Kliensem ...

Kliensem vidéki, ezért vasárnap dolgozunk, ilyenkor van Bp-en. Most csak ezért jött, amúgy nem jött volna. Vidám, minden rendben, jól zajlanak a dolgai, mindazonáltal van egy listája arról, amiről beszélni akar. Megállok, mi van? Jó, de mégsem? Elmúlik a vidámságom, valami itt van. 

Ahogy beszél, kezdek rájönni, hogyan kerüli el, hogy nehéz, mély témákba menjünk. Elkomolyodom, nem engedem tovább vidámkodni. Hallgatunk. Nehéz súly ereszkedik rám. Elálmosodom. Kérdem, hogy mit érez. Mondja, hogy nehézséget. Maradunk ebben. 

Hallgatunk. Amikor nézem, fáj a homlokom, annyira koncentrálok rá. Ezért néha behúnyom a szemem, ekkor könnyebb. Ránézek, és látom, hogy egy könnycsepp csorog le az arcán. Aztán egy másik. Nem szólok semmit. Megérkezett. Nincs semmi álságos, nincs semmi mesterkélt. Ő van, és én. 

Amikor elmegy, mondja, hogy nagyon fáradt. Én is. Nehéz csak "lenni" nem "tenni". 

Újabb izraeli ...

Ma megint megnéztem egy izraeli filmet, az a címe, hogy "Alma a pusztából" (תפוח ממדבר). Egy ortodox családban az apa férjhez akarja adni a kiskorúként kezelt 19 éves lányát egy özvegyemberhez három gyerekkel. Amikor a lány tiltakozik, rácsukja a szobaajtót, és mondja, hogy addig nem jöhet ki, amíg nem egyezik bele. A lány kimászik az ablakon és megszökik. Egy kedves ismerős ateista fiúval egy ateista kibucban köt ki. Mintha egy másik országba költözne. A többit nem mondom el, nézzétek majd meg. 

A lakástulajnak mondom, hogy javítsa meg az erkély takarólapjait, a WC ülőkéjét. Ezt már hónapok óta mondom, mindig megígéri, de valahogy soha nem jut el ide. Most már ideges vagyok, nem érdekel, hogy ki nyer abban, hogy ki betegebb, a felesége vagy ő. Eddig mindig valamelyikük beteg volt. Ráadásul a nappaliban a légkondi nem hűt, csak keveri a levegőt. 

Talán hallja, hogy vége a türelmemnek, jön. De nem az arab sráccal, akivel korábban jött, amikor valamit javítani kellett, hanem egy középkorú pocakos, kipás emberrel. Bszeder, nekem mindegy, kivel jön, csak csinálják meg, amit kell. 

A tulaj dolgozik, a kipás munkása cigarettázik és nekem udvarol. Azt mondja, gyönyörű vagyok, és hogyhogy nincs párom, és menjek ki vele cigarettázni az erkélyre. Nem megyek bele a részletekbe, viszont nem megyek ki hozzá az erkélyre, mondván, elérhető akarok lenni, ha a tulajd akar valamit. 

Ilyet még nem láttam. A tulaj dolgozik, a munkása nem. Nem nekem kellett volna neki mondani, hogy elérhető akarok lenni annak, aki dolgozik, hanem ha véletlenül én hívtam volna cigarettázni, akkor neki kellett volna mondania nekem.

A tulaj térdel a WC mellett, és szereli az új ülőkét. A régi mozgott, emiatt morogtam. Kérdezem tőle, hogy mi van az arab sráccal. Azt válaszolja, hogy nem dolgozik. Kérdem, a határ miatt? Néha a zöld vonal mögül nem tudnak az arabok átjönni dolgozni, mert túl szűk a keresztmetszet, és ahhoz képest túl sokan állnak sorban a határon. A tulaj válaszolja, hogy "nem, máshol dolgozik". Olyan erővel mondja, hogy elhallgatok, nem faggatom tovább. Van itt valami, amire kiváncsi vagyok, de nem tartozik rám.

Amikor elmennek, a kipás kérdez valamit, amit nem értek, de rávágom, hogy nem. Szerintem próbálkozott még egyet, hogy legyen köztünk kapcsolat. Elköszön, elmegy, én meg bezárom az ajtót mögötte, biztos ami biztos.

A prof ad egy telefonszámot, az egyetem lelki klinikájáét, de nevet nem tud mondani hozzá. Felhívom, női hang veszi fel, kedves, megbeszéljük kedd reggel 8-ra a találkozót. Ez nekem nagyon korai, de ez van. Kedd reggel odamegyek, egy nőt találok ott, akinek fogalma sincs, mit keresek ott, éppen az íróasztalát takarítgatja. Megkér, hogy várjak a folyosón. Ülök a levegőtlen, ablak nélküli helyiségben, és megy el a kedvem az egésztől. Aztán hív, úgy látszik letakarította az asztalát, és beszélgetünk. Még mindig nem érti, hogy mit keresek ott, mondja, hogy lehet, hogy a szomszédos részbe akartam menni. Innen kezdve már menekülnék, de az udvariasság visszatart. Végül lezárjuk a beszélgetést, és rohanok a szomszédba. 

Ott két nagyon kedves férfi fogad, elmondom, hogy valakivel beszéltem, nőnemet használva, de nem kérdeztem meg a nevét. Találgatnak, hogy ki lehetett az, van éppen bent egy nő, de pont dolgozik valakivel. Ahogy beszélgetünk, egy ajtón kijön egy férfi, neki is elmondom, ki vagyok, mondja, hogy vele beszéltem. Kínos. Bemegyünk a szobájába, elmondom, mi járatban vagyok itt. Gestalt terapeuta vagyok, szeretnék valamit csinálni. Nagyon kedves, érdeklődő, aztán megegyezünk, hogy küldök önéletrajzot, és meglátjuk. Ez a hely sokkal kellemesebb, mint a másik.

Izraeli ügyfelem beszámol arról, hogy egy párterapeuta szétválasztja az ő igazi és nem igazi énjét. Igazi énjének azt tekinti, amikor kedves, és amikor indulatos, azt nem. Baromság. Ugyanaz az energia van benne, amikor lelkesedik valamiért, és amikor agresszív. Megkérdezi, voltam-e valamikor vad. Elmondok két dolgot az életemből, meghökken. Nem gondolta volna. Nem csodálom, amilyen komolyan tudok ülni a terápiás székben, én sem nézném ki magamból, hogy esendő ember vagyok. 

Megint megyek Micikéhez tanulni. Rájövök, hogy már hiányzott a tanulás vele.

Izraeli történések és gondolatok kicsit talán össze-vissza

Megnéztem a Kedves szavak c. izraeli filmet. Kedves és izraeli. Egyszerre szomorú és derűs. Amikor meghal az anya, akkoriban derül ki, hogy az apa terméketlen, nem lehet ő az apa. A három felnőtt gyerek először azt hiszi, az apa szórakozik, de azért csak elkezdenek utánajárni a dolognak. Az anyának volt egy arab szerelme, akitől a szülei elválasztották. Nem mesélem el, nem is annyira a történet érdekes, hanem a nagyon finom utalások a különböző izraeli felfogásokra. 

Iskolás lányok háborodtak fel azon a rendeleten, hogy nem hordhatnak az iskolában sortot. Szemben a fiúkkal, akikről nem szól a rendelet, így diszkriminatívnak ítélik. Amikor azzal próbálták lenyugtatni őket, hogy az ő érdekükben van, hogy ne erőszakolják meg őket, még inkább felháborodtak, mondván, ez áldozat-hibáztatás. 14 évesek. Ez tetszik! Amikor én középiskolás voltam, a lányoknak köpenyt kellett hordaniuk. Protestáltam, nem hordtam. Amikor számon kérték, mondtam, hogy mert a fiúknak nem kell, és ez nem igazságos. Az általam egyébként mélységesen tisztelt osztályfőnököm valami olyasmit mondott, hogy hát, ez van. Magamra maradtam, az osztálytásaimat sem érdekelte a dolog. Most itt az oktatásügy miniszter állítólag azt mondta, megkérdezi a rabbikat. Ezt nem egészen értem, állami, nem vallási iskolákról van szó.

Parlamenti bizottságnak első alkalommal van, hogy arab nő a vezetője. Aida Touma-Suliman a neve, a nők helyzete nevű bizottságot vezeti. Régóta a nők jogaival foglalkozik, a "Nők az erőszak ellen" nevű szervezetet vezeti.

Valaki úgy definiálta a sikeres embert, hogy jobb állapotban hagyja itt a világot, mint amilyenben találta. Tetszik, de mégsem. Az tetszik benne, hogy kitágítja a siker fogalmát, nem korlátozza az elismerések vagy anyagi javak mennyiségére. De végülis miért is fontos a sikeresség definíciója?  

Mi, akik idegen országba költöztünk, kísérletezünk. A kísérlet akkor sikeres, ha tanulunk belőle, függetlenül attól, hogy az jön-e ki a végén, amit az elején beleláttunk. Nem az eredménytől függ a sikeresség, hanem az úttól. Ezért aztán semmi értelme azt mondani, hogy az alijázást X jobban csinálja, mint Y, mert Y visszamegy, X meg nem. 

Korábban azon filozofálgattam, hogy a szerelem érzéséhez nem kell feltétlenül valaki, de mivel azt gondoljuk, hogy igen, ezért keresünk eleven tárgyat az érzéshez. Én Izraelt találtam ilyen 'tárgynak'. Még most is így gondolom, de már nem vagyok szerelmes Izraelbe. Most más a viszonyom hozzá. Talán kiegyensúlyozottabb a harag és a szeretet. Meglátjuk, merre megy. Érdekes egyszerre érezni és figyelni. 

A zsidó vallásnak van az emberies változata és a kényszeres változata. Az előbbire nekem példa Yehoshua felfogása, akinek az interjúját lefordítottam, ehhez áll közel az én felfogásom, ahogyan én értelmezem a tanultakat, bár az enyém nem annyira nyitott, mint az övé. 

Az utóbbira nekem példák azok a harediek, akiknek a külsőségek és a szabályok fontosabbak, mint azok lényege. Fura módon nekem ott akadt meg a csont a torkomon, hogy úgy kellene öltöznöm, hogy a kulcs-csontom el legyen takarva. Az, hogy a térdem és a könyököm el legyen takarva, belefér. Az, hogy olyan magas nyakú ruhát hordjak, hogy a kulcs-csontom is el legyen takarva, nem fér bele. Ha ez a feltétel, akkor nem leszek haredi. Ez talán onnan jön, hogy nem viselek el semmit, ami a nyakamhoz ér, hacsak nem habkönnyű hernyóselyem. 

Állatok és én

Csótányok

Visszaérkezve, három halott csótány jön szembe a lakásban. Vége, cselekszem!

A rákövetkező első munkanapon felhívom a közös képviselőt. Kedves női hang válaszol, kérdezi, mi a gondom, elmondom, ki vagyok, hol lakom, és csótányt akarok írtani. Kérdezi: sürgős? "Sürgős" - visítom bele a telefonba. Mondja, hogy vissza fognak hívni. 

Egy óra múlva a közös képviselő hív. Vele már angolul beszélek, korábban rájött, hogy így egyszerűbb mindkettőnknek. Küldi az embert. 

Egy óra múlva az ember felhív. Ő is angolra vált, gondolom a közös képviselő javasolta neki. 

Egy óra múlva megérkezik az exterminátor. Ez van a számlájára írva. Jóképű, jó külsejű negyvenes férfi. Kikérdez, merre járnak, kipakoltatja a konyhaszekrényt, aztán maszkot vesz fel a szemére, orrára, és pumpás szerkentyűvel végigjárja a lakást. Majd számlát ad, egy éves garanciával a csótányok ellen, féléves garanciával a hangyák ellen, vagy fordítva. Fizetek, adok 50 sékel borravalót, kétszer megkérdezi, hogy biztos vagyok-e benne. Amikor másodszor kérdezi, már nem vagyok annyira biztos benne, de azért azt mondom, hogy igen. Elköszönésként mondom neki, hogy remélem, egy évig nem látom. Azt válaszolja, hogy ő is reméli. 

Galambok

A hálószoba falán kívül van egy négyszög alakú üreg, amit csak egy farostlemez választ el a szobától. Fogalmam sincs, minek a helye lehet. Odaköltözött egy galambpár. Először el akarom őket kergetni, de aztán rájövök, hogy jó helyen vannak. Csak amikor kora reggel arra ébredek, hogy a fejem fölött burukkolnak, akkor kopogtatok a farostlemezen, hogy csönd legyen már. Ilyenkor elrepülnek, és vissza tudok aludni. 

Verebek

Az erkélyről kiáll két vasrúd, ezek tartják a szárítóköteleket. Reggelente egy-egy veréb rááll a szélére és csipog. Nagyon hangosak, eleinte elzavartam őket, de most ha éppen az erkélyen vagyok, akkor figyelem, hogy meg tudom-e őket különböztetni. Nevet is adok nekik. Az elsőt Jánosnak neveztem, a másodikat Ferinek, a harmadikat Petinek. János testes, rendezett tollú, Feri kövér, borzas, Peti vékony és kecses. 

A hangyák ugyanannyian vannak, mint a verebek, de nem olyan hangosak, és ez a mennyiség hangya-mértékileg elhanyagolható. 

Visszaút

A repülőtéren a biztonsági ellenőrzés gyors sávjában pakolom ki a számítógépet, mobilt, amit kell. Mögöttem egyetlen férfi, nem tudja kivárni, amíg pakolászom, elém rakja a cuccait. Persze, neki is ki kell pakolni, közben végzek. Mondom neki, hogy előbb voltam itt. Igen, de soká tart... Közben mutatja, hogy menjek elé. Meg kéne kerülnöm, vinnem mindhárom dobozt, amibe pakoltam. Kérdem, "maga nem izraeli?". Mondja, hogy amerikai, és hozzáteszi "egykutya", majd elveszi a cuccait és előre enged. 

A zsinagógában találkozom azzal az amerikaival, aki korábban hihetetlenül ellenszenves volt. Pénzügyi szakértő, és amikor beszélgettünk, akkor dühös volt, hogy az izraelieknek hiába mondja, hogy rosszul csinálják a dolgaikat, hallgassanak rá. Aztán egy következő alkalommal, amikor találkoztunk, nem nézett rám. Egy rákövetkező alkalommal köszöntünk egymásnak. 

Most azt mondja, hogy még mindig idegennek érzi itt magát. Kérdezem, hogy Amerikában nem érezte idegennek magát? Mondja, hogy nem. Nézünk egymás szemébe. Most meglátom benne az embert, a sebezhetőt, a magányost. Már nem ellenszenves.