Dzsukim

Közelharcot folytatok a dzsukokkal, magyarul csótányokkal. Az előző lakó rámhagyott csomó megkövesedett zsíros koszfoltot, csótányokat és egy csótányírtót, amit nem szívesen használok, mert erős méregnek vélek. 

A csótányok itt barnák, becslésem szerint négycentisek, és repülni is tudnak. Természetüket tekintve nem kedvelik a társaságot, de lehet, hogy csak az én társaságomat nem kedvelik. Ezt onnan gondolom, hogy amikor megjelenek, mozdulatlanná dermednek. Mondjuk, megértem őket, mert amint meglátom a legújabb behatolót, dühödt harci kiáltás kíséretében gyilkos szándékkal megtámadom. 

Szonjától kaptam egy hatalmas húsvágó kést, nehéz fanyéllel, ez az egyik fegyverem. Megfogom a kés élét, miközben tartok tőle, hogy elvágom a kezem, de ennek semmi esélye, mert elég életlen, és a nehéz fanyéllel ütlegelem a hívatlan vendéget. 

A minap nagyon trükkösen vizet eresztettem a mosogató dézsába, ahol éppen engem meglátva álldogált dermedten az áldozatom, és aztán leöntöttem a WC-be, több menetben vizet eresztve utána, mivelhogy nem voltam biztos, hogy nem tud víz alatt úszni. 

A reformboltban, ahol bio sárgarépát szoktam venni, láttam két bio-csótány-írtót. Nyilván a csótány is bio, de az őket írtó folyadékok is. Az egyik 54, a másik 100 sékel. Megvettem az olcsóbbikat, ez Holt-tengeri vízből, és még vagy húsz másik összetevőből áll, köztük citrom és menta. Nagyon elégedett voltam a vásárlással, közben elhatároztam ,hogy ha ez nem működik, akkor megveszem a drágábbikat is. Nagyon elszánt vagyok.

Megyek a fürdőszobába, hát látom, hogy egy felnőtt csótány öregesen ballag befelé az ablakon. A második emeleten lakom. Ahogy felkapcsolom a villanyt, ugyanolyan megfontoltan megfordul, és gyalogol kifelé. Nem bíztam a véletlenre, rohantam az újonnan megszerzett bioírtóért, és kispricceltem, majd bespricceltem az összes ablakszélt. 

Lehet, hogy nem annyira izgalmas a csótányok természetrajzáról olvasni, mint az izraeli politikai eseményekről, de ahogyan a Gestaltban mondják: a zavaró tényezőknek elsőbbségük van, hát nálam ezek a csótányok. Nem is beszélve arról, hogy inkább van olyan érzetem, hogy ezügyben tudok valamit tenni, mint az izraeli politikai helyzet tekintetében. 

Nepál

A hírek többsége a nepáli katasztrófával kapcsolatos. Háttérbe szorul az, hogy kilenc nap múlva fel kell állnia a kormánynak. Most mindenhonnan ez jön. A hírekből, a belga gestaltosoktól, akik közül hárman rendszeresen járnak Kathmanduba tanítani, pont a földrengés előtt mentek haza, és kezdték írni a beszámolójukat. Aztán a földrengésről hallva keresték a kapcsolatot a tanítványaikkal, majdnem mindenkivel sikerült, néhányukkal még nem. 

Izraelben sok nepáli dolgozik. Főleg gondozók öregek, mozgássérültek mellett. Asszonyok, odahagyva a férjüket, gyerekeiket, pénzt keresnek itt gondozással, és küldik haza a pénzt. Most aggódnak, hogy mi van velük, nem mindenkinek sikerül telefonálni, 

Az újságban az egyik asszony azt nyilatkozta, hogy kilenc éve dolgozik itt, az itt keresett pénzből házat építettek Kathmanduban, biztosítás nincs rajta, ha összedőlt, minden odaveszett. Nem tudnak enni, aludni, hallva, hogy  Nepálban nincs áram, víz, élelmiszer, az utcán alszanak, mert félnek a házakba bemenni.

A hadsereg küld mentőalakulatokat és mobil kórházat felszereléssel, orvosokkal. Kétszázötven izraeliről nem tudnak semmit. 

Az izraeli pároknak, mióta Indiában és Thaiföldön betiltották a béranyaságot, nepáli asszonyok hordják ki a gyerekeiket. Egy meleg pár éppen ott volt, mert jött a szülés ideje. A baba megszületett, sok segítséggel el tudták hozni. Ez a második gyerekük, a nagyobbik egy kétéves-forma kislány, ő is velük utazott. 

A belügyminiszter kiadta, hogy gyorsított eljárással a terhességük második felében lévő béranyák Izraelbe jöhessenek, itt kihordani és megszülni a gyereket. 

Nemrég olvastam egy arab-izraeli szervezetről, akik békét akarnak, ilyen programokra gyűjtenek pénzt. Most szerintem le fog lassulni a pénzgyűjtésük, a nepáliak segítése került előtérbe. Mindenhol erre gyűjtenek. Egy szervezet tiszta vízre és mobil WC-kre specializálta magát, hogy megelőzzék a járványokat. Ez a honlapjuk: http://www.oxfam.org.uk/what-we-do/emergency-response/nepal-earthquake

Amikor természeti katasztrófa van, az felülírja a politikai ellentéteket. 

Kón és Grün

Ma két és fél órán keresztül segített valaki, és nem jutottunk a végére. 

Még nem adtam fel, hogy a Cellcom ellen panaszt tegyek. A fogyasztóvédelem honlapján akartam a panaszt beadni, de panaszt nem lehet angolul beadni, csak héberül, és nem boldogultam a kitöltésekkel. Avivit segít. Ő a telefon egyik végén, én a másikon. 

Együtt töltjük, és amikor már nem tud követni, küldöm neki a képernyő képét, onnan leolvassa, ami írva van, és mondja, hogy mit csináljak. Két és fél óra után, amikor már majdnem vége, éjjel fél 11-kor eljutunk egy kérdőívhez, és megállapodunk, hogy két nap múlva folytatjuk. 

Eddig mindig azt mondtam, hogy szeretem az izraeli kultúrát, na most ennek vége. Nem elég, hogy a Cellcomnál azt mondják, én értettem félre, amit mondtak, még a fogyasztóvédelemnél is meg kell adnom a családi állapotomat, jövedelmemet, különben nem tudom folytatni a kitöltést, de ráadásul még így sem tudok a végére jutni. Mondják, hogy nagy a bürokrácia, eddig ez nem tűnt fel, de most értem. 

Ha ez sem működik, van még egy lehetőség, vagy kipróbálom, vagy hagyom az egészet. Majd akkor eldöntöm. 

Olvasom a Haarecet angolul, és nem bírom befogadni azt a sok igazságtalanságot, ami jön belőle. Izraelben is, máshol is. Eszembe jut a vicc, amikor Kón kérdi Grüntől, hogy miért antiszemita lapokat olvas. Grün mondja, hogy a zsidó újságokból csak a szenvedést látja, az antiszemita lapokból meg azt, hogy a zsidók a világ urai. Hát, nem jobb ezt olvasni?

Omerszámlálás

Pészach a fizikai megtisztulás időszaka. Eltakarítunk minden erjedőt, és hét napig nem esszük ezeket. Aztán omerszámlálás, a lelki megtisztulás időszaka. "Csak" esténként számláljuk a napokat. Az előzővel egyre jobban boldogulok, az utóbbival nem. Talán az, hogy csak számlálni kell, nincs program, terv, hogy mikor mit csinálok, ez nem megy. Mindig elfelejtem. Nem tudok eljutni az ötvenedik napra a felemelkedéshez. Maradok a földön. 

Akkor vannak a legkülönlegesebb terápiás üléseim, amikor holtfáradt vagyok. Ügyfelem ostorozza magát, hogy kisurran a tényleges problémái elől, helyettük könnyen kielégíthető igényeivel foglalkozik. Nem látom ezt olyan elitélendőnek, mint ő, mondom is neki, de nem hat rá. Olyanok vagyunk, mint akik két külön jégtáblán állnak, a hangok átjutnak a másikhoz, de közben eloszlanak. 

Egyszercsak azt veszem észre, hogy a fogam fáj, alig fáj, mégis befelé figyelek, ő csak a környezetem. A fogam apró, finom fájdalma van előtérben, ő a háttérben. Elmondom neki ezt az élményemet. Lassabban beszélek most, a hangom mélyül, mint aki inkább befelé figyel. Mély, sűrű csend lesz. Valami zajlik. Aztán mondja, hogy ettől a mondatomtól adott engedélyt magának, hogy ne ítélje meg magát. Nem sokkal ez után befejezzük az ülést, elmegy, és nem tudom, mi fog történni. 

A coaching iskolában az egyik résztvevő a második modulra egészen megváltozva érkezett. Elengedte a "mutassátok meg, hogy érdemes volt nekem idejönni" hozzáállást, helyette többet figyel befelé, hogy milyen is ő, és milyen hatással van másokra. Nem tudom, mi történt, de valami csoda-szerű történt. 

Foglalkoztat, hogy mi fáraszt ki. Mo-on alig foglalkozom Izraellel, de Izraelben a figyelmem és munkám nagy része Mo. Ha a jobb oldalam Izrael, a bal oldalam Mo, akkor ez úgy néz ki, hogy a bal kezemmel kissé jobbra nyúlok, a jobbomat erősen bal felé húzom. Összeszorul a tüdőm, nem kapok elég oxigént. 

Vigyáztam Rékára. Talált a földön egy bogyót, kérdezi, mi ez. Mondom, a fáról hullott le. Megpróbálja visszaragasztani a fára. Megjelenik egy idegen, felém fordul, mondja, hogy "anya". Mondom, hogy anya dolgozik, most én vigyázok rá, és gyöngéden körülfogom, hogy biztonságban érezze magát, de ne korlátozza a mozgásban. Elfordítja a fejét az idegentől, de néha kiles, hogy ott van-e még. Aztán a kedvenc kutyusa leesik a babakocsiról a földre. Felveszi, megrázogatja, majd ledobja. Felveszi, megrázogatja, majd ledobja. Ötször ismétli, aztán magához szorítja, mondja, hogy szegény. Gyakorolja a tikun olám-ot, a világ jobbítását. 

Peszachi történetek

Még soha nem takarítottam olyan gondosan Peszach előtt, mint most. Szinte kényszeresen kergettem az összes megkövesedett zsírfoltot, amit elődöm itt hagyott. Csütörtökön hat órát dolgoztam csak a konyhán, abból hármat a tűzhelyen, a sütőn, mert bár Peszachkor biztosan nem fogom a sütőt használni, de mégis azt akartam, hogy elég tiszta legyen. Egy tepsit vagy húsz percig vakargattam, aztán úgy döntöttem, hogy kidobom. Tizenegykor fejeztem be a takarítást. Elégedett vagyok az eredménnyel. 

Széder estére hivatalos vagyok a szefárd családhoz. A házigazda szól, hogy ebédeljek rendesen, mert a rokonok biztosan késni fognak. A lánya is felhív, hogy biztosan sok kaja lesz, de egyek, mert a rokonok késnek, és nem érdekli őket, hogy mi éhesek vagyunk. 

Valóban, a megbeszélt időhöz képest egy órával később jönnek az első rokonok, másfél órával a többiek. Mindenki rokon, én vagyok az egyetlen nem rokon. Két asztal van összetolva, én a háziasszony mellett ülök, mi vagyunk a felső falu, a másik asztal az alsó falu. A Hagada felolvasása úgy zajlik, hogy bekezdésenként más olvassa, az első három körnél még bevállalom az olvasást, bár nagyon nehezen megy. Az némileg megnyugtat, hogy az arámi szöveggel mások is nehezen boldogulnak. Mondjuk, én a héberrel is nehezen boldogulnék. Megragad az a mondat, hogy nemcsak őseink szabadultak meg Egyiptomból, mi mindnyájan most megéljük a megszabadulást. Most, én, itt. Mi az én megszabadulásom?

Miközben a  felső falubeliek olvasnak, az alsó falubeliek smúzolnak. A háziasszony többször rájuk szól, de ez nem korlátozza őket semmiben. 

Most ez viszonylag kevéssé zavar. Mindig is azt gondoltam, hogy Izraelben azért érzik otthon magukat a látogatók, mert olyan, mint egy óvoda. Most találkoztam az óvodásokkal. Kedves emberek, mindig megkérdezik, hogy vagy, de úgy viselkednek, mint az ovisok kiscsoportban, azt csinálják, ami jólesik, nem engedik korlátozni magukat. 

Mivel a szefárdok esznek kitniotot, figyelnem kell, hogy mit eszem. Az édességből egyáltalán nem eszem, minden dobozra az van írva, hogy kóser Peszachra, kizárólag kitniot evőknek. Így is degeszre eszem magam. 

Éjjel fél kettőkor én vagyok az első, aki feláll és hazaindul. 

Mire szombaton a tel avivi zsinagógába érek, éppen véget ér a Tóra olvasás. Viszem a Julitól kapott peszachi machzort, abban sokkal könnyebb eligazodni, mint egy normál imakönyvben. Egy kedves régi ismerős a zsinagógában elkéri a könyvet, hogy megkeresse nekem, hol tartanak. Kétszer mondom neki, hogy ez peszachi, de nem hallja. Keresgél, nem találja, azt javasolja, hogy kérdezzem meg Daliát. Dalia Alzheimeres, a nevemre egyáltalán nem emlékszik, de a Tórát és a Talmudot fejből tudja. Mondom, nem kérdezem, mondja, de, kérdezzem, a második ilyen körnél mutatom neki a címoldalol a 'Peszach' feliratot. A kézmozdulata 'ja, az más!' mondatot fejezi ki. 

Kicsit később egy másik nő is segíteni akar. Most már felkészültebb vagyok a mindenáron segítőkkel szemben, rögtön mutatom a címoldali 'Peszach' feliratot. A kézmozdulata a 'hacsak úgy nem' mondatot fejezi ki. Szerencsére többen nem akarnak segíteni, így nyugodtan elmerülhetek a könyvben, éppen ott, ahol tartunk. 

Jolán ugyanebbe a zsinagógába jár. Negyvenes évei végén vagy ötvenes évei elején lehet, fehér bőrű, fekete hajú nő, huszonöt évvel ezelőtt alijázott, filmes. Van egy kétéves kislánya, nem tudom eldönteni, hogy örökbe fogadta-e vagy maga szülte, valahogy hasonlít rá a kislány, bár szőke, és soha nem láttam őt állapotosan. 

Jolán meghív magához kidusra. Mondja, hogy nincsen sok étel, de szívesen lát. Én szívesen megyek. Mióta megvan a kislány, nem kapcsolja be a platát, úgyhogy szombaton hidegen eszik az ételt. Sebaj, mondom, ez nekem nem gond. 

Útközben érdeklődik arról, hogy mi az a Gestalt. Mondom, hogy leginkább a jelennel foglalkozunk, és azzal, hogy kitegyük az asztalra, ami rejtetten mérgezi a kapcsolatot. Rögtön érti, hogy miről beszélek, és elkezd mesélni a családi konfliktusról. Anyja és nővére, akik nem alijáztak, nem tudják neki megbocsátani, hogy nem hajlandó elárulni, ki a gyerek apja. A nővére azóta sem hajlandó a kislányhoz szólni, ha találkoznak. 

Mesél, közben többször említi, hogy lelkifurdalása van, hogy szombaton dolgoztat. Mondom, hogy nekem megtisztelő, hogy beszél az életéről, ez megnyugtatja. Valóban érdekel, és valóban megdöbbent, hogy mennyire nem elfogadóak a legközelebbi rokonai. A terhesség során kiderült, hogy rákja van, szerencsére elég későn ahhoz, hogy ne legyen téma, hogy elveszik a gyereket. Megszülte, aztán volt kemoterápián és sugárterápián. Amikor elmondta a rokonainak, hogy rákos, azt válaszolták, hogy mindenkinek van rákja, és nem jöttek segíteni. Egyedül és barátokkal csinálta végig a kezdeteket, azt mondja, mindig a kellő időben kapott segítséget.  

Megesszük a hideg ebédet, közben a kislány flörtöl velem, gyakorolja a nevemet, és amikor az anyja valamit nem enged neki, próbálja tőlem megszerezni, amit akar. Tündéri, okos kis teremtés, egy áldás az anyjának, aki most sokkal szabadabbnak tűnik vele, mint volt korábban nélküle. Ez az ő megszabadulása Egyiptomból.