A sapka

Megint hívtak Petach Tikvára előadni. Nem tudom, miről adjak elő, gondolom, hogy majd aznap kitalálom. Reggel az érzelmi intelligencia jut eszembe. Utánanézek az interneten, és végiggondolom, hogy mit mondjak. Elmondom nekik, hogy mik a jelei annak, ha valakinek magas az érzelmi intelligenciája, és mik a jelek, ha valakinek alacsony. Utána mondják, hogy nagyon inspiráló volt az előadás. 

Később jut eszembe, hogy a múlt szombati élmény hatott arra, hogy éppen ez jusson eszembe. Az, amikor a vendégségben egy amerikai új bevándorló, aki sikeres pénzügyi kommunikációs szakember volt az USÁ-ban értetlenkedett, hogy itt Izraelben nem fogadják a vállalatvezetők jól. Azt gondolom, és ezt mondtam is neki, hogy nem igazodik az itteni kultúrához, hanem az amerikait próbálja az itteniekre rányomni. Ez nem a távlati jövő kultúrája, ez a most túlélünk kultúrája. Ha ezt nem érti, nem lesz itt jövője. 

Amikor vége az előadásnak, a szervezőhöz, aki most tolószékbe van kényszerítve, mert elesett, és eltörtek a csontjai, bejön a gondozója. Románul beszélnek, a gondozó arckifejezése dühös, elégedetlen. A szervezőt kiszolgáltatottnak látom. Mondja, hogy nem tudja, hogy meg tud-e hívni megint. Nemcsak az ő egészségi állapota miatt, hanem mert folyamatosan fogynak. Ő a legfiatalabb, elmúlt 85 éves. 

A rabbi végre összekötött az angollal, aki Fritz Perlstől tanult, és annyira jó hatással volt rám. Vasárnap találkozunk. 

A régi rabbi felhívott. Egyeztettünk, hogy kivel mi van, felajánlottam, hogy amikor nem vagyok itt, és szüksége van ezen a környéken lakásra, jöjjön hozzám.  

Utazom a buszon. Felszáll egy anya a négyéves forma kislányával. A kislány hisztérikusan visít, egy szót mond, amit nem értek. Leülnek, de a visítás folytatódik. Azt hiszem, hogy valakitől elváltak, de nem látok senkit. Megkérdezem a mellettem ülő katonalányt, hogy mi a kislány baja. Mondja, hogy a sapka. Rózsaszín sapka van a kislány fején, elől valami fényes dísszel. Az anyja megigazítja, és mondja a kislánynak, hogy megigazította. Ettől ő megnyugszik. 

A szemben ülő idősebb férfi mondja neki, hogy milyen szép a sapkája, és hogy szeretné megkapni. A kislány leveszi a sapkát és odaadja. A férfi megköszöni, és mondja, hogy neki, mármint a kislánynak sokkal jobban áll, majd visszaadja. Az anya felteszi a gyerek fejére, és megigazítja. Aztán már nyugodtan beszélgetnek. 

Ez gyönyörű. Ezt a kicsinyességet és nagyvonalúságot talán csak gyerekek tudják egyszerre csinálni. 

Kísérletezéseim

Ha valaki mérnökformájú figurát akarna faragni belőlem, elég türelmesnek kell lennie. Az elmúlt héten kétszer bizonyosodott be, hogy hiányosságaim vannak a technikai csodák alkalmazásában. 

Kértem a Bezeqtől nagyobb internet sebességet (remélem ezt jól írom). Mindent megbeszéltünk, mondták, hogy másik router kell, 20 sékelért kihozzák. Pénteken megjön, akkor már nem babrálok vele, szombat este kicserélem. Semmi. Hívom őket, mondja, hogy mit nézzek, mit hova dugjak, de persze nem értem a kifejezéseket még angolul sem. Megtanítom őt arra, hogy hogyan mondja úgy, hogy megértsem. "Annak kell világítania, ahol egy felfelé mutató nyíl van?" Végül kiderül, hogy az egyik dugaszt rossz helyre dugtam, amikor a megfelelő helyre dugom, minden működik. Az egy másik téma, hogy tudok az interneten sebességmérő gyostesztet csinálni, Pistinek hála, és ugyanolyan sebességgel működik az internetem, úgyhogy holnap megint felhívom őket. 

Még korábban Szonjától kaptam egy kis szerkentyűt, hozzá egy ici-pici antennát, hogy ne kelljen a TV csatornákért fizetnem, de tudjak fogni néhány adót. Hol működött, hol nem, úgyhogy nemigen néztem TV-t, inkább az interneten néztem a Híradót a 2-es csatornán. 

Most kaptam ajándékba lapos TV-t. Kipróbáltam, hol működött, hol nem kihúztam az antennát, ugyanúgy. Ez gyanús. Ha antenna nélkül is ugyanúgy működik, mint antennával, akkor valami nem kóser. Némi keresgélés után rájöttem, hogy az antennát a TV egyik lukába dugtam, nem a szerkentyűébe. Amikor a megfelelő helyre dugom, kiváló adást kapok. Szóval tudásom nincs, de kísérletezem. 

Mondom Micikének, hogy a siduch nem jött össze. Már hívta őt az ember, és mondta, úgyhogy nem volt meglepve. Ahogy beszél erről, az a fantáziám, hogy szomorú volt az ember. Amikor mondtam, hogy örültem, hogy ennyire tisztán láttam, egy talmudi idézettel válaszolt, hogy "az az öröm napja Izraelnek, amikor elmúlnak a kétségek." Megállapítjuk, hogy jobb tudni valamit, még ha az rossz is, mint kétségek között lenni. 

Az izraeli ügyfelem kisimultabb, mint kezdetben. Meséli, hogy találkozott a csoporttársaival, mesélte nekik, hogy velem dolgozik, és hogy elégedett velem. Ő említi, hogy lehet, hogy mások is fognak majd keresni. Az üzlet beindult. 

Ami kiemelkedik. Vegyes

Nem tudom, mondtam-e már, hogy nem leszek haredi. Nem nekem való. Az még elmegy, hogy kényszeresen aprólékosan figyeljek a kásrutra, a szombatra, még az öltözködés túlnyomó része is oké. Egyetlen dolog, ami nem, az az, hogy olyan felsőt hordjak, amiben még a kulcs-csontom sem látszik. No way, hogy nyakig érő öltözékben legyek. Attól én megőrülök. Azt sem akarom elfogadni, hogy nadrágot sem hordhatok. Szóval, nem leszek haredi.

Ez volt a nagy felfedezése annak, hogy kikosaraztam a szegény haredit, aki már majdnem biztosra vette, hogy a felesége leszek. A lelkesültségem a gestaltos fickóval való találkozásomkor, és ugyanennek hiánya a vele való találkozáskor elég jelentős felismeréshez vezetett. Ha nem érted az összefüggést, nem baj, én sem.

Az izraeli ügyfelem mondja, hogy a múlt héten eszébe jutottam, és hiányoztam neki. Meglep és elérzékenyít a mondata. Az arca sokkal lágyabb, mint kezdetben. Aztán megint bekeményedik. Nem zavar, tudom, hogy az a dolgom, hogy itt legyek, legyek és ne tegyek.

Kezdek visszatérni a megszokott nyugalomhoz. Ledolgoztam sokszáz emailt, már kevés van, amit nyomaszt a befejezetlenségével. Az előző éjjel birtokba vettem a hálószobát is, nyolc órát aludtam az utcai zaj nélkül.

Új onkológushoz mentem. Az előző, amikor mondta, hogy nem tudja az előzményeket, ez annyira kiborított, hogy eljöttem anélkül, hogy megvizsgált volna. Most mondtam az ügyintézőnek, hogy máshoz akarok menni. Előítéleteim vannak az orosz orvosokkal, ezért amikor mondta, hogy dr. Tatjana, kértem másikat. A másik férfi, amikor ezt választottam, az ügyintéző ezen megdöbbent, de beírta.

Amikor az orvos megszólalt, már tudtam, hogy orosz nyelvterületről jött.

Moziban voltam

Ma szinte egész nap mo-i ügyeimet intéztem. Alig beszéltem valakivel, reggel elmentem futni, és az új szabadtéri edzőteremben edzeni, aztán postán feladtam a régi lakás rámhárult víz- és villanyszámláját. Aztán dolgoztam, dolgoztam, és közben kinéztem egy izraeli filmet.

Este fél 8-kor kezdődött. Az öregigazolványom csak este 6-ig érvényes, így a mozibérlettel fizettem. A film héber címe: Te nekem éjszaka. Az angol címe: Közel hozzá. Két testvérről szól, a fiatalabbik súlyosan értelmi fogyatékos. Nem tudom, hogy ép ember játssza-e, annyira hiteles. A nővére gondozza, közben dolgozik. Ilyenkor magára hagyja, ettől az egész ház megőrül, mert a fiatalabbik veri a fejét a padlóhoz, és sikoltozik. Aztán elviszi egy intézetbe, hogy ne legyen egyedül.

A film az ő szimbiózisukról szól. Amikor az idősebbik el akarja hozni az intézetből, a fiatalabbik nem akar eljönni. Ettől dühös lesz, féltékeny a gondozóra. Begyűjt egy szeretőt, aki az első sokk után nagyon jó, természetes kapcsolatot alakít ki a beteggel. Egyszercsak rájön, hogy a testvére nem menstruált, orvoshoz viszi, kiderül, hogy állapotos. Kirúgja a férfit, kiteszi az ajtó elé az összes cuccát, azt gondolván, hogy ő ejtette teherbe.

Az abortusz után az intézeti gondozó és az ápoltak eljönnek meglátogatni a beteget. Akkor érti meg a nővér, hogy a testvére és egy másik értelmi fogyatékos szerelmesek egymásba, miközben ő a saját kapcsolatát megszakította.

Nagyon-nagyon izraeli a film.

Az elmúlt napok történései

Hívtam a lakás tulajdonosát, mert a zuhanyozóban feljön a víz, és mert mozog a WC ülőke, amit próbáltam rögzíteni, de csak korlátozottan sikerült. Boldog-boldogtalannak beszámoltam a helyzetről, így eléggé belejöttem a héberül elmondásba. Mégis nehezen magyaráztam el neki, mi a baj. Mondja, visszahív. Nem hívott. Másnap megint. Harmadnap hív, jönnek. Mire a Bar Ilanról hazaérkeztem, ott találtam őket a ház előtti padon. Ő és a fiatal munkása. Arabnak nézem, megkérdezem, tényleg. A kapcsolatuk intimebbnek látszik, mint munkaadó-munkás. Inkább mint apa-fia.

Megjavítják az egyiket is, a másikat is, kérdem, hogy  a képeket is felteszik-e. Mondom, ha nem, majd szólok az ingatlanosnak, megígérte, hogy ha kell segít. A fiú megkérdi, hány képem van. Mondom, négy. Nekiállnak. A fiú fúr, a tulajdonos beteszi a csavart, és remegő kézzel, de gondosan felteszi a képeket, és kiegyenesíti őket. Megint mondja, amit már korábban is, hogy nekem, mivel olyan kedves vagyok, mindent. Kissé zavarba ejt a mondata, inkább úgy hallom, hogy kedvesnek kell lennem. De azt hiszem, hogy fontosabb, hogy egy évre előre aláírtam a csekkeket. 

Péntek este megint meghív a szefárd házaspár. Miközben várjuk a rokonságot, beszélgetünk. Amikor mondom, hogy nem költöznék a zöld vonal mögé, mert nem akarom gyűlölni az arabokat, a nő erre rákattan. Szerinte ott sem kell gyűlölni őket. Kérdi, hogy ha valaki onnan udvarolna nekem, és tetszene, akkor nem mennék oda? A kérdés provokatív, mondom, hogy nem tudom, nem vagyok ebben a helyzetben. Tovább faggatna, de a férje kéri, hogy álljon le. Ő valószínűleg megérti azt, amit mondok, vagy legalábbis azt, hogy ez olyan mélyről jön, és annyira nem magyarázható el formális logikával, hogy nem érdemes ezen vitatkozni. Szerencsére hamarosan megérkeznek a rokonok, enni kezdünk. Már amúgy is éhes vagyok, péntekenként alig eszem, mielőtt bejön a szombat. 

A rokonság hamar elhúz, mert együtt mennek, és a kisebbik lánynak randija van. Maradunk hárman. Az asszony nagy Chabad-fan, dícséri őket, ez a férjnek láthatóan nem tetszik. Mondja, hogy nekik a rebbe a messiás. Az asszony: nem messiás, hanem próféta. Én: hahó, a bölcsek szerint a próféták ideje lejárt. Ez a mondat már nem megy át, mert a férj annyira ingerült lesz, hogy abbahagyjuk a társalgást, bencsolunk, aztán én hazaindulok.

Éjjel felébredek rossz kedvűen. Megint elárasztva érzem magam, túl sok, ami rajtam van, nem bírom. Aztán mégis elalszom. Reggel 9 előtt ébredek, most már vidáman, reggeli nélkül megyek Tel Avivba, a zsinagógába. Szeretem ezt a helyet, az énekléseket, a hangulatot. 

A kidus gazdag, nem bírom abbahagyni az evést. Már mindenki jóllakott, gyedül állok az asztalnál, érzem, hogy valaki áll mögöttem, mivel senki más nincs ott, meglepően közel. Hátrafordulok, és mondom, hogy sabat salom, maslomcha. Ez az, ami gondolkodás nélkül jön. A férfi alacsony, talán kövérkés, vidám malacszemekkel. Angol, úgyhogy angolul folytatjuk. Kilenc hónapja alijázott, Jeruzsálemből Natanjára költözött. A rabbit kicsi kora óta ismeri. Leülünk, beszélgetünk. Kérdi, hogy mit csinálok. Elmondom, felkiált, hogy nem fogom elhinni, de véletlenül Fritz Perls tanítványa volt. 

A kevésbé bennfenteseknek, ez olyan, mintha a komenizmusban valaki azt mondja, hogy kezet rázott Leninnel. Izgatott lettem, ő meséli, hogy felajánlottak két tanulást, egyet egy ismeretlen helyen, és egyet Clevelandban. Ő az ismert Clevelandet választotta, itt tanított Perls. Már Clevelandben derült ki, hogy a másik hely San Francisco közelében lett volna. Kimondom, amit akkor gondolt: mi a faszt keresek én itt! Mondja, hogy harminc éve folyton beleszeret a Gestaltba, és folyton kiszeret belőle. 

Kérdezi  a kicsi, tündér rebecent, hogy ismer-e. Ő meglepve mondja, hogy persze, barátok vagyunk. Örülök a válasznak. Izgatott vagyok, jólesik a beszélgetés ezzel az emberrel. A rabbi mondja, hogy ismeri mindkettőnk elérhetőségét, megadja majd nekünk. 

Már volt eredménye a találkozásnak. Annyira éreztem, hogy ez a beszélgetés otthonos, hogy ennek fényében a siduch-hal összehozott "HaGever" találkozón világos volt, hogy nem ő az én emberem. 

Ma találkoztunk. Ildi meghívott Jeruzsálembe, ezért hívtam az embert, hogy találkozhatunk, úgyis az első két találkozást követően Jeruzsálemben akart találkozni, ahol dolgozik, és amelynek közelében lakik, a zöld vonal mögött. Meghívott egy haredi szálloda éttermébe. A pincérnő mondja, hogy fejenként minimum 50 sékelért kell fogyasztanunk. Morog, leülünk, akkor kérdezi, hogy azért maradjunk-e vagy menjünk. Ha már leülök egy asztalhoz, akkor már nekem ez nem elég ok, hogy felálljak. Mondom, maradjunk, majd megosztjuk a kiadást. 

Egyenesen a tárgyra tér, megkérdi, hogy milyen férjet akarok. Hebegek, habogok, nincs kész válaszom erre a kérdésre. Kérdezi, hogy olyat aki dolgozik is, vagy olyat, aki tanul. Csak a hazafelé úton értem meg a kérdését. A nagyon-nagyon haredieknél a férfi csak a szent iratokkal foglalkozik, a nő tartja el a családot. De ez a kérdésekor nem jut eszembe. Aztán elmondja, hogy ő olyan feleséget akar, aki otthon ellátja a háztartást, és amikor ő sok munka után hazatér, akkor beszélget vele. Mondom, ez nem én vagyok.Ő sokat mesél, elkezdi itt, folytatja ott, hosszan beszél. Kérdezi, hogy van-e nekem ehhez türelmem. Mondom, hol van, hol nincs. 

Aztán kérdi, hogy mit gondolok kettőnkről. A kérdés egyenes, a válaszom is az. Nem illünk össze. Igyekszem enyhíteni a választ azzal, hogy ő jó ember, szerintem én is az vagyok, de nem illünk össze. 

Fizetünk, kicsit több, mint a felét ő, a többit én. Majd elvisz a villamosig, elmagyarázza, hogy hogyan jutok a nőtalálkozó helyére. Így, hogy nem visz el odáig, késem negyed órát,  

Felszabadultságot érzek most.