Elégedettség és ...

Akartam írni, aztán elfelejtettem. Amikor lezártam a gépet, akkor jutott eszembe. Sebaj.

Eddig öt dolgozatot írtak a velem való munkáról az egyetemen. Yael bevállalta, hogy amit kézzel írtak, és nekem nagyon nehéz olvasni, beviszi gépbe. Akkor el tudom olvasni őket. Nagyon kiváncsi vagyok, miket írtak. 

Egy nap három dolgot csináltam meg. Elmentem az egészségbiztosítóhoz, mert nem érkeztek meg a csekkek, amikre be kell fizetnem az egészségbiztosítást, és féltem, hogy fizetnem kell az orvosnál a vizitdíjon felül. Miközben ott ülök és várok a soromra, látom, hogy kaptam egy sms-t, hogy nem fizettem. Ezek szerint időben kaptam észbe. Az ügyintéző, amikor kérem, hogy folytassuk angolul, mondja, hogy nem beszél angolul. Héberül folytatjuk, de most lassabban beszél, hogy megértsem. 

Utána elmegyek a bankba, átutaltam Mo-ról, mert elfogyott a korábbi utalásom, és nincs itt pénzem. Az ügyintéző kiváló angolsággal és meglepő kedvességgel segít eligazodni, átváltani és új jelszót szerezni a honlaphoz. 

Aztán felhívom az "SzTK-ban" az időpontegyeztetőt, aki aznapra, egy órával későbbre javasol időpontot az onkológushoz. Annyira meglep, hogy hirtelen nem is tudok dönteni. Elmegyek. Az onkológus egy velem egykorú, iszonyúan szétszórtnak tűnő nő. Minden elérhető információt beír a gépbe, és mondja, hogy két hónap múlva jöjjek, akkor megvizsgál. Aztán hirtelen azt mondja, hogy megvizsgál most. Levetkőzöm, alaposan végigsimítja és nyomogatja a mellemet, közben becsukja a szemét, ezek szerint mégsem annyira szétszórt, mint amilyennek látszik. Kiderül, hogy a protokoll is némileg különbözik, azt a gyógyszert, amit Bp-ben helyből felírnak, itt csak két és fél év után írják, addig valami mást adnak. Felírja, de mivel a protokoll is különbözik, mások fognak dönteni arról, hogy megkaphatom-e. 

Kijőve az "SzTK-ból" meglátom Liliant, aki egy kávézó teraszán vacsorázik - vagy ebédel. Eldicsekszem neki a napi teljesítményemről. Zavartnak látszik, úgyhogy elköszönök és otthagyom. Elégedett vagyok, ez a három dolog egy napra elég nekem. 

Reggel elmegyek a tengerre. Biciklivel, amit menet közben lecserélek, mert zörög. A tengerben nem lehet nagyon beúszni, nagyok a hullámok, a parti őrök visszaparancsolják a mélyre beúszókat, gondolom azért, mert a hullámok visszahúzzák az embert a part felől. Aztán kifekszem a homokra. A homok kényelmesebb, mint a parton lévő fizetős ágyak. Szinte belealszom a hullámok és a strandolók zajába. Aztán biciklivel vissza, zuhanyozás, és már dél van. Már alig várom, hogy dolgozhassak. 

Ma az egyetemen Sara-val vagyok egy csoportban. A kérdésére, hogy ki lesz a terapeuta, valaki rögtön jelentkezik. A következő kérdésére, hogy ki lesz a kliens, senki. Izgatottá válok, kérdezem, hogy én lehetek-e. Először úgy érti, hogy terapeuta akarok lenni, de felvilágosítom, hogy nem, hanem kliens. Meglepetten rámnéz, mondja, hogy jó. Kérdezem a "terapeutát", hogy neki oké-e, ha én vagyok az ügyfele. Mondja, hogy igen. Kérdezi, hogy van-e témám. Mondom, van, az ittlétem. 

Mesélek arról, hogy milyen öröm itt lenni, és milyen feszültség itt lenni. Hogy az itteni kultúrába sokkal inkább beleillek, mint a magyarba, és ettől itthon érzem magam. És hogy az, hogy döcögve tudom kifejezni magam, mennyire az az érzés, hogy egy gyerek vagyok, aki otthon van, de egyedül. A szülők elmentek otthonról. A "terapeuta" érzékenyen reagál a gondolataimra, pontosan adja vissza azt, amit nem is mondtam ki. Érzi a nehézséget. Mondom neki, hogy ez jó, mert én nem érezhetem. Ha érezném, nem tudnám csinálni. Észreveszem, hogy mosolygok, miközben könnyeket érzek a szemem sarkában. Ha nem mosolyognék, elsírnám magam. Hazajöttem, de már nem ismerem a nyelvet. Újra kell tanulnom, újra gyerek vagyok. Mo-n elismert szaktekintély, itt gyerek. Megkérdezi, hogy sírhat-e a gyerek. Mondom, hogy ha itt az apa, aki nagy és erős, akkor igen, ha egyedül van, akkor nem. 

Amikor Sara elköszön, nedves a szeme, és azt mondja, hogy jó, hogy itt vagyok. Az élet megy tovább. Kaptam egy ingyen terápiás ülést.

Új Kelet - A nem tanuló kamasz, és felügyelő szülője

Kedves Ilona!

Olvastam az egyik cikkében, hogy Önnek is van egy fia, akkor bizonyára nagy gyakorlata van abban, hogyan kell a gyerkőcöt az önálló és felelősségteljes tanulásra nevelni. A fiam már 13 éves, kita aleftől kezdve sokat tanultam vele, mert úgy tapasztaltam, ha nem kísérem figyelemmel a leckeírást és a felkészülést az órákra, akkor bizony nagyon rosszul sikerülnek a dolgozatok. Drága gyermek, de már kamaszodik, néha nagyon elege van abból, hogy "tömöm a fejét" azzal, hogy a tanulás a legfontosabb dolga, ő személy szerint inkább a haverokkal lógna. Őszintén szólva néha én is belefáradok ebbe az iszapbírkózásba, van amikor már előre hergelem magam, hogy mennyi mindent kell bepótolni, mert a munkám miatt nem tudok a hét minden napján a gézengúzom nyakán ülni. (Azt hiszem ennek csendben mindketten örülünk.) Mostanában a hétvégét is tanulásmentesítettük, hogy legalább ilyenkor a békésebb legyen otthon a hangulat, de a maradék pár napban gyakran sikerül indulatosan és elkeseredve lefeküdni mind a kettőnknek. Tudom, hogy a biztatás a legnagyobb erőtadó gesztus, de néha bizony nem tudom palástolni érzéseimet, és oda oda dörrentek a gyereknek, aki a maga kamasz nyegleségével gyakran kijelenti, hogy ő mindent tud, aztán persze kiderül, hogy közel se. Ilyenkor fogom a fejem, nem is az adott dolgozat miatt, hanem azért, mert tudom, hogy amit itt megtanul, arra fog ráépülni a következő szakasz, s ha ezen a szinten nem érti a dolgot, akkor mi lesz vele a tichonban? Egyszerre szeretném simogatva megnyugtatni és szép szavakkal bíztatni, de közben a felnőtt énem legszívesebben megráncigálná a fülét, hogy szedd már össze magad kispajtás, tudsz te ennél sokkal jobbat is. Mi ilyenkor a jó stratégia?

Karin/Askelon


Kedves Karin!

Nem csodálom, ha a fiának elege van a közös tanulásból. Kamaszodik, szeretné egyre inkább önállósítani magát, de az anyja fáradhatatlanul a nyakán lóg. Illetve nem is fáradhatatlanul, hanem úgy, hogy mindkettejüknek nyűg. Ráadásul éppen ezzel a folyamatos gondoskodással akadályozza meg, hogy a gyerek maga érezzen felelősséget a saját teljesítményéért.

Az a feltételezésem, hogy Ön vagy mindig jó tanuló volt, és ezt tekinti az egyetlen helyes viselkedésnek, vagy a jó tanulók elitcsoportjába akart gyerekkorában tartozni, és most a fiánál próbálja ezt elérni. Talán szeretné őt megóvni azoktól a kínos helyzetektől, amelyekben Önnek volt része, nem bízik abban, hogy ő képes tanulni a bajokból, és hisz abban, hogy a tanterv szerinti tanulás célra vezet. Az a hit, hogy ez lenne az egyetlen helyes és célravezető út, téves.

Ezzel szemben a valóság az, hogy ha most kimarad valami, az nem jelenti azt, hogy később ne tudná bepótolni. Ha megjön a tanuláshoz a kedve, lesz hozzá energiája, akkor bármit, amit most elmulaszt, be tudja pótolni. Csakhogy ha nagy a nyomás a fegyelmezett tanulásra, sose fog megjönni a kedve.

Kétféle “kísérletről” van tudomásom: régen az albánoknál az volt a szokás, hogy a kisbabát szoros pólyában tartották, még akkor is, amikor az európai orvosok már régen a szabad mozgás hívei voltak, és az ő általuk felügyelt csecsemők már régen csúsztak-másztak. Azt gondolták, hogy a pólyában tartott gyerekek, akik egyébként nagy családban éltek, és hangosan zajlott az élet körülöttük, szóval hogy amikor ezeket a gyerekeket szabadon engedik a pólyából, nem fognak ugyanolyan ügyesen mozogni, mint a szabadon kószáló kortársaik. Ezzel szemben a mozgásfejlődésben való elmaradottságuk nagyon hamar eltűnt. A kutatók arra jutottak, hogy az egészséges, egyébként gondoskodó lelki környezet elég ahhoz, hogy elmaradásukat behozzák.


A másik “kísérletet” a fiam óvónője mesélte, aki arról számolt be, hogy vannak gyerekek, akik a tanításnál csöndben ülnek és figyelnek, és vannak, akik közben játszanak, és látszólag nem is figyelnek. Azt tapasztalta, hogy az utóbbiak nem tudnak kevesebbet, mint a fegyelmezetten ülve figyelők. Ebből levonható az a következtetés, hogy a tanulásnak nagyon sokféle módja van, és nem biztos, hogy a leghatékonyabb mód az, amikor fegyelmezetten végrehajtjuk, amit a tanár vagy a szülő mond.

Ha azt gondolja, hogy ezek a kísérletek nem kamaszokról szólnak, akkor azt javaslom, hogy nézzen körül a régi osztálytársai között. Lehet, hogy azt fogja látni, hogy nem a kitűnő tanulókból lettek a sikeres emberek, viszont olyanokból, akik nagyon rossz tanulók voltak, lehet, hogy sikeres, akár még híres emberek is lettek. Ugyanis az életben való eredményességhez a tanterv szerinti tanulás viszonylag keveset ad, például az elengedhetetlen érzelmi intelligenciához jóformán semmit. Ehhez a “haverokkal lógás” sokkal jobb iskola. Hiszen ott megtanulhat a gyerek gondoskodni, konfliktust kezelni, érzéseket kifejezni, támogatást szerezni. Ezek nélkül a legnagyobb tudás sem hozhat kézzelfogható eredményt.

Azt gondolom, hogy Önnek nagyon nehéz lehet ezt a túlságosan liberálisnak látszó felfogást követni, és már az is nagy kompromisszumnak tetszik, hogy hétvégén békén hagyja a gyereket. Ez persze kicsit olyan, mint amikor a baloldali vezetésről a jobb oldalira úgy akarnak átszoktatni egy országot, hogy először a taxisok kísérletképpen jobb oldalon vezetnek, mindenki más a baloldalon. Viszonylag kevés eredmény várható ettől, annál több ütközés. De ha valóban felhőtlenül tudják a hétvégét eltölteni, akkor mégis jó kiindulópont lehet.

Nyilván a fenti okoskodás nem segít, Ön azt szeretné, ha megvalósítható és eredményes tanácsot adnék. Sajnos olyan tanácsom nincs, amelyikben megóvhatja a gyereket a hibák elkövetésétől, és az azokból való tanulástól. Ezek nélkül nem tud felnőtté válni. Mivel a leveléből az jön át, hogy kölcsönösen tisztelik egymást, azt javaslom, üljenek le, ő mondhassa el, mitől érzi terhesnek az Ön gondoskodását, Ön mondja el, hogyan nem tudja teljesen elengedni a felügyeletét, és keressenek olyan megoldást, amelyikkel mindketten együtt tudnak élni.

Agresszió

Az egyik hallgató egy hónapos babája

Carol elutazott 10 napra Németországba. Élvezem az egyedüllétet. Most meg is fojthatnám a helyi cicát, akit felelősnek tartok a vendégcica elüldözéséért. Ehelyett etetem, itatom, tisztogatom az alomját. Pedig amikor elővettem a marhasonkát, nyávogva odajött, annyira nem tudott ellenállni a szagnak, hogy a szokott óvatosságát is félretette. 

Ma megint voltam az egyetemen. Végighallgattam héberül az előadást, aztán a szünet után, mivel a hallgatók vizsgára készülve sokkal kevesebben voltak, mint máskor, a francia nővel vezettem egy csoportot. Én ajánlottam őt be a profnak még tavaly, amikor mondta, hogy szeretne valami szakmai munkát is csinálni. Valamiért mégsem bírom őt. Ez ritkán van, hogy valaki zsigerből egyre ellenszenvesebb legyen, úgy hogy nem tudom, miért. Érzem, ahogy egyre jobban utálom. Gáz, de mégis. A múltkor, amikor együtt mentünk a buszhoz, panaszkodni kezdett, hogy a hallgatóknak nincs gyakorlata a gyakorlásban. Mondtam, ezért vannak itt. Erre elhallgatott. Ma bejelentette, hogy Örömről Sugárzásra változtatja a nevét. Ez jogos, mert örömet aztán igazán nem sugároz, de valamit igen. Nagyon kifinomult, elegáns, nekem túlságosan tökéletes, modoros. Az angolján nem is hallani, hogy francia. Három éve van itt, és folyékonyan beszél héberül. Eddig azt gondoltam, hogy a jelenlétével beindul a versenyszellem bennem, ezt alá is támasztotta, hogy amikor az előző órán a prof. felolvastatta a hallgatómmal a dolgozatát a velem való munkáról, akkor az ő hallgatója mondta, hogy ezt ő is csinálta velük. Tehát valami megjelenik a rendszerben a mi versengésünkből.

Ma valamivel közelebb kerültem a megértéshez. Együtt vagyunk a csoportban, a hallgatók csordogálnak, az egyik a kicsi babájával jön. Lefényképezem. Mikor már eléggé együtt vagyunk, elkezdjük. Javasolok valami kezdést, de mielőtt elkezdenénk, Örömről-Sugárzásra javasol valami mást. Hagyom, ne legyen két dudás egy csárdában. Kiadja azt a feladatot, hogy amit érzékelnek, éreznek vagy gondolnak, mondják ki. A hallgatók érthető módon mondják a gondolataikat, de az nem elég jó neki, az érzékelésüket akarja hallani.Magyaráz, valami fojtottságot érzek, nem kapok rendesen levegőt. Ahogy beszél, a mondatok végét alig hallhatóan mondja. Nő bennem az indulat. Azt gondolom, hogy bazdmeg, ne nekem kelljen már extra erőfeszítést tennem, hogy meg is halljam, mit mondasz. A hallgatók kezdik megvédeni magukat, elég reménytelen a helyzet, amikor megkérdez engem, aki addig hallgattam, hogy mit gondolok. Mondom, nem tudom, mert nem mindent értettem, ugyanis az egész héberül zajlik. Elmagyarázzák, mondom, hogy szerintem túl bonyolult volt a feladat, még nem tartanak ott, hogy szét tudják választani az érzékelést, érzést, gondolatot.

Átveszem a vezetést. Kérem, hogy mindenki mondjon egy érzékelést, én kezdem, a talpam érzi a papucsom puha bőrét. Ezt veszik, mondják, amit a testükben éreznek. Ha nem elég világos, kérdem, hogy hol érzi. Mindenki meg tudja jelölni a testében az érzést. Folytatom, hogy mondjanak érzést. Beindulnak, mondanak valamit, néha megkérem, hogy fordítsák le angolra. Aztán kérem, hogy mondjanak gondolatot. Ez is megy, nincs védekezés, nincs nehézség. Aztán kérem, hogy a korábban említett érzékelésükhöz mondjanak egy értelmezést, megint én kezdem, a talpammal kapaszkodom, mert nem érzem biztonságban magam. Ők is mondják a sajátjukat.

Az óra után a tanerők meetingje. Mondom, hogy eredményes volt a csoportmunka, de nekem nehéz volt, mert először nem tudtam,  hogy Örömről Sugárzásra mit akar. Ő morog, hogy a gyerekes hallgatók jönnek, mennek, nem szólok, nekem ez nagyon tetszik, de nem akarom provokálni. Aztán amikor vége a megbeszélésnek, én még akarok egy kört menni az egyetemi campuson az elektromos kisvonattal, így elválnak útjaink. Nagyon élvezem a kisvonaton utazást, a szél össze-visszaborzolja a hajamat. Majd felszállok a buszra hazafelé. Ablak mellé ülök, a párkányra könyökölök, a kezembe támasztom a fejemet, és félálomba merülök. A három óra folyamatos héber és a befelé fordulás kimerített.

Új Kelet - Barátok nélkül

Kedves Ilona!


Immár 12 éve alijáztam Izraelbe, de a mai napig nagyon magányosnak érzem magam ebben a csodálatos országban. Látszólag nincs okom panaszra, megtanultam a nyelvet, beilleszkedtem, jó munkahelyem van, a férjemtől ugyan elváltam, de a mai napig jó viszonyban vagyunk és van egy csodálatos kisfiúnk is. Boldogulok az életben, megbecsülnek a cégemnél, mostanában udvarol nekem egy született izraeli, lassan - lassan ismét teljes lehet a család. Ami miatt mégis a tanácsát szeretném kérni, az a barátokkal kapcsolatos. Nekem Magyarországon sem volt nagy baráti köröm, de itt Izraelben végképp visszahúzódóvá váltam. Ez a válás idején jól jött, nemigen kellett magyarázkodnom senkinek, nem voltak olyan viták, mint néhány ismerősnél, hogy a ki kinek a barátja, kivel maradhat kapcsolatban. Amikor még kicsi volt a csemete minden szabadidőmet vele töltöttem, nem is hiányoztak annyira a barátok, csak ha néha valamiben segítségre szorultunk, akkor jutott eszembe milyen jó lenne néhány közeli rokon vagy barát. Mostanra azonban a gyerkőc már legtöbbször nem velem akarja tölteni a szabadidejét, a párommal sem élünk még együtt úgyhogy szabadkapacitásom már lenne, de valahogy nehezen tudom újra felvenni a barátkozás fonalát. Gyerekként ez olyan automatikus volt, de most valahogy döcög a kapcsolatteremtés, miközben a leendő párom, akinek nagy és aktív baráti köre van, folyamatosan unszol, hogy barátkozzak, élvezzem az életet, gondoljak arra, hamarosan kirepül a gyerek, ne adj Isten ő sem lesz nekem. Ne maradjak egyedül.
Kicsit bizonytalan vagyok abban, vajon 40 körül lehet-e még igazi barátokat szerezni vagy már be kell érni felületes ismerősökkel, akikhez eddig se volt túl sok türelmem. Őszintén szólva a kedvesem haverjai nem hoznak lázba, a munkahelyi kapcsolataimat pedig nem akarom túl közeli viszonnyá formálni. Lehet, hogy én egy igazi magányos farkas(lány) vagyok?


Juli Eilatról


Kedves Juli!

Ha az a helyzet, ahogyan először értem a levelét, hogy korábban nem volt igénye több közeli kapcsolatra, mint amennyi volt, és most már igényli a barátokat, akkor biztos vagyok benne, hogy meg fogja találni a módját, hogy megtalálja azt, akivel a párján kívül is közeli kapcsolatban lehet.

Vannak olyan emberek, akiknek kevés és mély kapcsolata van, és vannak olyanok, akiknek sok, többnyire felszínesebb kapcsolatuk van. Egyik sem jobb vagy rosszabb a másiknál, csak velünk születetten eltérőek az igényeink. Ha tudjuk, hogy melyik típusba tartozunk, nem érdemes erőltetni a másikat. A leveléből nekem az derül ki, hogy Ön az első csoportba tartozik, a párja a másodikba. Ez nem kell, hogy gondot okozzon, ha nem akarják egymást belekényszeríteni abba, ami az egyiknek jó, a másiknak nem.

Nekem nem derült ki egyértelműen, hogy Ön valóban több kapcsolatot akar, vagy csak úgy hiszi, némileg a párja unszolására, hogy az a “normális”, és ezért keresnie kell. Ugyanis bár azzal kezdi a levelét, hogy magányos, mégis inkább az elégedettség hallatszik ki nekem abból, ahogyan a kapcsolatait eddig kezelte. Ha inkább csak külső nyomásra keres barátot, akkor nem hiszem, hogy fog találni, hiszen nem a saját belső igényét elégíti ki, amit talál.

A kapcsolatok leegyszerűsítve kétfélék lehetnek. Olyan, amellyel célunk van, itt előzetes elképzeléseink, terveink vannak, és azon vagyunk, hogy ezeket megvalósítsuk, és ebben hasznosítjuk mások közreműködését. Ezeket a szaknyelv stratégiai kapcsolatnak nevezi. Ezekben olyan módon viselkedünk, olyan maszkot hordunk, amely elősegíti a céljaink megvalósítását. A munkahelyi kapcsolatok leginkább, bár nem kizárólagosan ebbe a csoportba tartoznak.

A másik típus, amellyel nincs célunk, megengedjük magunkat az esendőséget, és azt is, hogy a másik személy lássa ezt. Ezt a fajta kapcsolatot intim kapcsolatnak nevezi a szaknyelv. Ebben nem tudjuk előre, hogy mi lesz, sérülékenyek, kiszolgáltatottak lehetünk, viszont itt minden álca nélkül önmagunk lehetünk. Ezért ez nagyon vonzó, és egyben nagyon félelmetes is. A szerelmi vagy baráti kapcsolat, ha mély, inkább - bár ez sem kizárólagosan -  ebbe a csoportba tartozik.

Előfordul, hogy valaki - talán mert gyerekkorában sérült ilyen intim, pl. valamelyik szülővel való kapcsolatban - nem tudja, nem meri beleengedni magát intim kapcsolatba. Ezzel megvédi magát további sérülésektől, de magányosnak érzi magát közben, hiszen egy alapvető emberi igénye nincs kielégítve.

Úgyhogy azt javaslom, hogy először kérdezze meg önmagát, hogy valóban szeretne-e több, más kapcsolatot, mint ami van. Ha igen a válasz, akkor nézzen rá arra, hogy van-e az intimitással nehézsége. Ha nincs, akkor előbb-utóbb megtalálja azt a kapcsolatot, amelyre szüksége van. Ha  nehezen engedi bele magát mély, személyes, maszk nélküli kapcsolatba, és ez zavarja, akkor érdemes szakemberhez fordulni. Ha ez nem zavarja, akkor megint nincs feladat. Annak pedig végképp nincs jelentősége, hogy hány éves, ezen nem érdemes sokat töprengeni.

Lebegő fa

Álom: ötéves-forma gyereket rám bíztak. Fut, éppen mint Tomer, az Oroszországból örökbefogadott kicsi fiú itt. Nem érem utól, és féltem. Berohanok egy házba, fel az emeletre, megkérdezem az ott beszélgetőket, nem látták-e a gyereket. Mondják, hogy egy nővel ment el, nézzem meg a pizzázóban. Rohanok arra, amerre mutatnak. Egyszercsak megjelenik a volt férjem, kezében két laptop. Kérem, hogy fusson ő a gyerek után, már nem bírom. Elindul a két laptoppal, de nem tud olyan gyorsan, mint a gyerek. Dühös leszek rá, leteszek a lábához mindent, ami a kezemben van, és a gyerek után iramodom. Biztonságban érzem, mégis szeretném megtalálni.

Vasárnap reggel szól a telefon, nem ír ki számot. Felveszem, fiatal férfi hangja beszél gyorsan héberül, annyit értek, hogy a biciklitársaság nevét mondja. Megkérem, hogy folytassa angolul. Tökéletes amerikai kiejtéssel és tempóval folytatja. Írtam egy emailt, és mi a problémám. Elmondom neki a történetet, mondja, hogy vissza fogják utalni a tíz sékelt. Még egy darabig magyarázom neki, mi volt igazán a gondom, de annyira kedves és megértő, hogy elolvadok, és beleegyezem, hogy utalják vissza a tíz sékelt. Hatszáz forintot visszanyertem, hurrá! Azt nem sikerült kiderítenem, hogy a héber levelem hatott vagy az angol. 

Megyek megint Petach Tikvára előadni. Úgy döntöttem, hogy személyiség tipológiából tartok előadást az öregeknek. Személyiségtípusokat már nagyon sokféle embernek tanítottam, de ilyen hallgatóságom még soha nem volt. Izgulok. Tanítom nekik az érzékelő-intuitív párost, a gondolkodó-érzőt, mondok példákat, majd az extravertált-introvertált párost. Időnként megkérdezem, hogy érthető-e, amit mondok. Bólogatnak. Aztán rólam kérdezgetnek. A végén mondom nekik, hogy van olyan ügyfelem, akit vadállatnak tartanak a kollégái, van olyan, aki depressziós, de egyiknél sem izgulok annyira, mint amikor hozzájuk jövök. Ducika, a klub 85 éves vezetője kérdezi, hogy ez azért van, mert ők rosszabbak azoknál? Nem - mondom -, hanem mert jobban meg akarok nekik felelni. Elindulás előtt a kezembe nyomja a szalvétába kikészített nápolyit és töltött sütit. 

A buszon az első ülésre ülök, és majszolni kezdem a nápolyit. A sofőr megszólal, azt hiszem, szól, hogy ne egyek, de jó étvágyat kíván. Megköszönöm, aztán némi gondolkodás után megkérdezem, hogy kér-e. "Persze" - válaszolja. Megkínálom.

Ricsiék lelkesen fogadják, amikor mondom, hogy megint sokat dolgozom. Hozzáteszem, hogy munkám van itt, megélhetésem nincs. Felsorolom, hogy milyen munkákat csinálok ingyen. Az egyetemi tanítás, a cikkírás, és két non-profit szervezet vezetőjének coacholása. Megegyezünk, hogy előbb-utóbb ezekből lesz fizetős munka is.

A zsinagógában az egyik nő bolondnak nevezett. Jóban vagyunk, örülünk egymásnak, amikor találkozunk, kérdezgette, hogy mit dolgozom. Elmondtam, és hozzátettem, hogy ezekből nem tudok megélni, ezért visszajárok Budapestre dolgozni. Ekkor kiáltott fel, hogy "you're crazy!", és indulatosan magyarázta, hogy miért. Kérdeztem, miért haragszik. Azt válaszolta, hogy nem haragszik, csak ő ilyen heves. Aztán mondtam neki, hogy igen, "I am crazy." Összenevettünk. 

Éppen coacholtam skype-on, amikor szól a telefon. Felveszem, a háziorvosi rendelőből hívnak, hogy mégse jó a megbeszélt szerda este nyolc óra, mert az orvos csak kilencre ér oda. Viszont mehetek éjjel fél 12-kor. Visszakérdezek, azt hittem, nem jól hallottam. De igen, csak akkor van idő. Vagy akarok másik orvoshoz menni? Nem akarok. Abban maradunk, hogy megyek este 9-re, aztán valamikor majd sorra kerülök. 

Csetlés-botlás

Elnyaltam a biciklivel. Az úgy volt, hogy elbicajoztam a Belügyminisztériumhoz, mert elírták a címemet. Leraktam a biciklit a közeli állomáson, lezártam, ahogy kell, elintéztem a dolgom, visszamentem az állomáshoz, és a gép azt mondta, hogy van nálam bicikli. Telefonálni akartam a társaságnak, amelyik fenntartja a rendszert, de nem vették fel. Ha félórán túl használom a biciklit, akkor külön kell fizetni érte, addig benne van az éves bérleti díjban. Vártam, vártam, közben már mentem volna tovább a háziorvoshoz, hogy bejelentkezzek, úgyhogy felültem a biciklire, és hajtottam, miközben vártam, hogy felvegyék a telefont. A helyiek simán bicajoznak és közben telefonálnak a vállukhoz szorított telefonon. Na, ez nekem nem megy. Az egyik lámpánál, amikor lefékeztem, akkor el is estem. Összeszedtem magam, senkinek nem engedtem, hogy segítsen, közben szidtam a biciklis társaság anyját, de letettem a telefont. Hajtottam tovább, egyszercsak a szél lefújta a kalapomat. Leállítottam a biciklit, visszamentem a kalapomért, egy nő, aki már az előző jelenetet is látta, mondta, hogy ha egy nap van már három baj, akkor nem lesz több. Összenevettünk, aztán mentünk tovább, ki-ki a maga útján, közben gondoltam, hogy nekem még csak kettő volt. 

Este a biciklitársaság honlapján írtam panaszos levelet, héberül. Angolul kezdtem, aztán gondoltam, ez kiváló alkalom, hogy gyakoroljam az írást, úgyhogy kitöröltem, és megírtam héberül. Nem érdekeltek a helyesírási hibák, nem ellenőriztem le, hogy jól írom-e a szavakat. 

Másnap megint bajom volt a biciklizárral, megint felhívtam őket, most fel is vették, megbeszéltem velük, és mondtam, hogy az előző napi túlhasználatot is töröljék. Azt mondta a nő, hogy rendben van, nem lesz extra költségem. 

Este hosszú szűk szoknyában és papucsban robogtam az egyik állomástól, ahol nem volt használható bicaj, a másikig, egyszercsak elestem. Felhorzsoltam a tenyerem és a térdem. Nem emlékszem, mikor estem el utoljára járás közben. Felpattantam, mentem tovább, most már lassabban. 

Megérkezett a számla a biciklitársaságtól, felszámolták az extra időt. Bedühödtem, írtam egy válaszlevelet, de ezt most angolul, mert ha dühös vagyok, nem tudok héberül. Az összeg nem nagy, az eljárás dühít, és egyébként is próbálgatom, hogy mi működik. Eddig még semmilyen választ nem kaptam sem a héber beírásra, sem az angol válaszlevélre. 

Tegnap moziba mentem. Két izraeli filmet is vetítettek, kiválasztottam azt, amelyiknek az angol címe A fehér hazugság. Kicsit olyan film, mint a magyar Nagy utazás, egy szélhámos, ugyanakkor felfedező apáról és az Amerikából visszajött kamaszlányáról szól. Az apának nincs lakása, bár a Kaliforniában élő anyának ezt hazudta, és mivel északon háború van, beköltöznek egy délen lakó család otthonába, azt hazudva, hogy a lakásukat rakétatámadás érte. A film azzal indul, hogy a kislány megérkezik a tel avivi repülőtérre, és nem várja senki. Kóvályog egy darabig, aztán kimegy a taxisokhoz, ahol az apja éppen vitatkozik egy taxissal. Ez az elhagyatottság érzés nagyon ismerős. Volt egy olyan része a filmnek, amikor régi videofelvételeket néz a kislány, egyet valamikor négy éves korából, ahol a sivatagban filmezik őt a szülei, aztán a kezébe adják a kamerát, és eltűnnek egy domb mögött. Zokogni kezd, megy a kamera tovább, mutatja a sivatagot, közben hallom a gyerek hangját ahogy kiabál, hogy "nem akarom, nem akarom!" Nagyon megráz.

Azt már írtam, hogy az egyetemen coacholtam az egyik hallgatót, aki a következő héten lelkesen közölte, hogy megmentettem az életét, majd a házidolgozatát is a kettőnk munkájáról írta. Ezt ma a prof kérésére felolvasta. Kértem a profot, hogy másolja le nekem az írást, mert meg akarom pontosan érteni. Ma is dolgoztam egy csoporttal, iszonyúan lelkesek voltak, az istennek sem akartak áttérni angolra, időnként teljesen elveszettnek éreztem magam. Úgy látszik, ezzel nem volt bajuk, a foglalkozás végén annyi szeretettel köszönték meg a munkát, hogy azt gondoltam, hogy ha itt, ahol annyira tudják értékelni a hozzáértést és a gondosságot, nem leszek néhány éven belül sikeres, akkor sehol. 

Itt valahogy visszajönnek dolgok a gyerekkoromból. A seb a térdemen, az elhagyatottság érzése, és az a hit, hogy elég jó vagyok. 

Új Kelet - Az életúnt nagypapa

Kedves Ilona!

Segítségét szeretném kérni, mert mostanában alig bírom kimozdítani drága édesapámat a lakásból, pedig még csak 75 éves és hála a Teremtőnek jó kondícióban van. Felénk Éjláton az év nagy részében tényleg nagyon meleg van, leginkább csak kora reggel vagy késő este érdemes az utcán tartózkodni, de szerintem ez nem igazolja édesapám bezárkózottságát. Hetente kétszer-háromszor a gyerekek vagy az unokák felkeresik, de mióta édesanyám elhunyt a papa láthatóan nagyon magányos. Ellátja magát és a háztartást, mi is rendszeresen viszünk neki főttételt, de vásárolni sem akar kimenni a lakásból, pedig mint mondtam szerencsére a fizikai állapota nagyszerű, csak a kedve búskomor. Arra gondoltam talán közelgő születésnapján meglepnénk egy kutyával, ami kicsit rászorítaná, hogy rendszeresen eljárjon sétálni, legalább a környékre. Amikor még otthon voltunk, mindig volt kutya a háznál és édesapám szerettel gondoskodott róluk. Mit tanácsol, lepjük meg egy kölyök kutyával, ami ugyan több gondozást igényel kezdetben, de várhatóan hosszú ideig lehet a papa társa vagy inkább egy fogadjunk örökbe egy idősebb, nyugodtabb kutyát, amelyik már nem szeleburdi.

Katalin


Kedves Katalin!

Mindig elámulok, azt látván, mennyire erős Izraelben a generációk gondoskodása egymásról. A nagyszülők az unokákról, a felnőtt gyerekek az öregekről. Most az Ön levele is ennek példája.

Édesapja elvesztette életének fontos részét, az élettársát, és ezt láthatóan még nem heverte ki. Nincs kedve a külvilághoz, ha az bejön hozzá, fogadja, de magától nem teremt kapcsolatot vele. Még mindig gyászol, és valószínűleg nem is tudja, hogyan zárja le ezt a gyászt. Ön, ha jól értem, mindent megtesz, hogy életben tartsa, illetve hogy visszahozza az életbe. Ez fontos elem, enélkül, ha nem érezné, hogy valami itt tartja, valószínűleg az élettársa után menne, valami korábban nem létező betegségbe belehalna.

Nagyon jó irányban próbálkozik az unokákkal is, a kutya-ötlettel is. A gondoskodás az, ami sokszor életben tart minket. Ezért jó ötlet annak a hitnek az erősítése, hogy Önöknek és az unokáknak szüksége van rá. Ezen is továbbléphet még, megkérve az édesapját, hogy valamire - amiről tudja, hogy ő tudja, szereti, és a gyerekeknek is jó - megkéri, hogy tanítsa vagy mutassa meg Önöknek. Az nem derül ki, hogy az unokák milyen korúak, ezért csak találgatni tudok, ha pl. iskolások, hogy segítsen matekban vagy olvasásban, vagy ha szereti a természetet, akkor mutasson meg nekik olyan élőlényeket, amelyeket ők talán nem ismernek. A lényeg az, hogy legyen valami olyan dolog, amihez ő ért a legjobban, és átadhatja a tudását. Az is ilyen lehet, ha ő főz nekik olyat, amit szeretett gyerekkorában, de már nem divat, mint mondjuk a tejberizs kakaóval.

A kutya-ötlet is jó, mert gondoskodást igényel, és ahhoz ki kell jönni a gyász szomorú semmittevéséből. Ugyanakkor a kutya érzelmileg is kötődik, kifejezetten terápiás hatású a szeretete is, a róla való gondoskodás is. Azt kérdezi, hogy kölyökkutyával lepje-e meg, vagy nyugodtabb felnőttkutyával. Figyelje meg az édesapját, ha a gyerekek csintalankodása hatására elveszíti a türelmét, akkor inkább nyugodtabb kutyát válasszon, ha jól bírja a nyughatatlan kölyköket, akkor kölyökkutya is jó lehet, az több figyelmet és gondoskodást igényel. Lehet, hogy először érdemesebb idősebb kutyával próbálkozni, és néhány év múlva, amikor több energiája lesz a gondoskodásra, akkor fiatalabbal.

Érdemes az Önök gondoskodását is átgondolni. Ha édesapja minden napra ki van szolgálva, nem kell kimozdulnia a szomorúságából. Talán érdemes kipróbálni, hogy kicsit kevesebb gondoskodás készteti-e őt arra, hogy magával többet törődjön. Lehet, hogy az is segítene, ha beszélnének a régi barátokkal, hogy hívják meg, kezdeményezzenek kapcsolatot vele, azaz hogy az egyívásúak számára is fontos legyen vele az élő kapcsolat.

Új Kelet cikk - a "süket" pár

Kedves Ilona!

Hónapok óta készülődöm erre a levélre, de mindig halasztgatom, hátha mégis sikerül dülőre jutnunk a párommal kettesben, de mostanra úgy érzem, nincs tovább, a probléma akkorára dagadt, hogy külső segítségre van szükségünk. Azt hiszem abban mindketten egyetértünk a férjemmel, hogy 25 év házasságba sok öröm és néha bánat is belefér, nem kevés bajon haladtunk már túl együtt, mindig megerősödve az egymás iránti szeretetben. Most azonban úgy érzem valami olyannal állunk szemben, ami mindkettőnktől másfajta szemléletet igényelne és valamiért nem megy ez nekünk. Mindketten mondjuk a bajunkat egymásnak, de mintha csak elbeszélnénk egymás mellett. Mintha ennyi év után hirtelen, nem értenénk egymás nyelvén. Talán igaza van a barátnőimnek és párkapcsolatai terápiára van szükségünk? Hogy zajlik az ilyesmi? Hogyan kell rá jelentkezni?

Rachel Beer-Seváról


Kedves Rachel!

Levele alapján az a benyomásom, hogy mindketten beburkolóztak saját magukba, és megszűnt a figyelmük, nyitottságuk a másik iránt. Felteszem, vannak lezáratlan sérelmek, amelyeket belül ápolgatnak, próbálják a másiknak kifejezni, de az annyira a sajátjával van elfoglalva, hogy nem tudja meghallani a talán már áradó panaszokat.

Valóban jó egy olyan külső, a panaszokban érintetlen személy, aki segít abban, hogy úgy tudjanak egymáshoz beszélni, hogy a másik meg is hallja. A terapeuta valószínűleg ezt fogja tenni. Ő nem annyira a panaszok tartalmára, inkább a kommunikációjuk módjára lesz érzékeny, azt keresi, hogy hogyan nem hallják egymást, és abban közreműködik, hogy egyszerre csak annyi és olyan hangozzék el, amennyit és ahogyan a másik be tudja fogadni. Valamint arra is figyel, hogy az Önök kettősében egyenrangúság legyen, ahogy mondani szokták, ne nyomja le az egyik a másikat. Azaz nem a problémákat fogja ilyen módon megoldani, hanem abban segít, hogy Önök tudják megoldani azokat, és ezzel a terápiás szobán kívül is tudják alkalmazni a tudásukat.

Kérdezi, hogy hogyan történik egy ilyen párterápia. Sokféle irányzata és módja van, ezért nem tudok egységes folyamatot leírni. De azt szívesen leírom, hogy én hogyan csinálnám, már amennyit előre sejteni lehet, hiszen az adott pár igénye mindig csak akkor derül ki, amikor leülök velük.

Először meghallgatom mindkét felet, ill. a annyit, amennyit képes vagyok befogadni. Ha emiatt meg kell szakítanom valamelyik vagy mindkét felet, ez jól jelzi, hogy az “áradó” fél nem érzékeny a befogadóra. Tehát sejteném, hogy erre meg kell őt tanítani. Megkeresném, hogy mik azok az értékek, szépségek a kapcsolatukban, amelyek kellő indokot adnak, hogy fenntartsák azt. Aztán megkeresném, hogy mi az, ami túl kevés, túl sok, vagy nem megfelelő, és ezeket el is mondom. Pl. lehet, hogy Önöknél a törődés mindkettőjük részéről megvan, ez jó, de a törődés módja lehet, hogy nem igazodik a másik igényeihez, ez a figyelem hiányzik.

Mindeközben a hallottakat, lefordítanám olyan nyelvre, amelyben nincs sértés, viszont benne van az elmondó igénye. Ilyenkor visszakérdezek, hogy jól értettem-e, amit mondott, és addig pontosítunk, amíg egyetért vele. Ezután megkérdezem azt, akinek szólt az igény, hogy mi a reakciója arra, amit hallott. Arra törekszem, hogy igények fogalmazódjanak meg, és azokra reakciók. Házi feladatot is adok, gyakorolni valamit, amiről úgy látom - és ezt meg is mondom -, hogy hiányos, vagy nem megfelelő.

Előfordulhat, hogy a pár mindkét tagjával külön-külön is dolgozom egy-két ülésen, majd megint párban találkozunk. Mivel a levelében azt írja, hogy sok évig jól, szeretetben erősödve éltek egymással, az a feltételezésem, nincs szükségük hosszantartó terápiás munkára. Persze kiderülhet olyan, amit a levél nem tartalmaz, akkor más a helyzet. A jelentkezés terápiás munkára egyszerű, felhívja az illető teraputát, és ha van neki szabad kapacitása, akkor megbeszélnek egy időpontot.

Sokkal könnyebb lenne az élet, ha az emberek nemcsak akkor mennének terápiába, amikor már nagy a gond. A terápiás munka sokkal hatékonyabb önismeret fejlesztésével megelőzésre, ill. javításra akkor, amikor még nem mérgesedtek el a viszonyok. Kicsit ugyanolyan a helyzet, mint a testi bajok esetén. A megelőzés és a korai kezelés eredményesebb.

Lag Baomer

Tegnap kimentünk Bné Brákba lag baomert nézni, hallgatni. Éjszaka 11 körül értünk egy jesiva előtt körökben táncoltak a fiúk, egy-egy csoportot egy-egy szakállas tanár vezetett. Az ének askenázi hangos volt, askenázi kiejtéssel, inkább szomorkás hangulatú, mint örömteli. De a gyerekeken öröm látszott. A lányok és a nők a járdáról nézték őket, a pici gyerekek hordozóban aludtak a hatalmas zajban. Aztán éjfél körül az utolsó buszok egyikével hazaindultam. Mielőtt hazajöttem volna, elmentem a Medina térre, hatalmas kör alakú tér, hét-nyolc tábortűz körül emberek zenéltek, beszélgettek, énekeltek. Kétszer körüljártam, aztán az egyik tűz mellett két lány közéjük invitált. Leültettek egy babzsákra, és beszélgettünk. Tanítottak a lag baomerről, azt nem is tudtam, hogy Simon bar Jochaj ezen a napon halt meg, és mivel akkora tudós volt, ezért nemcsak gyertyát gyújtunk az emlékére, hanem tábortüzet. Levest is kaptam a lányoktól, és amikor mondtam, hogy egyedül alijáztam, az egyik felkiáltott, hogy én egy hős vagyok. Annyira lelkesen mondta, hogy nem volt kedvem lehűteni azzal, hogy én nem érzem a hősiességemet, hanem inkább elhittem neki. 

Kérdezgettem, hogy ő mit csinál, kiderült, hogy polgári szolgálatos, mert vallásos, és a hadseregről az terjed, hogy erkölcstelen, ezért inkább nem ment katonának. Most iskolában segít gyerekeknek, meg más szociális munkát végez. 

A két hely hangulata nagyon különböző. Bné Brákban az askenáz hagyományt, annak egyértelműségét és zártságát érzem, a téren a vallástalanok és vallásosok együtt-, de legalábbis egymás mellett élését láttam, a zenében a közel-keleti hangulat. Az egyik zárt, a másik nyitott, az egyik megőrző, a másik megújító. Mindkettőt szépnek látom, de egyik sem vonz kizárólagosan magához, mindkettőhöz úgy tudok viszonyulni, hogy közben legyen meg a másik is. 


Megint dolgozom a Bar Ilanon. A prof. előadást tart, azt végighallgatom, most már többet értek belőle, mint tavaly. A szünet után kiscsoportokban gyakorlunk. A múlt héten a csoportom, három nő, fáradt volt, reggel óta az egyetemen voltak. Javasoltam, hogy akkor csináljunk olyat, amit fáradtan is lehet csinálni, esetleg semmit. Ekkor az egyik nő kitört, hogy van egy kollégája, aki az iskolában a gyerekeknek mindig megengedi, hogy azt csinálják, amit akarnak, és ettől ő falra mászik. A többiek rögtön elkezdték kérdésekkel és tanácsokkal bombázni, megnőtt az energiaszint, elfelejtették a fáradtságukat. Nem akartam, hogy értelmetlen tanácsosztogatással menjen el az idő, kérdeztem, hogy lesz-e az ügyfelem. Dolgoztunk az ő fáradhatatlan tenniakarásán, a kimerültségén. Befelé figyeltettem, aztán megkérdeztem, mögé állhatok-e és megérinthetem-e. Nagyon finoman megfogtam a vállát. A kérdésemre azt mondta, hogy ez kellemes. Nem tartott soká az egész, amikor visszaültem a helyemre, lelkesen felkiáltott, hogy tud lélegezni, és most nem is érdekli az, amitől mindig olyan ideges lesz. Adtam neki feladatot, hogy csinálja nélkülem azt, amit most velem, figyeljen befelé anélkül, hogy bármit meg akarna változtatni. A többiek nem értették, hogy miért nem a hozott problémával, vagy a szóbakerült félelemmel foglalkoztam. Próbáltam elmagyarázni, hogy előbb meg kell érkeznie, hogy tudjunk bármivel is foglalkozni, különben csak okoskodunk, de azt teljesen fölöslegesen. Nem tudom, hogy átment-e.

Ma beléptem a terembe, ott volt a prof és még egy tanerő, és néhányan a hallgatók közül. A múltkori ügyfelem odarontott, és azt kiáltotta, hogy megmentettem az életét. "Öööö...???" Azóta csinálta a kiadott feladatot, és újra tud lélegezni. Ez már régen volt, és  nagyon köszöni, és reméli, hogy másnak is fogok olyan örömet szerezni, mint neki. Meghatódtam, a prof megkérdezte, hogy ez ugye szívmelengető. Mondtam, hogy igen. 

Arcok, sorsok ...

Egy férj válik, mert neki lángoló szerelem kell. Mikor meséltem Petyusnak, hogy egyébként van két gyereke, azokhoz is ragaszkodik, mondta, hogy "sok szerencsét! Lángoló szerelem két gyerekkel ..."

Egy nő válik, mert nem születik gyereke, és ezt a férje nyomásának tudja be. 

Egy kedves ismerősömet elbocsátották. Két hónapja mondtam neki, hogy kérdezze meg a főnökét, elégedett-e a munkájával, mert hallottam valamit. A főnök semmit nem szólt  arról, hogy elégedetlen, annak, aki tudott volna változtatni. Másnak mondta. Ez nem segített.

Úgy látom, emberek a nehezebb utat választják, mert a könnyebbiket korábban túl nehéznek találták, és aztán beszorulnak a mindent vagy semmit választásába.

Régi barátom egyre profibb a szakmájában. Már minden kelléket magára vett, ami ehhez kell, és egyre kevesebbet mutat a kellékek mögött az emberből. Az ember szerethető, a szerepért rajongani lehet. De az a sejtésem, hogy ez az út egyre hidegebb és üresebb vidékre vezet.  Vajon meddig lehet ezt csinálni? 

Kedves pótanyámat a nagyanyja nevelte fel, aki a huszadik század elején alijázott Lengyelországból. Az anya elvitte a nagymamához az öthónapos gyereket, hogy vagy befogadod, vagy intézetbe adom. A nagymama azt mondta, hogy az én unokám, felnevelem. Meg is tette. Amikor ugyanez az anya a következő gyerekkel, aki egy szefárd férfitől származott, ugyanezt tette sok évvel később, a nagymama nem fogadta be ezt a gyereket, mert "fekete". A befogadott első gyerek nevelte tovább a nem befogadott másodikat. Micsoda sorsok! 

Az, hogy "ösztöndíjas" vagyok, ad némi szabadságérzést. Most már semmit nem kell csinálnom, pénzt kapok csak azért, mert létezem. Úgyhogy csinálom tovább, amit eddig. 

Spirálban vagyok. Itt Erecben szépen lassan csordogálok a közepe felé, Magyarországon kicsit gyorsabban pörgök kifelé. 

A zsinagógában az egyik öregasszony mikor megtudta, hogy 15 hónapja alijáztam, azt mondta, olyan, mintha mindig itt lettem volna. Én is egyre inkább belül érzem magam. 

Péntek este a zsinagógából meghívott valaki vacsorázni. Nem messze lakik tőlem, ötödik emelet, szép kilátás, én csak a konyhát, étkezőt, erkélyt láttam, olyan, mintha egy ötven négyzetméteres lakás részei lennének, de azt mondja, kilencven. Meg se mertem kérdezni, mennyit fizet érte. Négyen vagyunk, ő, egy fiatal pár és én. A vacsora saláta, gefillte fis, humusz, második fogásként paprikás lisztben sült hús, egy szem héjában főtt krumpli, a desszert két darálós keksz négyfelé törve és almaszósz. Ez mind elég volt, a társalgás pedig nagyon élvezetes. Ezt meg kell tanulnom, hogy nem a kaja a fontos, akármilyen kevés és akármilyen egyszerű, ha élvezzük egymás társaságát, akkor úgyis jóllakunk azzal, ami van, és közben jól érezzük magunkat.  

Kifulladásig

Annyira elfáradtam Budapesten, hogy ma azzal kezdtem, hogy lebicajoztam a tengerhez és fürödtem. A vízben csak ketten voltunk, két nő. Aztán kifeküdtem a kemény, nedves homokra, hol sütött a Nap, hol eltakarta egy felhő. Egyszercsak körülölelt a víz, áradt körülöttem.

Kemény két hét volt. A csoport, amelyikkel dolgozom, tele van fojtott feszültséggel, szinte szétrobbantja őket. Most felszínre jött egy konfliktus, iszonyúan nehéz volt megtartani a csoportot, nem tudtam, hogyan hat rájuk, meddig maradhatunk benne. Utána többen mondták, hogy ilyen még nem volt. Úgy tűnt, volt némi megkönnyebbülés. De rájöttem, hogy velük csak nyolc órai alvás után szabad dolgoznom.

A "mások a számok, mint a szavak" kollégával is beszéltem. Amit kifogásoltam, elmagyarázta, megnyugodtam, aztán megint dühös lettem. Úgy működik, mint a pióca, fájdalomcsillapítót fecskendez belém, és amikor szív, nem érzem, csak amikor már kikerülök a hatása alól. Hipnotikus a hatása. 

Volt még két olyan beszélgetésem, amire nehezen vettem rá magam, de ha nem csinálom, akkor magamban rágódom, és ezt nem akartam. Örülök, hogy megtettem. Még mindig hátramaradt egy, illetve egy ott, egy itt, de ezeket érlelem még egy kicsit. Azért is, hogy ne egyszerre harcoljak minden téren, hogy bírjam, meg azért is, mert mostanában már ha valamivel nem rögtön jövök elő, akkor bölcsebben tudom csinálni. Nem pont azt, nem pont úgy, és néha nem is pont annak mondom, amit, ahogy és akinek elsőre mondanám. 

Megnéztem a Csak a szél című filmet. Végül egyedül, bár többen megnézték volna velem, de nem jött össze. Megviselt. Nagyon egyszerű, szinte olyan, mintha önmagamnak mormognék, kezdettől szorongtam, nem tudtam azt mondani magamnak, hogy hiszen ez csak egy film, mert nem az. A fekete autó megjelenésétől kezdve egyre jobban féltem. Szinte folyamatosan ki akartam jönni a moziból. De végignéztem. 

A coaching, a terápiás ülések, a non-profit munka és a találkozások felüdülések voltak. Mostanra lett ott öt terápiás ügyfelem. Többnyire férfiakat coacholok, és nők jönnek terápiás munkába. Az itteni egyszem terápiás ügyfelem fiatal fizikai munkás, ma azt mondta, hogy nem akar többet jönni, mert ő nem beteg. Azt hittem, ezt már megbeszéltük, de ezek szerint mégsem. Gondolom, húzzák őt. Ez a kurva kelet-európai kultúra, hogy ha beleszakadok is, nekem kell megoldani a problémámat egyedül, csak a hülyék kérnek segítséget. Közben baszódik el az élet, meg a család élete, de ha segítséget kérek, azt hihetik, hogy beteg vagyok, meg egyébként is, senki ne lásson bele a szennyesembe. Őt nem tartóztatom, nem beszélünk meg következő időpontot, de azt javaslom, hogy kérdezzen meg olyan barátait, akikben bízik, hogy ők látnak-e változást. Ebben maradunk. 

Annyira fellelkesültem, hogy visszaértem, hogy sorban hívom az itteni ismerősöket, hogy beszéljünk, találkozzunk. Amikor Budapesten vagyok, zavartalanabbul érzem magam a lakásban, amikor itt vagyok, jobban otthon érzem magam az utcán, az emberek között. A repülőn mea searimi harediek között ültem, a nővel beszélgettünk, ott volt a férje, az öccse, annak a felesége és az apja, aki özvegy. Tizenhatan testvérek, ő a tizenegyedik, az öccse a tizenhatodik. A fiú nem néz ki 18-nál többnek, de 23 éves. Voltak Lengyelországban és Magyarországon. Nyírbátorból származott az egyik felmenője. Aztán én odaadtam neki a ropimat,hogy haza tudja vinni a fiának, ő meg nekem a szendvicsét, mondta, hogy nem akar húsosat enni. Hazahoztam, azt ettem meg vacsorára. 

Bizonytalan, hogy el tudjuk indítani a coaching schoolt. Valaki úgy fogalmaz, hogy már minden bokorban coachképzés terem. A miénknél sokkal olcsóbban is van már jó iskola. Nem vettük időben észre a változásokat, most valamit nagyon újra kell gondolni. Már elkezdett az agyam ezen járni. 

Arra jó ez a kétlaki élet, hogy távolabbról tudom szemlélni az ottani önmagamat, és azt, ahogy lassanként változom.