Kevert élet ...

Izraeli létem új fázisa. Az izraeli szervezetfejlesztők konferenciáján megrendelem a Haarecet (Az ország). Baloldali lap, kormánykritikus. A nyelvezete nehezebb, a tartalma sokkal igényesebb, mint az eddig ingyen beszerzett kormánypárti Izrael hajom (Izrael ma). Néha arra nincs időm, hogy belenézzek, mégis valahogy az az érzésem, izraelibb vagyok, mint eddig. Ha a címeket és a vastagbetűs szövegeket el tudom olvasni, már elégedett vagyok.

Alíznál ebédelek. Minden baja van, a szomszéd, aki eteti az utcai macskákat, az ország, ahol udvariatlanok az emberek, a régi rabbi ... minden. Látom régi képeit, hihetetlenül gyönyörű fiatal nő. Elpazarolt élet. Soha nem ment férjhez, nem szült gyerekeket. Komoly és gazdag ismerősök, közös vacsora velük, és ennyi. Csöndben meghallgatom, megkérdem, segíthetek-e, aztán eljövök.

A tanulmány a szűkített határidővel, és a konfliktus kimerít. Nekimentem a norvégoknak, akik csinálják a Gestalt terápia képzést, és úgy volt, hogy bevonnak, aztán egy héttel a felkészítő tréning előtt úgy döntöttek, hogy mégsem. Írtam nekik egy emailt, hogy bajom van a döntésükkel, ami kirekesztő és nem áttekinthető, ezért nem etikus. Valaki szerint kíméletlen volt az emailem. Valószínűleg igaza van. Én vagyok az egyetlen, akinek van kapcsolata hozzájuk, és nincs függő helyzetben, ezért én tudtam kíméletlen lenni egy kíméletlen döntés hatására. Még nem válaszoltak.

Konfliktusba mentem a csoportom fő emberével. Főbácsinak neveztem őt, amit kikért magának. Ő egyeztetésnek gondolja azt, amit én jóváhagyásnak. Én hierarchikusnak látom a rendszert, amit ő nem.

Meddig tudom ezeket a küzdéseket csinálni? 

Mi ez itt?

Látok egy szerelmet. A férfi 80+, a nő 70+, és mindent megtesz, hogy a férfi éljen. Ő is mindent megtesz, hogy éljen, talán mert tudja, hogy a felesége addig él, amíg ő. 

Yael mesél a barátaikról. Magyar házaspár, itt Izraelben. 60 évig éltek együtt, amikor a férfi meghal. Ha felhívták az asszonyt, mondja, hogy a férje csak leugrott, nemsokára hazajön, hiszen tudod, hogy mindig csavarog. Nem hajlandó tudomásul venni, hogy végleg elment. A gyász fázisaiból megragadt az elsőnél, a tagadásnál. Pszichiátriára viszik. 

A családban tragédia történt. Az unoka felesége nyolc hónapos terhesen elvetélt, majdnem elvérzett. A férje sírva könyörgött az orvosoknak, hogy mentsék meg a feleségét. A feleség az intenzíven, amikor a férjét beengedték hozzá, mondta a nővérnek, hogy szóljon az anyósának, vigyázzon a fiára, mert nagyon rosszul néz ki. Az egész család felváltva őrzi őt, meg a gyerekeket. A négyéves kislány, amikor beengedték az anyjához, szemére hányta, hogy hazudott, mert azt mondta, hogy kistestvérrel fog hazajönni, pedig nem, és ezért ő inkább a nagymamához költözik. Az orvos kifordult a szobából. Aztán az óvónéni elmagyarázza neki, hogy a kistestvére meghalt, és most a mennyben vigyáz rá. 

Mi ez itt? Ha brazil szappanoperában látom, megkönnyezem, de azt gondolom, ez giccs. Ez a valóság. Számomra ismeretlen valóság. Nem ismerem a kapcsolatoknak ezt a fájdalmasan szép mélységét.

Közjáték

Majdnem megkérték a kezem. Pénteken felhívtam azt, akivel kétszer találkoztunk eddig, egyszer meghívott kávéra, egyszer elvitt Jeruzsálembe, amikor Barbi itt volt. Megkérdezte, hova vigyen, és oda vitt. 

Azután, hogy először találkoztunk, nagyon megéreztem, mennyire fáraszt, hogy egyedül küzdök. Ezért, bár nem vonzott férfiként, többször eszembe jutott. 

Most meg akart hívni egy olasz utazásra Peszach idején, de én csak akkor érek vissza, amikor már elindulnak. Pedig ez talán jó alkalom lett volna, hogy kiderüljön, egy napnál többet is kibírok-e vele. 

Amikor pénteken beszéltünk, zaklatottnak hallottam a hangját, mint aki nagyon izgatott. Abban maradtunk, hogy a héten találkozunk, beszélgetünk. Valahogy öregebbnek érzem, mint magamat. Nem annyira férfinak látom, mint nagypapának. Beírtam a naptáramba, jom seni-re, 9 órára. Aztán elbizonytalanodtam, hogy 8 vagy 9, mert a számítógépes naptár a budapesti időt mutatja. Amikor nem hívott jom senin, elbizonytalanodtam, hogy jom seni, ami hétfő, vagy kedd, ami az európai pihenőnap utáni második nap. Hívtam, nem vette fel. Kedden este sem hívott. Gondolhatom azt, hogy megfutamodott, meg azt is, hogy megérezte, hogy nem vonz eléggé. 

Ami vonzott, az az, hogy anyagi értelemben vége a küzdésnek. Ez persze gáz. Meg reméltem, hogy jófej családja van. Valahogy nagyon vágyom arra, hogy olyan emberre leljek, akinek jófej családja van.

Nem zavar, hogy nem hívott. Ennyi. Megyek tovább.