Ismét Dvár Toráh

Ismét tartottam Dvár Torát. Az apám emlékére. Annyit hezitáltam rajta, hogy kicsúsztam az időből, és csak azért tudtam a halálának évfordulójához közel mondani Dvár Torát, mert valaki visszamondta.

Sokat készültem rá. Olvasok sok mindent, és ha elkap az ihlet, akkor választom ki a témát. Úgyhogy ez nem egyszerű. Ihlet nélkül nem tudom. De még így is izgulok előtte. Hogy elég jó lesz-e.

Most ugyan sok téma lett volna a Smot hetiszakaszában, de három kicsi témát választottam, és amikor kiválasztottam, elégedett voltam, mert mind a hármat közel éreztem magamhoz.

Úgy vezettem föl, hogy apám emlékének ajánlom a tanulást, akit nem is ismertem, mert négy nappal korábban halt meg, mint ahogy születtem, és egyébként ateista volt, de mégis úgy érzem, ő vezetett vissza a zsidó közösséghez. Azt nem mondtam, hogy ehhez a közösséghez, vagy azt sem, hogy egy vallási közösséghez, de a zsidósághoz igen.

Akkor most leírom a három „szösszenetet”, amikről beszéltem.

1.      1. Mózes miért volt birkapásztor negyven évig? Az Örökkévaló többeket megtett birkapásztornak, hogy kiderítse, jó vezető lesz-e. Itt megkérdeztem, hogy kire emlékeznek, hogy birkapásztor volt. Bemondták Jákovot és Dávidot. Valaki Sault is bemondta, de őróla nem tudtam, hogy az volt. Amikor Mózes vezette a birkákat, az egyik elrohant. Mózes szaladt utána, és látta, hogy a birka egy tóhoz rohan, és szomját oltja. Odament, és amikor a birka befejezte, a vállára vette, mondván, hogy „biztos fáradt is vagy”. Ebből lehetett tudni, hogy együttérző, figyelmes vezető lesz.

2.      2. Van egy kifejezés, amit nem lehet lefordítani magyarra. A magyarban csak múlt, jelen és jövő idő van, de az óhéberben nincsenek ezek az idők, hanem van befejezett és befejezetlen, azaz folyamatos alak. Amikor Mózes megkérdi az Istent, hogy ha a nép megkérdezi tőle, hogy kivel beszélt, mit mondjon, mi az neve. Az Örökkévaló azt válaszolja, hogy  echje aser echje (אחיה אשר אחיה) leginkább azt fejezi ki, hogy vagyok, aki voltam, vagyok és leszek. Erről Rambam (1135-1204, https://en.wikipedia.org/wiki/Maimonides) azt mondja, hogy azt jelenti, hogy a létezése imperatívusz, nem feltételekhez kötött, mint a miénk. Rási (1040-1105, https://hu.wikipedia.org/wiki/R%C3%A1si) pedig azt, hogy a jelen szükségletekben éppúgy, mint a jövőbeli üldöztetésekben is velünk lesz.

3.      3. Ez már átvezet a harmadik szösszenethez. A csipkebokor Mózes előtt égett, de nem hamvadt el, nem semmisült meg. Ebből a rabbik azt a következtetést vonták le, hogy minden nehézség ellenére az egyiptomiak a zsidókat nem tudják elpusztítani. (Midrás Rabah)

Ezt tovább tudjuk vinni a történelemben: minden pogrom ellenére nem tudják a zsidókat kiirtani. עם ישראל חי

Amikor mondtam ezeket, egyszercsak olyan csönd lett, hogy nehezen kifejezhető. Senki nem mozdult, mintha a lélegzetük is elállt volna. Még a gyerekek sem nyüzsögtek. A végén körülnéztem, és mondtam, hogy ’sabat salom’, ezzel jelezve, hogy befejeztem. Akkor mindenki megmozdult.

Még másnap reggel is azzal az örömmel ébredtem, hogy jól sikerült. Most már kezd halványulni, úgyhogy gyorsan leírtam az élményeimet.

A karácsony első napja

Marciéknál ebédeltem. Örültem, hogy meghívtak, mert egyedül lettem volna, és a karácsony nekem még mindig a családról szól, bár nem fűződnek hozzá nagyon kellemes emlékeim. 

Utána gyalogosan hazamentem, de annyit ettem, hogy nem gyalogoltam le a telítettségemet az úton. Úgyhogy elhatároztam, hogy elmegyek futni. De mivel kezdett sötétedni, ezért nem a Ligetbe mentem, hanem az Orczy kertbe, amit a gyerekkorunkban Asztalos János ifjúsági parknak neveztek.

Most utánanéztem a Gugliban, hogy 56 októberében a tömeg meglincselte Asztalos Jánost, aki a Pártházat védte. Nem csodálom, hogy nem akarunk rá emlékezni.

Most csak másfél km-t futottam, mert nincsenek azok az útkereszteződések, ahol le szoktam lassítani, és ennyitől már kifulladok. Majd talán később növelem. De nem biztos. Ahogy jól esik.

A születésnapomon volt a szervezet évvégi bulija. Ezen megünnepeltek. Az ügyvezető felköszöntött, még virágot is adott, és Orákulumnak nevezett a Mátrix című filmből. Ezt nekem már korábban is mondta, hogy olyan vagyok mint az Orákulum, de már csak haloványan emlékszem a filmre.

Én meg mondtam, hogy ennyien még soha nem ünnepeltek. A Facebookon is valaki felköszöntött születésnapomra, és aztán egy csomóan. Nagyon jól esett. Pedig mindenhol, ahol csak lehetett, kitöröltem a születésnapi dátumot, talán csak a Linkedin-en nem tudtam.

M. kérdezte, hogy a kislány, akit kisegítettem, felhívott-e, hogy visszaadják a pénzt. Én teljesen elfeledkeztem róla. Nem hívott fel, és most már nem is bánt a dolog. Örülök, hogy egy pillanatra örömet okozhattam a családnak. És most sajnálom a kislányt, akinek 15 éves kora ellenére koldulnia kell. Lehet, hogy mégis csak kellene munkát adnom neki? Felajánlotta, hogy takarítana nálam.

Rossz kaland

Ügyintéztem. A Díjnetben. Aztán elmentem a Lehel piacra. Vásároltam, és amikor már elindultam volna hazafelé, megszólított egy 15 éves forma lány. Hogy nem tudnék-e pénzt adni neki. A zsebemben mindig van pénz, hogy koldusoknak adjak. Elővettem az összes maradékot, ez 110 forint volt, amikor megszólalt, hogy nem vennék-e inkább készételt. Mondta, hogy hatan vannak testvérek, és az apja négy hónapja elhagyta őket. A legkisebb testvére hat hónapos. Kimentünk a grillcsirkéshez, és vettem egy egész grillcsirkét, egy májas hurkát, és egy rántott húst. Amit kért.

Aztán elővette a recepteket, hogy nem váltanám-e ki a gyógyszereket. Nagyon elnyűttek voltak a receptek és piszkosak. Ahogy egy sokgyerekes családnál van, amikor elől hagyják a dolgokat. Felmentünk a gyógyszertárba, és a tápszeren kívül mindent kiváltottam. Ehhez az önkéntes betegbiztosításomat használtam. Azt nem is tudom, hogy a tápszert miért nem tudták odaadni. De a lány sejtette, hogy az nem fog menni. Megtudtam, hogy nyolcadikos, és ápolónőnek akar tanulni, ha végez. Ennek nagyon megörültem, Isten tudja, hogy miért. Azt hiszem arra is gondoltam, hogy 16-éves korában ki fog hullani az iskolarendszerből. Ahogy Pokorni mondta, „megy a lecsóba”. Vidéken lakik, de már nem emlékszem a település nevére. Hármas tanuló. Reggel óta kint van, de eddig még senki nem hallgatta meg.

Mondta, hogy albérletben laknak, és nem tudják fizetni az albérleti díjat, sem a villanyszámlát. Átmentünk az utca túloldalára, vettem fel pénzt, kicsit többet, mint amit a villanyszámlára mondott. Közben folyamatosan beszélt, a családsegítőről is mondott, hogy onnan ezt és azt kapnak, de azt mondták, hogy nem tudnak mindent adni. 20-án jön meg a családi pótlék, ezt úgy mondta, hogy gyerektartás, de annak az érkezését nem tudhatja ilyen pontosan, szerintem.

Azt is mondta, hogy a testvérei kipucolták a cipőiket, és kirakták az ablakba, de nem tudtak semmit belerakni. És nem vennék-e csokit. Bementünk a CBA-ba, és egyenesen a csokikhoz mentünk. Vettem két aprócsokis csomagot, nem Mikuláscsomagot, hanem annál értékesebbet, amiben csak kicsi csokik voltak, és még akart kérni egy táblacsokit. Ekkor már kezdett elegem lenni, és mondtam, hogy azt már nem.

Elkérte a telefonszámomat, mondván, hogy lehet, hogy Anyukája föl akar hívni, hogy nem rossz úton szerzett ennyi mindent. Mivel nem volt nálam toll, bementünk egy gyógyszertárba, és felírta a számomat.

Aznap rossz kedvem volt. Úgy éreztem, lehúztak. Nekem eszembe sem jutott megkérdezni a nevét, sem a telefonszámát. Ő mondta, hogy 22-én kifizetik, amit adtam, de nem hittem el neki, és mondtam, hogy nem fontos.

Másnap felhívott, és akkor megtudtam, hogy Julcsi a neve. Beszámolt, hogy mindenki örült a kajának, reggel a testvérei megkapták a mikulást is. Az anyukája azt mondta, hogy engem Isten küldött. A tulajdonos eljött, hogy megnézze, hogy kifizették-e a villanyszámlát, és akkor azt mondta, hogy a lakásbérleti díjat is fizessék ki, amivel tartoznak. És akart tőlem erre is pénzt kérni, merthogy még valakitől kérhetne, de nem biztos, hogy ott kap. Azt mondtam elég ingerülten, hogy nincs több pénzem, nem adok. Ő is folyamatosan beszélt, meg én is, aztán elköszöntem, és letettem a telefont. Azóta nem hívott.

Nehéz érzésem volt. Most már viszont tudom a fele nevét, és a telefonszámát. Aztán kicsit később már csökkent a nehéz érzés. Azt gondoltam, hogy a tulajdonosnál is próbálkozhat, meg annál a másnál is, akit említett a telefonban. Értem, hogy én vagyok a legkönnyebb, akit lehúzhat, de elértük a határaimat.

Amikor hazajöttem, kidobtam minden adománykérő papírt, akik szegényeknek gyűjtöttek. Később meggondoltam, és adtam a Magyar Hangnak, akik a demokráciáért gyűjtenek.

Most inkább szégyenérzetem van. Nem tudom, hogy attól, hogy lehúztak, vagy inkább attól, hogy az utolsó kérését nem teljesítettem.

Hallottam, hogy kiadták Polcz Alainnek a Gyermekkorom című könyvét. Erről jutott eszembe, hogy bár a gyerekeim sose kérdeznek a gyermekkoromról, valószínűleg nem is tudják, hogy mit kérdezzenek, de fogok írni egy ilyen témájú naplót. Majd ha meghalok, megtalálják, ha megtalálják, és akkor érdekes lesz nekik. Nem tudom, meddig jutok el, eljutok, ameddig eljutok.

Hanuka ideje

A film díszelőadásának a végén, ahol a közreműködőket sorolják fel, az is volt, hogy „blessed by rabbi …”. Megkérdeztem az én rabbimat, hogy ez mit jelent. Kapásból a válasza az volt, hogy pénzért minden elérhető. Aztán egy kicsit később azt mondta, hogy azt jelenti, hogy ortodoxok is megnézhetik.

Ezt nem nagyon hittem, egyrészt mert csókolózás is volt benne, másrészt, ha utánajárnak, hogy milyen rabbi adta a filmre az áldását, akkor nem bíznak benne. A zsidóknál elterjedt a bizalmatlanság. Ezt kevesen tudják, akik csak az összetartást látják. Van, aki háromszor tér be, hogy mindenhol elfogadják.

Aztán találkoztam azzal a rabbival, akinek az áldását kiírják. Ő azt mondta, semmit nem jelent. A felesége is filmes, és valamelyik korábbi filmtől örökölték a felírást. Közben elmondta azt a történetet, hogy a feleségéék Ausztriában forgattak, verőfényes napsütésben, és mondta az asszony, hogy egy óra múlva hóesés kellene. Egy óra múlva lett hóesés. Akkor kiírták, hogy időjárás-felelős, és a rabbi nevét.

Több sztorit nem tudott elmondani, mert elhívták Hanukát ünnepelni.

Ez volt az első év sok év után, amikor nem gyújtottam gyertyákat a Hanuka tiszteletére.

Az ünnepségen négy rabbi volt. Az alagsorban lehetett fényképezkedni ingyen. A rabbim kérdezte, hogy akarok-e vele képet. Mondtam, hogy igen. Lementünk, átkarolt, és csináltunk két képet. Szerintem arra számított, hogy hátha meghalok, és nem marad utánam semmi emlék. De így most nekem is van valami személyes emlékem tőle.

Hanukakor bő olajban sült ételeket eszünk. Én nem csináltam semmit, és ahogy eljöttem az ünnepség helyszínéről, volt egy „Langosh” bolt. Úgyhogy bementem, és kértem egy fokhagymás-tejfölös lángost. Utána felszálltam a buszra, ami tele volt. Egy srác felállt, hogy leszálljon, egy másik mutatta, hogy üljek le. Elkezdte mondani, hogy ő fiatal, és átadja a helyét nekem. Volt valami pimasz a szövegében, de csak ránéztem, és nem szóltam semmit, mert azt gondoltam, hogy nagyon fokhagyma szagom van. Egy idő után így is elhallgatott.

Dolgozgatás egy-kettő-három

Ma volt egy terápiás ülésem. Nem vártam, nekem jövő szerdára volt beírva. Ez az utolsó. Kérdeztem, hogy milyen, bár már korábban mondta, hogy szomorú emiatt. Most mondta, hogy tanulni akar ebből, és még nem tudja, mit.

Mondtam neki, hogy túl hamar a feladaton gondolkodik, nem engedi át magát a szomorúságnak. mondta, hogy ez igaz. Ahogy beszélt, elsírta magát. Én még a szomorúságnál tartottam, mert nagyon megszerettem, és nehéz elengedni. Különlegesen nehéz, nem szokott ez ilyen nehézséget okozni. Ezt mondtam is neki. Amikor elment, szorosan megöleltük egymást, nagyon szorosan. Mintha nem is akarnánk elengedni egymást többet. Ez az egész helyzet nagyon jó volt a szomorúságával együtt. Még amikor elment, akkor is ebben maradtam egy ideig, még most is érzem a nyomait.

Két hét múlva tanítok az osztályomban. Már lassan készülök, de mivel elég korán elkezdtem, nem sietek. Pakolásztam itthon és főztem. Megnéztem, hogy állunk a szmoggal, és elmentem futni. A nyílt edzésnél találkoztam a kínai férfival, akivel elég jól összehaverkodtam. Nagyon figyelmes volt, amikor azt a sportszert akartam használni, amin ő is volt, átengedte nekem a helyet.

Tegnap jött meg, és ma jön hozzám R., az amerikai barátom. Keddtől csütörtökig tanítani fog egy másik kollégával együtt. Mind a ketten idejönnek, hogy megbeszéljük a dolgokat. Nem nagyon tudom, hogy mit kell hármunknak megbeszélni, de ő akarta, hát legyen. Én úgyis meg akartam mutatni a felújított lakásom, lehet hogy éppen ezért ajánlotta fel, hogy nálam találkozzunk.

Voltunk hárman egy szupervízión. Amikor én voltam, és angolul kellett beszélnem, elég lassan beszéltem, mert keresnem kellett a szavakat. Ez még a műtétem óta van, és nem igazán javult. Azt vettem észre, hogy az egyik kollégám a mobilját nézte közben. Gondolom, zavarta, hogy olyan lassan beszélek. Hát, ez van.

Szomorú -- vidám

A villamoson a minap egy férfi szidta a hajléktalanokat. Hogy van elég hely a szállókon, és mégsem akarnak bemenni megszállni ott. Nekem egyre keményebbek lettek a vonásaim, ahogyan hallgattam őt. Nem tudtam volna mit mondani, mert nem ismerem a tényleges helyzetet, csak bántott, ahogyan ez a férfi a hajléktalanokról beszélt.

Szerencsére a mellettem ülő középkorú hölgy megszólalt, mondván ő egy ilyen helyen dolgozik, és látja, hogy lopások és erőszak van a hajléktalanszállókon, és megérti, hogy nem akarnak a szállókra bemenni az emberek. A férfi elhallgatott. Én megkönnyebbülten hallgattam, amíg le nem szálltam.

Meghalt egy taníítványom. 10-15 évvel volt fiatalabb nálam, kamaszkorú gyerekei vannak. A temetésre a meghívóba azt írták, hogy mik voltak a kedvenc színei, és hogy abba öltözzünk. Ez jól esett. Valahogy ünnepségnek hatott a meghívó.

A ravatalozónál sokan voltak. Beálltam a sorba. Nem is tudom, miért. Amikor a lányaihoz értem, mondtam, hogy tanítottam az anyjukat. Ott volt az apjuk is, neki felderült az arca, mondta, hogy tudja, ki vagyok, és odahajolt, megpuszilt. Ez jól esett. Aztán a búcsúztató beszédek jöttek, mind nagyon kedves volt. Elkezdtek potyogni a könnyeim, megállíthatatlanul. Nem neki kellett volna meghalnia. Amikor vége volt a temetésnek, elköszöntem az ismerőseimtől, és gyorsan hazaindultam. Megláttam a férjét, mondtam neki valamit, de már nem emlékszem, mit. Aztán odahajoltam, megpusziltam, és sarkon fordultam, elindultam.

Még másnap is ezzel a szomorúsággal voltam egész nap. Azt fantáziáltam, hogy fázik a sírban. És akkor azt gondoltam, hogy megölelem. És felmelegedett.

A reggel néztem a Nyomorultakat. A filmben megalázzák a szegény nőt, aki eladja magát utcalányként, és 20 évre elzárják azt, aki éhségében betör egy pékségbe. Ma hallottam, hogy Csepelen a biztonságiak megalázták a hajléktalanokat. Nem tudom a részleteket, csak feltűnt a hasonlóság a kétszáz évvel ezelőtt történtek és a maiak között.

Volt, ill. van egy ügyfelem, aki azt mondta, hogy amikor megismert, akkor keménynek gondolt. De aztán a felesége is ismert, és ő azt mondta, hogy nem vagyok kemény. Aztán eldöntötte, hogy jár hozzám terápiába. Már előttem is volt másnál, azt nem tudom, hogy miért hagyta őt ott.

Azért írtam, hogy még van, mert tanítani fogom, és ezért abba kell hagynunk a terápiás munkát, de nem akarja, és némi töprengés után adtam neki egy hónap haladékot.

A tréningek és az öregedés

Túl vagyok két tréningen. Mind a kettő most kezdődött, az egyik a Gestalt terapeuta tréning, amelynek én vagyok az egyik főnénije. Most nem írom ide, hogy ki a másik, a GDPR (?) miatt. A másiknak is én vagyok az egyik főnénije, ill. a legfőbb nénije. Az a Flow Coaching Scool. Ez is Gestaltos.

Mind a kettő nagyon jól sikerült, én is elégedett voltam, meg a résztvevők is. Volt egy résztvevő, aki akkor még nem fizette be a díjat, elneveztem „Toporgónak”, mert hiányolta az elég sok férfienergiát, és tartott attól, hogy ha csak ő hozza be, akkor rossz helyzetbe kerül.

Azóta már egy ügyfelem is jelentkezett, férfi, úgyhogy lesz kettő férfi. Azóta már a Toporgó is befizette a díjat.

Az első tréning után nem éreztem fáradtságot, most a második után nagyon. Volt egy megbeszélésünk, akkor azt kértem, hogy ne beszéljen két ember egyszerre, mert akkor szétesem. Szerencsére nem is beszélt egyszerre két ember, úgyhogy rendesen végig tudtam csinálni.

A zsinagógában találkoztam egy régi haverral, akit már több évtizede nem láttam. A fiával jött, aki bár micvó korú, és a rabbi készíti fel. Őt is megviselte az élet, mármint a haveromat, meg engem is. De ő is életvidám, meg én is. Ez jó.

Mindenki azt mondja, hogy jól nézek ki, és akivel telefonálok, hogy jó a hangom. Ha más értelme nem is volt az izraeli kirándulásnak, mármint a 4,5 éves kirándulásnak, de az igen, hogy hogyan lehet szépen megöregedni. Én ott rengeteg jól kinéző és energikus öregasszonyt láttam. Ezt tanultam tőlük.

Érzékenység

A zsinagógában történt valami, ami megviselt. A vacsoránál ültünk, nem voltak ott, akiket közel érzek magamhoz, így közel húzódtam azokhoz, akikkel általában jóban vagyok. Először arrébb akartak ültetni, hogy valakinek közülük legyen még helye, de kiderült, hogy nincs rá szükség, úgyhogy maradtam. Később D. átült a velem majdnem szembeni székről az én oldalamra, mert másokhoz akart közel lenni. Mindenki a jobb oldalamon volt, egymás felé hajoltak, és beszélgettek. Én ki voltam zárva. Nem tudtam figyelni sem, mert annyira egymás felé fordultak. Ki voltam rekesztve.

Körülnéztem, mindenki beszélgetett valakivel. Magányosnak éreztem magam. Elhoztam egy bencs-füzetet, és elkezdtem mondani az áldásokat. Azt gondoltam, hogy elmondom az áldásokat, és hazamegyek. A felénél tartottam, amikor ők is elkezdték. Befejeztem, és már nem akartam fölállni, megvártam, míg ők is befejezik. Akkor elindultam. D. utánam szólt. Talán megérthette a magányomat. Mondta, hogy ő másnap nem jön. Ahogy beszélgettünk, Z. is odajött, és megérintett, ő is mondott valamit.

Nem tudom, mi a tanulsága ennek a történetnek. Talán az, hogy még nem vagyok túl a betegség okozta érzékenységen. De lehet, hogy soha nem is voltam ennél érzéketlenebb.

Aranykorok

A zsidó/keresztény vallás szerint volt régen egy aranykor, és majd eljön újra. A volt aranykor az Édenkert, a majd újra eljövendő a messiási kor lesz. Pais István szerint ez több vallásban is van. A Tórában még szó sincs a Messiásról és a feltámadásról. Azt gondoltam, hogy keresztény behatás, de P. I. szerint a zsidóktól ment a kereszténységbe, nevezetesen az i.e. 8. században élt Ézsaiástól (יְשַׁעְיָהוּ).

A jövő aranykorra vonatkozóan a marxi életmű is ír, kommunizmusnak nevezi.

A múltbeli aranykor némileg összhangban van az ateista(?) Harari történelemkönyvével (Sapiens), amikor azt fejtegeti, hogy az ember, amikor gyűjtögető életmódot folytatott, akkor szabad volt, és sokkal változatosabb étrenndje volt, szemben a rákövetkező mezőgazdasági korral, amikor is földhoz kötött volt, és csak azt ette, amit meg tudott termelni.

Ha ez igaz, akkor nem véletlen ez a nosztalgia, évszázadok, évezredek múlva is.

Nem tudtam eldönteni, hogy depressziós kezdek lenni, vagy csak szorongok. Attól félek, hogy tanítanom kell. Meghirdettük a Flow Coaching Schoolt, és meghirdettük együtt a tanárok a Gestalt Terápia Képzést is. Nem tudom, melyiktől féljek jobban. Mindent megteszek, hogy mind a kettő induljon, de jobban szeretném, ha csak az egyik indulna. Nagy eséllyel a GTK fog elindulni, a Coaching suli nem.

Regisztráltam az Elittárs c. honlapra, ami társkereső. És a nagy rosszkedvem közepén fedeztem fel, hogy egy csomóan megnézték a bemutatkozásomat, és páran írtak is. Ettől tök jó kedvem lett. Azt hiszem, nem is igazán akarok élettársat. Ha letelik a három hónap, kilépek. Végülis nekem most van itt az aranykor.

Vörös farok

Ritkán írok, mert alapvetően csendesen telnek a napjaim.

A minap azt mondta valaki, hogy a betegségem előtt okosabb voltam. Nem tudom eldönteni, hogy így van-e, vagy mivel megértőbb lettem, kevésbé vagyok kritikus mindennel és mindenkivel szemben, a kritikusságot tévesztik-e össze az okossággal.

Nemrég a zsinagógában beszélgettem egy nővel. Szomorúnak láttam, és le akart rázni, de mégsem mentem el. Úgyhogy elmondta, hogy mi bántja, és el is sírta magát. Aztán úgy láttam, megnyugodott. Most szombaton azt mondta, hogy járni akar hozzám. Már volt két pszichológusnál, de egyik sem figyelt rá annyira, hogy maradt volna. 

Reggel elmentem futni, aztán lezuhanyoztam, hajat mostam, azóta a hűvös szobában üldögélek, ma vsz. nem mozdulok ki. Megnéztem az emailjeimet, de nincs nagyon kedvem mást is csinálni. Pedig van egy listám, hogy miket kéne csinálni. Tegnap beszéltem valakivel, akivel már nagyon régen beszéltem, és mindenkire panaszkodott. kb. egy órát beszéltünk, aztán elköszöntem. De elég volt, és a rosszkedv azóta is kerülget.

Valami vörös farkat kéne a végére tennem, de nem jut semmi eszembe. Ha van valami ötleted, akkor írd meg, lécci.



ui: mindent megcsináltam a listáról! Juhééé

A hosszú élet titka

Azon kezdtem el gondolkodni, hogy mi az értelme a betegségeimnek. Általában hülyeségnek tartom a betegség értelmezését, de most nem tudok szabadulni ettől a gondolattól.

Az jutott eszembe, hogy Isten vagy egy Felsőbb Hatalom figyelmeztetni akar az élet végességére. Hogy ne legyek olyan elbizakodott, ideje tudomásul venni, hogy meg fogok halni. Ez csak figyelmeztetés, nem akar a Felsőbb Hatalom megölni, csak szembesíteni, hogy készüljek rá, ne felkészületlenül érjen a halál. Ezt a célját el is érte, nem tudom, mit jelent a készülés, de készülök rá.

Ezt elmondtam P-nek, de őneki más elmélete van rá, amit használ is. Azt mondja, hogy kétszer figyelmeztetett a F.H., hogy lassuljak le, de én nem voltam hajlandó lelassulni. Harmadszorra már lelassított erővel, aminek nem voltam képes ellenállni. Azt mondja, többször eszébe jutok, és a történetem is, amikor pörög ezerrel.

Azt hiszem, meg fogom kérdezni H-t, az ortodox tanulótársamat is.

Az is lehet, hogy a F.H. arra tanít, hogy lassuljak le, és legyek elégedett azzal ami van.

Egy öreg japán bölcs azt mondta, hogy a hosszú élet titka a jövőkép. Egy vezetéselméleti videóban is láttam, ha jövőképed van, lehetsz kedves, nem kedves, követni fognak az emberek.

Ha van jövőképünk, akkor van vágyunk is az elérni. És amikor elérjük, akkor rögtön alkotni kell egy másikat, hogy hosszú életűek legyünk, ha igaz, amit az öreg japán bölcs mond.

De nekem nincs jövőképem. Elégedett vagyok azzal, amim van. Lehet, hogy buddhista lettem?

Egy zsidó mondás szerint gazdag ember az, aki elégedett azzal, amije van. Akkor én gazdag vagyok.

Viszont ha igaz, hogy most jellemző rám az elégedettség azzal, ami van, akkor az is igaz, hogy ez olyan állapot, hogy nem hozok létre semmi újat. Ha nincs vágy, akkor nincs új dolog sem. azt hiszem.

Felemás kedv

Most már jobb kedvem van. Reggel voltam futni, egész nap egyedül vagyok, még telefonon sem hív senki. Lehet, hogy a mai nap egy szót sem szólok.

De ez nem zavar.

M-val beszéltem telefonon. Próbált rábeszélni, hogy ne lógassam az orrom, ne gondoljak a halálra. Nekem viszont fontos, hogy készüljek a halálra, még ha mondjuk 20 év múlva is jön. A készülés nem azt jelenti, hogy várom, hogy hamarosan bekövetkezzék, hanem hogy tudomásul veszem, hogy közeleg. És ez jó. El tudok engedni csomó dolgot, amik feszítettek korábban.

Erről jut eszembe, hogy G. felhívott, hogy nem beszélgettünk arról, hogy újra akarom a Flow Coaching Schoolt indítani, és valaki külsős szervezi, és ezt ő nem szereti. Sem azt nem szereti, hogy nem beszélgettünk róla, sem azt, hogy külsős szervezi. Nem emlékszem, hogy megegyeztünk volna, hogy beszélgetünk. Mivel nincs belsős, aki ebben segítene, de van külsős, ezért rábízom.

Ahányszor eszembe jut, hogy a jövő héten beszélünk, ideges leszek. Mikor délután lefekszem, hogy egy kicsit aludjak, rögtön eszembe jut, és nem is tudok elaludni. Sebaj, majd alszom éjjel.

Az igazi baja az, hogy versenytársakat képezek. Eddig egy példa volt arra, hogy egy versenyben a tanítványom győzött, jóval kevesebbet kérve a mi árunknál. Hát ezt megértem. Mármint azt, hogy ez idegesíti G-t, de ez csak egy eset. Nem tudok többről.

Ha nagyon lebaszna G., akkor lehet, hogy felajánlom, hogy otthagyom a céget. Végülis én sem adok semmit a cégnek, és a cég sem ad semmit nekem. Hacsak nem az osztalékot. De arról le tudok mondani, ha cserébe nem baszogatnak.

Most elolvastam egy svéd könyvet, a címe: „Nem vagyok Miriam”. Egy cigánylányról szól, aki Auschwitz után Svédországban köt ki, és már a táborban Miriam Goldberg, egy halott lány ruháiba öltözött, és felvette a személyazonosságát is. Ott halt meg az unokatestvére, és a kisöccse. Amikor a kisfiúról volt szó, akkor mindig elkezdtem könnyezni. Most már túl vagyok azon a szorongáson, hogy a gyerekeimmel mi történhet, de egyszer álmodtam, hogy a kisunokám meghalt, és ezen még nem vagyok túl.

Azt hittem, ez egy sokkal vidámabb blogbejegyzés lesz, de ilyenre sikerült.

Azon töprengek ...

Azon töprengek, hogy elpazarolódott az életem. Volt sokféle tehetség bennem, jól tudtam énekelni, matekban is jó voltam, írni is érdekesen tudtam, talán még más is, és mi lett belőlem.

Már most, hogy beteg voltam, a jóval fiatalabb „tanár-kollégáim” megtámadtak, úgyhogy biztos vagyok abban, ha meghalok, pillanatok alatt feledésbe merülök.

Nem használtam ki a bennem rejlő sokféle tudást, de a környezet sem volt ezt támogató.

Most, hogy ezt leírom, úgy hangzik, önfelmentő magyarázkodás. Szombaton írom, amikor tilos lenne írni, de most vagyok abban az állapotban, amikor ezt meg tudom fogalmazni, mert most a cselekvés, a céltudatos tett nem vonja el a figyelmemet ezektől a gondolatoktól.

Gondolkodom azon, hogy ha feledésbe is merülök, volt-e valami, amit megváltoztattam, esetleg visszavonhatatlanul.

A gyerekek. Valamit továbbvisznek abból, ami én voltam. Nem tudom megfogalmazni, mit, de valamit.

Korábban azt gondoltam volna, hogy a Gestalt Egyesület. De az most annyira anyagias lett, hogy ez már nem az enyém. Meg kell elégednem azzal, hogy a gyerekeim. Már az unokáim sem, ők idegenkednek tőlem. Ez lehet, hogy később megváltozik, de most ez van.

Egyre jobban érzem az egyedüllétemet. Azt a magányt, ami a születésnél lehet, a szülésnél, és a meghalásnál. Készülök a halálra.

Egyszer olvastam, hogy az embernek öreg korában is kell lennie 10 éves tervének, az a hosszú élet titka. Azóta is ezen gondolkodom, de nekem nincs 10 éves tervem. Még 5 éves sincs.

Majdnem ráfáztam!

A minap megmentettem 400 ezer forintomat. Hívtak telefonon, hogy megmérik a nyaki ütőerek áteresztő képességét. Na, ez igen, gondoltam, és bejelentkeztem. Kérdeztem, hogy mit kell érte tennem, azt mondták, semmit, nincs semmi kötelezettség, nem kell meghallgatnom előadást, nincs is árubemutató.

Elmentem a megbeszélt időpontra. Előtte még felhívott a srác, hogy mit főzzön, teát vagy kávét, amikor megyek. Mondtam, teát. Vsz. így emlékeztetik az embert arra, hogy időre kell mennie. Rengetegen vártak a váróban. Leültem, vártam. Egyszer csak megjelent egy fehér inges kisportolt fiatalember, és hangosan a nevemet mondta. Ez nem nagyon tetszett, de nem tudtam volna jobb megoldást.

Bementünk egy icike-picike szobába. A folyosón meglepve láttam, hogy csupa fehér inges kisportolt fiatalember van. Ezek szerint csak ilyeneket alkalmaznak.

Beszélgetni kezdtünk. Többször megdicsért, hol a szakmám miatt, hol más miatt. Gondolom, ez hozzátartozik a dologhoz, de ez nem csökkentette a gyanakvásomat. Nem kérdeztem sokat, de azt hiszem, több mindent megtudtam róla, mint ő énrólam. Hajdú-Biharból jött, egészségügyi szakiskolát végzett, négy éve itt dolgozik. Nagyon hosszú ideig beszélgettünk, már egy óra is beletetelt, amikor megkérdeztem, hogy mikor következik a mérés. Mondta, hogy vannak a mérőszobában, de mindjárt.

Hamarosan bementünk. Kb. öt perce voltunk ott, amikor bejött egy másik kisportolt fiatalember egy öreg házaspárral. Kissé összevitatkoztak, hogy kié a szoba, de aztán ők is maradtak, mi is. Rájuk férne kis működésfejlesztés.

Azt mondta, lazuljak el, el is lazultam. A fülemre tett egy fülhallgatót, amiben mindenféle kattogást hallottam. Öt vagy tíz percig tarthatott az egész, kinyomtatott három lapot, és visszamentünk az icike-picike szobába. Kezdte a szívemmel. Ott sok sárga jel volt, ami átlagos és jó áteresztést jelent. Nagyon-nagyon megdicsért érte. Aztán az agyamra ment, ahol kevesebb volt, de azt mondta, ez is oké. Aztán a nyaki ütőeremet néztük meg, ahol csak fekete jelek voltak, és azt mondta, hogy ez nagyon gáz. Ezek plakkok, amik nem szüntethetők meg. Viszont nekik van egy gépük, ami ugyan nem fogja jobbá tenni, de ugyanilyen marad, és nem romlik.

Erről elbeszélgettünk kicsinyég, azt javasolta, hogy menjünk be az orvosnőhöz, de nem állt fel, hogy na, akkor menjünk. Azt is megkérdeztem, hogy mennyibe kerül ez a gép. Mikor már harmadszor kérdeztem, akkor megmondta, hogy 390 ezer. Mindent bevetett a zsarolástól a fenyegetésig. Mondtam, hogy „maga el akar adni nekem valamit”. Ezen meglepetésemre teljesen megsértődött, mondta, hogy ha nekem egy ügyfél azt mondja, hogy csak a pénze kell, akkor én mit szólnék. Ugyan nekem még senki nem mondta ezt, de azt válaszoltam, hogy „akkor ne raboljuk egymás idejét”. Mondta, hogy na, ugye, közben meg ijedtség látszott az arcán, hogy tényleg elmegyek, és nem győzködhet tovább.

Amikor már többedszer mondta, hogy akkor nekünk nem érdemes beszélgetni, akkor felálltam. Próbált megint leültetni, de nem ültem le. Elkértem a nyomtatott lapokat, kezet fogtunk, és kimentem. Ő kikísért, megint nyújtottam a kezem, de nem fogta meg. Gondolom, csúnyán rontottam a statisztikáján. Vagy nagyon nyirkos volt a tenyere, azért nem akart kezet fogni még egyszer.

Nehéz volt ez. Máskor nem megyek ingyenes semmire.

Ez elég jó? Nem tudom, hogy mit kéne még csinálnom ...

Az Európai Unió törvényei előírják, hogy a blogodon tájékoztasd az Európai Unióból érkező látogatókat arról, hogy milyen cookie-kat használsz, és milyen adatokat gyűjtesz. A jogszabályok sok esetben azt is előírják, hogy a beleegyezésüket kérd.

Segítségképpen elhelyeztünk egy értesítést a blogodon arról, hogy a Google miként használ egyes Blogger- és Google-cookie-kat (például Google Analytics- és AdSense-cookie-kat), illetve milyen adatokat gyűjt.

Te tartozol felelősséggel azért, hogy ez az értesítés valóban működjön és megjelenjen a blogodon. Ha más cookie-kat (például harmadik fél által fejlesztett funkciókat) is használsz, előfordulhat, hogy ez az értesítést nem megfelelő számodra, hiszen lehet, hogy további adatokat is begyűjtesz a felhasználóktól.

További információ az értesítésről és a kötelezettségeidről.

A Blogger már nem támogatja az OpenID szolgáltatást. Lehet, hogy a meglévő OpenID-hozzászólások és az OpenID-beállításaid módosultak. További információ.

Cookies notification in European Union countries

European Union (EU) laws require you to give EU visitors information about cookies used on your blog. In many cases, these laws also require you to obtain consent.

As a courtesy, we have added a notice on your blog to help meet these regulations. The notice lets visitors know about Google's use of certain Blogger and Google cookies on your blog, including Google Analytics and AdSense cookies. Learn about Google’s privacy practices and how Google uses data on partner sites.

Change the notice

How to change or disable notice

If you have edited your blog in a way that hides this notice, it will be your responsibility to notify your visitors about cookies used on your blog and if necessary, obtain consent. Also, if you have added other blog features that set cookies, including third-party analytics or advertising services, you’ll need to provide additional or a different notice.

It is your responsibility to determine, based on your cookie use, what else would be appropriate. If you choose to use a different notice, be sure you still comply with Google’s EU user consent policy. Learn more on generating cookie notices.

See the notice

To see the notice if you’re outside of the EU, view your blog and change the country code, for example blogspot.fr orblogspot.co.uk. If you use a custom domain, you won't see the notice outside of the EU.

Norvégia és más

A korábban írt dilemma jó úton van. Ma találkoztam azzal, aki a Fideszre szavazott, a négyfős kis csoportunkban, és elmondtam neki, hogy az ügyfelemmel, akinek a helyzetét reménytelennek látom, dolgozom, és nem tudok smúzolni vele, mármint az ismerőssel, mert „ezekre” szavazott. Így mondtam, hogy „ezekre”. Némi hallgatás után azt mondta, hogy nem ismerem őt, mert sokat segíti a rászorulókat, pénzzel is, munkával is. Egyébként orvos. Mondtam, hogy minden tiszteletem az övé,  és ugyanakkor a szavazatával segíti azokat, akik rendszerszinten lehetetlenítik el a szegényeket támogatókat a StopSoros törvénnyel, de már a beharangozásával is. Már a múltkor írtam, azt hiszem, hogy korábban annyi pénzt kaptak az önkormányzattól, hogy 30 embert tudtak foglalkoztatni a mélyszegénységben élők megsegítésére, most annyit kapnak, hogy 3 embert tudnak megfizetni, és a törvény beiktatásával nullára fog csökkenni az önkormányzat által adott pénz. Ha külföldről kérnek, akkor megbélyegzik őket, szóval tényleg reménytelen a helyzetük. De azt megbeszéltük az ismerősömmel, hogy elmegyünk valamikor kávézni, hogy jobban megismerjem. Még mindig azt hiszem, hogy konfrontálnom kell őt, hogy nem tudja az egyéni jótékonykodásával ellensúlyozni a rendszerszintű elbaszást.

Norvégiában voltam. Végig 28 fok volt és verőfény, amikor itt esett az eső. Egy este voltunk pikniken, Osloban, a norvég vezető tanároknál. Ott elmeséltem, hogy hogyan választottuk ki a norvégokat a következő Gestalt terápia tréningekre. Az úgy volt, hogy mi angoloktól tanultunk, de amikor végeztünk, elhatároztam, hogy nem velük fogjuk folytatni a kurzusokat, mert nem kaptunk semmi segítséget az EAGT (European Association for Gestalt Therapy) akkreditáció megszerzéséhez. Azért volt ez fontos, mert magyar akkreditációt nem tudtunk volna szerezni, mert nem feleltünk meg a magyar követelményeknek. Ha magyar nem, akkor legyen legalább európai. Volt egy laza szervezet, a Leaders for Gestalt Institute, aminek én is tagaj voltam, mint a Gestalt Egyesület elnöke, és ezen a levlistán körbeírtam, hogy keresünk tanárokat. Több választ kaptam, és a norvégok voltak azok, akik nemcsak azt írták, hogy szívesen segítenek, hanem el is küldték a négyéves programot. Megszavaztattam az  elnökséggel, és mit ad isten, a norvégok jöttek ki győztesként.

Másnap délelőtt egy hivatalos megbeszélésen voltunk az irodájukban, aztán hárman felutaztunk északra, Bergenbe. Azért tudom megjegyezni a város nevét, mert hasonlít Bergen-Belsenhez, a koncentrációs tábor miatt. Hajókáztunk egy fjordban, ettünk egy leveses étteremben, ahol csak levest lehet kapni, de különböző országokból való levest. Gulyás is volt, a többiek megkóstolták, szerintük eléggé gulyásos volt. Én nem kóstoltam meg, mert nem kóser húst nem eszem, ezzel együtt ettem norvég hallevest, amiben viszont rák van.  Hát, nem lehetek tökéletes. Nagyon jó volt az egész kirándulás. Vettem egy ruhát, megláttam a kirakatban, és beleszerettem. Háromnegyedes az ujja, és fel lehet gombolni egészen az ádámcsutkámig. Fel sem akartam próbálni, de Dia erősködött, hogy azért próbáljam fel. Azt nem vettem észre, hogy elég rövid, éppen a térdemig ér, úgyhogy nem egészen kóser. Majd csak itthon, Magyarországon hordom.

Dilemma

Van egy belső dilemmám. A Flows kiscsoportban, ez egyfajta támogató csoport, van egyvalaki, aki a Fideszre szavazott. Amikor megkérdeztem, miért, azt mondta, amit elértek, azért. Nem kezdtem el vitatkozni, hogy az EU-s pénz.

Van egy új ügyfelem. Coach4Good-os, azaz ingyenes. Miskolcon dolgozik, az Avas lakótelepen, és mélyszegénységben élőkkel. Az utóbbi két évben 30-ról 3-ra csökkentette le a kollégái számát, mert nem kap forrást. Most még annyit sem fog kapni, mert őket is Soros-ügynökként tekintik. Ha külföldről fog pénzt kérni, akkor meg fogják bélyegezni.

Nem fogok tudni ebben a támogató csoportban szó nélkül meglenni, hogy nyájaskodjak a Fidesz-szavazóval, hogy tudom, a Fidesz kicsinálja az ilyen, szegényekért dolgozókat. Még nem tudom, hogy mit csinálok, de valamit kell csinálnom. Gondolkodom, hogy mit tegyek.

Jó hírek nekem

Ma tartottam egy coacholást, és nagyon jó volt. Az ügyfelem azt mondja, hogy sokkal jobb kedve van, mióta hozzám jár. Azóta nagyjából el tudja engedni, ami nem rá tartozik, és sokkal kevésbé idegesíti fel magát azokon a dolgokon, amin nem tud változtatni.

Egy másik ügyfelem felhívott, és mondta, hogy nem felejtett el. Egy cserép virágért coacholtam őt, és azt a cserép virágot még nem kaptam meg. Ennek szólt, hogy nem felejtett el. Politikus, nem kerültek be a Parlamentbe, és bár mondtam, hogy ha gondolja, beszélgethetünk, mert azt véltem, hogy nagyon le van törve, de nem, azt mondja, hogy az elkeseríti, ami az országban zajlik, de egyébként tök jó kedve van, és a kollégáiban is ő tartja a lelket, és ezt nekem köszönheti. Amikor mondtam, hogy most énrajtam van a sor, hogy meghívjam, mert előzőleg ő hívott meg egy ebédre, azt mondta, hogy erről szó sem lehet, ő hív meg megint.

Ez a két visszajelzés nagyon jól érintett, és ezt nem is tudom szavakkal kifejezni. Ilyenkor, de már amikor dolgozom velük, akkor is, nagyon élek. Itt sem találom a megfelelő szavakat, de tök elégedett vagyok, mondanám, hogy boldog vagyok, amikor ezeket a szavakat hallom.

A Dia volt abban a csoportban, amelyiknél tanítani fogunk, és amikor meghallották, hogy mi jövünk, nagyon megörültek nekünk.

Most péntek délután van, úgyhogy nem írok többet, elmegyek zuhanyozni. 

Elmentem Debrecenbe ...

Elmentem Debrecenbe a besugárzásra. András vitt le, az ő autójuk kellett Diának, úgyhogy kölcsönkérte az apjától az övét. Odafelé egy szót sem szóltunk egymáshoz, ő vezetett, én bóbiskoltam, mert hajnali négykor indultunk. Náluk aludtam, hogy ne kelljen kitérőt tenni.

Debrecenben én voltam az első, aztán jöttek mások is. Rámszereltek egy fém-abroncsot, ami fájt. Aztán csináltak CT-t a fejemről. Hatan voltunk, úgyhogy mindenkit meg kellett várni. Aztán mentővel átvittek hatunkat egy másik épületbe, a kísérőket egy másik autóval. Majdnem mindenkivel volt kísérő. A másik épületben volt a Gamma sugárzás.

Eszembe jutott az az amerikai film, hogy „A Gamma-sugárzás hatása a százszorszépekre”. Gyerekekről szólt, már nem emlékszem, hogy mi volt a konfliktus, de iskolai versenyről szólt, kísérletet kellett csinálni, aztán beszámolni róla. A kislány nyerte meg, aki a százszorszépekkel kísérletezett.

Annyit tudok, hogy a Gamma sugárzás csak ott hat, ahova irányítják. Az orvost kérdeztem, hogy milyen következményei lesznek a besugárzásnak, azt mondta, semmi. Később eszébe jutott, hogy a besugárzás helyén kihullik a hajam. Kérdeztem, hogy nem fogok-e megbutulni. Azt mondta, nem. Azt nem mondtam, hogy már az eddigi beavatkozások is ilyen hatással voltak rám, ezt megtartottam magamnak, úgysem tud ez ügyben semmit tenni. Erre mondta a Héczey, hogy ha 20 %-ot csökken az IQ-m, akkor még mindig jól állok. És igaza van. Kevesebbet beszélek, úgyhogy kevésbé tudják, hogy rosszabbul gondolkodom. Még szerencse, hogy olyan irányzatban dolgozom (Gestalt), ahol az érzelmi érzékenység legalább olyan fontos, mint az IQ. Sőt fontosabb.

A besugárzás nem fájt, és szerencsére nem is volt olyan hangos, mint az MRI. Csak az volt nagyon kellemetlen, hogy a besugárzások közben az abroncsot fogva húztak föl ülő helyzetbe, és akkor tekergettek valamit rajta. Ez a fölhúzás elég tapintatlan tett volt az asszisztensek részéről.

Egykor végeztünk, és indultunk vissza. Akkor már beszélgettünk. Hálás voltam Andrisnak, hogy levitt, és végig ott volt velem, belekarolhattam, amikor mentünk, és amúgy is. Mi még ha nem beszélünk, nekem akkor is jó a jelenléte.

Elkezdődött a Pészach. Első széderestén a Szonjánál voltam. Ott volt a családja, és még néhány barát. Az apja, a történész méltatlankodott, hogy Szonja nem adott szót neki, hogy némely történelmi eseménnyel gazdagítsa a tudásunkat. Mikor már többször méltatlankodott, Szonja szót adott neki. Akkor elkezdődött egy hosszú, ámde érdekes történelmi lecke. A gyerekek ott mulatoztak közöttünk, de ez senkit nem zavart. 

Éjfél után lett vége a vacsorának, akkor én elindultam gyalog. Aztán megláttam a felüljárónál egy buszt, arra felszálltam, és két perc múlva elindult. Átment a hegyen, a nagy vizen, és leszálltam a Keletinél. Onnan elindultam gyalog az Orczy úton.

Egyszer csak meghallott mögöttem egy kopogó hangot, mintha bot lett volna. Aztán meghallottam, hogy nagyon gyorsan közeledik. Félni kezdtem. Kiderült, hogy görkorcsolyán közeledik valaki, és a jobb lábával adja a kopogó hangot. Amikor elsiklott mellettem, akkor sem múlt el teljesen a félelmem. Mikor hazaértem, akkor sem. Továbbra is féltem, hogy valaki bejön a kapun.

Megittam egy szilvás unikumot, aztán lefeküdtem és elaludtam. Akkor már kb. fél 2 lehetett, vagy még később. Másnap reggel 8 körül ébredtem. Semmi bajom nem volt, még annak ellenére sem, hogy a Széderen négy pohár bort ittam, mert ez része a Szédernek. A történész apuka kínálgatott, de nem akartam többet inni, mert tudtam, hogy haza kell még érnem.

Másnap Széderen Pistiéknél voltam, a világ végén. Egyébként nincs is olyan messze a lakásuk. Ha minden jön két percen belül, akkor fél óra tőlem. Az utca olyan hangulatot áraszt, mintha falun lennék.

Szép lesz a lakásuk, ha megszűnik a csatatér utáni tájkép. Én nem bírnám sokáig ezt az állapotot, nekem a káosz jut eszembe, és azt nem bírnám sokáig. De most itt is jól éreztem magam. Nem vittem semmit, mert eszembe jutott, hogy zsidótól nem fogadhatnának el semmit, amit szombaton hozott. Eszter azt mondta, hogy ezzel neki nem lenne baja. Úgyhogy először azt gondoltam, hogy szerzek édes bort, és következőleg azt viszem el, ha nem szombaton megyek, aztán eszembe jutott valami más, de ezt most nem írom ide, mert Pisti olvassa a blogomat, és nem akarom, hogy így értesüljön róla.

Beszéltem a vállalkozóval, hogy tud-e adni számlát. Azt mondta, hogy szívesen, és ha később is kell, szóljak nyugodtan. Adott egyet, de lehet, hogy túl kevés lesz, mert az összeg áfával együtt annyi, amennyi áfa nélkül kellene. Ha nem lesz elég a Fundamentának, akkor még kérek számlát.

Marci mondta, hogy írjam a blogot, úgyhogy írom. Ez most jó hosszú lett.

Egy jó hír, kettő rossz...

A múlt hét péntekjén, szombatján tanítottam a Corvinuson a HR Business Partner képzésen, Zsófival. Nem akartam egyedül, mert nem tudtam, hogy bírom-e. Zsófinak oda akartam adni, de ő azt akarta, hogy ketten tanítsunk. Végre valaki, aki tanulni akar tőlem!

Nagyon jól sikerült. Az óra első harmadában valaki megkérdezte, hogy ezt hol lehet tanulni. Mondtam, hogy nálam lehetne, de nincs energiám összeszervezni egy csoportot. A végén megkérdezték, hogy hány ember kell egy csoporthoz. Mondtam, hogy 5. Azt gondolom, hogy a többit már én is be tudom szervezni.

Viszont van két rossz hírem.

Megint találtak a fejemben valamit, ami nem odavaló. Sugárral meg fogják semmisíteni, csak egyszer kell mennem Debrecenbe, és ha nem növesztek egy másikat, akkor rendben leszek. Azért el voltam keseredve. Most már nem érzek semmit.

A másik az, hogy a Fundamentától visszakaptam a számlákat, azzal, hogy 1 millió 37 ezer forintot nem tudnak elismerni, mert az korábban keletkezett, mint ahogy lezártam volna a számlát. Hétfőn felhívom a kivitelezőt, ha ő nem megy bele, hogy adjon számlát, akkor nem tudom, mit csináljak. Akkor talán vennem kell számlát, de azt nem tudom, hogyan kell. A C tervem az, hogy a Fundamentának adom ezt a pénzt. Petyus szerint ez hülyeség, mindent meg kell próbálni ahhoz, hogy megkapjam a pénzt. Ha más nem, akkor az alagsori felújítás összegét benyújtani a Fundamentának.

Amikor elolvastam a levelet, nagyon ideges lettem. Most már nem, de nyugodt sem vagyok.

A két rossz hírre azt mondom, hogy nem végzetes. Az elsővel kapcsolatban az orvosokra bízom magam, a másodikkal kapcsolatban Petyus és az én kreativitásomra. Meg fog oldódni mind a kettő. 

Csak most már szeretnék egy kis pihenőt.

EAGT és más

Voltam az EAGT (European Association for Gestalt Therapy) General Boardjában utoljára. Eddig sem mentem, már egy hosszú ideje, mert beteg voltam, és most mondtam annak, aki engem helyettesített, hogy most megyek, ne menjen. Hebegett, majd kiderült, hogy az elnökség már úgy döntött, hogy levált engem. Nem a betegségem volt az oka, hanem az, hogy nem akarták a kettős funkciót. Merthogy én már az Intézetet képviselem inkább, mint az Egyesületet. A Budapest Gestalt Intézetet. Az ő dolga lett volna megmondani, de húzta-halasztotta. Szerintem félt tőlem.

Nagyon jó volt Groningenben, csak nagyon hideg. Az emberek örültek nekem, és én is nekik. Régen láttuk egymást.

A munkahelyemen kiütöttek egy falat, és kivettek egy ajtót. Bejöttem, amikor zajlott a munka, dobozokban volt minden, és zaklatott lettem. Dia kérdezte, hogy mi van velem, rámutattam a dobozokra, és mondtam, hogy ez. Úgy látszik, még nem éltem túl az otthoni felújítást. Most már csend van, tisztaság, még rend nincs. Beültem egy sarokba, itt jó. Belátom az egész teret. Egyszer azt olvastam, hogy a nők sarokba szeretnek ülni, ott nem kell félni hátulról támadástól. Hát ha ez igaz, akkor rám igaz. 

Párterápia - Cape Cod módon

Diával csináltam párterápiát. A fiú jelentkezett nálam, kérdeztem, hogy hogyan jutott el hozzám. Mondta, hogy látott egy videot rólam korábban („Mi van, ha nincs?”), és most megnézték együtt, és arra jutottak, hogy van bizalmuk hozzám. Kiderült, hogy Diának utánanéztek a Facebookon, és mivel az ő lánya is Waldorfba jár, ezért a bizalmat ő is megkapta.

Nagyon nyitottak voltak. Ezt betudom a Waldorfnak. A lány először félt a módszertől, ami a Cape Cod módszer, de azt mondta, hogy belevágnak. A végén azt mondta, hogy örül, hogy belevágtak, mert nagyon biztonságos volt. A fiú a végén azt mondta, hogy békét érez, bár ilyenkor nem szokott. Annyira jó volt ezeket hallani, hogy most, napok múlván is eszembe jutnak.

A módszerben az a folyamat leegyszerűsítve, hogy hagyjuk a párt/csoportot beszélgetni, aztán leállítjuk, és akkor a két terapeuta/tanácsadó beszéli meg a látottakat, hallottakat a kliensek előtt. Aztán megint a kliensek, aztán megint a terapeuták. Az első terapeuta-megbeszélésnél a rendszer – az fontos, hogy a rendszerről, és nem egyes emberekről van szó – erősségeiről beszélünk, a második megállításkor a hiányosságokat emeljük ki, és ha van javaslatunk kísérletre, akkor azt mondjuk.

Itt ebben az esetben a visszajelzés emelkedett nekem ki, és hogy egyikőjük sem hallja meg igazán a másikat. Ezért azt javasoltam, hogy felváltva mondjanak a másiknak egy visszajelzést, az saját szavaival mondja vissza, aztán ő mondhat. Ezt így mehet három körben.

Eszembe jutott, amikor először tanultam ezt a módszert Joseph Zinkertől és a feleségétől Londonban. Amikor gyakoroltunk, nekem egy olyan pár jutott, akit senki nem akart választani. Én az előző modulon nem voltam ott, ezért nekem senkivel kapcsolatban nem volt előítéletem.

A terápia idején a párom annyira zaklatott lett, hogy azt mondta, hogy nem akar az ügyfeleinkkel tovább dolgozni. Én nem értettem ezt a nagy zaklatottságot, ezért úgy döntöttem, hogy folytatom a munkát egyedül. Folytattam, és Zinker mögém állt, és tanácsokat adott. Így végigcsináltam a folyamatot.

Zinker a végén azt mondta, hogy egy terapeuta nem léphet így ki egy folyamatból, és értékelte, hogy én a folytatás mellett döntöttem. Ez egy nehéz helyzet volt. Azóta nem sokat használtam ezt a módszertant, korábban Tücsivel egy kisvállalkozás csoportjában, és akkor is jól ment. De ez a mostani, ez valami egészen fantasztikus volt!

Aktuális

Eddig az European Association of Gestalt Therapy magyar összekötője voltam, A kollégát felhívtam, aki eddig helyettesített, amíg beteg voltam, és mondani akartam, hogy most már megyek én Hollandiába, ahol lesz a féléves megbeszélés. Kiderült, hogy már nem én vagyok az összekötő. Dühömben írtam az Egyesület elnökségének egy levelet, de előtte átküldtem Diának, hogy jó-e a levél. Azt mondta, hogy az utolsó bekezdést hagyjam el, az túl durva, és hagyjuk meg a párbeszéd lehetőségét. Elhagytam, elküldtem a maradékot. Az elnök meg egy elnökségi tag felhívott, hogy először velem akartak beszélni, addig nem is akarták nyilvánosságra hozni, de akit megbíztak két hónappal ezelőtt, az nem vette fel velem a kapcsolatot időben, és így véletlenül tudtam meg, hogy volt egy ilyen döntés. Megértettem a szempontjaikat, mondtam, hogy akkor lemondok, és békében váltunk el.

Ma megbeszélés volt nálam a tréningekről. Négyen a norvégoknál végeztek, másodmagammal az angoloknál. A norvég rendszert vesszük át. Ők nem ülnek be a résztvevők közé, és nem is tartják jónak a beülést, és szerepjátszást. Én meg abban a kiscsoportban, ahol voltam, terapeuta is voltam, nemcsak megfigyelő. Ez volt, akinek nem tetszett. Nekem nincs problémám ezzel. Volt egy pont, amikor azt mondtam, hogy én a jövőben is be fogok ülni, és terapeutát alakítani, és ha nem tetszik, akkor ne válasszanak engem trénertársnak. Ha meg lehet tenni ezt az egész csoport előtt, meg tudom tenni két ember előtt is. Az illető azt mondta, hogy szerencse, hogy ezt nem ultimátumként mondom. De, mondtam, ez ultimátum.

Aztán elszomorodtam. Nem tudom, miért lettem szomorú, de nagyon szomorú lettem.

Most örülök, hogy mindkét esetben kifejeztem azokat az érdekeket, amiket tudok követni. A szomorúságom most sem múlt el maradéktalanul, de elégedett vagyok, azzal amit tettem. Visszajön a régi agresszióm. Azt tanultam, hogy az agresszió az életerő. Akkor ezek szerint jön vissza az életerőm.

Most, hogy nem festem a hajam, többször előfordul, hogy fiatalabbak átadják a helyet a tömegközlekedésen. Amikor bizonytalanul megkérdik, hogy átadják-e a helyet, megköszönöm, és leülök.

Izraelben kinéztem az ablakon a buszokból, néztem a külvilágot, itthon lehúnyom a szemem, és félálomban utazom. Nincs a zöld környezet, amit nézzek, a pusztaságot nincs kedvem nézni.

Ma elégedett vagyok.

Ma elégedett vagyok. Egyrészt a politikus ügyfelemmel találkoztam, és azt mondta, hogy a múltkor megkérdőjeleztem a vezetői mivoltát, amivel akkor egyetértett, azóta sokat gondolkodott ezen, és rájött, hogy mégis vezető, csak nem abban, amilyen pozíciója van. Annyira örült a felfedezésének, hogy megölelt engem.

Délután elmentem ebédelni, és csak kártyát vittem magammal. Útközben egy nő kért tőlem pénzt, mondván, hogy éhes. Mondtam, hogy nincs nálam készpénz. Azt javasolta, hogy menjünk el a Tescoba, és vegyek neki élelmiszert. Elmentünk, közben kiderült, hogy kikapcsolták náluk az áramot, és hogy két hónapja nem fizetik az albérletet. Vettünk élelmiszert, mosószert, összesen 6 ezer forintért. Nagyon hálás volt. A mai napját bearanyoztam.

Aztán találkoztam egy férfival, aki kért pénzt, mondván, hogy tegnap óta nem evett. Javasoltam, hogy menjünk a Tescoba, veszek neki élelmiszert. Mondta, hogy nagyon fáj a dereka. Mondtam, hogy sajnálom, ennyit tudtam volna tenni. Amikor a lámpánál vártam, hogy zöldre váltson, hallottam, hogy utánam szólt, hogy mégis jönne velem a Tescoba. Elmentünk, közben kiderült, hogy a Nyugatiban alszik. Vettem neki paradicsomot, kenyeret és szalámit. Két napra vagy többre ő is el volt látva.

Nem oldottam meg a szegénység kérdését, csak egy-két napra két embernek jót tettem. Ha ugyan … Ez egy napra való elégedettséghez elég. 

Dvar Torah

Több mint egy éve nem írtam már ide. Mostanában eszembe jutott, hogy kéne, de addig nem jutottam el, hogy írjak is. Talán most...

Ma dvar Torát mondtam. Ez az evés utáni tanítás. Két napja vettem észre, hogy én következem, pedig nem is szóltam, hogy most már csinálnám. Nem szóltam, keresgéltem a témák között. Egyszercsak rájöttem, hogy Mózes ebben a hetiszakaszban kezdi kivezetni a zsidókat Egyiptomból, és ekkor - a bölcsek szerint - 80 éves. Innen kezdve majdnem tudtam, hogy mit akarok mondani. A Pisti javasolta, hogy írjam le, és hogy a blogba beleírhatom. Íme itt van:

Dvar Tora

2018. január 20.

A rendszerek kultúrájáról szeretnék beszélni. Rendszer alatt többek között a családot értem, a vállalatokat, az országokat is. A kultúrának van olyan része, amit szóbahozunk, és van olyan része is, amiről nem beszélünk. Pl. „evés közben nem beszélünk”, vagy a lányoknak mondott „legyél mindenkihez kedves” olyan kultúra elemek, amiket szülői autoritással adunk át. De van olyan eleme is a kultúrának, amik soha nem hangzanak el, mégis sokszáz vagy sokezer éven keresztül érvényesülnek.

Az izraeli és a magyar kultúra egy-egy ilyen, kimondatlan jellegzetességéről ejtek szót.

Amit mondandó vagyok, az a tapasztalataimból kiindulva feltételezéseken alapul. Semmilyen tudományos bizonyítékom nincs, csak a feltételezéseim.

Mózes 80 éves volt, amikor a zsidók vezetésével megbízta az Ö-rökkévaló. Nem akarta a küldetést elfogadni. Az az egy kifogása volt, hogy ő nehéz beszédű. Szóba sem került az, hogy öreg. Nem mondta, hogy elterelgetné a birkákat haláláig, vagy valami nyugdíjas állást akarna ahelyett, hogy a zsidókat vezetné a sivatagon keresztül. Nem tudom, sejtette-e, hogy negyven évig fog tartani ez a küldetés, és hogy annyi megpróbáltatást kell kiállnia.

Most a magyar és izraeli kultúráról ejtenék szót. Egy szempontból hasonlítom össze a magyar és az izraeli kultúrát.

Erdélyben az öregek, amikor már munkaképtelenek voltak, kimentek az erdőbe meghalni. A múlt század elején élt még az a szokás az Alföldön, hogy ha munkaképtelen lett egy férfi, akkor a felesége megmérgezte. Az apósom, amikor olyan beteg volt, hogy munkaképtelen lett, akkor öngyilkosságot követett el. A hagyományos magyar kultúra a fizikai erőn, fizikai munkaképességen alapult. Aki képes volt dolgozni, az megérdemelte az életet, aki nem volt képes, az kenyérpusztító lett, és meg kellett halnia.

Ezzel szemben az izraeli kultúra nagyon másként bánik az öregekkel.

Azok az öregek, vagy nem öregek, de akik munkaképtelenek, vagy a család gondozásában vannak, vagy felvesznek melléjük egy távol-keleti gondozót. Ő vele lakik, és ellátja őt napi 24 órán keresztül.

Az utcán látom őket, amikor sétálnak. Az öregasszonyoknak ki van rúzsozva a szájuk, akármilyen öregek. Sőt a tolókocsiban ülőknek, és remegő vagy béna kezüeknek a távol-keleti kísérőjük kirúzsozza a száját, és kifesti a körmeit. Akkor is a nőiességre törekszenek, amikor már szóba nem jön a csábítás. Ezen magyar ismerőseim jót szórakoztak, annyira furcsa volt nekik.

Amikor Tel Avivban délelőtt felszállok a buszra, tele van öregekkel, ha este szállok fel, tele van fiatalokkal. A tengerparton öregurak játsszák a ses-bes (backgammon) játékot az árnyékban.

Ismerőseimet, egy házaspárt, átlagéletkoruk 83 év, péntekenként a 3 gyerekük meghívja őket étterembe reggelizni. Nincs ott feleség, férj, gyerek, csak az öregek és a három gyerekük. Minden pénteken.

A magyar kultúrával szemben a mai izraeli kultúrát intellektuális kultúrának nevezném. Az öregeknek megvan a maguk szerepe. Az élettapasztalat ott értékesebbnek tűnik, mint Magyarországon.