Politika

Az izraeli választási rendszer nagyon különbözik a magyartól. Egyetlen egy cédulácskát kell betenni a borítékba, azért a pártét, amelyre leadom a szavazatomat. Aztán az elnök dönti el, hogy kit kér fel kormányzásra. Lehet, hogy nincs sok választása, de mind a tíz párttal leül tárgyalni, megkérdezi, hogy ki legyen a kormányfő, majd dönt. Rivlin, az elnök nemzeti kormányt akart, vagyis hogy minden párt benne legyen a kormányban. Erre valójában nem volt esély. Ő és Bibi nem bírják egymást. Még amikor felkérte Bibit, akkor is mondta, hogy aki attól tart, hogy a választópolgárok élnek a választói jogukkal, az azt kapja, hogy az utcán köveket dobálnak. 

Ez arra volt reakció, hogy a mi szeretett kormányfőnk a jobboldali szavazókat arra bíztatta, hogy menjenek szavazni, mert arab hordákat busszal fuvaroz a baloldal a szavazóhelyiségekbe. 

Most zajlik a verekedés a kormányzati helyekért. Bibi vissza akarja emelni 24 főre a miniszterek számát, amit Lapid az előző szakaszban lecsökkentett 18-ra. Azért akarja vissza emelni, hogy mindenkinek betömje a száját, aki miniszteri széket akar. A Likudban azt mondják, nem lehet mást tenni, és ez csak néhány millió sékel. Lapid szerint néhány százmillió. Mivel a baloldal ellenzékben lesz, most Kahlonban lehet bízni, hogy meghúzza a határokat. Kahlon a pénzügyi tárcát akarja, semmi mást, és amikor Bibi azt odaígérte Libermannak is, üzent neki, hogy nehogy azt higgye, hogy a zsebében van. 

Bibinek szüksége van Kahlonra, ő az egyetlen, aki enyhíti a tisztán jobboldali kormányt, és ezzel nemzetközileg elfogadhatóvá teszi. Bibinek a választási hajszában mondott mondata, hogy szó nem lehet két államról, kiverte a biztosítékot nyugaton. A palesztinok most mondhatják, és mondják is, hogy Izraelben nincs kivel tárgyalniuk, és ezért tovább folytatják a nemzetközi fórumokon az elfogadtatásukat. 

Bibi most magyarázkodik, de ezt a mondatát veszik komolyan, és a németek is, a franciák is támogatásukat fejezték ki a palesztinok nemzetközi fellépése mellett. Amerika is kevésbé elkötelezett Izrael mellett, eddig mindig vétózta az Izrael-ellenes határozatokat, ez most bizonytalanná vált.

Izgalmas időket élünk. Lehullanak a maszkok pár percre.

A-ék visszamennek Mo-ra. Amikor beszéltünk, örültem, hogy nyugodtnak hallottam a hangját, mint aki meghozta a döntését, és ettől ez a jó döntés. Amikor letettem a telefont, rámtört a fáradtság és a szomorúság. Mintha fogyna a levegő körülöttem. Ritkán találkoztunk, de jó volt tudni, hogy a közelben vannak. Másnap reggel mégis derűsen ébredek. A fene tudja, mi ez. 

Ez jó buli volt!

Még soha nem készültem Pészáchra ennyire. Ahogy visszajöttem, harmadnap takarítani kezdtem. Polcról polcra, szekrényről szekrényre. Mindig csak egy egységet, hogy ne legyen túl sok egy napra. 

Hívtam Mariját is. Ma jött, és mint a gép, két óra alatt lemosta az összes ablakot, összes árnyékolót, amit itt trisznek hívnak, a gáznak azt a részét, amihez nem fértem hozzá, és állt a sokéves zsír, a szekrények tetejét, és fel is mosott. A finom munkát nem bízom rá, azt én csinálom így, napról-napra. Az utolsó napokon, amikor kóserolom és kicserélem az edényeket, fogom a konyhaszekrényeket kimosni. Amikor ideköltöztem január elején, kimostam, de most pészáchra megint. 

Vettem új fakanalakat, új vágódeszkákat, a régieket kidobom. Fogok venni új platát is, a mostani púpos, múlt szombaton lecsúszott róla az edény, eltört az üvegfedő, és szétszóródott a kuszkusz. 

Ma elmentem smurat macesz készítést tanulni. Ez kézi gyártású macesz, nagyon szigorú előírások szerint készítve. Némi oktatás és körömkefés kézmosás után beálltam én is. Műanyag köténnyel, műanyag kesztyűvel, mert a körmöm nem elég rövid, papírsapkával felszerelkezve. A kimért liszt, ahogy a tálba kerül, az ember elkiáltja magát, hogy vizet, egy gyerek a fal mögül vizet hoz, mindkettő pontosan kimérve. Az ember mint egy gép a két kezével addig hadonászik, míg apró tésztacsomókká ne máll össze a liszt és a víz. Ezeket egybenyomja, és adja az ütlegelőknek. A kézi gyúrás helyett fémasztalon, egyik végükön rögzített fémrudakkal ütik a tésztát, ami kemény, ezért erőt kíván, amit az egész testükkel tesznek bele, így ugrálnak közben. Amikor már eléggé egybeütlegelték a tésztát, kigyóként átadják a nagy fémasztalhoz, ahol egyvalaki fémlappal szeleteket vág belőle, és azokat odadobálja az asztal körül állóknak. Ők sodróvassal kinyújtják, sodor, forgat, sodor, forgat menetrendben. Amikor már elég vékony, egy másik, papírborítású asztalhoz viszik, ott, lukakat boronálnak bele. Egy rúdra téve, két-három centis távolságra egymástól teszik be a sütőbe. Mindennek 18 percen belül kell lezajlania onnan kezdve, hogy víz éri a lisztet. A 18 percnél "idősebb" tészta nem kóser, kidobják. 

Minden 18 perces menet után lemossák és leszárogatják a fémeszközöket, asztalokat, kicserélik a papírt. Ha egy fémeszköz leesik, csak mosás után lehet használni. 

Az egész kb. így néz ki: https://www.youtube.com/watch?v=EVyKIq666Uw

Szóval jó buli volt. Kaptam a munkámért három darabot, dobozban, Ebből nem ehetnék széder estéig. Persze, gondolom, ha véletlenül egy kis darab letörne, akkor azt biztosan véletlenül bekaphatnám. Csak azt nem tudom, hogy hogyan érjem el, hogy véletlenül letörjön belőle.

ügyintézés

A múlt héten intéztem egy dolgot az itteni társadalombiztosításnál, ma mentem a másik dolgot intézni. A múltkor az ügyintéző mondta, hogy az állampolgári minimum nyugdíj mellé kérhetek még pénzt. Egy életem, egy halálom, ezt megpróbálom. 

Vannak, akiket azért foglalkoztatnak, hogy az ilyen analfabétáknak mint én, kitöltsék a formanyomtatványt. Beállok a sorba két ajtónál, egy oroszul beszélő házaspár elém nyomul. Kijön az ügyintéző, oroszul beszél velük, mondom, előbb voltam itt. Mikor kiderül, hogy nem beszélek oroszul, őket előre veszi, de megnyugtat, hogy a másik ajtó mögött dolgozó férfi mindjárt végez. 

Valamiért belenyugszom, és várok. Talán azért, mert mostanában olvastam, hgoy ha várunk a sorunkra, akkor csak engedjük át magunkat a környezetnek, és csak figyeljük a zajokat, és ne akarjunk csinálni semmit. 

A férfinál lévő ügyfelek tényleg hamar végeznek, bemegyek. Idősebb úr, a jobb kezén jegygyűrű. Töltögeti a formanyomtatványt, közben kiderül, hogy Mo-ról alijázott 47-ben. Kérdezi, hogy budai vagyok vagy pesti. Mikor kiderül, hogy pesti, büszkén mondja, hogy ő budai. Nagyon jó hangulatú a beszélgetésünk, hol héberül, hol magyarul zajlik. Micsoda szerencse, hogy az oroszok kiszorítottak! Beadom a papírokat, két hét múlva kiderül, hogy kapok-e többlet pénzt. Ez valahogy nem nyugtalanít.

Ügyfelemmel dolgozom, energikusan beszél, mégis azt veszem észre, hogy nehéz a fejem, a szemhéjamat alig bírom nyitva tartani, és küzdök az álmossággal. Nem értem, vele nem szoktam ilyet érezni, és eleget aludtam, semmi okom a kimerültségre. Hirtelen ötlettől vezérelve kérdem, hogy fáradt-e. Mondja, hogy nagyon, nehéz a feje, a szemhéját alig tudja nyitvatartani, és az ásítozását visszafojtani. Hát, ez az! Most, hogy erről beszélni tudunk, már nem olyan nehéz ébren maradni. Amikor elmegy, elmúlik az álmosságom, energikusan dolgozom tovább. 

Olvasok a Haarecben egy cikket, hogy Bibi az első az elmúlt hatvan évben, aki kimondta az igazságot, hogy az izraeliek nem akarnak palesztin államot. Nem tudom, hogy ennek felismerése okozta-e, de az első csalódottságom után valami optimizmus fogott el. Tiszták a határok, tudjuk, ki hol áll, nem lesz olyan kormány, amiben benne van Liberman, akit korlátoltnak és rasszistának tartok, és Livni, akit tisztelek. Lesz egy tisztán jobboldali, arabellenes kormányunk, és felteszem ugyanilyen tiszta és remélem, erős ellenzékünk. Elválik a búza az ocsútól. 

Mióta Juditnál olvastam, hogy jobb lenne egy állam, azóta nem hagy nyugodni ez a kérdés, és hajlok arra, hogy nekem is ez legyen a rokonszenves. Még érlelem.

... és az élet megy tovább ...

Az egyetemi órám előtt még el akarok menni pisilni, aztán a büfébe, hosszú kávét venni, amit itt amerikánónak neveznek, meg krumplis izét, aminek soha nem emlékszem a nevére, talán burekasz. Már haladok a WC felé, amikor megszólal a telefonom. A Haarectől hívnak, kedves női hang, érdeklődik, hogy miért mondtam le a megrendelést. Mondom neki, hogy nem tudok elég jól héberül, nem értem, de érteni akarom, ezért angolra váltottam. Nagyon megértő, és javasolja, hogy legalább a pénteki számot rendeljem meg. A pénteki szám van vagy két kiló, a politikán kívül művészet, elemzés, hétvégi mindenféle, ha mást sem csinálnék, mint ezt olvasnám, akkor is elmenne a hétvége. 

Annyira meggyőző, hogy mondom, jó, aztán rájövök, hogy már most sem bírom megcsinálni mindazt, amit szeretnék, mondom, hogy nem, aztán megint ő a meggyőző stílusával, mondom, hogy jó. 

A kávéra és a burekaszra már nem maradt idő. 

Az órán kiscsoportos gyakorlás. Kérdezem, van-e kérdésük, van. Elkezdek héberül magyarázni, aztán áttérek angolra. Aztán gyakorlunk. A coach sokat beszél. leállítom, megkérdem, mit érez, mit gondol. Viszonylag egyszerűen elmondja, aztán elkezdi magyarázni. Azt javaslom, hogy mondja ezt el az ügyfelének, de ne magyarázza el. Nem sikerül. De legalább már nemcsak a tartalomra figyel, hanem arra is, hogy benne mi zajlik. 

Aztán én dolgozom ugyanazzal az ügyfélle. Három dologgal megy el. Figyelni fog arra, hogy a testtartása milyen lelkiállapotnak felel meg, rájött, hogy ami témát fontosnak gondolt, abban már valójában van elképzelése, hogy hogyan zajlik, a harmadikra már nem emlékszem. 

Óra után hárman a tanerők összeülünk, és megbeszéljük, hogy mi volt. Majd szóbakerülnek a választások. A prof azt mondja, boldog, hogy Bibi győzött, és olyan indulattal beszél Obamáról, Abu Mazenről, Livniről, hogy megkérdezem, miért is boldog. Azt válaszolja, hogy mert Bibi legalább tudja mindazt, amit ő most elmondott. Kérdezem, hogy 'és akkor mi van, ha tudja'. Ezzel válunk el. 

 Reggelenként rosszkedvűen ébredek. Valami túl sok, eláraszt. Ha futok, kevésbé, ha egész nap nem szólok senkihez, inkább, ha valakivel dolgozom. elmúlik. Gondolkodom, hogy mi lehet, ami túl sok. Amit csinálok, az nem. Aztán rájövök, hogy a szorongás. Valaki egyszer mondta, hogy nem az fáraszt, amit csináltál, hanem ami még előtted van. Pályázatot kell írnom, behívtak egy multihoz két másik ismert emberrel, hogy tanítsunk coacholni. Munkás az együttműködés kitalálása, határidős a dolog, ezért nehéz.

Eldöntöm, hogy lelassítok. Van két elintézni valóm a társadalombiztosítással, úgy döntök, hogy egyszerre csak az egyiket csinálom, és mindenre dupla időt hagyok, hogy ne legyen sürgetettség bennem. Ez segít. Délutánra jobban érzem magam. 

Zoli a fészbukon posztolta Bibi győzelmére, hogy 'sok sikert'. Beírtam, hogy eztán még arrogánsabb lesz. Két jóember rám akadt, kiderítették, hogy félművelt vagyok, nem látom a valóságot, butácska megjegyzéseim vannak, nem ismerem a Tórát sem, a kóserről sem tudom, hogy micsoda, egyébként sem vagyok méltó vitapartner. Az ítéletek töménysége üt. Gondolkodom, hogy ne is reagáljak, ez nem az én szintem, vagy írjak valami durvát. Írtam.

Amikor jövök-megyek mint zsidóban a fájás, és közben dolgozom. Ez most hosszú lesz.

Tel Avivban felszállok a megszokott állomáson a megszokott vágányra a megszokott időben érkező vonatra. A harmadik megálló szokott a reptér lenni. Csakhogy nem a repteret mondja be, hanem Ludot. Pánik. Az emeletes vonaton felrohanok a felsőre, két fiatal lánytól kérdezem, hogy mi van most. Az egyik éppen telefonál, de mondja a telefonba, hogy mindjárt folytatják, felémfordul, és megpróbál megnyugtatni, hogy Lud már csak öt perc, aztán visszamehetek Tel Avivba, és újrakezdhetem az utamat a reptérre. Nem teljesen, de kissé nyugadtabbá válok, Ludon leszállok, persze nem tudok az elektromos kapun kimenni, mert nem oda szól a jegyem, a vasutas lány segít, miközben egy ideges fiatal férfinak válaszolgat kizökkenthetetlen nyugalommal. Kiderül, hogy a férfi is, meg még egy másik is úgy járt, mint én. Oké, fogjunk taxit, hárman fizetjük, az nem lehet olyan sok. Kilépünk az állomásról, láthatóan majdnem a világ végén vagyunk, van néhány busz, de taxi sehol. Az idegesebbik férfi, akiről kiderül, hogy a reptéren dolgozik a biztonságiak vezetőjeként, hív taxit. Nyolc perc múlva jön, mondják. És tényleg.

Amszterdamból a brüsszeli reptérre akarok menni. Online megveszem a jegyet, bonyolult, kreatív eljárással kinyomtatom, semmiféle info nincs rajta mikor indul a vonat. A honlapról kinézem a 9.52-es közvetlen járatot. Ez Brüsszelbe megy, hogy onnan hogyan jutok a reptérre, azt nem tudom megnézni. Pályaudvar, két embertől kétféle infót kapok, azt viszont egységesen állítják, hogy a 9.52-est nem indítják el, nincs elég vonat. He?!? Hahó, Európában vagyunk, nem Ázsiában! Még szerencse, hogy a repülőm csak este indul. Előbb-utóbb csak eljutok oda.

Elindítottuk a következő coach-képzést. Az egyik résztvevő a második este hihetetlenül lesújtó véleménnyel van. Valaki kéri, hogy fejtse ki, de leállítom, most nem, majd holnap. Nem magyarázom el, miért nem, de túl fáradt vagyok ahhoz, hogy kezelni tudjam, ha több irritálót hallok. Másnap reggel jön, majd elmegy, dolga van, ezt tudtuk előre, ebéd után jön vissza.

A délelőtt során a felmerült igények mentén haladunk. Elméleti, történeti háttér, az elméleti háttér gyakorlati megnyilvánulása, 15 perces akvárium valakivel, aki kilépett a munkahelyéről rettentő sok sérelemmel, sérüléssel, fájdalommal. Még szépítgeti, még próbálkozik a pozitív gondolkodással, az indulatát még visszafelé fordítja. Sem a pozitív gondolkodással, sem az önmarcangolással nem töltünk időt, nem engedem a rövid időnket elfecsérelni. Elég hamar kiderül, hogy az érzéketlen és hímsoviniszta  főnökére dühös. Segítek neki káromkodni erősen és hangosan. Valami történik, később mondja, hogy megkönnyebbülést érez. A munka nagyja még hátravan, de egy részével egyedül is fog boldogulni.

A csoportban van, aki precízen figyeli, hogy a tanultakból mit alkalmaztam, van, aki észrevesz olyan dolgot, amiről csak később tanulunk, van aki nemigen jut szóhoz, és van, akit megdöbbent, amit látott. Ezzel még dolgoznunk kell. Nem tudom beszabályozni, hogy mennyire legyen gyenge vagy erős a beavatkozás hatása, csak utólag tudom kezelni, többé-kevésbé.

Emberünk ebéd után becsatlakozik, megy tovább érdekesen, de közel nem izgalmasan a délután, aztán a zárókörben azt mondja, hogy nem tudja mi történt, pláne hogy itt sem volt, de ez zseniális. Nem kérdeztem meg, azóta is találgatok, hogy vajon mit élhetett át.

Hidegrázást kapok a ’hogyan érjük el a boldogságot’ kamuzástól. Hogyan lehetnék boldog, amikor olyan világban élek, ahol emberek szenvednek közel s távol egyaránt? Igaza van a távol-keletieknek, úgy hogy kiüresítem magam, megszakítom a kapcsolatot magammal is, a világgal is. Csakhogy az én életem értelme nem az, hogy bár erre a világra születtem, de meg is szakítsam a kapcsolatot vele még az életem során. Ha jól sejtem, a halál pont erre szolgál. Nem akarom elérni a halál megnyugtató állapotát még az életem során.

Ha valaki karizmatikus, és csak egy hajszálnyit is hiányos az a képessége, hogy rálásson a hatására, akkor manipulátorrá lesz. Ő is, közönsége többsége  is imádni fogja a helyzetet, csak néhányan  próbálja meg figyelmeztetni, de azokat maga a közeg rekeszti ki mint kerékkötőket a fejlődés útjában. Ha ez a kerékkötő is karizmatikus, kétfelé szakadhat a rendszer.

Olvasom a ’Yes we care’ c. könyvet, Gestaltosok írták, a társadalmi környezetről, annak hatásáról, a környezettel való munkáikról. Közben az jutott eszembe, hogy nem egy objektív összehasonlítást kellene írni a zsidóságról és Gestaltról, amiről még évekkel ezelőtt Gáborral beszélgettünk, hanem egy teljesen szubjektívet. Bennem, nálam a zsidóság és a Gestalt. Amint le akartam írni az első összehasonlító mondatot, máris rájöttem, hogy nem igaz, amit gondolok. Attól tartok, ez lesz a mindig akartam, de soha meg nem valósítottam alkotás. Egy azért megvan: tikun olám, a világ jobbítása mint feladat – a zsidóknál is, a Gestaltban is.

a választás napján

Elrontottam a saját játékomat. A Haarec héber változatáról átváltottam az angol változatra, amiről kiderült, hogy New York Times/Haarec újság. Eddig belenéztem a héber változatba, megértettem, hogy miről írnak, és nem értettem, hogy mit. Most értem, és ez enyhén szólva lehangoló. A hatóságok minden arabellenes lépéséről beszámolnak. A stílus a Magyar Narancsé, a kritikusság is. 

Eddig élhettem abban a hitben, hogy a két ország egyikében sem süllyedek el a szarban, nem kell szembenéznem azzal, ami valójában történik. Ezt már nem tehetem meg. Az izraeli politika köszönő viszonyban nincs a zsidó normákkal. Eddig is sejtettem, de most, ha az újság kritikus ítéleteivel nem is törődöm, de a tényeket elfogadom, nem tehetem meg, hogy nem nézek ezzel szembe. Kiváncsi vagyok, hova rakódik ez le bennem.

Más: Magyarországon egy multihoz behívtak coachként. A leendő ügyfél három coach-csal találkozott, mondtam neki, hogy nem vagyok állandóan elérhető. Mégis engem választott. A főnök is akart velem találkozni. Mondtam a HR vezetőnek, hogy csak a leendő ügyféllel együtt. Ő azt válaszolta, hogy a főnök a leendő ügyfelem. Mondtam, hogy szó nem lehet erről, ő a megrendelő, de akivel dolgozom, az az ügyfél. Nincs az az isten, hogy egy főnököt tekintsek ügyfélnek. A díjra is rákérdezett, de mondtam, hogy ennyi, pont. Nehéz volt összehozni a hármas találkozót, végül sikerült. A főnök azzal kezdte, hogy komfortosnak akarja érezni magát. Ezt értem, elfogadom. A beszélgetés végén azt mondja, hogy komfortosnak érzi magát. Folytathatjuk. 

Vissza az izraeli politikához: túl szorosak az eredmények. Állítólag már csak Khalonban lehet bízni. Ha Bibihez csatlakozik, megint az arrogancia győz. Ha nem, akkor talán van esély a változásra.