Ez van

Tegnap egy 23 éves palesztin fiú a zöld vonal mögül Tel Avivban a buszon késelt. A sofőr lefújta bors-sprével, kinyitotta az ajtót, az utasok menekültek. A fiú futás közben még leszúrt hátulról egy menekülő nőt. Erről video felvétel van. Aztán két biztonsági ember, aki látta a menekülőket és a késelőt, üldözni kezdték, lábon lőtték, és elfogták. A Hammasz bátor hősként ünnepelte a fiút, és további hasonló beszivárgásra és tettre ösztönzi a palesztinokat. Több súlyos sérült van.

Ilyen országban élek. Itt nem csak szavakkal, hanem 30 centis késekkel zajlik a harc. Ha nem nézem a híradót, semmit nem veszek észre.

Ma tanítottam a Bar Ilanon. Gyakoroltak a hallgatók, és furcsa, természetellenes volt nekik a gyakorlás. Furcsán, kifordultan ültek. Megszakítottam a folyamatot, kérdeztem, hogy beavatkozhatok-e, és tehetünk-e kísérletet. Valójában már beavatkoztam, mondták, hogy igen. Először megkértem a klienst, hogy üljön úgy, ahogyan kényelmes. Elrendezte magát, természetesebb pozícióba, és úgy, hogy mindenkit lásson. Akkor megkértem a tanácsadóját, hogy üljön úgy, ahogyan neki kényelmes. Átrendezte magát. Amikor mindketten azt mondták, ez nekik jó, akkor visszaültem a helyemre, és folytatták. Megváltozott a kliens hangja, otthonosabb lett. Azt csak részben értettem, miről beszélnek.

A visszajelzések után kérdeztem, dolgozzak-e valakivel. Volt vállalkozó, kiültünk, dolgoztunk. Elsősorban azon, hogy kényelmes legyen neki a helyzet. Aztán egy témán, amit én gondoltam, de ezt ő nem tartotta témának, úgyhogy elengedtem. Meglepte őket, hogy egy ilyen akvárium-gyakorlat mennyire természetes lehet, Megértették, hogy 1. nem kezdünk témába, amíg nem ülünk kényelmesen, 2. a terepautó is behozhat témákat, nem csak az ügyfél, 3. ha behozunk témát, és ez nem felel meg az ügyfélnek, akkor az nem téma. Rájöttek, hogy a hitelesség fontosabb, mint a teljesítmény. Aztán beszéltünk arról, hogy mi van, ha célja van a tanácsadásnak, és hogy gyerekekkel hogyan működik a dolog, merthogy ők iskolai tanácsadók.

Ha fura az, hogy ezt a két dolgot írtam le, megértem. Itt ez van. 

helikopter nézet

A Gestalt terápia tréning tréneri felkészítőjén tanultunk egy modellt, amely elképzelni és az elképzelést realizálni segít. Szerintem ugyan nincs köze a Gestalthoz, de sebaj. Van benne, hogy felmérjük, hogy az álmunkért, ha megvalósítjuk, mivel kell fizetni. Akkor jöttem rá, ha én ilyen precízkedve tervezem az izraeli létemet, végigbogarászva, hogy mit áldozok be ezért, soha nem tettem volna egy lépést sem. Az hótbiztos, hogy nem vágok bele, ha felmérem, hogy mivel jár.

Akkor viszont sokkal szegényebb lennék. Pénzben nem tudom, de élményben, megélésben, érzelmekben, fejlődésben, tanulásban. Azokat, amik elémjöttek, hogy megéljem őket, amiket kaptam, nem lehetett volna előre betervezni. Ezért sem lett volna reális felmérni, hogy mit veszítek, amikor nem tudom felmérni, hogy mit nyerek.

Láttam egy gondolatot és hozzá egy képet, ellopom és továbbfejlesztem:

 

Szóval minél távolibb kultúrából nézel rá a saját, eredeti kultúrádra, legyen ez a családé, az iskoláé, a munkahelyé, az országé, annál inkább látod a pattanásait vagy szépségeit. Nekem először a férjem amerikai kollégái segítettek felfedezni Budapestet. Aztán az USA-beli tartózkodásunk a magyar kultúra kritizálós, elismerés-hiányos karakteréről derült ki, hogy nem világnorma. Egy angol kolléga révén láttam meg, hogy mennyire szexista a munkahelyem kultúrája. Az izraeli világban élem meg, hogy lehet úgy is élni, hogy megmondjuk, mit akarunk, és nem várjuk el, hogy a másik kitalálja és teljesítse. De ugyanígy az igénytelen tel avivi 30-50 éves házak felől nézve a Rákóczi út díszes házait, teljesen mást közvetítenek. Az egyikben csak a jelen van, a másikban múlt is.

A valóság, ahogyan megélem

Meghalt valaki, aki nálam néhány évvel volt fiatalabb. Mindig energikus volt, hitt a pozitív gondolkodásban. Most váratlanul elment. Kimentem a temetésére, és kicsit átéltem a saját temetésemet. Ekkor lettek felismeréseim az izraeli létemmel kapcsolatban. Ha súlyos beteg lennék vagy haldokolnék, akkor Magyarországon akarom ezt tenni. A másik felismerésem, hogy amikor kimerült vagyok, akkor Magyarországon akarok maradni. Amikor az életet akarom élvezni, azt inkább Izraelben.

Örülök, hogy ez ilyen tisztán megjelent. Nem tudom, hogy holnap és holnap után is így lesz-e, de most így van.

Csak azzal foglalkozom, amit szeretek. Ebbe belefér, hogy annak érdekében, amit szeretek, olyan dolgot is csinálok, amit nem szeretek. Az is, hogy addig csinálom, amíg már fárasztóvá nem válik. Az utóbbi évek nagy fejleménye, hogy jobban gazdálkodom az energiámmal, és ritkábban jutok el oda, hogy fárasztónak éljem meg azt a tevékenységemet, amit szeretek. Ez így nem pontos, de valamit az életem jelentősebb könnyedségéből kifejez.

Ha valaki megkérdezné, mit jelent, hogy „jobban gazdálkodom az energiámmal”, nem tudnám teljes körűen megfogalmazni. Délután ledőlök, nem tudok elaludni, mert annyira fel vagyok pörögve, de nem kelek fel, és egyszercsak mélyebben, szabadabban lélegzem. Aztán már felkelek, és dolgozom tovább. Vagy amikor két hét után visszaérek Izraelbe, van 150 hivatalos olvasatlan emailem, és 350 magán olvasatlan emailem, plusz a 10-es nagyságrendű sürgős feladatlista, és egy másik 10-es nagyságrendű fontos, de nem olyan sürgős feladatlista, akkor ne essek neki ezeknek, meg az izraeli ügyintézéseknek, hanem az első héten egyszer menjek le a tengerhez, többször menjek le futni, és lassuljak le. Ezt néha szinte erővel teszem. Míg sokan erővel veszik rá magukat arra, hogy nekiüljenek dolgozni, addig én erővel veszem rá magamat arra, hogy ne üljek neki dolgozni.

Amikor ezt meg tudom csinálni, és egyre többször van, akkor elérem azt, hogy mire nekiállok dolgozni, tele vagyok kedvvel, energiával, és hogy a magyarországi két hetet végig ámokfutom különösebb sérülések nélkül.

Decemberben egy azon héten két izraeli magyartól hallottam, hogy kevesellik Netanjahu szigorúságát a palesztinokkal szemben. Még mindig hebegek-habogok, ha ez eszembe jut. Zsidók, akiknek felmenői elszenvedték a kollektív büntetést, támogatják a kollektív büntetést. Egyikük jogászként hozzátette, hogy tudja, hogy amit Bibi csinál, az nem felel meg a nyugati jogrendszer elveinek. Mégis. Másikuk szerint a terroristák otthonának lerombolása azért van, mert a terroristák itt maradt családja nagyon sok pénzt kap a palesztin hatóságtól. Nem hiszem, hogy azok, akik számára ez elfogadható büntetés, ezt választanák, ha valaki feltenné nekik azt a kérdést, hogy leromboljuk az otthonodat, mehetsz gyerekestűl világgá, viszont sok pénzt kapsz, vagy nem kapsz pénzt, és nem romboljuk le az otthonodat.

A döbbenetem nemcsak nekik szólt, akiket liberálisnak gondoltam volna, hanem annak is, hogy ha ők is, akkor valószínűleg nagyon sok izraeli is a szigorítás híve. Elkeserít, hogy a most azonnal szigorúan büntetni, erőteljesen bosszút állni gyorsan lángra kapó indulata teljesen elmossa azt, hogy hosszú távon csak együtt élni lehet, ahhoz meg nem vezet erőszakos út, amely a gyűlöletet erősíti és a bosszúállásnak ad indokot a másik oldalon is. Nem vagyok pacifista, kinőttem belőle, nem hiszem, hogy itt lehet teljesen erőszakmentesen létezni. Sem a keresztényi „tartsd oda a másik orcádat”, sem a „majd mi békésen példát mutatunk, akármit csinálnak a másik oldalon” felfogást nem tartom rövid vagy hosszú távon működőnek. Jobban hiszek az xy játéknak, amelyben az a leggyümölcsözőbb hosszú távú stratégia, ha együttműködésre törekszünk, agresszióra agresszióval válaszolunk, majd megint kezdeményezzük az együttműködést.

A hátulról lelőtt palesztinok, a lerombolt családi házak, a kivizsgálatlanul lezárt palesztin panaszok rombolják a zsidó erkölcsöt. Ha a Yad Vasemből csak annyit tanulunk, hogy a zsidókat bántották, és azt nem, hogy mi nem rekesztünk ki másokat, akkor nem tanulunk általa semmit, csak sajnálni magunkat. Ha a világban most nő az antiszemitizmus, az nem csak az antiszemiták hatása. Károsultakként pedig mindnyájan károsultak leszünk így vagy úgy. Ki az életét fogja elveszíteni, ki a hitét, ki a lelki szabadságát.

Nem akarok a zöld vonal mögött lakni. Nem akarok félni és gyűlölni. Nem tudnék nem félni és nem gyűlölni ott, olyan zsidó faluban, amely zárvány a zárványban, és a környező palesztin falvakban ellenségként számontartottak élnek. 

Csöndesen és harsányan

Nem találok dolgokat. Manikűrkészlet, ékszerek, napszemüveg, tejes étkészlet, a húsosból a kések, ezekre emlékszem. Már azt hiszem, mindent átnéztem, mindent kipakoltam, mégsem találom. Nincs kedvem felhívni a költöztetőt, mert ha azt mondja, hogy mindent kiraktak, nem tudom, mit válaszoljak. Talán felhívom az új lakót, de igazából legjobban a dioptriás napszemüveget sajnálom, ha elveszett, azt meg biztos nem hagytam ott.

Egyre inkább belakom a teret. Ma már két ügyféllel dolgoztam itt, a magyarral skype-on, mély, megérintős munka volt. Mivel a mély témával ismétlődően az utolsó perc után jön elő, a kérésére kétszer annyi időben, mint szoktam. A végén mondja, hogy jó volt, de azért majd csak esetenként dolgozzunk kétszeres időben. Az izraelivel ebben a térben. Ez közel nem annyira mély és nem érzelmes. Kicsinek érzem a teret, és túl soknak a fényt. 

A Home Centerben vett égők egyike törött volt, visszaviszem. Ehhez kinézem az interneten, hogy hogyan jutok oda, előzőleg a tulajdonos vitt el kocsival. Ott a "visszavitt áruk" pultjánál mondom, hogy törött az égő, ki akarom cserélni. A hölgy mondja, hogy törésre nincs garancia. Én: "nem tudom használni." Ő bemondja a hangosbemondóba, hogy jöjjön valaki ide az osztályról. Egy idősebb férfi botorkál hozzánk. Elmondjuk, mi az igényem, mondja, hogy semmi baj, menjek vele. A lámpás részhez megyünk, mondja, hogy ehhez kell a főnök. Főnök jön, mondom, törött volt, ki akarom cserélni. Ő: "törésre nincs garancia, csak ha nem működik." Én: "nem tudom használni, mert törött." Ezt a műsorszámot többször elismételjük, ő egyre inkább az orra alatt, én egyre hangosabban. Már gyülekeznek a nézők, amikor megunva, hogy héberül ismételgetem ugyanazt a mondatot, átváltok angolra. Ő is vált, a dal szövege ettől nem változik, csak ő egyre halkabb, én egyre hangosabb. 

Megérti, hogy nem szabadul tőlem, odamegy a polchoz, kivesz egy égőt a dobozból, ideadja, elveszi a töröttet, én megköszönöm, és elindulok. Az idős férfi jön velem, és mosolyogva mondja, hogy ezt a főnök nélkül nem tehette volna meg. Nagyon megköszönöm neki, aztán elégedetten indulok további kellékeket vásárolni. Veszek pamut rongyszőnyeget és étkészletet. 

Csak a hazafelé úton jövök rá, hogy a főnök szégyellte a vitát, azért beszélt egyre inkább az orra alatt. Én meg konstatáltam ezt is, azt is, hogy gyülekeznek az érdeklődők, de akkor ez nem zavart. Most sem zavar, inkább örülök, hogy tudok harsány lenni. 

Elköltöztem ...

Ávárti. Átköltöztem.

Két szoba, a nappali kb. fele az előzőnek, zsúfoltabb, de valahogy melegebb. A már idejövő kliensemet megkérdezem, hogy milyen. Azt mondja, ez jobb. A háló másfélszerese az előzőnek, egyelőre nem tudom használni, egy szekrény alkatrészei veszik el a teret. Mondtam a tulajdonosnak, hogy nekem nem kell a szekrény, vitesse el. A fürdőszoba kicsi, zsúfoltan van benne a WC, mosdó, zuhany függönnyel elválasztva, viszont van hely mosógépnek, ezt megvettem, holnap hozzák. Az éjszakai szoba északi, sötét, egy pálmafa lenyúló ágai takarják el a mögötte lévő hatalmas irodaépületet. A nappaliból északra kb. 3-4 nm-es erkély, keletre ablak, ami egy nagyon közeli ronda épületre néz. Ugyanide néz a fürdőszoba és a konyha. Ezek világosak.

Már két szomszéddal találkoztam a háromból az emeleten, Lea és Eli, mindketten felajánlották, hogy ha valamire szükségem van, szóljak. 

Bár ma legalább tizenkét órát aludtam, még mindig olyan fáradt vagyok, hogy alig látok ki a fejemből. Amikor Lea áthozta a pótkulcsot, ami nála volt, mert itt szomszédok szoktak egymásnak adni pótkulcsot, hogy ha véletlenül kizárnák magukat, akkor be tudjanak menni, szóval amikor áthozta a nála lévő kulcsot, akkor alig tudtam beszélni. Már kiment a szombat, pakolásztam, mondta, hogy hallotta a zajt, előtte gondolta, hogy alszom, nem akart felébreszteni.

A héten kétszer olyan kimerült voltam, hogy a rosszullét kerülgetett. Mindkétszer várt rám egy terápiás ülés, és egy beszélgetés az előző lakás tulajdonosával, ezt mindjárt elmesélem, de előbb az egyik terápiás ülést.

Szóval kimerült voltam, megérkezett a kliensem, ez még a régi lakásban történt. Izraeli férfi, táncos, mégis folyamatosan agyal, és amikor ketten agyalunk, akkor konfrontál, „ez nem Gestalt, ugye?” Töméntelen feszültség árad belőle, a gesztusai erőteljesek, szinte ijesztőek. Valószínűleg tudja, mert időnként megkérdezi, hogy ez most félelmetes volt-e. Úgyhogy minden ülésen megérintem, hogy kevesebbet agyaljunk. Már az előző ülésen is a mellkasára tettem a kezem, ő feküdt, én mellette ültem, és hallgattunk. Időnként megrándult az egész teste, olyankor a kezem picit megrebbent, aztán visszatettem egész súlyával. Kérdezte, hogy félelmetes-e. Mondom határozottan, hogy nem, aztán megint csöndben ülünk. Illetve ő fekszik, én mellette ülök.

Amikor a mostani ülésre érkezik, mintha több nyugalmat árasztana. Felidézi az előző ülésen a helyzetet, amikor a mellkasára tettem a kezem. Kérdezem, hogy ez most emlékezés vagy kérés. Nevet, és már helyezkedik is el. Ülök mellette csöndben csukott szemmel, a teste most kevesebbet és kisebbeket rándul. Nem akarom siettetni, tovább marad, mint a megszokott idő. Amikor elmegy, pihentnek érzem magam, elmúlt a kimerültségem.

Bonyolult dolog egy ilyen költözés az ügyintézésekkel, költöztető szervezésével, dobozszerzésekkel, pénzfelvétellel, hiányzó kellékek beszerzésével, takarítással, bepakolással, kipakolással, internet szervezésével. Bonyolult és fárasztó, de most már érdektelen.

Maríja jön takarítani. Úgy írom a nevét, ahogyan mondjuk. Ukrán nő, felnőtt gyerekei vannak, a fia katona volt ebben a legutóbbi ukrajnai háborúban, a lánya orvos, ami pénzt Maríja itt keres takarítással, küldi haza az orvos lányának, hogy az lakást tudjon venni Ukrajnában. Maríja mint a gép dolgozik, és közben folyamatosan beszél. Inkább elmegyek otthonról, most nincs erőm végighallgatni. Mire visszajövök, letakarítja az évek alatt a konyhaszekrényre kövesedett barna zsírréteget. Már bejön a szombat, mire befejezi. Nem tudok sem főzni, sem hajat mosni. Sebaj, estére meghívtak a szokott szefárd családhoz, szombat délre meghívatom magamat Yaelékhez.

Szombaton 10-kor ébredek, iszom egy kávét, és részben új utakon elmegyek Tel Avivba, a zsinagógába. Nincs nálam óra, érzésre negyed órával kevesebbet gyalogolok, mint eddig. Éppen vége az imának, amikor odaérek 11 után. Csak a gyerekek játszanak már a zsinagóga részben, elmondom a smone eszrét, aztán felmegyek a kidusra. Itt megreggelizem, smúzolok, örülök, hogy itt vagyok, és hogy ehetek, és beszélgethetek emberekkel. Egy kedves, fiatal, amerikai származású sráccal beszélgetek, kérdezem, hogy nem akar-e mégis Amerikában élni, de azt mondja, hogy nem, bár a legtöbb rokona ott él, mégis neki ez a hazája. A rabbi kicsi, tündér feleségével is beszélgetek, meséli, hogy amíg a rabbi Angliában volt, ő és a gyerekek a szüleinél voltak Jeruzsálemben, és a kislánya mondta, hogy ez téli vakáció volt. Mondja, hogy ugyan a szüleivel vannak súrlódások, mégis most pihentebb, mint előzőleg.

Visszaindulok a ragyogó napsütésben, 20-25 fok lehet, a kiduson feltöltöttem a műanyag palackomat vízzel, közben ezt iszogatom, és hihetetlenül boldog vagyok. Az elmúlt héten nem futottam, nem mozogtam, ez a kétszer egyórás séta jólesik a testemnek és a lelkemnek.

Yaelék nincsenek otthon. Ugyan van kulcsom, nem megyek be, szombat révén nem akarom nyomogatni a riasztót. Várok a lépcsőházban, a sötétben, közben hallom a lépcsőház tetején lévő ablakon, hogy kopog, majd zuhog az eső, majdnem elalszom. Egyszercsak rájövök, hogy ez a szombati ebédötlet több sebből vérzik. Ahogy megmozdulok a lépcsőházban, felkapcsolódik a villany, és ha megérkeznek, és Yael nekilát az ebédfőzésnek, ezzel zsidót dolgoztatok, hiába, hogy nem tart szombatot, begyújtja a gázt és főz, ez nem oké nekem. Inkább hazamegyek. Eszem jóllakásig lazacot, pitát, padlizsánkrémet, iszom pezsgőt, amit az ideköltözésemkor nyitottam ki, és teát, aztán bencsolok, és lefekszem aludni. Már egy órája kiment a szombat, amikor felébredek. Szédelgek, alig térek magamhoz, nekiállok pakolni. Ekkor jön Lea.

Írtam korábban, hogy az előző tulajdonossal volt még két beszélgetésem. A hátam közepére sem kívántam. Két apró ütközés lett belőle. Felhívtam, hogy mi legyen a heverővel. Éles hangon válaszolta, „ az ÉN heverőm? Marad.” Mondom: bszeder, rendben van. Ő, már lágyabb hangon: „szükséged van rá?” Én: „nincs”. Csönd. Szerintem rájön, hogy hülyeség volt olyan hirtelen reagálni, mondhatta volna, hogy az én költségemen vitessem vissza hozzá, de most már nehéz lenne ezt mondani.

Aztán, amikor elköltöztem, este a lakásban találkozunk, mindent megnéz, előzőleg feltakarítottam a költöztetők nyomait, úgyhogy semmit nem talál, amit kifogásolhatna. Viszont elfelejtette Yael húsz ezer sékeles csekkét elhozni. Megbeszéljük, hogy másnap elmegyek hozzá a fodrászatba. Nem örülök neki, másnap péntek, nálam még szinte minden dobozban vagy zsákban, de mindegy, elmegyek. Mondja, hogy nem találja. Én: „semmi baj, írjál egy húszezer sékeles csekket Yaelnak.” Ő: „ma pitom??” Ez valami olyasmit jelent, hogy mégis, mit gondolok. Én: „Addig nem adom oda a kulcsot, amíg nem kapom meg a csekket.” Keresgéli, én elég türelmetlen vagyok, nincs kedvem itt tölteni az időt, miközben annyi dolgom van. Végül megtalálja, mindketten fellélegzünk. Búcsúzásként mondja, hogy minden jót kíván, sok szerencsét, nagyszerű ember vagyok. Hozzáteszi, hogy ugye, ő is. Én is minden jót kívánok neki.

Elmegyek a régi lakásba, mert nem kaptam meg az újságot. Éppen ott vannak az új bérlők, fiatal pár, a nő kérdezi, hogy miért mentem el, és hogy szerintem a tulajdonosnő „bszeder”-e, rendben van-e. Mondom, hogy ha elég asszertív vagy, akkor igen. Az első kérdést elengedem a fülem mellett.

Ez az átköltözésem története.