Most sikerült következetesen lelassulnom. A mozgásom is. És minden reggel futottam. Dani elkezdett felkészíteni maratoni futásra. Nagyon vicces. 62 éves koromban …
A lelassulásnak köszönhetően viszont nem haladok pl. az ARPe lektorálásával.
Amikor a mikvéből kijöttem, akkor arra gondoltam, most már csak egy megfelelő férfi hiányzik. Minden más megvan. Annyira biztos voltam ebben a gondolatban, hogy majdnem mondtam Micikének, de aztán meggondoltam magam, mintha nem adnám meg a mikve élményének a kellő teret, hanem rögtön ugrom a következő célra.
Micike meghívott szombati ebédre. Életem első bné bráki szombati étkezése. Ott a nők nem mennek zsinagógába, nem tudom, mit csinálnak délelőtt, talán csak együtt vannak, és örülnek egymásnak, meg előkészítik az ebédet. Fél tizenkettőre hívott, akkor jönnek haza a férfiak a zsinagógából, akkor kidus, kávézunk, aztán fél egy körül ebéd. Megérkezem, mivel a múltkor a lépcsőházban egy kövér patkány menekült előlem, azóta kicsit félősen nézek körül a lépcsőházban. Az ajtón kopogok, a csengőt ki sem próbálom, bár biztos ki van kötve.
Ahogy ott állok és várok, két fekete, hosszú pajeszos férfi csörtet fel, az egyik kulcsot vesz elő, és rám se nézve nyitja azt az ajtót, ahol állok. Kissé döbbenten hátrébb lépek, hogy hozzáférjen a zárhoz, kinyitja, majd berontanak mindketten. Micike ott áll az ajtóban, és kérdi, hogy régóta várok-e már. Mondom, hogy éppen most érkeztem, és még mindig emésztgetem az élményt, annak ellenére, hogy arra Micike már korábban figyelmeztetett, hogy a haredi férfiak nem nézhetnek idegen nőre, és ezért udvariatlannak tűnnek azok szemében, akik a nyájas, flörtölős udvariasságot szokták meg.
Korábban K. is panaszkodott, hogy a haredi kollégái nem néznek rá, de amilyen dekoltált ruhában hordta méretes mellét, ezt nem is csodáltam. Na, most én találkoztam az élménnyel.
Micike lánya nagyon lelkesen fogad, salátákat pakolunk ki kicsi műanyag tálkákba, közben én kávézom, sütit eszem, úgyhogy nem sokat dolgozom és beszélgetünk. Kérdezget a munkámról, életemről, és annyira lelkesen tud csodálkozni, hogy öröm neki mesélni. A nyolc gyerek közül ő a legkisebb, húsz éves, első gyereke egy év körül van.
Mint kiderült, a két csörtető férfi közül az idősebb Micike fia, ő negyven körüli és Talmud-tudós, a fiatalabb pedig a vő. Neki egészen gyerekarca van még.
Ebédnél egy nagyon hosszú asztal egyik végén ülnek a férfiak, hárman, másik végén ülünk mi nők, négyen. Most csak ennyien vannak itt a családból, ja, és két unoka. A férfiak külön beszélgetnek, mi nők is. Amikor Micike fia dvar Torat akar mondani, Micike éppen lelkesen mesél valamit, a fiú mondja, hogy „anya”, és elhallgat, tisztelettel megvárja, míg anyja végigmondja a történetet. Ez az "anya!" ahogy elhangzik, inkább a gyerek hangját idézi, mint felnőtt, tudós férfiét.
Ahogy beszél, olyan érzésem van, mintha nekem mondaná. Nem tudom, jól érzem-e, de az biztos, hogy én itt már nem vagyok idegen. Szerintem Micike mindenről beszámolt a családjának, legalábbis a nőtagoknak, és időnként ha valamelyik kérdésemre nem tudott válaszolni, akkor a fiát kérdezte meg. Úgyhogy nyitott könyv vagyok előttük.
Odafelé is, visszafelé is teszek egy kis kerülőt, hogy lássam Bné Brákot szombaton. Azok az utcák, amelyek hétközben túlzsúfoltak, emberekkel is, autókkal is, most tágasak, szellősek. Autó egy szál se, illetve csak egy mentőautó megy el szirénázva, az emberek az úttesten sétálnak. Éppen mint Tel Avivban Jom Kippurkor, de itt hetente egy napon. Vagy mint gyerekkoromban május elsején a Dózsa György úton. Na, mondjuk akkor ott tömeg volt.
Olvasom Buda Béla régi írásait, némelyik most is vállalható, némelyik nem. Azon gondolkodom, hogy hogyan tudok a jövőben maradni. Ha írok, az elavul. Ha tanítok, a tanítványaim tanítványai már nem fognak ismerni. Marad a család? Ott még van esély arra, hogy az unokám emlékszik rám. De vajon az a fontos, hogy személyesen emlékezzenek rám, vagy az, hogy amit közvetítek, az fennmaradjon.
