még így is 1000 sékelt bukok. Ő megveszi, aztán eladja. Mondtam neki, hogy mondhatta volna, mert akkor nem jövök ide. Nem adtam el neki. Akkor már inkább elajándékozom valakinek, akinek nincs lehetősége megvenni, és nem azon gondolkozom, hogy mennyit buktam, hanem azt gondolom, hogy jót teszek. Meglátjuk.

Ma kiabáltam ...

... a lakás tulajdonosával. Nem hiszem, hogy a gyerekeim hallottak volna kiabálni, ez újabb fejlemény. De azért majd megkérdezem tőlük, hátha csak én nem emlékszem, bennük meg maradandó nyomot hagytam. 

Szóval tegnap éjjel megérkeztem, és azt láttam, hogy "felmosás" nyomai vannak a padlón, az egyik széken lábnyom, az egyik kép másik helyen, mint ahol hagytam, a mosogatóban festékdarabok, az egyik hősugárzó csálén áll. Minél több mindent láttam, annál idegesebb lettem. Nagyvonalú voltam, megengedtem, hogy bejöjjenek lakást nézni, majd hogy bejöjjenek javítani dolgokat. 

Ma mindent úgy hagytam, gondoltam, hogy jönnek lakást nézni, akkor megmutatom, és telefonáltam a tulajdonosnőnek, hogy mikor jönnek. Mondta, hogy nem jönnek, már kiadták, viszont majd jön december 28-án, hogy leolvassa a villanyórát, és mindent elintézzünk. Kérdezem, miért 28-án? Mondja, hogy mert 29-én kiköltözöm. Én??? Én ugyan nem! De ez van a szerződésben. Mondom két éve január 3-án költöztem be. Egy éve január 2-ával járt le az egy év, most január elsején jár le a következő év, tehát január elsején költözöm ki. Jó, akkor január elsején reggel 8-kor. Mondom, kizárt, hogy én reggel 8-kor költözzek. Este 8-ig költözöm ki. Ő: de a szerződés. Mondom, elmegyek a városházára, megkérdem, mit kell tennem, amit ők mondanak, azt megteszem. Ő: minek megyek a városházára, tegyem, ami a szerződésben van. Én: akkor elviszem a szerződést Yaelhez, és megkérdem őt, hogy mi van benne. Ő: nem kell Yaelhez vinni, higgyem el, amit mond. 

Na, itt elszakadt a cérna. Már eddig sem úgy beszéltünk, mint ahogy itt leírom, egyik a másik után, hanem egymás szavába vágva. Ekkor mondtam neki, hogy azt mondta, hogy nem fognak semmihez nyúlni, és a kép nem azon a helyen volt, ahova én tettem. Ő: ez az ő képe. Én: igen, nem is fogom innen elvinni, de amíg én fizetem a bérleti díjat, addig én határozom meg, hogy hol lehet a kép. Itt már úgy beszéltünk, mint az operákban szokás, hogy mindenki énekli a magáét, mit sem törődve azzal, hogy a másik mit énekel. Mivel párhuzamosan beszéltünk, egyre hangosabban mondtam el ugyanazt ötször. Közben gondoltam, hogy ezt biztosan hallják a szomszédok, de ez sem akadályozott meg abban, hogy kiabáljak. 

Végül azt javasolta, hogy ne veszekedjünk, maradjunk barátok(!!!), és mikor akarok kiköltözni. Mondtam, január elsején délután. Ebben maradtunk. 

Hálás vagyok ennek a hülye tyúknak, hogy kihozta belőlem a kiabálóst. Utána a veszekedésben keletkezett energiával felmostam, és eltakarítottam a nyomaikat. Csak a hősugárzót nem tudom megjavítani. Egyébként a szerződésben két dátum van, 2014. december 31 és 2015. december 31.

Ez után annyira elanyátlanodva éreztem magam, hogy felhívtam az egyik terápiás ügyfelem, aki talpraesett és tájékozott, mondván a segítségét kérem. Ez sem egy régi működés, mármint hogy valakinek mondjam, hogy szükségem van a segítségére. Majd elmentem Yaelékoz, és a nap hátralévő részét velük töltöttem. Szükségem volt a család-hangulatra. Közben megnéztem két lakást, de erről a következő bejegyzésben írok.

613 szó

Túl sokszor mondom, hogy jól vagyok. Vagy inkább azt, hogy milyen nekem Izraelben. Pedig nem is tudom, hogy milyen. Nyomaszt a lakáskeresés, a korlátozott nyelvtudással való boldogulás egy olyan jelentős témában, mint hogy hol fogok lakni az elkövetkező évben.

Ha eszembe jut a tulajdonosnő, ingerültté válok. A hátam közepére sem kívánom, utálom. Nagyon itt az ideje, hogy elhúzzak a környékéről.

Valami történt októberben. A mélypontján voltam a tulajdonosnő iránti ingerültségnek, az elkeseredettségnek, amikor kiderült, hogy a baráti segítség ellenére is benne volt a lakás szerződésben olyan, ami kiszolgáltatottá tett volna, ha tudom, hogy benne van. Az egyedüllétemet éltem meg, hiába segít barát, nem figyel annyira oda, mintha a sajátját nézné. Szóval ennek kellős közepén voltam, a smone eszrében, ha eszembe jutott a megfelelő helyen, hogy mondhatom a személyes kéréseimet, akkor a tisztánlátás igénye jött, azt mondtam, semmi többet.

Magyarországon dolgoztam, és minden jó volt. Élveztem a munkákat, ráadásul eredményesek is voltak, vagy nagyon jó visszajelzéseket kaptam az ügyfelektől, még csak túl sem hajtottam magam, szóval valami örömteli, felszabadult érzést éreztem, és úgy döntöttem, hogy maradok Izraelben még fél vagy egy évig, nem költözöm vissza Magyarországra. Ettől sokkal energikusabb lettem, nekiálltam a lakáskeresésnek a yad stáimon.

A mostani budapesti út is jó volt. Fárasztóbb volt, de jó volt. Az iskolám egyik résztvevője a záró beszélgetésen azt mondta, hogy rosszul reklámozzuk az iskolát, sokkal többet ad, mint ami a hirdetésben van. Hárman-négyen mondták, hogy megváltozott a világképük, a működésük, és látják ennek hatását is.

Hét-nyolc-kilenc ember dolgozik nekem, azért hogy a közelemben maradhasson, és hogy én is adjak nekik valamit, pl. ha szükségük van rá, beszéljünk. Mindegyiknek van olyan szakértelme, vagy olyan fajta gondolkodása, ami nekem nincsen, de jó, ha van. Marketing, kommunikáció, PR, üzleti gondolkodás, kérdőív bemérése, kérdőív szervezetfejlesztésben alkalmazása, ilyenek. Ők az én szakértőim.

A szupertitkos tanulmány megjelent könyvben. A könyv a szerkesztő nevével van fémjelezve. A borítólapon úgy néz ki, mintha ő írta volna, a neve mögött nincs ott a szokásos (szerk.) megjelölés. Ez kínos. Le is fogom venni a címlapot a honlapjaimról.

Ő is már nagyon idegesített. Mindent kontrollált, pontosan megtervezte a szakmai délutánt. Mindenkinek volt 15 perce, az 11*15 perc. Írtam az egész társaságnak, ezt nem kéne, szembemegy a szakmai elvekkel, gyilkos. Az hogy valaki több mint két és fél órán keresztül passzív befogadó legyen, bármilyen irányzat szerint is coachol valaki, nem megengedhető. Nem is válaszoltak. Amikor a szerkesztő még azt is megmondta, hogy mi legyen a könyvbemutató szakmai napon a prezentációk tartalma, akkor egyrészt azt gondoltam, hogy inkább nem veszek részt, de döntés előtt megint küldtem egy emailt, hogy aggaszt, hogy unalmasak leszünk. Egy választ kaptam. Közben egy volt tanítványom, amikor mondtam neki, hogy azon gondolkodom, hogy nem megyek, azt mondta, hogy akkor időben szóljak, mert ők miattam mennek. Akkor írtam ismét a szerzőtársaknak, hogy ha ez a többségnek nem okoz aggályt, akkor én is beállok a sorba. Erre kaptam egy másik választ, hogy őt is aggasztja.

Az előadásom nagyon jól sikerült. Éreztem a jelenlévőket, kb. 140 embert. Akire ránéztem, legalábbis az első öt sorban, azzal tudtam szemkontaktust felvenni, és leolvastam az arcáról a figyelmet és értést. Nem használtam ki a 15 percet. Végigültem mindenki másét, végre kapok képet más irányzatokról. Utána voltak szekció-ülések azoknak, akik túlélték a háromórás előadás-sorozatot, és el sem menekültek időben. Egyvalaki azért nem jött oda, mint utólag írta, mert nagyon „népszerű” voltam.

Amikor ott szóba került, hogy a Gestaltban a kontaktus központi fogalom, valaki megkért, hogy definiáljam neki egészen pontosan, hogyan értjük a kontaktust. Megálltam. Hogyan is tudnám gyorsan definiálni, amit érezni lehet, és nem megtervezni, megcsinálni, levezényelni? Megkérdeztem, itt volt-e az előadásomon. Mondta, igen. Kérdeztem, mit érzett. Mondta, hogy melegséget és szeretet. Na, mondom, ez a kontaktus. Nem biztos, hogy kielégítette a válasz.

Egy egyedülálló nő egy napja

A parkban futás közben amerikai, hatvanas évekbeli zenét hallok. Egyik kanyar után feltűnik egy elektromos kerekes kocsi, benne ősz hajú, lófarkas férfi, a Nap felé fordulva. Tőle jön a zene. Ez minden nap megismétlődik, amikor nyolc és kilenc között futok. Egyik reggel csönd van, a kanyar után meglátom a kocsit, de nem ül benne senki. aztán meglátom a férfit, ballag a kocsija felé. Odaköszön. A második kör után már sétálok ezen a szakaszon, akkor megszólít. Megtudom, hogy a hatvanas években Angliában zenész volt, a Searcher nevű bandát hozta létre és vezette, ő maga szaxofonozott. Azt mondja, nagyon sikeresek voltak, aztán feloszlottak, ahogyan minden más banda is. Most is zenélget, van két szaxofonja, dobfelszerelése. A futásban megizzadtam, fázni kezdek az árnyékban, úgyhogy elköszönök, megyek a szabadtéri edzőgépekhez.

Most Budapesten két, nagyon intenzív hetem lesz, úgyhogy lemegyek a tengerhez is. Bár fúj a szél, még sincsenek hullámok. Még a "nincs parti őrség, úszni tilos" tábla előtt bemegyek a vízbe. A víz nem annyira áttetsző, mint szokott. A parton sincsenek sokan, a vízben rajtam kívül senki. Nagyon jólesik az úszás erőfeszítése, a víz hűvös simogatása. December elseje van.

Egy lakáshirdetésre megbeszélem a tulajdonossal, hogy megnézem a lakást. A HaTikva, azaz A remény nevű környék. Igazi közel-keleti hangulatú egy vagy kétszintes fehér kockaházak, fa, növény alig. Több feketét látok, mint másfelé. Meglátok egy fiatal nőt babakocsival, megkérdezem, hogy itt lakik-e és biztonságos-e a környék. Itt lakik, és nem biztonságos. Láthatóan szívesen beszél a helyzetről. Azt mondja, csoportok harcolnak egymással.

A ragyogó napsütésben továbbra is tetszik a hely. A kapun belépve már nem annyira. Belső udvarra érek, ott melléképület, ajtaja nyitva, láthatóan laknak benne. A házba belépve, mindenhol szemét, csikkek. Felmegyek a második emeletre, és belépek a lakásba, amelyet 55 nm-esnek van meghirdetve, szerintem nem lehet több 45 nm-nél, de nagyon otthonosan berendezve, szépen kifestve. Sütő és hűtő is van. Valahogy fontossá vált, hogy legyen sütőm. Rokonszenves középkorú asszony fogad. Kiderül, hogy a lakók egy része nem fizeti a házfenntartás díját, ezért a gondnok nem takarít. Ezt sem fogom kivenni. Már csak azért sem, mert délre néz az ablak, az ablak előtt nincsen az a faizé, amely árnyékol, hanem az ablakon belül függöny. Áprilistól októberig egész nap mennie kellene a légkondinak. De ha lenne pénzem, vennék itt, ezen a környéken lakást. Lehet, hogy most nem biztonságos, de előbb-utóbb az lesz.

Rájöttem, hogy a bérbeadóknak egy főnyeremény lennék. Idősödő, egyedülálló értelmiségi nő, aki a Bar Ilanon tanít, csöndes, megbízható, kell ennél jobb? 

Diákigazolvány

Tájékoztatlak benneteket, hogy van "Öreg állampolgárok minisztériuma" miniszterrel. Onnan tudom, hogy kaptam tőle egy levelet, meg egy kártyát, amely igazolja, hogy öreg izraeli állampolgár vagyok. Lehet, hogy úgy kéne mondanom, hogy idős, az talán jobban hangzik, de most az elnevezés kevésbé érdekel, egyszerűen örülök a kártyának. Valaki mondta, hogy most szomorúnak kéne lennem, hogy már hivatalosan is öreg vagyok, de nekem enyhe szellemi csököttségemen csak annyi jön át, hogy eddig kaptam az ösztöndíjat, amit Mo-on nyugdíjnak neveznek, és most kaptam hozzá diákigazolványt, amivel több mindenért csak a felét kell fizetnem. Ki mondta, hogy rossz dolog megöregedni? 

A legkirályabb, hogy múzeumokban, mozikban, színházakban (még soha nem voltam itt színházban), 50 %-ért mehetek be. Tömegközlekedésben is valami hasonló. Ramat Ganban 30 %-kal kevesebb a helyi adó az öregeknek. Valami kedvezmény van a vízen és villanyon is.

Kaptam a társadalombiztosítástól is levelet, hogy ha akarom, akkor megkaphatom az állampolgári alapon járó csekély nyugdíjat, mindaddig, amíg itt lakom, és nincs 5180 sékelnél több munkából származó jövedelmem. Vegyem ezt jelzésnek arra a dilemmámra, hogy menni vagy maradni?

Amikor mondom a smone eszrét, abban van egy rész, ahol a személyes kéréseinket mondhatjuk. Nehezemre esik magamnak kérni, valaki javasolta, hogy kérjem azt, hogy találjak itt munkát, de ez valahogy nem tudott kijönni a számon. Csak annyit kértem, hogy lássak tisztán abban a kérdésben, hogy menni akarok vagy maradni. Most mintha valaki kérdezné: "Hülye vagy? Ez nem elég jelzés?"

Nem hallgatok rádiót, csak pénteken. Rájöttem, hogy annyira gyorsan és zaklatottan beszélnek, hogy ez engem is zaklatottá tesz. Semmire nincs kevésbé szükségem, mint arra, hogy zaklatott legyek. 

A lakástulajdonos felbaszta az agyam. Már ott tartok, hogy a szőr feláll tőle a hátamon. Legutóbbi akciója az volt, hogy letagadta, hogy mondtam volna, hogy szerdán nem tudnak jönni lakást nézni. Igaza van, nem mondtam, hanem az sms-ére válaszoltam sms-ben. Ilyet már egyszer csinált, és most ezen már annyira felhúztam magam, hogy héberül - valószínűleg rossz héberséggel - mondtam, hogy ne viselkedjen úgy, mintha idióta lenne. Akik ismernek, tudják, hogy ilyen nagyon ritkán jön ki a számon. Persze most is finomabban fogalmaztam volna, ha lenne elég szókincsem. Ráadásul a hangom erőteljességén is hallhatta, hogy ne tovább. Mondta megnyugtató hangon, hogy jó-jó, ő sem idióta és én sem, csütörtökön fognak jönni. 

Felfrissülve

Peti egyhetes ittléte jót tett nekem. Alig dolgoztam, szinte végig együtt voltunk. Úsztunk a tengerben, ahol alig voltak mások, voltunk Jeruzsálemben, Haifán, Jafon, moziban, sétáltunk, gyalogoltunk, beszélgettünk. A legkirályabb a bambusz-építmény volt a jeruzsálemi múzeumban, amire felmásztunk. Nem tudtunk jegyet venni, és amikor nem akartak felengedni, akkor ragaszkodtam ahhoz, hogy hívják fel a jegyárust, hogy valóban akartunk jegyet venni. Felengedtek.  

A tulajdonossal várjuk a lakásnézőket, akik nem jönnek. Előtte mondja, hogy fényképeket akar csinálni, húzzam el a matracot. Mondom, nem tudom egyedül. Ő: majd én segítek. Én: nem te segítesz nekem, hanem én segítek neked. Ámulok, hogy mennyire úgy tudja eladni azt, hogy ő segít rajtam, amikor valójában pont fordítva történik. Kérdezi, hogy ugye, ha 500 sékellel csökkentené a bérleti díjat, akkor sem maradnék. Ezek szerint emlékezik, hogy augusztusban ennyit kértem. Mondom, hogy nem, túl késő. Ő úgy gondolja, hogy merev vagyok, a fejemben beállt, hogy költözöm, és nem változtatok. Továbbra sem akarom mondani, hogy most már őmiatta nem akarok maradni, kevésbé a zaj miatt. Nem az én dolgom büntetni, van nálam nagyobb hatalom.

Volt tanítványom írja, hogy jönne arra a programra, amit 72 ezer forintért hirdettem meg nekik, de ő 65 ezret szán rá. Ír hozzá még egy mondatot, amit nem értek, de ismerve őt, ha rákérdeznék, és válaszolna, azt sem érteném, úgyhogy nem kérdezek rá, hanem azt írom, hogy legyen 70 ezer. Visszaír, hogy értékeli, hogy gyorsan válaszoltam, ő mond 69 ezret. Megint ír egy sejtelmes mondatot, arra sem kérdezek rá, hanem mondom, hogy legyen ennyi. Tiszta közel-keleti alkudozás, amit csinálunk.

A prof felhív, hogy milyen volt az elmúlt óra, és milyen legyen a következő. Nem tetszett, amit csinált az elmúlt órán, nem akarok udvariaskodni, kerek-perec mondom, hogy nem tartom jó ötletnek, ha a következőn is azt csinálja. Azt veszem észre magamon, hogy nyersebb vagyok, nem akarok energiát fordítani arra, hogy becsomagoljam a mondandómat, hogy ne sértsen. 

Jeruzsálemben is, Tel Avivban is látjuk a megállókban a hatalmas betontömböket, amelyeket az autóval embereket elkaszálók megállítására tettek oda. Ma két fiatal arab baltával, késsel vérfürdőt rendeztek egy zsinagógában a reggeli ima idején. Ők tartják fenn a cionista nacionalizmust, a "minden elfogadható a palesztin terrorizmus ellen" érzetét. Nehéz szembefordulni ezzel, együttérzést kifejezni a azokkal a palesztinokkal, akiknek az életét nehezítik az izraeli hatóságok. Egy elemzés szerint az arab panaszok kb. 90 %-át megoldatlanul zárja le a rendőrség. Másodrendű állampolgárnak érzik magukat, érthető módon. 

Menet közben ...

Amikor volt az ötperces afférom a mérnökkel, akkor azt gondoltam, hogy idén vagy elköltözöm vagy férjhez megyek. Elköltözöm. 

Tegnap voltak itt lakást nézni. A tulajdonosnő kérte, hogy ne mondjam, hogy a zaj miatt megyek el. Kérdeztem, mit mondjak. Azt, hogy a barátaimhoz közelebb akarok menni. Mondtam, hogy rendben. 

Amikor itt voltak, beültem a számítógéphez, hogy ne is kelljen beszélni velük. Amikor nem értették, hogy nem folyik a meleg víz a megfelelő oldalra hajtva a csapot, mutattam, hogy folyik az, csak fordítva van bekötve. A tulajdonos, a férfi mondta, hogy ez az ő hibája, szégyelli magát. Utóbb jöttem rá, hogy nem a csap bekötése miatt, hanem azért mert kiröhögtek, amikor az volt a kérésem, hogy kevesebbet fizessek, mert a zaj miatt romlott a minőség. 

A lakásnézők mondták, hogy ma is akarnak jönni, csúcsforgalmi időben, hogy hallják, valóban csendes a lakás, ahogyan a tulajdonosok mondják. Délután kaptam egy hívást, hogy nem aktuális. Azt hittem, annak a lakásnak a tulajdonosa hívott, ahova az ingatlanos vitt, vagyis amelyik Givatajimban van. Felhívtam az ingatlanost, mondja, hogy ez lehetetlen, mert már a szerződésről tárgyalnak. Akkor jöttem rá, hogy ennek a lakásnak a megnézői hívtak. 

Közben már beszéltem egy Haifaival és egy Natanyjaival, hogy lehet, hogy odaköltözöm, és körülnéznék. Ezek szerint lehet, hogy mégis Givatajimban fogok lakni. Az a tény, hogy abban a lakásban van sütő, valamiért nagyon erősen vonz. Pedig ott nyáron nagyon meleg lesz, a veranda üvegezett, keleti, nyáron legalább délig oda süt a Nap, ezért kénytelen leszek a légkondit használni.

A jogásztanuló ember nem hív. Kérdezem Micikétől, hogy nekem kellene-e őt hívnom. Azt mondja, nem, ebben a rendszerben csak Mohamed mehet a hegyhez, a hegy nem Mohamedhez. Valójában nem is hiányzik. Nem ő az, aki nekem való. Azt nem tudom, hogyan lelem meg, aki nekem való. 

Moziban voltam, megnéztem a "Jó halál" c. izraeli filmet. A címet úgy olvastam, hogy jó ágy, mert nem figyeltem fel a kétféle "t" különbségére az egyik szóban. Öregekről szól, nagyon kedves film. Egyszerre szomorú és derűs. 

Holnap jön a kisebbik fiam, és most leginkább ez izgat. Végre vele leszek egy hétig. 

Oda-vissza

Amikor elköltöztem Izraelbe, valaki azt javasolta, hogy ne legyenek elvárásaim, akkor jó lesz. Ezt úgy értettem, hogy Izraeltől ne várjak semmit. Működött is, amit kaptam, mindenért hálás voltam, semmit nem tekintettem olyannak mint ami jár. De most arra jöttem rá, hogy úgy is lehetett volna érteni, hogy magamtól se várjak el semmit, ne szívassam magam azzal, hogy nem teljesítek célokat vagy nem elég gyorsan. 

Amikor visszajövök Izraelbe, üzenetek várnak. A kedves ingatlanos, hogy van két lakás, amit nézzek meg. A prof, hogy kollégájával beszéljek, vannak ötletei, hogy hogyan tovább. Aztán este Ricsi mondja, hogy azt akarják, hogy maradjak Izraelben. 

Energikus vagyok, vége a tehetetlen, energiátlan időszaknak. Leszarom, hogy a lakás tulajdonosai rájöttek, hogy veszítenek, ha elköltözöm. Az asszony hosszan magyarázza a telefonba, hogy ne csináljak butaságot, nem fogok ilyen jó lakást találni. Túl késő. Amikor kértem, arrogánsak voltak. Már nem a zaj miatt, hanem emiatt nem maradok, mégha ez pénzbe is kerül nekem. 

P. Lacival beszélgetek arról, hogy könyvet kellene írni a blogból. Azt mondja, hogy a stílusom férfias, száraz. Ez megüt, bár azt hiszem, igaza van. Szeretnék nőies lenni, de nem nyálas. Nem tudom, hogyan lehetnék nőies és nem nyálas. Nehéz nekem szavakkal kifejezni a szeretetet. Könnyebb a szomorúságot és most már a haragot is. Azt is mondja, hogy szomorú a blogom. Kételkedem, hogy nem az ő szomorúsága-e vajon, amit rámvetít, de nem tudom biztosan.

Ügyfelem, aki zseniálisan kerüli el, hogy érezze a fájdalmát, sírni kezd. Megölelem, zokog. Azt hiszem abban vagyok jó, hogy emberek közel kerüljenek a fájdalmukhoz. Talán ez otthonos nekem. Mégis, másik ügyfelemmel éppen azon dolgozom, hogy a humor és könnyedség megmaradjon neki túlélési eszközként a fájdalmában. Ez is otthonos.

Vigyáztam a tizenhat hónaposra. Azt gondoltam, hogy kimegyünk a ligetbe, de ő elakadt két házzal odébb, egy autóbejáratnál. Jobb oldalon, az ő magasságában volt egy kerek érzékelő, ezt használta telefonnak, hangosan, erőteljesen tárgyalt valakivel. Majd észrevette, hogy a kapu másik oldalán is van ugyanilyen, áttotyogott oda, közben óvatosan lépkedett, mert közvetlenül a kapu előtt kifelé, az úttest felé észrevehetően lejtett a járda. Ide-oda járt a két „telefon” között, én már mentem volna, de ez túlságosan fontos volt, nem lehetett itthagyni. Végre jött tovább, az úttesten minden tiltakozása ellenére karban vittem át, majd a túloldalon megint magával ragadták érdekességek. Az egyik az volt, hogy a füvön járt, és tetszett neki, hogy füvön járni más, mint aszfalton járni. Ezt párszor ki kellett próbálni oda-vissza. Aztán egy autónál megállt, és magyarázott. Jobban megnéztem, ült egy nő az autóban. Kölcsönösen és hosszan integettek és puszit dobtak egymásnak. Innen is nehéz volt továbbmenni, de végül kikötöttünk a Népligetben. Ha valaki elég nyitott, akkor egy gyerek meg tudja tanítani arra, hogy a célokhoz nem kell annyira ragaszkodni.

A dilemmák ...

Régóta nem írtam. Mondjuk, nem mertem. Akik véleményt mondtak a beírásaimról, abból az derült ki, hogy azt szeretik, ha jó kedvem van, energikus vagyok. Na, ez pont nem volt. 

Írtam a zajmizériáról, és talán a vitámról a tulajdonosokkal. Talán arról is, hogy azt még elfogadtam, hogy nem csökkentik a lakbért, azt az arroganciát is, hogy a zaj nem az ő bajuk, de azt, hogy fenyegetően emlékeztették Yaelt, hogy náluk van 20 ezer sékeles csekkje, már nem. Ezzel leírták magukat nálam, és némi hezitálás után azt gondoltam elköltözöm. 

Erev jom kippur reggelén azzal ébredtem, hogy adok magamnak még egy évet, hogy meglássam, boldogulok-e Izraelben. A zsinagógában már azt gondoltam, hogy januárban visszaköltözöm Mo-ra. Azóta ebben a dilemmában vagyok, költözni Erecben vagy eladni mindent és vissza. 

Olyan szinten zsonglőrködöm az időmmel és az energiámmal, ami mostanra elviselhetetlen lett. Túl bonyolult az életem. Nem tudom, hogy az elviselhetetlenség és bonyolultság érzete a fenti teendők nyomasztó volta miatt van, ill. mert hogy mindenben kizárólag magamra számíthatok, vagy ezek nélkül is érezném. 

Valakivel beszéltem, azt javasolta, hogy maradjak még félévig, túl hirtelen lenne a döntésem. Ez a javaslat ad némi megkönnyebbülést. 

Most figyelem magam. Ha Mo-ra gondolok, a kényelem jut eszembe. Itt mindent ismerek, mindent tudok, nem érnek nagy meglepetések. Itt vannak a gyerekeim és az unokám. Ha nagyon beteg lennék, az ő közelükben szeretnék lenni. Ugyanakkor itt viszket a fejem, és korpásodik a hajam. 

Ha arra gondolok, hogy itt maradok, és nem utazom vissza Izraelbe, a napfénybe, a börtön jut eszembe. Ha Izraelre gondolok, a fény, a lélegzés, a szabadság jut eszembe, és az, hogy mekkora luxus ennyi pénzt kifizetni, hogy itt lehessek, és hogy nincs energiám arra, hogy tegyek valamit az érvényesülésemért. Egyszerűen nincs több erőm.

Jó kis csapdába tettem magam. Aki ki sem mozdul otthonról, az nem tudja, mit veszít ezzel, legfeljebb álmodozik valami másról. 

Most éppen Bp-en vagyok. Megyek a zsinagógába, eszembe jut, hogy Pistiék nem lesznek ott, és ez nem jó nekem. Mégis, a zsinagóga otthonossága megérint. Mindaddig, amíg nem élem meg, hogy több férfi a legtermészetesebb módon a női oldalon megy be. Az első néhány nem zavar, de az ismétlődés, és a női bejárat használatának természetessége már igen. 

Bevállaltam, hogy dvár torát tartok. Ezt nem fogom elmondani Micikének, mert az ő világképébe nem fér bele az, hogy nő mondjon dvár torát férfiaknak. 

Noé hetiszakasz. Nőismerősömet, aki nálamnál sokkal tájékozottabb a hetiszakaszok értelmezésében, megkérem, hogy adjon meg linkeket, amikből felkészülhetek. A Bábel tornyáról küldöttet választom, némi nyomasztás után, mert túl sok minden történik ebben a hetiszakaszban. Pénteken felkészülök, némileg kapkodva, 

Ebben a hetiszakaszban van az özönvíz és Bábel tornyának építése. Ha ez szappanopera lenne, azt mondanám, hogy az író rosszul osztja szét az eseményeket, néhol kevés történik, itt meg túl sok. Azzal kezdem, hogy az özönvíz azzal, hogy szinte minden élőlényt kipusztít, sokkal nagyobb büntetés, mint a nyelvek szétválasztása és az emberiség szétszórattatása, ami a toronyépítés következménye. Hogyan lehet ez, hiszen a toronyépítés istentagadás és lázadás az Örökkévaló ellen, míg az özönvíz "csak" annak a büntetése, hogy erőszakkal raboltak egymástól az emberek. Az a talán nem is annyira meglepő válasz, hogy az emberek egymás elleni indulata és erőszakja nagyobb bűnnek számít, mint az istentagadás. 

Engem a hetiszakaszokban időnként az érdekel, hogy mi az üzenete mára. Ebből építettem fel a mondandómat. 

Megtámasztom a hátamat a falnak. Megvárom, míg elcsitul a beszélgetés, és mondom. Kétféle felfogást említek a toronyépítéssel kapcsolatban, amikről hallottam, ill. olvastam, az egyik, hogy amikor az emberiség technológiai forradalmat él át, nevezetesen az agyag kiégetése, és emiatt stabilabb építmény létesítése, akkor elszáll az agya, azt hiszi, hogy bármire képes. Most is ez van, a technológiai fejlődés eltakarja a természethez való viszonyt, veszélyeztetve azt. 

A másik felfogás a torony mint a kontroll eszköze az emberiség felett. Erre az Örökkkévaló válasza, hogy lejön, és körülnéz. A diktatúra következménye nem azonnali, rá kell látni. A nyelvek szétválasztása és a szétszórattatás preventív, megelőző akció. Ha különböző nyelvek vannak, az az értetlenség forrása, de ugyanúgy a különböző vélemények lehetőségének fenntartása. Az én következtetésem, hogy diktatúra, az emberek kontrollálása nem tart örökké. Ez az én optimizmusom, hitem. 

Napi aktualitások

Tegnapelőtt meghallgattam Bibi beszédét az ENSz-ben. Nem tetszett. Fellengzős és arrogáns, ez jut eszembe róla. 

Ma vitatkoztam egyet a lakás tulajdonosával, majd fogtam magam, elmentem a tanácsházára, hogy megkérdezzem, mi a kötelességem, amikor ki akarok költözni. Ma és holnap tréningen vannak, vasárnap tudom megkérdezni őket.

Elmentem a legközelebbi bevásárlóközpontba, ahol van mozi, hogy megnézzek egy új izraeli filmet, a Válólevél címűt. Ott kiderült, hogy csak este van mozi, így kóvályogtam kicsit. Egy sarokban enyhén fogyatékosnak tűnő nő ült, utánam szólt. Nehezen értettem, mit akar, nem beszélt elég tisztán az én hébertudásomhoz. Aztán megértettem. Egy pultnál egy másik, szintén enyhén fogyatékosnak tűnő nő állt, előtte gyönyörű csomagolásban csokoládék. Kézi gyártású, mindenféle csokik. Kérdezem, ezeket ti csináljátok? Nem mi - mondja önérzetesen - hanem fogyatékkal élők. Ja, az más. Vettem kétfélét.

Elbuszoztam Tel Avivba, egy másik bevásárlóközpontban lévő mozihoz. Vettem jegyet, majd mivel volt még időm, ott is lézengtem kicsit. Egy giccsboltnál nézelődöm, az ajtóban korosabb férfi áll, beszélgetni kezdünk. Amikor kiderül, hogy alijáztam, coach vagyok, de nincs itt elég munkám, kérdezte, hogy hogyan szerzek ügyfeleket, majd felvilágosított, hogy minden nagy cégnek kell írnom levelet, de úgy címezve, hogy kizárólag a menedzser kezébe. Ezt kell csinálnod, mondta. Még fejtegette volna tovább, de a tulajdonos behívta, én meg elmentem a moziba. 

A megvilágosodások

Konfliktusom volt valakikkel, nem akartam megbántani őket, de sodródni sem akartam. Tipródtam. Meg ez a lakásügy. Most nincs olyan zaj, de mégis mehetnékem van. Meg a kedvenc neurotikus rendszerem vezetőjével beszélnem kell, hogy nem fair, hogy valakik dolgoznak nekem, mert szeretnek velem dolgozni, és ennek az eredménye másokhoz jut, mert ők a rendszer gazdái. Szóval szorongtam mint állat. Ilyenkor kimerültséget érzek. Végtelen kimerültséget. 

Úgy döntöttem, hogy a háromnapos ünnep arra lesz jó, hogy lecsillapodjak és megvilágosodjak. Egyszerűbben szólva, hogy rájöjjek, mi a faszt csináljak. 

Megvilágosodtam.

Rájöttem, hogy most el kell költöznöm, mert ugyan semmi kedvem felemelni a seggem, de nem punnyadhatok ezen a helyen, amiből én csináltam barátságosat, mert egyébként lepukkant hely. 

Rájöttem, hogy vannak a trendi módszerek, és van erősila, aki hol rákattan a trendi módszerekre, hol nem, de ez teljesen kiszámíthatatlan. 

Rájöttem arra, amit eddig is tudtam, hogy extravertált vagyok, pedig már azt hittem, hogy átmentem introvertáltba, mert annyira szeretek egyedül lenni. De amikor ebben a kimerült állapotomban elmentem Bné Brákba az egyik ünnepi lakomára egy ismerős családjához, ahol a szűk családi kör fele volt ott, azaz tíz felnőtt és tíz gyerek, majd teljesen feltöltődve és vidáman tértem haza, akkor rá kellett jönnöm, hogy mégiscsak az emberek és a nyüzsgés tölt fel. 

Arra is rájöttem, hogy bármire rájövök, annak az ellenkezőjére is rá tudok jönni. 

Pénteken is vendégségben voltam, ahol elmeséltem a lakással kapcsolatos zajt, a kérésemet, hogy kevesebbet kelljen fizetni, mert rosszabb a lakás minősége, és nem tudok otthon dolgozni, a tulajdonosok arrogáns reakcióját, és a háziak és rokonok azt javasolták, hogy húzzak el innen gyorsan. Ez annyira felzaklatott, hogy éjszaka többször felébredtem. 

Tegnap, a háromnapos ünnep utáni nap volt Gedalja böjtje. Én csak a nagyböjtöket szoktam tartani, de most úgy döntöttem, hogy ha tudom, megtartom ezt. Gedalja néhány ezer évvel ezelőtt az ellenség által kinevezett zsidó vezető volt, aki ha jól tudom, reformokat akart bevezetni, és ezért a hülye zsidók megölték. Némileg megnyugtat, hogy egy-két ezer éve is csináltak a zsidók hülyeségeket, így talán nem romlott a helyzet, csak nem is javult. 

Azt gondoltam, hogy ha megcsinálom a böjtöt, akkor rá fogom tudni venni magam, hogy lakást keressek. Megcsináltam.

Reggel elmentem futni. A szokásos egy, ritkán két kör helyett három kört futottam, aztán a szabadtéri edzőteremben edzettem.

Ma belibegtem négy, azaz négy ingatlanoshoz. Mindegyiket megkérdeztem, hogy beszél-e angolul, majd héberül elmondtam, hogy mit keresek. Volt, ahol le sem ültettek, volt, ahol leültettek, és jegyzeteltek, az utolsónál, ez már Givatajimban volt, egy órát töltöttem. Megtudtam, hogy a sereg után négy évet töltött távol Keleten, majd visszatért egy japán feleséggel. Volt kétszer Budapesten, és gyönyörűnek találta, olyan helynek, ahol látszik a kultúra és a történelem. Kiderítettük, hogy a Gellértben szállt meg, és volt a Széchényiben is. Szóval jót beszélgettünk. Mind a négy azt mondta, hogy ha januárban akarok költözni, akkor túl korán jöttem, majd decemberben lesznek nekem megfelelő lakások. 

Hazafelé beugrottam egy virágoshoz. Eddig minden szembejövő virágboltba bementem, hogy van-e aloe verájuk. Mióta Pistiéknek megvettük a kb. 15 centis aloe verát, azóta keresem, hogy nekem is legyen a lakásban egy, hátha megégetem az ujjam, és akkor gyógyítom magam vele. Eddig sehol nem volt. Most mondja a tulajdonos, hogy hát persze, nagy, kicsi árán. Megmutatta. Fél méter hosszában, fél méter széltében. Öööö ... igen, de csak ötven sékel. Megvettem, hazahoztam. Ha valaha cipeltél fél méteres, szúrós végű növényt, földdel együtt húsz percen keresztül 27 fokos melegben, hol széles, hol keskeny járdán, akkor tudod, miről beszélek.

Néha eszembe jut, hogy lehet, hogy nem vagyok egészen normális, hogy el akarok költözni, és előtte veszek egy terebélyes, szúrós növényt. De valószínűleg nem az eszemért szeretnek. Vagy ki tudja.  

Túlzsúfoltságom

Ellopták a mobilomat. Londonban, a reptéren. A kétkártyás vékony bordó Samsungot. 

Úgy kezdődött, hogy hétvégére elmentem az európai Gestalt szövetség általános vezetői ülésére Londonba. Én képviselem Magyarországot, amióta a Magyar Gestalt Egyesület tagja a szövetségnek. Azért én képviselem, mert amikor tag lett, én voltam az egyetlen, aki megfelelt a feltételeknek. Most már négyen vagyunk. 

Tudom, hogy messziről indítom a mobil-ellopást, de talán ez is érdekes lehet.

Most másodszor voltam, tavasszal Amszterdamban volt ilyen találkozó, mégis úgy éreztem, mintha otthon lennék ezek között az emberek között. A holland képviselő el is csodálkozott, amikor mondtam, hogy most vagyok másodszor, úgy tűnt neki, hogy sokkal régebb óta vagyok bent a rendszerben. 

Este egy belvárosi étteremben vacsoráztunk. Mindenki kapott egy kártyát, rajta a neve, és az étel, amit rendelt. A pincér, egy fiatal, jó kiállású, könnyed, szellemes figura egyszercsak megkérdezte, hogy magyar vagyok-e. Mondtam, hogy igen, kiderült, hogy ő is, már kilenc éve dolgozik Londonban, van egy fia is, de az most az anyjával Frankfurtban él, ezért ő minden héten odamegy. Most abban bízik, hogy a gyerek az anyjával visszatér Londonba, és akkor nem kell annyit utazgatnia. 

Egész szombaton üléseztünk, én nem írtam semmit, ezért bár voltak jó gondolatok, ötletek, ezek egy része el fog veszni, de hát így jár az, aki keveri a zsidó életet a nem zsidóval. Bízom benne, hogy ami fontos, az valahogy visszatér. 

Vasárnap reggel kimentem a közeli vasútállomásra, ahol kiderült, hogy onnan aznap, kizárólag aznap nem mennek a vonatok a reptérre. Metróval átmentem a másik állomásra, vonattal a reptérre. Mindig van bennem izgalom, amikor utazom, és új helyet kell kiismernem, merre menjek, hol vegyek jegyet, hol van a vágány, mikor megy a vonat, hol kell leszállni, ott merre kell menni, ilyesmi. Eljutottam a reptérre, és mivel volt időm, körülnéztem. Vettem két blúzt magamnak. Árleszállítás volt, még így sem olcsó, de nagyon megtetszettek. Aztán leültem, megírtam egy emailre választ, állítólag volt internet, de később kiderült, hogy a válasz nem érkezett meg.

Betettem a kétkártyás, bordó mobilomat a kézibőrönd felső zsebébe, rácsodálkoztam, hogy mennyire kilátszik, de nem húztam be a cipzárt. Majd amikor kiírták, hogy melyik kapuhoz kell menni, elgyalogoltam oda. Ott átrendeztem a kézibőröndöt, akkor fedeztem fel, hogy nem találom a mobilt. Visszarohantam oda, ahol vásároltam, akkor fedeztem fel, hogy milyen messze van a kaputól, mennyit gyalogoltam odáig. Ekkor már a beszállás ideje volt. Utálom ezt a rohanást, a szorongást, hogy lekésem a gépet. 

A boltban nem találták meg a mobilomat. Újra rohanás a kapuhoz, már az indulás ideje van. Szerencsémre minden később zajlott, amikor visszaértem, éppen beszálltak az emberek. Azt gondoltam, hogy lehet, hogy véletlenül a bőrönd belsejébe tettem a mobilt, és akkor majd otthon megtalálom. Nem lett meg.

Akkor lettem ideges, amikor másnap reggel fel akartam hívni Ricsiéket, hogy hogyan sikerült a szemműtétje, és ideadják-e a tartalék mobiljukat, és Pistit, hogy tanácsot kérjek tőle. Ehelyett emailben lemondtam a terápiás ülést, amit délelőtt kellett volna tartanom, elmentem Ricsiékhez, akik nem voltak otthon, hagytam egy üzenetet, majd be Tel Avivba, szerezni másik mobilt. 

Vettem jó drágán egy régebbi típust, egykártyásat, de legalább itt van telefonom. 

Igazából azzal kellett volna kezdenem, hogy itt voltak a "gyerekek", és úgy döntöttem, hogy akkor most szabadságon leszek, már legalább öt éve nem voltam szabadságon, minden munkától távol. Mindjárt az első nap annyira rámtört a kimerültség, hogy megváltoztattam a döntésemet, és nem tekintettem teljesen szabadságnak a velük töltött időt. Ettől mindjárt jobban lettem. 

Micikének panaszkodtam, hogy kimerült és elkeseredett vagyok, nehéz egyedül építgetni az ittlétemet, megteremteni a megélhetésemet. A magyar kapcsolataim lazulnak, itt meg nincs olyan kapcsolatom, ami nagyon itt akarna tartani. Mondta, hogy ez pont jókor jön, mert most az ünnepek alatt lesz időm ezen gondolkodni, és fentről segítséget kérni. Ez valahogy rácsodálkozást és megkönnyebbülést adott.

Ma volt két skype-os terápiás ülésem, szerencsére a szomszéd építkezés a szokásosnál csöndesebben zajlott, így tudtam otthon dolgozni, nem kellett helyet keresnem. Beesett egy izraeli is, végzős a Gestalt terápia képzésen, azt kérte, hogy segítsem a dolgozata megírásában, mert ugyan én rosszul beszélek héberül, ő rosszul beszél angolul, de legalább Gestaltul jól tudok. Három és fél órát dolgoztunk, főleg héberül, időnként angolul. Ez teljesen feltöltött. Amikor dolgozom, magabiztos vagyok, amikor nincs ügyfelem napokig, akkor úgy gondolom, hogy nem értek semmihez. 

Micike mozgásba lendült, a húga sadchen, talált egy velem egykorú férfit, kérdezte, hogy megadhatja-e a telefonszámomat. Két óra múlva a férfi felhívott. Sokat beszél, lendületesen és hadarva, van egy háztartási gépek boltja, és jogot tanul az egyetemen. Mondja, hogy szakállas. Kérdezem, hogy ez miért fontos. Nem tudja, csak gondolta, hogy mondja. Mondom, én meg szemüveges vagyok. Ennek örül. Valószínűleg nem a szemüvegnek, hanem a humoromnak. Megbeszéljük, hogy hamarosan találkozunk. 

 

Olvasok egy szakcikket, a neurotikusságról, és rájövök, hogy az a rendszer, amiben Mo-on dolgozom, neurotikus rendszer. Fritz Perls kifejezésével élve, "phony", azaz hamis, megjátszós. A cikk szerzője a neurotikusságot úgy határozza meg, mint a hitelesség ellentéte. Ő a megjátszós helyett a szerepek és játszmák kifejezést használja. Mindkét meghatározás jó arra a rendszerre, amelyben úgy csinálunk, mintha, és rosszul éli meg a kirekesztettségét az, aki ezt nem tudja vagy nem akarja csinálni, és attól is rosszul érzi magát, hogy rosszul érzi magát, amikor mindenki olyan boldognak látszik.

Talán ebből is látszik, hogy nem kevés dolog foglalkoztat egyszerre. Néha túl sok. És még nem is írtam mindenről. Nem tudom, miért nem tudok egyszerűbb életet élni. Talán most az ünnepek alatt helyükre kerülnek dolgok. 

Vissza a békebeli mindennapokhoz

Azt álmodtam, hogy háború van, és néha légiriadó, akkor rohanok le az első emeletre. Mostanra felébredtem, csak a megszokott élet van, a megszokott hírekkel, idióta reklámokkal és este a gyerek feltalálók vetélkedőjével a TV-ben. Nem a gyereket feltalálóké, hanem tízéves forma feltalálóké.

A nők elleni erőszak jön velem szembe. Először Diától kaptam kölcsön egy könyvet, amit egy bántalmazó kapcsolatból kilépni tudó nő írt, és leírta benne a "forgatókönyvet", ahogyan kapcsolatok bántalmazóvá válnak. 

Aztán a csoportos szupervízión azt találtam mondani, hogy aki hoz témát, bármikor mondhatja, hogy passz, nem akar belekezdeni vagy nem akarja folytatni. Az egyik, egyébként indulatosságra hajlamos résztvevő ezen berágott, hogy miért mondok ilyet. Amikor kiültünk középre, hogy dolgozzunk a témáján, akkor egy pillanatra a félelmet éltem meg, és az jelent meg, hogy ő a bántalmazó, én az áldozat. 

Aztán egy olyan csoporttal dolgoztam, amelyik az autoritást, felelősséget és a bizalmat mérő kérdőíven dolgozik, akkor eszembe jutott, hogy bántalmazott nőknek kellene tréning-sorozatot csinálni, az elején és a végén felvetetni velük a kérdőívet, mert biztos vagyok abban, hogy az autoritásuk, önbizalmuk a béka segge alatt van, és talán a felelősségük értéke sem nagyon magas. 

Visszajöttem napján egy férfi megölte a feleségét. Előtte lefogták családban elkövetett erőszak miatt, és azzal engedték ki, hogy nem megy a felesége lakása közelébe. A nő kért elhelyezést védett helyen, nem kapott. A férfi elment hozzá, és késsel leszámolt vele. Ma főcím az újságban, hogy a rendőrség több hibát követett el. 

Találkoztam egy újabb "családtaggal". Húszéves lány, kicsi, törékeny, két hete szerelt le. Asdodban tanította a bevonult új bevándoroltakat héberre, és veszélyeztetett, elhagyott gyerekekkel foglalkozott. Nagyon szerette őket, és biztos vagyok abban, hogy ők is nagyon szerethették őt. Kérdezem, hogy nem félt-e, Asdod fölé sok rakéta irányult. Azt válaszolta, hogy a háború idején kicsit, egyébként nem, valahogy megszokta.

Kérdezem, most mit fog csinálni. Először részt vesz egy kéthetes tréningen, amit a sereg szervez a leszerelteknek, a sereg utáni életre felkészítendő őket. Aztán dolgozik egy kicsit, aztán külföldre megy közel egy évre. Kérdezem, akar-e tanulni, mondta, hogy igen, de még nem tudja biztosan, hogy mit, de nem is sürgős. Közel 22 éves lesz, mire egyetemre megy. 

A lakás tulajdonosai rá akarnak beszélni, hogy legyek türelemmel az építkezés okozta zaj miatt, és maradjak. Nyilván rájöttek, hogy ritkán akadnak ennyire problémamentes bérlőre. Az asszony célzott arra, hogy lejjebb 4000 sékelt kérnek a lakásért. Mondtam, hogy ennyiért én Givatajimban nagyobb és felújított lakást tudtam volna bérelni. Azt is mondta, hogy megkérdezi, meddig lesz ekkora zaj, és felajánlotta, hogy menjek a lakásukra dolgozni, amikor nem jó a kávézó vagy a könyvtár. Megpendítette, hogy 100 sékellel csökkentik a lakbért. Ennyi nem kell, ez nem segít ki. Nem ígértem semmit.

Fáradtan...

Jó hazaérni. Itt is, ott is. Most két napig feltehetőleg csönd lesz, nem lesz építkezés a szomszédban. Holnap kapok újságot, abban talán utolérem magamat a hírekben. Most semmit nem tudok. Holnap a szokásos ügyfelem sem lesz, így mindent lassított felvételben fogok csinálni, Talán még futni sem megyek le. Szükségem van a csöndre. Lehet, hogy introvertált lettem?

Ezen a héten nagyon erős hatásaim voltak. Annyira, hogy a csoportos önreflexió után mondtam a kollégának, hogy nem tudom, hogy jogom van-e egy kétórás programon ennyire beavatkozni mások életébe. A kolléga felidézte, hogy azt tanulta (tőlem), hogy bízzunk abban, hogy az ügyfél meg tudja védeni magát. Majd másnap kaptam egy emailt az egyik résztvevőtől, hogy mennyire megrázta őt egy felismerés. 

Jövő héten jönnek a "gyerekeim". Akkor csak egy ügyféllel dolgozom, egyébként velük leszek. Ez lesz a nyaralásom. Már vagy öt éve nem nyaraltam. Valahogy kimaradt.

A helyzet most

A gyerekek iskolába akarnak menni szeptember elsején. Az oktatási miniszter azt mondja, el fog kezdődni a tanítás szeptember elsején. Délről egy polgármester dühösen nyilatkozik, hogy nem fogják kinyitni az iskolákat, mert nem tudják garantálni a gyerekek biztonságát. A hírek szerint máshol szülők nem fogják iskolába engedni a gyerekeket, nem bíznak a biztonságukban. 

Ma már kb. a 40-edik rakétánál tartunk, amit az ország déli részére kilőttek. Vannak sérültek, és vannak, akiket pánikrohammal vittek kórházba.

Itt tartunk. 

Kollégának, aki a fészbukon következetesen Izrael felelősségét jelző posztokat rak fel, írom, hogy remélem, azokat a híreket is posztolja, amelyekben muszlimok ölnek muszlimokat vagy keresztényeket, és nemcsak azokat, amelyek szerint zsidók ölnek muszlimokat. Az a válasz, hogy nincs válasz. 

Netanjahu lecseszte két miniszterét a sajtótájékoztatón, mondván, amikor nem volt miniszterelnök, nehéz időkben hallgatott. Nem tudom, mit mondhattak a fiúk, hogy apuka megfeddte őket. 

Hócipő effektus

Ülök bambán a gép előtt késő este, és két robbanást hallok, egy autó riasztója megszólal. Mi ez? Nem volt légiriadó, itt télen van nyári zápor villámlással, dörgéssel. Kinézek a lépcsőházba, nincs "lakógyűlés". Kinézek az égre, nem látok semmit. Bekapcsolom a rádiót, politikai elemzés megy, közben sorban mondja be a szenvtelen hang, melyik városokban van éppen légiriadó. Az érzékenyebb interjúvoltak ilyenkor elhallgatnak, a lelkesebbek folytatják.

Mióta visszajöttem, nem volt itt légiriadó. Már azt hittem, vége. 

Most tele van a hócipőm. A szomszédban építkeznek, kurva nagy zaj van, ezért különböző helyeket próbálok ki a dolgozásra. A kóser Café Café: légkondi, limonana darált jéggel és mentával, hosszú kávéval alsó hangon kétezer forint, a városi könyvtár: légkondi, csönd, könyvek, Ricsiék lakása, amikor nincsenek otthon: légkondi, kávé, hűtőből kaja. Kulcsot is kaptam. 

Felhívtam a lakás tulajdonosát, hogy kevesebbet akarok fizetni, mert a lakás minősége a zaj és a benzinszag miatt nem az a minőség, amiben megegyeztünk. Beszélt a férjével, visszahívott, és felháborodottan kérdezte, hogy ha száz sékellel kevesebbet kér, akkor nem lesz zaj? Száz sékelről nem is tárgyalnék. Amikor lejár a szerződésem, elköltözöm. Decemberben lakást kell keresnem. 

Mozi

Kinéztem egy izraeli filmet, moziba megyek. A buszon három katona gyerek, hatalmas katonazsákokkal. Egy öregasszony mondja nekik, remélem, hazamentek. Az egyik válaszol, „éppen ellenkezőleg, a területre”. Így: a területre. Lehet, hogy holnap meghal valamelyikük a „területen”. Az öregasszony csak a fejét csóválja némán. Összenézünk, nem szólunk egy szót sem. Ezek a gyerekek nem biztos, hogy tudják, de ők mindenkinek a gyerekei.

A film a leírás alapján valami sci-fi szerű lehet, kicsit ijesztő, de mégis bevállalom. Egy másik filmet, a Válólevél címűt akarom majd megnézni, de azt augusztus végén mutatják be. Úgyhogy most ez van, erre megyek. A moziban a pénztáros nem akarja nekem elhinni, hogy a Zöld hercegen és a Zéró motiváción kívül is van izraeli film. Mivel pont mögötte gördülnek a címek, a vita során meglátom a kiválasztott film címét, és rákérdezek. Ja, valóban, nagyon sajnálja.

A teremben, amikor alig láttam fejeket a szék támlája fölött, és amikor egy nő két gyerekkel ment be, és mondta, hogy ő fél ettől a filmtől, sejteni kezdem, a pénztáros miért nem gondolt erre a filmre, amikor én, a korosodó asszony egy jegyet kértem. Gyerekfilm, vagy inkább kiskamaszoknak szóló film arról, hogy a gonosz föld alá kényszeríti az embereket. Amikor Jonatán, a főhős, aki gyerek filmszínész átkerül ebbe a mesevilágba, akkor azt hiszik, ő Hermész, és ő fogja megmenteni őket. Egy darabig próbálja magyarázni, hogy ő ugyan nem Hermész, és nem ért a megmentéshez, ő csak játszott filmekben, de aztán felhagy vele, és elkezdi vezetni a megmentő csapatot, amelyik két nőből, az ő vetélytársából és egy kövér mogorva hősből áll. 

A végén kiderül, hogy a gonosz az pont a Hermész, a Hermész az Jonatán egoja, amelyről soha nem lehet pontosan tudni, hol bukkan fel a tükrös szobában, szóval saját – nem lehet pontosan tudni, hol van - egoját kell legyőznie ahhoz, hogy kiszabadítsa az embereket a föld alól.

Valamiért azt hiszem, ennek köze van a háborúhoz, de nem látom, hogyan. Persze az is lehet, hogy nekem most mindennek köze van a háborúhoz.

Felismeréseim

A múlt szombaton Pesten voltam. A kiduson nem volt szó a háborúról, azt gondoltam, a szombatban egyáltalán nem volt benne a háború, de aztán rájöttem, hogy mégis. A hetiszakaszban olvastuk, hogy az Örökkévaló mondja, ezt a földet foglald el, neked adtam, ezt a földet ne foglald el, nem neked adtam. A téged gyűlölő testvérednek adtam, nincs jogod elfoglalni. 

A judaizmus a határok tisztaságáról szól. Ő ő, ne akard beolvasztani. Te te vagy, ne akarj beolvadni. Mindenki őrizze meg a maga különlegességét.

Péntek este vendégsében voltam. A család egyik tagjának szülinapja volt, így egy szivecskés lufival tértem haza. 

Szombat reggel úgy döntöttem, hogy nem megyek Tel Avivba. A szomszéd zsinagógában egyetlen nő voltam. Egész szombaton egyedül voltam, fura volt. Ettem, aludtam, újságot olvastam, aztán visszamentem tanulásra. Már zajlott a tanulás, a fiatal rabbi örömmel köszöntött. Egy férfi odahúzott egy széket, távolabb az asztaltól, amit körbeültek, de úgy ült, hogy a kört kinyitotta nekem. Arra számítottam, hogy a későn jövők beülnek közém és közéjük, de mindenki távolabb ült. 

Rengeteg jó gondolatom támadt, de mostanra elfelejtettem őket. Abban bízom, hogy nem vesztek el véglegesen. 

Az egyik: a múlt héten annyira szorongtam, mint már nagyon régen. Két nap volt, amikor nem: Tisa Beáv, a böjt napja és a szombat. Most arra jöttem rá, hogy amikor szombat van, vagy böjtölök, amit a vallási parancs nélkül soha nem tennék, akkor valami nagyobbhoz, nálam sokkal régibbhez és teljesebbhez tartozom, és ezért nem szorongok. A szorongás a kicsiséghez, a jaj, mi lesz holnap érzéshez kapcsolódik. A böjt és a szombati parancsok betartása kitágítja az időt, részesévé tesz olyan hagyománynak, amely megtart a kicsiségemmel együtt.

Arra is rájöttem, hogy a háborúnak nem lesz vége. A zsidók nem fognak innen elmenni, a harcos arabok ezt nem akarják tudomásul venni, ezért tartós háborúra kell berendezkedni. Ebből nekem az következik, hogy arra kell törekedni, hogy minél kevesebb ember haljon meg, és minél kevesebb ember traumatizálódjon mindkét oldalon. Ezzel felfedeztem a kereket, mégis megnyugatóan hat rám. 

Arra jutottam, hogy a zsidóknak kötelessége, hogy olyan fejlesztéseik legyenek, amelyek az emberek védelmét biztosítják, akárkik is azok. 

Szünet

Most leáll a "haditudósítás". Pihenek Bp-en. Meglátom, milyen itt pihenni, miközben ott zajlik a háború, és a gyerekek a sziréna hangját utánozzák, és a menekülést rajzolják.

Kezdek anyázni

A héten az Amnesty International elítélte Izraelt, arra hivatkozva, hogy nincs bizonyíték arra, hogy a Hamasz iskolák és kórházak alól lövi a rakétákat. Hogy is van ez? Egy elítélést bizonyítékra kell építeni. A mondat úgy lenne jogos, hogy bizonyítékunk van arra, hogy nem kórházak és iskolák alól lőnek. Ha lusták vagyunk utánajárni, akkor nincs alapunk a vádra.

Valakik Izraelt háborús bűnökkel vádolták meg, a Hamaszt nem is említve. 

Két nap múlva az ENSz főtitkára mondta, hogy két, az ENSz által fenntartott iskola alatt rakéták voltak. Ügyes, a nyugati iskola alatt, hátha ott nem veszik észre. A CNN két órán keresztül mutatta a sérült és halott gyerekeket Gázában, meg sem említve az ENSz főtitkárának kijelentését, így mintegy azt sugallva, hogy Izrael ok nélkül gyilkolja a gyerekeket. 

A közvélemény manipulálása. 

Valaki mondja, hogy Izraelben csak harmincan haltak meg, miközben Gázában többszázan. Izrael legutolsó hadiipari fejlesztése a Vaskupola, amely kizárólag légvédelmi célt szolgál, nem alkalmas támadásra. Sok éve kötelező a lakásokban, korábban a házakban védett helyet kialakítani. Az iskolákban tanítják a gyerekeket arra, hogy különböző támadások esetén mit csináljanak, hogy védjék az életüket. Minden arról szól, hogy ne legyen védtelen polgári áldozat. 

Akikkel beszéltem, nem a rakétáktól félnek, bíznak a Vaskupolában. Hanem a beszivárgó öngyilkos merénylőktől, mert a Hamasz megígérte, hogy el fogják árasztani Izraelt. Tíz öngyilkos merénylőt öltek meg, amikor Izraelben egy kibuc melletti alagútból jöttek elő, izraeli katonai ruhában voltak. Négy izraeli katona halt meg ebben a tűzpárbajban.

A déli kibucok szinte kiürültek. Félnek az emberek. 

Gázában sok erőforrást fordítanak a föld alatti városok és alagutak kiépítésére. A föld alatti városokban a katonai vezetők rejtőznek és rakétákat tárolnak. A polgári lakosság fent védtelenül, alul a vezetők és a rakéták védetten. Az alagutakban Egyiptom felől csempészet zajlik, Izrael felé az öngyilkos merénylők importja zajlik. A HaArec szerint Quatar és Törökország a legjelentősebb finanszírozója a Hamasz fegyverkezésének. Quatar rendelkezik a világon a legnagyobb egy főre jutó jövedelemmel. 

Mindig annak van igaza, ahol több az áldozat? 

Van egy rendszer, amely a betolakodók megölésére szakosodik. Paradox módon mégis ott halnak meg többen. Tényleg nem lehet együttélni?

Azt is a HaArecből tudom, hogy Izraelben erősödik a palesztin-ellenesség. Egyre több a szóbeli és fizikai atrocitás arabok ellen. Ráadásul a határok szigorítása miatt a nem izraeli állampolgárok nem tudnak Izraelbe dolgozni járni, a megélhetésük is veszélyben van. Ismerősöknél palesztin a bejárónő, minden pénteken sírva dolgozik. Elkeserítő a helyzet, legszívesebben kurvaanyáznék.

Nem mentem Tel Avivba, túl későn ébredtem. A szomszédos zsinagógába mentem. Amikor nem a zsinagógában voltam, a fenti gondolatok jártak a fejemben, nyugtalan és indulatos voltam. Aztán elmúlt az indulatom. 

Délután visszamentem tanulni. Találkoztam egy korombeli nővel, nagy darab, lehet vagy száz kiló, vastag szemüveget visel, a két szeme nem egyforma, széles, vastag szája van. Nem tudom eldönteni, hogy csúnya vagy nem. Művészetterápiával foglalkozik egy pszichiátrián. Mondja, hogy egy hónapja ment férjhez, mutatja a férjét, csontos, vékony, jóképű férfi, nem lehet 55 kilónál több. A férfi 13 évvel fiatalabb nála, már öt éve feleségül akarja venni, de ő mindig talált valami ürügyet, hogy miért ne házasodjanak össze. Aztán egszercsak a férfi megkérdezte, hogy mi az igazi indoka arra, hogy ne házasodjanak. Akkor megtört a jég. 

Egyre rosszabb

Ma találkoztam BM-ékkel, egy kávézó teraszán eszegetünk és beszélgetünk, amikor megszólal a sziréna. Fogjuk a táskánkat és berohanunk a bevásárló központba, ott a lépcsőházba. Ezeken a helyeken a lépcsőház a legvédettebb, belül van és nincs ablaka. Kivárjuk az időt, nagyjából mi vagyunk az utolsók, akik kijönnek a lépcsőházból. Visszamegyünk az asztalhoz, és eszünk, beszélgetünk tovább.

Jönnek a felhívások, hogy adományozzunk a katonáknak, és menjünk csomagokat összerakni. A Facebookon valaki írja, hogy alsónadrágból és zokniból van elég, cigarettát vigyünk. Vita indul, hogy egészségtelen a cigaretta, ezzel szemben, hogy a fronton ki nem szarja le, hogy egészségtelen a cigaretta.

Másik felhívás arról, hogy a megsebesült egyedülálló katonákat lehet látogatni. E. bejelentkezett, de nem kapott választ. Valószínűleg már túl sokan bejelentkeztek.

A Facebookon valaki posztol egy képet, hogy egy zsidó kiáll Gázáért. Beírok, hogy király, akkor szóljon a Hamasznak, hogy ne lőjön rakétákat, ne kórház alá telepítsék a főhadiszállást, amikor az izraeli hadsereg röplapokat szór le, hogy melyik házat fogja bombázni, akkor engedjék menekülni az embereket, az erőforrásokat ne alagutak építésére fordítsák, amelyek izraeli területekre vezetnek, hogy az öngyilkos merénylők bejuthassanak Izraelbe, hanem az emberek védelmére. Huszonnégy órán belül nem érkezett válasz. 

A háború két szinten zajlik. A fegyverekkel és a médiában. Minden sérült és meghalt gyerek képe jó arra, hogy elszigetelje Izraelt. Csak reménykedem, hogy egyszer kiderül az igazság.

A meghalt amerikai fiú szülei meggondolták magukat, szóltak, hogy mégiscsak jönnek a fiuk temetésére, így egy nappal később temették el. Az anya a temetésen elmondta, hogy rájöttek, hogy önzés volt részükről nem akarni eljönni, amikor a fiúk annyira szerette ezt az országot.

Vasárnap utazom Bp-re. Most kivételesen ott fogom kipihenni magam, és talán aggódni, hogy mi zajlik itt.

A mai hírek szerint még négyezer rakéta van Gázában. 

Amikor a rabbi bevonul ...

Ma 10-től 3-ig volt a tűzszünet meghirdetve.

Reggel tanulni mentem Tel Avivba. A rabbi nem érkezett meg, a takarító felhívta, mondta neki, hogy várom. Átvettem a telefont, szörnyen sajnálkozott, hogy tegnap nem értesített, de elmarad az óra, mert bevonul. Annyira megdöbbentem, és fogalmam sincs, hogy mit kell ilyenkor mondani, sok sikert kívántam, és hülyén éreztem magam. Már régóta meg akarnak hívni szombati vacsorára vagy ebédre, de mindig szombaton találkozunk, és nem tudjuk egymás elérhetőségét. Most mondtam neki, hogy otthagyok az asztalon névjegykártyát. Örült neki, és nagyon remélem, hogy el fogja vinni, mégis az egész olyan abszurd. Ő szabadkozik, miközben nem tudni, hogy holnap még életben lesz-e. Van egy három-négy éves kislánya és egy másfél körüli fia. 

Lementem a strandra. Éppen odaértem tíz óra körül, amikor megszólalt a sziréna. A bejáratnál levő fagylaltárusra néztem bután, mondta, hogy igen, légiriadó. A toronyból bemondták, hogy mindenki jöjjön ki a vízből, és menjen az épület védelmébe, hozzátették, hogy lassan, lassan. Gondolom, nem akartak pánikot. 

Egy asszony morog, hogy persze, tűzszünet. 

Aztán bementem a vízbe. Bár azt gondoltam, hogy a Hamasznak most érdeke a tűzszünet, nem fog lőni, mégis féltem mélyen beúszni. Nem éreztem azt a felszabadult jó érzést, mint máskor. Hamar kijöttem.

Délben már otthon hallom a rádióban, hogy légiriadó van délen, lőnek Gázából. Ennyi volt a tűzszünet. Kezdem elveszíteni a humorérzékem.

Gyilkosok, háború és adóhivatal

Két napig nem volt légiriadó, a második nap úgy szorongtam, mint állat. Este elhagyatottság érzésével feküdtem le. Az ismerőseim közül alig öten kérdezték meg, hogy mi van itt, mi van velem. Mintha el lennék szigetelve. Dia azt mondja, hogy kevés hír van innen, talán nem tudják az ismerőseim, mi van.

Ma már kevésbé szorongtam, talán mert többet aludtam. Nem tudom, hogy a szorongástól van kevesebb levegőm, vagy a feszültségtől rosszabbul lélegzem, és ettől szorongok. Majd most kifigyelem.

Valaki írta, hogy aggódik. Válaszoltam neki, hogy minden rendben lesz. Tipikus izraeli válasz volt, még a hangsúly, ahogy gondoltam rá, az is. Nem tudom, nem is nagyon hiszem, de mégis megnyugtatom, hogy minden rendben lesz. 

Ma ismét volt légiriadó, szinte megnyugodva lerohanok, a szomszédokkal kedvesen üdvözöljük egymást mint régi jó ismerősök. 

Az újságban látok egy képet a palesztin fiú egyik gyilkosáról. Az arcát nem látom, azt eltakarja, de kilóg a cicesz a pólója alól. Kérdezem Micikét, hogy mi ez, és hogy a vallási vezetők mit szólnak ehhez. Azt válaszolja, láthatóan zaklatottan, hogy az, hogy megölték a három jesiva bóhert, az szomorú, de az, hogy zsidók megöltek egy védtelen gyereket, aki nem bántotta őket, az sokkoló. Ellentmond mindennek, ami a judaizmus. Csak akkor van jogod megölni valakit, ha az az életedre tör. Az egyik tiszteletre méltó rabbi azt mondta, hogy jogos lenne a vérbosszú ellenük. 

A három gyilkos közül az egyik 39 éves, a másik kettő tizenhat. A bíróság úgy döntött, hogy a felnőtt nevét kiadja. Kisvállalkozó, nős, egy kislánya van. A vevői szerint kedves ember. Nem gondolták róla, hogy hogy szélsőjobbos kapcsolatai lennének. Volt már pszichiátriai kezelésen, a gyereke megölésének gondolata miatt. Azon gondolkodom, hogy vajon felismerném-e egy jónak tartott emberről, hogy milyen kegyetlenség lakozik benne.

A HaArecben borzasztó képek vannak Gázából. Minden nap egy. Közlik azoknak a katonáknak is a képét, akik meghaltak a háborúban. Tiszta tekintetű, kedves arcú fiúk. Yaeltől tudom, hogy az egyik, Amerikából ide jött fiú meghalt katonaként, és a családtagjai nem akartak eljönni a temetésére. Így a település összes lakosa részt vett a temetésen. A halálával családot cserélt.

Kaptam az itteni adóhivataltól egy levelet és egy formanyomtatványt, töltsem ki, benne megjelölve az izraeli és külföldi jövedelmeim forrásait. Nem tudom, hogyan kell kitölteni, megkérdem Yaeltől, ő elvisz egy régi kedves ismerősükhöz, aki könyvelő, vagy valami ilyesmi. Belépünk az irodába, közepes rend, sok irattartó, áporodott dohányszag.

Hoz nekünk hideg vizet. Én rögtön belevágnék a témába, de Yael hosszan kérdezgeti a közös ismerősökről, és mesél azokról, akikről ő tud. Ez itt közel-Kelet, először barátkozunk, aztán jön az üzlet. Végre elmondom, mit is akarok, a velem egykorú, magyar származású, de magyarul nem tudó pasi lelkesen mondja, hogy milyen jól beszélek, a kiejtésemen nem hallatszik, hogy magyar vagyok, szemben sok ismerősével, akik 40-60 éve itt élnek, és nagyon erős a magyar akcentusuk. Ismét a közös ismerősökről folytatódik a beszélgetés, kivárom, mi mást tehetnék.

Aztán elkezdi kitölteni a nyomtatványt. Kihúzza, amit nem tart fontosnak, és mondja, hogy elküldi. Király. Holnap még a bankszámlaszámom miatt felhívom. Yael kérdezi, mivel tartozunk, mondja, hogy tizenötezer dollárral, aztán hogy semmivel. Megkérdezi, hogyan hangzik magyarul, hogy semmi, és elismétli: semi. Tetszik ez az ember. Amikor elköszönünk, kezet fogunk, kellemesen meleg, barátságos kézfogása van.

Új köszönés pénteken: Békés és csöndes szombatot! שבת שלום ושקטה

Este vendéglátóimmal éppen kezdenénk a kidust, amikor megszólal a légiriadó. A szirénát kevéss hallom, az ablakok csukva, megy a légkondi. A rádiójuk úgy van beállítva, hogy nem szól, de ha légiradó van, megszólal. Szól a sziréna a háttérben, és a nyugodt hang bemondja, hogy hol van légiriadó. A települések sora nem ér véget. 

Most már ismerem a házigazda "légiriadó" hangját, már másodszor tapasztalom meg. Nyugodt, inkább fojtott, és lassan, de határozottan beterel minket a lakásban lévő körülbetonozott kisszobába. A két idősebb hölgy - én vagyok az egyik - ül, a többiek állnak, a két kutya karban. Kivárjuk az időt, közben megkérdem, hogy miért kell tíz percet várni. Kiderül, hogy tíz percen belül minden földet ér, utána már nincs veszély a lehullott daraboktól. 

Visszamegyünk, nekikezdünk a kidusnak, és vacsorázunk mint rendesen. 

Reggel elindulok Tel Avivba. Megyek, ahogy szoktam, egyszercsak eszembe jut, hogy lehet légiriadó, és én az utcán vagyok. Innen kezdve nézem a házakat, hogy melyikbe hogyan menekülhetek. Eszembe jut, hogy Micike azt tanította, hogy a Tisa beávig terjedő három hétben nagyobb veszélynek vagyunk kitéve, kevésbé szabad kockáztatni. Rossz érzés, a félelem erősödik. A hídon szaporázom a lépteimet. Itt csak a hasravágom magam, és a kezemmel a fejemet védem megoldást tudom választani. Azt még nem tudom, majd megkérdem, hogy miért pont hasra, és miért pont a fejet kell védeni. A futás is eszembe jut, de nem jutnék el a házakig másfél perc alatt. Az megnyugtat valamelyest, hogy másokat is látok a hídon. 

Fura módon Tel Avivban már kevésbé félek, pedig még ott is nyílt területen megyek egy darabig, ahol nincsenek házak. Elhatározom, hogy ha nem múlik a félelem, akkor jövő szombaton nem megyek Tel Avivba. 

A zsinagógában kérdezgetik, hogy hogyan bírom a helyzetet. Valakinek mondom, ez életem első háborúja. Lelkesen és hangosan mondja, hogy "mazal tov!". Egy idős asszony odafordul, hallván ezt, és kérdezi, hogy mi az a személyes esemény, hogy jókívánságot kapok. Mondom neki is, hogy ez életem első háborúja. Csalódott, és azt kívánja, hogy ennél jobb eseményeim is legyenek.

Egy fiatal nővel megállapítjuk, hogy hasonlóan működünk, amikor veszély van, nem érzünk, aztán omlunk össze, és hogy az állandó készültség lefáraszt. Lilian mondja, hogy az egyéves gyereke most érzékenyebb, reméli, hogy a kora miatt, de szerintem érzi a felnőttek feszültségét. 

Kiélezettebb a hallásom, felfigyelek minden hangra, ami csak kicsit is hasonlít a szirénára. Ha valamelyik hülye bőgeti a motorját, beletelik néhány másodperc, mire rájövök, hogy nem sziréna. 

A visszafelé úton már nem félek. Egész szombaton nincs itt légiriadó.