Melankólia

Megint van otthonom, amit szeretek, és "munkahelyem", az ulpán, és megint elért a mélabú. Ugyanez volt, amikor beköltöztem az Ámosz utcába, és beiratkoztam először az ulpánra. Ugyanez, de most enyhébb. Amikor megérkezem valahova, és megnyugszom, elszomorodom. De most legalább tudom már, hogy van, és csak ki kell várnom, hogy elmúljon.

Elégedetlen vagyok a héber tudásommal. Öt perces beszélgetésre vagyok kalibrálva. Nem értem, ha folyamatosan beszélnek hozzám, és nem értem a híreket, csak kitalálom. Túl lassan haladok. A csoportban vannak, akik sokkal jobban beszélnek, mint én. Ráadásul, amikor izgatott leszek, nem jutnak eszembe a szavak. Nagyon akarom mondani, és nem tudom.

Idegesítenek a csoportban a dél-amerikaiak. Minden teret elfoglalnak, időnként hangosan és hosszan magyarázzák egymásnak spanyolul a héber kifejezéseket. Az én kelet-európai neurotikus csöndességem rövid távon eredménytelen. Így a kitartásomban bízom. Meg a tanulási képességemben. Meglátjuk.

Most inkább a képeket teszem fel.