2014. július 28., hétfő

Szünet

Most leáll a "haditudósítás". Pihenek Bp-en. Meglátom, milyen itt pihenni, miközben ott zajlik a háború, és a gyerekek a sziréna hangját utánozzák, és a menekülést rajzolják.


2014. július 26., szombat

Kezdek anyázni

A héten az Amnesty International elítélte Izraelt, arra hivatkozva, hogy nincs bizonyíték arra, hogy a Hamasz iskolák és kórházak alól lövi a rakétákat. Hogy is van ez? Egy elítélést bizonyítékra kell építeni. A mondat úgy lenne jogos, hogy bizonyítékunk van arra, hogy nem kórházak és iskolák alól lőnek. Ha lusták vagyunk utánajárni, akkor nincs alapunk a vádra.

Valakik Izraelt háborús bűnökkel vádolták meg, a Hamaszt nem is említve. 

Két nap múlva az ENSz főtitkára mondta, hogy két, az ENSz által fenntartott iskola alatt rakéták voltak. Ügyes, a nyugati iskola alatt, hátha ott nem veszik észre. A CNN két órán keresztül mutatta a sérült és halott gyerekeket Gázában, meg sem említve az ENSz főtitkárának kijelentését, így mintegy azt sugallva, hogy Izrael ok nélkül gyilkolja a gyerekeket. 

A közvélemény manipulálása. 

Valaki mondja, hogy Izraelben csak harmincan haltak meg, miközben Gázában többszázan. Izrael legutolsó hadiipari fejlesztése a Vaskupola, amely kizárólag légvédelmi célt szolgál, nem alkalmas támadásra. Sok éve kötelező a lakásokban, korábban a házakban védett helyet kialakítani. Az iskolákban tanítják a gyerekeket arra, hogy különböző támadások esetén mit csináljanak, hogy védjék az életüket. Minden arról szól, hogy ne legyen védtelen polgári áldozat. 

Akikkel beszéltem, nem a rakétáktól félnek, bíznak a Vaskupolában. Hanem a beszivárgó öngyilkos merénylőktől, mert a Hamasz megígérte, hogy el fogják árasztani Izraelt. Tíz öngyilkos merénylőt öltek meg, amikor Izraelben egy kibuc melletti alagútból jöttek elő, izraeli katonai ruhában voltak. Négy izraeli katona halt meg ebben a tűzpárbajban.

A déli kibucok szinte kiürültek. Félnek az emberek. 

Gázában sok erőforrást fordítanak a föld alatti városok és alagutak kiépítésére. A föld alatti városokban a katonai vezetők rejtőznek és rakétákat tárolnak. A polgári lakosság fent védtelenül, alul a vezetők és a rakéták védetten. Az alagutakban Egyiptom felől csempészet zajlik, Izrael felé az öngyilkos merénylők importja zajlik. A HaArec szerint Quatar és Törökország a legjelentősebb finanszírozója a Hamasz fegyverkezésének. Quatar rendelkezik a világon a legnagyobb egy főre jutó jövedelemmel. 

Mindig annak van igaza, ahol több az áldozat? 

Van egy rendszer, amely a betolakodók megölésére szakosodik. Paradox módon mégis ott halnak meg többen. Tényleg nem lehet együttélni?

Azt is a HaArecből tudom, hogy Izraelben erősödik a palesztin-ellenesség. Egyre több a szóbeli és fizikai atrocitás arabok ellen. Ráadásul a határok szigorítása miatt a nem izraeli állampolgárok nem tudnak Izraelbe dolgozni járni, a megélhetésük is veszélyben van. Ismerősöknél palesztin a bejárónő, minden pénteken sírva dolgozik. Elkeserítő a helyzet, legszívesebben kurvaanyáznék.

Nem mentem Tel Avivba, túl későn ébredtem. A szomszédos zsinagógába mentem. Amikor nem a zsinagógában voltam, a fenti gondolatok jártak a fejemben, nyugtalan és indulatos voltam. Aztán elmúlt az indulatom. 

Délután visszamentem tanulni. Találkoztam egy korombeli nővel, nagy darab, lehet vagy száz kiló, vastag szemüveget visel, a két szeme nem egyforma, széles, vastag szája van. Nem tudom eldönteni, hogy csúnya vagy nem. Művészetterápiával foglalkozik egy pszichiátrián. Mondja, hogy egy hónapja ment férjhez, mutatja a férjét, csontos, vékony, jóképű férfi, nem lehet 55 kilónál több. A férfi 13 évvel fiatalabb nála, már öt éve feleségül akarja venni, de ő mindig talált valami ürügyet, hogy miért ne házasodjanak össze. Aztán egszercsak a férfi megkérdezte, hogy mi az igazi indoka arra, hogy ne házasodjanak. Akkor megtört a jég. 

2014. július 24., csütörtök

Egyre rosszabb

Ma találkoztam BM-ékkel, egy kávézó teraszán eszegetünk és beszélgetünk, amikor megszólal a sziréna. Fogjuk a táskánkat és berohanunk a bevásárló központba, ott a lépcsőházba. Ezeken a helyeken a lépcsőház a legvédettebb, belül van és nincs ablaka. Kivárjuk az időt, nagyjából mi vagyunk az utolsók, akik kijönnek a lépcsőházból. Visszamegyünk az asztalhoz, és eszünk, beszélgetünk tovább.

Jönnek a felhívások, hogy adományozzunk a katonáknak, és menjünk csomagokat összerakni. A Facebookon valaki írja, hogy alsónadrágból és zokniból van elég, cigarettát vigyünk. Vita indul, hogy egészségtelen a cigaretta, ezzel szemben, hogy a fronton ki nem szarja le, hogy egészségtelen a cigaretta.

Másik felhívás arról, hogy a megsebesült egyedülálló katonákat lehet látogatni. E. bejelentkezett, de nem kapott választ. Valószínűleg már túl sokan bejelentkeztek.

A Facebookon valaki posztol egy képet, hogy egy zsidó kiáll Gázáért. Beírok, hogy király, akkor szóljon a Hamasznak, hogy ne lőjön rakétákat, ne kórház alá telepítsék a főhadiszállást, amikor az izraeli hadsereg röplapokat szór le, hogy melyik házat fogja bombázni, akkor engedjék menekülni az embereket, az erőforrásokat ne alagutak építésére fordítsák, amelyek izraeli területekre vezetnek, hogy az öngyilkos merénylők bejuthassanak Izraelbe, hanem az emberek védelmére. Huszonnégy órán belül nem érkezett válasz. 

A háború két szinten zajlik. A fegyverekkel és a médiában. Minden sérült és meghalt gyerek képe jó arra, hogy elszigetelje Izraelt. Csak reménykedem, hogy egyszer kiderül az igazság.

A meghalt amerikai fiú szülei meggondolták magukat, szóltak, hogy mégiscsak jönnek a fiuk temetésére, így egy nappal később temették el. Az anya a temetésen elmondta, hogy rájöttek, hogy önzés volt részükről nem akarni eljönni, amikor a fiúk annyira szerette ezt az országot.

Vasárnap utazom Bp-re. Most kivételesen ott fogom kipihenni magam, és talán aggódni, hogy mi zajlik itt.

A mai hírek szerint még négyezer rakéta van Gázában. 

2014. július 22., kedd

Amikor a rabbi bevonul ...

Ma 10-től 3-ig volt a tűzszünet meghirdetve.

Reggel tanulni mentem Tel Avivba. A rabbi nem érkezett meg, a takarító felhívta, mondta neki, hogy várom. Átvettem a telefont, szörnyen sajnálkozott, hogy tegnap nem értesített, de elmarad az óra, mert bevonul. Annyira megdöbbentem, és fogalmam sincs, hogy mit kell ilyenkor mondani, sok sikert kívántam, és hülyén éreztem magam. Már régóta meg akarnak hívni szombati vacsorára vagy ebédre, de mindig szombaton találkozunk, és nem tudjuk egymás elérhetőségét. Most mondtam neki, hogy otthagyok az asztalon névjegykártyát. Örült neki, és nagyon remélem, hogy el fogja vinni, mégis az egész olyan abszurd. Ő szabadkozik, miközben nem tudni, hogy holnap még életben lesz-e. Van egy három-négy éves kislánya és egy másfél körüli fia. 

Lementem a strandra. Éppen odaértem tíz óra körül, amikor megszólalt a sziréna. A bejáratnál levő fagylaltárusra néztem bután, mondta, hogy igen, légiriadó. A toronyból bemondták, hogy mindenki jöjjön ki a vízből, és menjen az épület védelmébe, hozzátették, hogy lassan, lassan. Gondolom, nem akartak pánikot. 

Egy asszony morog, hogy persze, tűzszünet. 

Aztán bementem a vízbe. Bár azt gondoltam, hogy a Hamasznak most érdeke a tűzszünet, nem fog lőni, mégis féltem mélyen beúszni. Nem éreztem azt a felszabadult jó érzést, mint máskor. Hamar kijöttem.

Délben már otthon hallom a rádióban, hogy légiriadó van délen, lőnek Gázából. Ennyi volt a tűzszünet. Kezdem elveszíteni a humorérzékem.

2014. július 21., hétfő

Gyilkosok, háború és adóhivatal

Két napig nem volt légiriadó, a második nap úgy szorongtam, mint állat. Este elhagyatottság érzésével feküdtem le. Az ismerőseim közül alig öten kérdezték meg, hogy mi van itt, mi van velem. Mintha el lennék szigetelve. Dia azt mondja, hogy kevés hír van innen, talán nem tudják az ismerőseim, mi van.

Ma már kevésbé szorongtam, talán mert többet aludtam. Nem tudom, hogy a szorongástól van kevesebb levegőm, vagy a feszültségtől rosszabbul lélegzem, és ettől szorongok. Majd most kifigyelem.

Valaki írta, hogy aggódik. Válaszoltam neki, hogy minden rendben lesz. Tipikus izraeli válasz volt, még a hangsúly, ahogy gondoltam rá, az is. Nem tudom, nem is nagyon hiszem, de mégis megnyugtatom, hogy minden rendben lesz. 

Ma ismét volt légiriadó, szinte megnyugodva lerohanok, a szomszédokkal kedvesen üdvözöljük egymást mint régi jó ismerősök. 

Az újságban látok egy képet a palesztin fiú egyik gyilkosáról. Az arcát nem látom, azt eltakarja, de kilóg a cicesz a pólója alól. Kérdezem Micikét, hogy mi ez, és hogy a vallási vezetők mit szólnak ehhez. Azt válaszolja, láthatóan zaklatottan, hogy az, hogy megölték a három jesiva bóhert, az szomorú, de az, hogy zsidók megöltek egy védtelen gyereket, aki nem bántotta őket, az sokkoló. Ellentmond mindennek, ami a judaizmus. Csak akkor van jogod megölni valakit, ha az az életedre tör. Az egyik tiszteletre méltó rabbi azt mondta, hogy jogos lenne a vérbosszú ellenük. 

A három gyilkos közül az egyik 39 éves, a másik kettő tizenhat. A bíróság úgy döntött, hogy a felnőtt nevét kiadja. Kisvállalkozó, nős, egy kislánya van. A vevői szerint kedves ember. Nem gondolták róla, hogy hogy szélsőjobbos kapcsolatai lennének. Volt már pszichiátriai kezelésen, a gyereke megölésének gondolata miatt. Azon gondolkodom, hogy vajon felismerném-e egy jónak tartott emberről, hogy milyen kegyetlenség lakozik benne.

A HaArecben borzasztó képek vannak Gázából. Minden nap egy. Közlik azoknak a katonáknak is a képét, akik meghaltak a háborúban. Tiszta tekintetű, kedves arcú fiúk. Yaeltől tudom, hogy az egyik, Amerikából ide jött fiú meghalt katonaként, és a családtagjai nem akartak eljönni a temetésére. Így a település összes lakosa részt vett a temetésen. A halálával családot cserélt.

Kaptam az itteni adóhivataltól egy levelet és egy formanyomtatványt, töltsem ki, benne megjelölve az izraeli és külföldi jövedelmeim forrásait. Nem tudom, hogyan kell kitölteni, megkérdem Yaeltől, ő elvisz egy régi kedves ismerősükhöz, aki könyvelő, vagy valami ilyesmi. Belépünk az irodába, közepes rend, sok irattartó, áporodott dohányszag.

Hoz nekünk hideg vizet. Én rögtön belevágnék a témába, de Yael hosszan kérdezgeti a közös ismerősökről, és mesél azokról, akikről ő tud. Ez itt közel-Kelet, először barátkozunk, aztán jön az üzlet. Végre elmondom, mit is akarok, a velem egykorú, magyar származású, de magyarul nem tudó pasi lelkesen mondja, hogy milyen jól beszélek, a kiejtésemen nem hallatszik, hogy magyar vagyok, szemben sok ismerősével, akik 40-60 éve itt élnek, és nagyon erős a magyar akcentusuk. Ismét a közös ismerősökről folytatódik a beszélgetés, kivárom, mi mást tehetnék.

Aztán elkezdi kitölteni a nyomtatványt. Kihúzza, amit nem tart fontosnak, és mondja, hogy elküldi. Király. Holnap még a bankszámlaszámom miatt felhívom. Yael kérdezi, mivel tartozunk, mondja, hogy tizenötezer dollárral, aztán hogy semmivel. Megkérdezi, hogyan hangzik magyarul, hogy semmi, és elismétli: semi. Tetszik ez az ember. Amikor elköszönünk, kezet fogunk, kellemesen meleg, barátságos kézfogása van.

2014. július 19., szombat

Új köszönés pénteken: Békés és csöndes szombatot! שבת שלום ושקטה

Este vendéglátóimmal éppen kezdenénk a kidust, amikor megszólal a légiriadó. A szirénát kevéss hallom, az ablakok csukva, megy a légkondi. A rádiójuk úgy van beállítva, hogy nem szól, de ha légiradó van, megszólal. Szól a sziréna a háttérben, és a nyugodt hang bemondja, hogy hol van légiriadó. A települések sora nem ér véget. 

Most már ismerem a házigazda "légiriadó" hangját, már másodszor tapasztalom meg. Nyugodt, inkább fojtott, és lassan, de határozottan beterel minket a lakásban lévő körülbetonozott kisszobába. A két idősebb hölgy - én vagyok az egyik - ül, a többiek állnak, a két kutya karban. Kivárjuk az időt, közben megkérdem, hogy miért kell tíz percet várni. Kiderül, hogy tíz percen belül minden földet ér, utána már nincs veszély a lehullott daraboktól. 

Visszamegyünk, nekikezdünk a kidusnak, és vacsorázunk mint rendesen. 

Reggel elindulok Tel Avivba. Megyek, ahogy szoktam, egyszercsak eszembe jut, hogy lehet légiriadó, és én az utcán vagyok. Innen kezdve nézem a házakat, hogy melyikbe hogyan menekülhetek. Eszembe jut, hogy Micike azt tanította, hogy a Tisa beávig terjedő három hétben nagyobb veszélynek vagyunk kitéve, kevésbé szabad kockáztatni. Rossz érzés, a félelem erősödik. A hídon szaporázom a lépteimet. Itt csak a hasravágom magam, és a kezemmel a fejemet védem megoldást tudom választani. Azt még nem tudom, majd megkérdem, hogy miért pont hasra, és miért pont a fejet kell védeni. A futás is eszembe jut, de nem jutnék el a házakig másfél perc alatt. Az megnyugtat valamelyest, hogy másokat is látok a hídon. 

Fura módon Tel Avivban már kevésbé félek, pedig még ott is nyílt területen megyek egy darabig, ahol nincsenek házak. Elhatározom, hogy ha nem múlik a félelem, akkor jövő szombaton nem megyek Tel Avivba. 

A zsinagógában kérdezgetik, hogy hogyan bírom a helyzetet. Valakinek mondom, ez életem első háborúja. Lelkesen és hangosan mondja, hogy "mazal tov!". Egy idős asszony odafordul, hallván ezt, és kérdezi, hogy mi az a személyes esemény, hogy jókívánságot kapok. Mondom neki is, hogy ez életem első háborúja. Csalódott, és azt kívánja, hogy ennél jobb eseményeim is legyenek.

Egy fiatal nővel megállapítjuk, hogy hasonlóan működünk, amikor veszély van, nem érzünk, aztán omlunk össze, és hogy az állandó készültség lefáraszt. Lilian mondja, hogy az egyéves gyereke most érzékenyebb, reméli, hogy a kora miatt, de szerintem érzi a felnőttek feszültségét. 

Kiélezettebb a hallásom, felfigyelek minden hangra, ami csak kicsit is hasonlít a szirénára. Ha valamelyik hülye bőgeti a motorját, beletelik néhány másodperc, mire rájövök, hogy nem sziréna. 

A visszafelé úton már nem félek. Egész szombaton nincs itt légiriadó. 

2014. július 18., péntek

Propaganda és kíváncsiság

Kaptam egy petíció felhívást. Ettől a szervezettől kaptam máskor is, többet alá is írtam, gyerekmunkáról, gyerekházasságról, ilyenekről. Most az izraeli palesztin helyzetre hivatkozva, szemelgetve az eddig történtekből, a palesztin gyerekek halálára hivatkozva, az izraeli telepek európai finanszírozóinak szóló petíció aláírására kértek. Visszaírtam nekik, hogy egy perccel az után alá fogom írni, hogy a Hamasz ellen is készítenek petíciót, amely az erőforrásokat alagutak építésére fordítja a gyerekek védelme helyett, addig pedig Izrael ellenes propagandának tekintem a felhívásukat. Csatoltam két videót arról, hogy hogyan kezelik a gyerekeket ott és itt. 
https://www.youtube.com/watch?v=SoB1AjVCueU

Még mielőtt befejeztem volna a levelet, megszólaltak a szirénák. Lecsuktam a gépet, magamra kaptam a blúzt, fogtam a kulcsot és a szemetet, és siettem lefelé. A lépcsőházi "lakógyűlés" után levittem a szemetet. 

A híradóban számokat közölnek arról, hogy a tartós fogyasztási cikkek vásárlása az ország különböző területein mennyit csökkentek az utóbbi hetekben. Délen 20-50 %-kal, Tel Avivban 5-20 %-kal. Megkérdeznek egy vevőt a boltban, mondja, hogy most csak élelmiszert vesznek. Ki tudja, mi lesz a lakásukból.

Tegnap a proffal és egy kolléganővel ebédeltem Holonban. Hosszan beszélgettek egy ügyfélről, akit a prof a kolléganőhöz küldött. Hirtelen fordulattal megkérdeztem őket, hogy hogyan látják az itteni helyzetet. Meglepte őket a kérdésem, a prof visszakérdezett, hogy pontosan mire vagyok kiváncsi. Mondtam, hogy ami először jön. Elmagyarázta, hogy zsidóság és kereszténység a lelkifurdalásra épít, azaz ha valami rosszat csinálunk, bánjuk meg, az iszlám a szégyenre. A valóság szégyene helyett a fantázia valóságát választják. Az megy a gázai televízióban, mondja, hogy már Tel Aviv alatt vannak. 

A kolléganő hosszan beszél arról, amit a Hamasz tesz a gyerekekkel, az emberekkel. Először ideges leszek, olyan dolgokat mond, amiket én is tudok, de aztán úgy kezdtem hallgatni, hogy ez vsz. általános nézet, most megismerem, hogyan gondolkodnak itt sokan.

Rákérdeztem, hogy jól értem-e, hogy a helyzet kialakulása csak a palesztinokon múlik, az izraeli kormány semmiért nem felelős, de erre nem kaptam választ. Ezek szerint jól értettem.

Tegnap a híradóban a riporter egy gázai palesztinnel beszélget. Az mondja, hogy ők is csöndet szeretnének végre. Nem nézett TV-t, mert nem volt áram (ha jól tudom, az áramot és a vizet Izraelből kapják), így a riporter felvilágosítja, hogy itt délen sokan bunkerben élnek gyakorlatilag. Manipulatív propaganda, a fiú nem tudja elmondani, hogy ott néha nincs víz, néha nincs áram. Megegyeznek, hogy csöndet, azaz békét akarnak ott is, itt is.

A légiriadó után felhívtam Talit, hogy van, mondja, hogy náluk naponta háromszor négyszer van légiriadó. Azt kértem, hogy egyszer beszélgessünk, hogyan látja ő a helyzetet, tisztábban akarok látni. 

2014. július 16., szerda

Élet háború idején ... vagy háború élet idején

Amikor a rádióban a szenvtelen hang bemondja, hogy hol van légiriadó, és egymás után több település nevét mondja, felgyorsul a pulzusom, körülnézek, hogy hol a kulcs, a blúz és a mobil, hogy ha menni kell, ne kelljen keresgélni. A kulcs ahhoz kell, hogy vissza tudjak jönni, a blúz azért, mert pántos ruhában vagyok, és hogy a cnieszen se essék nagy sérülés, a mobil egyáltalán nem kell, nekem nincs letöltve semmilyen háborúhoz kapcsolódó program, az "átmeneti tárgy", amit jó szorongatni szorongatott helyzetben. Az ismétlődő légiriadó olyan, mint a faféreg, észrevétlenül eszi az idegeket.

K. nagy palesztin barát. A Facebookon posztol a barátaival önportrét, írva, hogy itt Izraelben senki nem szenved, utalva arra, hogy Gázában igen. Megjegyzést írok, felsorolva, hogy itt ki mindenki szenvedhet a légiriadóktól, rakétáktól. Azt válaszolja, hogy ezek nem összehasonlíthatók. Igaza van, nem összehasonlítható, mert a szenvedések nem összehasonlíthatóak. Mindketten olyan helyen lakunk, ahol a szenvedésekről inkább csak a hírekből értesülünk.

Nehéz az izraeli híreket hallgatni. Ha egy ember beszél lassan, akkor is csak egy részét értem, de ők gyorsan beszélnek, egyszerre kettő-három, olyan erővel, mintha az életük múlna azon, hogy meggyőzzék a másikat. Egy idő után nagyon fárasztó.

Többen kérdezték itt, hogy hogyan bírom a helyzetet. Mindenkit megnyugtatok. Aztán eszembe jut, hogy budapesti ismerőseim közül alig érdeklődnek. Ezek szerint vagy olvassák a blogot, és mindent tudnak, vagy nem érdekli őket. Lehet, hogy annyira jól adom elő a velem minden rendben műsorszámot, hogy nem csak én hiszem el, hanem ők is. Ezt még tegnap írtam, ma ketten kérdezték, hogy mi van velem. Egy kollégám és egy volt ügyfelem.

Onnan tudom, hogy nincs egészen minden rendben, hogy fanyarabb a humorom. Ez a gyerekkori túlélési technikánk a bátyámmal, amikor valami szar volt, akkor viccet csináltunk belőle. A Facebookon olvastam, hogy mások is viccet csinálnak belőle. Valaki írta, hogy szóljatok a Hammasznak, hogy fél 9-re kéri az ébresztést. A WC-n mindig eszembe jut, hogy mi van akkor, ha pont ilyenkor szólal meg a légiriadó. Ugyan tudom, hogy mi van, biztos nem olvasnék újságot, mégis mindig eszembe jut. Nem igazán kényelmes úgy kakálni, hogy közben a légiriadót várja az ember. 

Nézem a híradót, az ovisokat tanítják, hogy mit kell csinálni riadó idején. Hasrafekszenek a földön, és a kezükkel védik a fejüket, van, amelyik az arca alá teszi a kezét, hogy kényelmesebb legyen. Amikor az egyik felemeli a fejét, akkor az óvónő nyugodt hangon mondja, hogy mindenki tegye le a fejét. 

A mai légiriadó reggelizés közben ért. Lerohantam a megszokott helyre. Egy idegen nő a tízévesforma fiával volt velünk a lépcsőházban. Nyugodt hangon magyarázza a gyereknek, amikor halljuk a robbanásokat, hogy most működött a vaskupola, felrobbantotta a rakétát. A gyerek nem néz fel, gondolom, fél. A mellettem álló, ijedős nő ijedt hangot hallat a robbanáskor. Megérintem, és a gyerek felé mutatok. A következő robbanásnál egy másik nő sikolt fel. Most az előbbi nő teszi a szájára az ujját, és a gyerek felé int. A másik rögtön érti, elhallgat. Aztán beszélgetni kezdünk. Az idegen nő a gyerekkel az utcáról futott be, éppen munkába mentek, jógatanár. Mondja, hogy amíg ő dolgozik, a gyerek játszik gameboy-on. Amikor előveszik, és megmutatják, a gyerek megélénkül. Aztán a kellő idő elteltével mindenki megy a dolgára.  

Dolgoztam valakivel skype-on, és előre mondtam neki, hogy két dolog szakíthatja meg a munkánkat, az egyik, hogy elmegy a hang, mert valami baj van a gépemmel, a másik, ha légiriadó van. Az első esetben újraindítom a gépet, a másodikban eltűnök tizenöt percre. Nem volt légiriadó.

2014. július 15., kedd

Mozi és fogorvos

Megnéztem a "Világ végén fordulj balra" c. izraeli filmet. Egy tel avivi művészet nevű csoporttól rendszeresen kapok hírlevelet, nem tudom, hogyan kerültem a listájukra. Ma kiderült, hogy angol nyelvű olék csoportja. Szóval kaptam tőlük meghívót a filmre, rögtön be is akartam jelentkezni, amikor kiderült, hogy csak fiatalokat hívnak. Úgyhogy töröltem, 

Két napja megint kaptam levelet, abban már nem volt korhatár megjelölve. Gondolom, nem jelentkeztek elegen. Bejelentkeztem, megkérdezték a koromat, letagadtam tíz évet. A következőnél már tizenötöt fogok letagadni, csak még bele kell jönnöm. 

A szervező megnyugtatott minket, hogy a legbiztosabb helyen vagyunk, a Cinemateque alagsorában, ha légiriadó van, akkor is nézhetjük tovább. 

A film a hatvanas évekről szól, amikor egy indiai család Izraelbe költözik, és kiderül, hogy a sivatagba, egy pár házból álló faluba és a hozzátartozó üveggyárba jöttek, miközben az apa Bombay legjobb krikettjátékosa volt. Itt meg azt se tudják, mi az a krikett, de a szomszéd francia asszony lenézi az indiaiakat mint primitív nép, elhamvasztja a halottait. Az indiai kamaszlány és a francia kamaszlány barátnőkké válnak. Aztán az indiai lány elveszíti az apját, akit elcsábít a fiatal szexi özvegyasszony, a francia az anyját, aki meghal leukémiában, de előzőleg még felkészíti a siratóasszonyokat, és elrendezi a temetését, hogy comme il faut legyen. Szóval ez is az az izraeli film, amiben egyszerre sírsz és nevetsz. 

Az egyik hátsó fogam mozog, és elkezdett fájni is. Van időpontom Budapesten a fogorvoshoz, de fogtam magam, és felhívtam a "családhoz" tartozó nagyon kedves fiatal fogorvosnőt, hogy szeretném, ha megnézné. Ő csinál fogbeültetést is, gondoltam, jó, ha ad szakvéleményt. Ott helyben meg is röntgenezte, kiderült, hogy fertőzés van a fogágyban, ha kihúzná, nem tudná rögtön beültetni a fogat, előbb ki kell tisztítani, és csak két hónap múlva lehet beültetni, de egyébként is fel kell tölteni a csontot, hogy tartós legyen. Mindent elmagyaráz, angolul kérem, mert biztosan meg akarom érteni. Aztán megkérdem, hogy mennyibe kerül. A csontfeltöltés három ezer sékel, a beültetés hat ezer. Írd és mondd hatszáz ezer forint. Azóta nem fáj.

2014. július 14., hétfő

Hétköznap

Háborúban csak kevesebbet szabad dolgozni. Ha véletlenül tényleg seggbe lőnek, akkor hiába kezdtél neki valaminek. Persze ebből logikusan azt a következtetést is le lehetne vonni, hogy akkor dolgozz a befejezéseken, de én nem erre jutottam, hanem arra, hogy lemegyek a strandra. 

Kevesen vannak, de a víz széle szemetes. Ezek szerint tegnap sokan voltak. Megkérdezem az elsősegélyes pasit, hogy miért vannak kevesen, mondja, hogy félnek az emberek a légiriadótól. 

Yael meséli, hogy a Lengyelországból az ezerkilencszáztízes években idemenekült nagymamája soha nem volt hajlandó lemenni az óvóhelyre. Kiállt az erkélyre, és nézte hova hullanak a bombák. Azt mondta, hogy ez semmi ahhoz képest, amikor jöttek az oroszok és megölték az egész családját, és egyébként is, ha az Örökkévaló úgy akarja, akkor életben maradnak, ha meg nem úgy akarja, akkor meghalnak. 

Én azért csinálom azt, amit ilyenkor kell. Hátha éppen félrenéz az Örökkévaló. Nem bízom teljesen rá. 

Ma valaki felhívott, hogy erre az időre költözzek hozzá Haifára. Jó tudni, hogy ha félek, hova menjek.

Kolléganőmet emailben megnyugtatom, hogy ma még nem volt légiriadó. Két perc múlva megszólal a sziréna. Blúz, mobil, kulcs, irány a lépcsőház. Szeretem ezeket az embereket a lépcsőházban, abban a tíz percben, amit együtt töltünk. Főleg a kicsi lányt, aki csöndben, anyjához bújva leejti a cumiját.

Nézem a híreket, az Izrael ellenes tüntetéseket. Valamiért azt gondolom, Bibinek felelőssége van ebben. A Talmudban írják, hogy ne igazad legyen, hanem bölcs legyél. Bár keveset tudok a politikáról, mégis azt hiszem, az izraeli vezetés ezt kevéssé tudja. 

Beszorultam azok közé, akik szerint mindennek a Hamasz az oka, és akik szerint odaát szenvednek, itt nem. 

Örülök, hogy most itt vagyok. Nem tudom, miért jó ez nekem, de jó. 

Rájöttem, hogy nem azért jöttem ide, hogy a jövőben érvényesüljek, hanem azért, hogy a jelenben éljek. Hogy megéljem a különbséget a szorongás a torkomban és a félelem a gyomromban között. Hogy itt legyek, amikor baj van. 

2014. július 12., szombat

Élet itt...

Ma nem mentem Tel Avivba a meleg miatt sem, a légiriadó lehetősége miatt sem. A szomszéd zsinagógába mentem, úgyhogy sok időm volt olvasni. A HaArecben olvasom, hogy normálisan az emberek élnek, aztán meghalnak. Tudják, hogy majd valamikor, de nem törődnek vele, mintha nem lenne reális. Izraelben az emberek azért élnek, mert meghalnak. Bármikor meghalhatnak, így nagyobb értéke van az életnek. Ez az én értelmezésem, lehet, hogy az újságíró nem ezt akarta írni. 

Szorongok. A torkomban érzem. Ha erről az jut eszedbe, hogy miért nem hagyok itt csapot-papot, azért, mert a szorongást otthonról hoztam. Éveken keresztül éreztem. Most mióta visszajöttem, azóta vagyok tudatában. Lehet, hogy a levegő molekuláiból megéreztem a feszültséget, nem tudom, honnan jött.

Kimegy a szombat, elmosogatok, elmondom a havdalát, aztán zuhanyozom hideg vízben, hogy ne legyen melegem. Szól a rádió. Törülközöm, amikor meghallom a szirénát távolról, és a rádióban a szenvtelen, bár most hangos bemondás, hogy riadó Tel Avivban és Givatajimban. Gyorsan ruhát keresek, blúzt, kulcsot, és megyek kifelé. Most érzem a félelmet a gyomromban. Ennek nincs köze a szorongáshoz, az a torkomban jelentkezett, ez meg a gyomromban.

Éppen ma olvastam a Haarecben, hogy ahol én lakom, ott másfél percünk van a szirénától biztonságos helyre eljutni. A libanoni határnál nulla, a gázai övezethez közel 15 másodperc. Gazdag vagyok a másfél perccel. Azért sietek. 

A lépcsőházban már gyülekeznek. Beszélgetünk, hogy ez nekünk szólt-e vajon, vagy nem nekünk. Egyszercsak sokkal hangosabban szól a sziréna. Kirohannak több lakásból, akik az előzőt nem is hallották. Ez most valóban nekünk szól. 

Az anya a kicsi lányt szorosan magához ölelve jön le, és ül le a lépcsőn. A kicsi már biztos aludt, most csöndesen néz kifelé anyja szorításából. Talán érzi, hogy amíg anyja szorosan tartja, addig biztonságban van. Az idős, talán orosz házaspár, akik az első alkalommal csodálkozva nézték, hogy mit csinálunk a lépcsőházban, és elmentek, most ők is velünk maradnak. 

Hallunk egy becsapódást. A mellettem álló nő hangos ijedtséggel kiált. A vállára teszem a kezem, hogy lecsöndesedjen, nem akarom, hogy a kislány megijedjen. Egy srác hangosan magyaráz valamit, jelzem, hogy csöndesebben. Elhalkul, úgy folytatja. Valamit mondanak az arabokról, nem értem, de nem is biztos, hogy akarom érteni. 

A Haarecben pontos leírás van, hogy mit csinálj, amikor légiriadó van, függően attól, hogy éppen hol vagy, épületben, autóban vagy utcán. Jó ezt olvasni. 

A lépcsőházban kiderül, hogy ebben a házban van óvóhely, csak a lépcsőházban levegősebb. Ahol péntek este voltam vendégségben, ott a lakásban van olyan helyiség, amely óvóhelyként szolgál, teljesen beton veszi körül, és az ablak elé is lehet húzni valami biztonságos védelmet. 

2014. július 10., csütörtök

Aktuális

A Facebookon megtudtam, hogy amikor kikészítettem a pongyolát, hogy ha éjjel le kellene menni a lépcsőházba, kellő cniuttal tehessem ezt, szóval ezen az éjjelen többen szép pizsamát vettek fel, nem a megszokott kinyúlt trikót. 

Másnap reggel a konyha és a fürdőszoba koszos volt. Összeragadt por lehetett. Talán azért, mert egyszer használatos felmosóronggyal mostam fel, és ettől tapadós lett a kő. Gondolom, amikor a vaskupola leszed egy rakétát, akkor azt annyira szétroncsolja, hogy a leeső részei ne okozzanak kárt. Így porított változatban kapjuk.

Ma megnéztem egy izraeli filmet, a Nulla motiváció címűt. Katonalányokról szól. Az izraeli filmek olyanok, mint a cseh új hullámosok, bennük van a mindennapi élet tisztelete, a fájdalom és a humor. Különlegességük, hogy a legabszurdabb helyzeteket és embereket teljesen természetesnek mutatják. Ez talán amiatt van, hogy itt az abszurd helyzet természetes. 

Amikor nem dolgozom, szól a rádió. Leginkább a helyzet elemzéséről és hirdetésekről. Időnként megszólal egy halk, szenvtelen hang, hogy most éppen hol van légiriadó. Olyan, mint egy thrillerben, megy az élet, egyszercsak megszólal egy halk hang a fejben, hogy riadó Árádban, riadó Árádban. Amikor beszélnek, ilyenkor elhallgatnak, pár másodperc, aztán mondják tovább. 

Van ebben valami ijesztő, mégis örülök, hogy tudok arról, máshol hol rohannak éppen az óvóhelyre. Nem jó érzés úgy biztonságban érezni magam, hogy tudom, máshol nincsenek biztonságban. 

2014. július 8., kedd

Légiriadó

Tegnap nagy volt a szám. Ma száz rakétát lőttek ki eddig. Ramat Ganban is volt légiriadó. Amikor meghallottam a hangját, fogtam a kulcsot, ahogy tanították, és kimentem a lépcsőházba. Lementem az első emeletre, ahol már többen álldogáltak. Egy fiatal nő idegesen noszogatta a férjét, aki az első és második emelet között állt az egyéves forma kislánnyal, hogy jöjjön lejjebb. Egy középkorú férfi magyarázta az apának, hogy nem jó helyen áll, mert a tetőablak pont oda csapódhat. A férfi a gyerekkel lejjebb jött. 

Egy tizenéves lány magyarázta, hogy hol veszélyes lenni, hol nem, hallhatóan nagyon tájékozott. Közben a mobilján a híreket hallgatta, és továbbította nekünk, hogy hol lőnek éppen. Amikor vége volt a légiriadónak, egy asszony mondta, hogy még tíz percig maradnunk kell. Maradtunk. Már indultunk vissza a lakásokba, amikor megint megszólalt a légiriadó.

Az egésznek jó hangulata volt, barátságos, kedélyes. Aztán Ricsiéknél voltam, amikor megint megszólalt a légiriadó. Ricsi nem volt hajlandó kiszállni a fotelből és kimenni a lépcsőházba, úgyhogy mindnyájan maradtunk a nappaliban. Beálltam két fal közé, ablaktól távolabb. Ebből tudtam, hogy félek, mert egyébként nem éreztem. 

Ez volt életem első légiriadója. Most csak a meccset nézők hangját hallom a szomszéd házakból. Előkészítem a pongyolát, hogy ha éjszaka is ki kell menni a lépcsőházba, legyen mit felvegyek. 

2014. július 7., hétfő

Vegyes érzésekkel

Talit kérdezem, hogy romlik-e a helyzet itt, vagy az én illúzióim párolognak elfele. Azt válaszolja, hogy valószínűleg mindkettő. Haragszik Bibire, szerinte évek óta látszik, hogy idevezet, amit csinálnak. 

A professzor, akivel a Bar Ilanon dolgozom, az arab Till Eulenspiegel meséjét mondja el: egy arab aludni akar, de a gyerekek kint nagyon hangosak. Kihajol az ablakon, és mondja nekik, hogy öt házzal odébb finom ételek és italok várják őket, de siessenek, hogy maradjon nekik. A gyerekek elfutnak, aztán egyszercsak fogja magát, és utánuk fut, hogy neki is jusson a finomságokból. A prof mondja, hogy ilyen a közel-Kelet, valaki kitalál valamit, aztán el is hiszi. 

Kiderült, hogy az arab fiút zsidók ölték meg, bosszúból a három fiatal megöléséért. Élve felgyújtották. Elkapták őket. A híradóban akit mutatnak, eltakarja a fejét, elhangzik a szégyen szó. Milyen felajzott állapotban lehetnek azok, akik ilyen szörnyűséget képesek elkövetni. Az államfő a rádióban mondja, hogy minden vér azonos színű. Ő hiteles ember, neki elhiszem, hogy megrendíti, ami történt. 

A feszültség eszkalálódott, Gáza negyven kilométeres körzetében hullanak a rakéták. A TV folyamatosan ezzel foglalkozik. Valamiért az a benyomásom, hogy ez figyelem-elterelés.

Itt az élet zajlik tovább, az országnak ezen a részén semmit nem lehet észrevenni, ha valaki nem nézi, nem hallgatja a híreket. 

A most végzett Gestalt terápia csoport meghívott a záróbulira. Jó velük találkozni, szeretettel fogadnak. Kapok tőlük egy vicces külsejű jegyzetfüzetet, és egy lapot, amin költői történet van egy tanítóról, és kézzel írott köszönet. 

 Alice vagyok Csodaországban. Ilyen ország mint ez, nem létezik, ahol a gyűlölet a legnyersebb formájában jelenik meg, és a szeretet a legtermészetesebb formájában. Olyan, mintha egy emberi test különböző részeiben járnék, Magyarországon a fejben, esetleg a nyakban, itt meg a gyomorban, a sötét, felismerhetetlen logikájú káoszban. 

Bár időben ez volt legelőbb, most erről írok utoljára. Az egyik magyar újság ultraortodoxnak nevezte a három megölt jesiva bóhert, de ez csak az újságíró tájékozatlanságát mutatta, hiszen minden képen színes, horgolt kipát viseltek és rövid ujjú inget, ami elképzelhetetlen ultraortodoxoknál. A temetésükön Naftali anyja a férjével és másik fiával együtt mondta a kádist. Ez szembemegy a hagyománnyal, amely szerint nők nem mondanak férfiak által hallhatóan kádist. Ez az asszony jártas a halachában, a zsidó jogban, tanítja is azt, és most kiállt, és hangosan mondta az imát. A HaArec szerint sokan mondtak rá áment, ezzel elfogadták a kádisát. Tisztelem őt és a férjét a bátorságukért, azért, hogy az értékeik alapján tudnak választani követendő és elvetendő között. A gyilkos zsidó fiúk nem tudtak választani, ők sodródtak. A sodródás a hétköznapi fasizmus alapja.