Soá

Tegnap néztem a TV-ben a soa alkalmából zajló emlékezést, amit Jeruzsálemben tartottak. A miniszterelnök beszél, ahányszor a közönséget mutatják, mindig van valaki, aki vigyorogva mutogat valamit. Gondolom, látják magukat, és annak örülnek. Ez nem az a szinte mozdulatlanul ülő közönség, mint ami az angol királyi esküvőn látható. Őket talán az elegáns selyemruhák és nagy kalapok késztetik fegyelmezettségre. Drága jó népem, képtelenek egy beszédet csöndben és mozdulatlanul végigülni. Aztán amikor emlékezők mondják személyes történeteiket, a közönség figyelmesebb, komolyabb.

Ma délelőtt 10-kor a Dizengoff és Nordau sarkán állok. Megszólalnak a szirénák. Szinte bársonyos a hangjuk, semmi sértő élesség, mint a filmekben. Teszek még egy lépést, amikor látom, hogy szemben velem egy nő úgy áll meg mozdulatlanul a járda szélén, ahogy odaért. Körülnézek, az emberek, mint szobrok, az autók állnak, vezetőik az autók mellett, leengedett kézzel, mozdulatlanul. Az élet képpé merevedik. Nem tudok továbbmozdulni. A szirénák szólnak, az élet megállt. Kicsordulnak a könnyeim. Két percig együtt vagyunk a halottakkal. Elhallgatnak a szirénák, az autók elindulnak, az emberek mennek tovább az útjukon. Az élet megy tovább.