Majdnem megkérték a kezem. Pénteken felhívtam azt, akivel kétszer találkoztunk eddig, egyszer meghívott kávéra, egyszer elvitt Jeruzsálembe, amikor Barbi itt volt. Megkérdezte, hova vigyen, és oda vitt.
Azután, hogy először találkoztunk, nagyon megéreztem, mennyire fáraszt, hogy egyedül küzdök. Ezért, bár nem vonzott férfiként, többször eszembe jutott.
Most meg akart hívni egy olasz utazásra Peszach idején, de én csak akkor érek vissza, amikor már elindulnak. Pedig ez talán jó alkalom lett volna, hogy kiderüljön, egy napnál többet is kibírok-e vele.
Amikor pénteken beszéltünk, zaklatottnak hallottam a hangját, mint aki nagyon izgatott. Abban maradtunk, hogy a héten találkozunk, beszélgetünk. Valahogy öregebbnek érzem, mint magamat. Nem annyira férfinak látom, mint nagypapának. Beírtam a naptáramba, jom seni-re, 9 órára. Aztán elbizonytalanodtam, hogy 8 vagy 9, mert a számítógépes naptár a budapesti időt mutatja. Amikor nem hívott jom senin, elbizonytalanodtam, hogy jom seni, ami hétfő, vagy kedd, ami az európai pihenőnap utáni második nap. Hívtam, nem vette fel. Kedden este sem hívott. Gondolhatom azt, hogy megfutamodott, meg azt is, hogy megérezte, hogy nem vonz eléggé.
Ami vonzott, az az, hogy anyagi értelemben vége a küzdésnek. Ez persze gáz. Meg reméltem, hogy jófej családja van. Valahogy nagyon vágyom arra, hogy olyan emberre leljek, akinek jófej családja van.
Nem zavar, hogy nem hívott. Ennyi. Megyek tovább.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése