2015. augusztus 27., csütörtök

Személyes

László kérdezi, hogy miért nem írok. Mert nincs kedvem. Sokkal inkább befelé vagyok, nincs igényem kapcsolatra a külvilággal úgy általában. Kevés emberrel igen.

Az is az írás ellen hangol, hogy rájöttem, azokat a bejegyzéseket olvassák sokan, amelyikben Izraelről írok, kevesebben, amit magamról. Izraelről csak akkor írok, ha valami történik, amiről tudok, és ami érzelmileg érint. De nem akarok azért írni, hogy többen olvassák.

Akárkinek mondom, hogy még mi nem olyan mint régen, várják, hogy mondjam, mit teszek ez ellen. Magyarázkodom, hogy nem akarom, nem tudom felgyorsítani azt, ami zajlik, abban bízom, hogy kijön belőle valami. Tudom, hogy kijön belőle valami, nincs bennem türelmetlenség.

Szóval nincs kedvem írni és nincs kedvem dolgozni. Szerencsére most kevés munkám van. Így aztán a rengeteg időmben - ami persze hamar elmegy - rendezgetek. Olyan dolgokat, amelyeket már legalább hónapok óta rendbe akarok tenni. 

Azért még mindig úgy ébredek, hogy nincs kedvem felkelni. Mégis mindig felkelek, és amikor teszem a dolgom, háttérbe szorul a kedvetlenség. Estére aztán derűs leszek. Akkor is, amikor a gyerekeimmel vagy a Réka-gyerekkel vagyok. 

A nyaralás során feministák és nem feministák ütköztünk az ártatlan többséggel. Pali megszervezett egy beszélgetést. Kiderült - amit már eddig is észleltem -, hogy az általunk szexistának ítélt megjegyzéseket tevőknek fogalmuk nincs arról, hogy a megjegyzésük sértő is lehet. Az is világossá vált, hogy ha egyenlő lehetőség van a megszólalásra, akkor mennyire lehengerlőek tudunk lenni. A szexistáknak ilyenkor esélyük nincs arra, hogy megvédjék magukat.