Dvar Torah

Több mint egy éve nem írtam már ide. Mostanában eszembe jutott, hogy kéne, de addig nem jutottam el, hogy írjak is. Talán most...

Ma dvar Torát mondtam. Ez az evés utáni tanítás. Két napja vettem észre, hogy én következem, pedig nem is szóltam, hogy most már csinálnám. Nem szóltam, keresgéltem a témák között. Egyszercsak rájöttem, hogy Mózes ebben a hetiszakaszban kezdi kivezetni a zsidókat Egyiptomból, és ekkor - a bölcsek szerint - 80 éves. Innen kezdve majdnem tudtam, hogy mit akarok mondani. A Pisti javasolta, hogy írjam le, és hogy a blogba beleírhatom. Íme itt van:

Dvar Tora

2018. január 20.

A rendszerek kultúrájáról szeretnék beszélni. Rendszer alatt többek között a családot értem, a vállalatokat, az országokat is. A kultúrának van olyan része, amit szóbahozunk, és van olyan része is, amiről nem beszélünk. Pl. „evés közben nem beszélünk”, vagy a lányoknak mondott „legyél mindenkihez kedves” olyan kultúra elemek, amiket szülői autoritással adunk át. De van olyan eleme is a kultúrának, amik soha nem hangzanak el, mégis sokszáz vagy sokezer éven keresztül érvényesülnek.

Az izraeli és a magyar kultúra egy-egy ilyen, kimondatlan jellegzetességéről ejtek szót.

Amit mondandó vagyok, az a tapasztalataimból kiindulva feltételezéseken alapul. Semmilyen tudományos bizonyítékom nincs, csak a feltételezéseim.

Mózes 80 éves volt, amikor a zsidók vezetésével megbízta az Ö-rökkévaló. Nem akarta a küldetést elfogadni. Az az egy kifogása volt, hogy ő nehéz beszédű. Szóba sem került az, hogy öreg. Nem mondta, hogy elterelgetné a birkákat haláláig, vagy valami nyugdíjas állást akarna ahelyett, hogy a zsidókat vezetné a sivatagon keresztül. Nem tudom, sejtette-e, hogy negyven évig fog tartani ez a küldetés, és hogy annyi megpróbáltatást kell kiállnia.

Most a magyar és izraeli kultúráról ejtenék szót. Egy szempontból hasonlítom össze a magyar és az izraeli kultúrát.

Erdélyben az öregek, amikor már munkaképtelenek voltak, kimentek az erdőbe meghalni. A múlt század elején élt még az a szokás az Alföldön, hogy ha munkaképtelen lett egy férfi, akkor a felesége megmérgezte. Az apósom, amikor olyan beteg volt, hogy munkaképtelen lett, akkor öngyilkosságot követett el. A hagyományos magyar kultúra a fizikai erőn, fizikai munkaképességen alapult. Aki képes volt dolgozni, az megérdemelte az életet, aki nem volt képes, az kenyérpusztító lett, és meg kellett halnia.

Ezzel szemben az izraeli kultúra nagyon másként bánik az öregekkel.

Azok az öregek, vagy nem öregek, de akik munkaképtelenek, vagy a család gondozásában vannak, vagy felvesznek melléjük egy távol-keleti gondozót. Ő vele lakik, és ellátja őt napi 24 órán keresztül.

Az utcán látom őket, amikor sétálnak. Az öregasszonyoknak ki van rúzsozva a szájuk, akármilyen öregek. Sőt a tolókocsiban ülőknek, és remegő vagy béna kezüeknek a távol-keleti kísérőjük kirúzsozza a száját, és kifesti a körmeit. Akkor is a nőiességre törekszenek, amikor már szóba nem jön a csábítás. Ezen magyar ismerőseim jót szórakoztak, annyira furcsa volt nekik.

Amikor Tel Avivban délelőtt felszállok a buszra, tele van öregekkel, ha este szállok fel, tele van fiatalokkal. A tengerparton öregurak játsszák a ses-bes (backgammon) játékot az árnyékban.

Ismerőseimet, egy házaspárt, átlagéletkoruk 83 év, péntekenként a 3 gyerekük meghívja őket étterembe reggelizni. Nincs ott feleség, férj, gyerek, csak az öregek és a három gyerekük. Minden pénteken.

A magyar kultúrával szemben a mai izraeli kultúrát intellektuális kultúrának nevezném. Az öregeknek megvan a maguk szerepe. Az élettapasztalat ott értékesebbnek tűnik, mint Magyarországon.