Arcok, sorsok ...

Egy férj válik, mert neki lángoló szerelem kell. Mikor meséltem Petyusnak, hogy egyébként van két gyereke, azokhoz is ragaszkodik, mondta, hogy "sok szerencsét! Lángoló szerelem két gyerekkel ..."

Egy nő válik, mert nem születik gyereke, és ezt a férje nyomásának tudja be. 

Egy kedves ismerősömet elbocsátották. Két hónapja mondtam neki, hogy kérdezze meg a főnökét, elégedett-e a munkájával, mert hallottam valamit. A főnök semmit nem szólt  arról, hogy elégedetlen, annak, aki tudott volna változtatni. Másnak mondta. Ez nem segített.

Úgy látom, emberek a nehezebb utat választják, mert a könnyebbiket korábban túl nehéznek találták, és aztán beszorulnak a mindent vagy semmit választásába.

Régi barátom egyre profibb a szakmájában. Már minden kelléket magára vett, ami ehhez kell, és egyre kevesebbet mutat a kellékek mögött az emberből. Az ember szerethető, a szerepért rajongani lehet. De az a sejtésem, hogy ez az út egyre hidegebb és üresebb vidékre vezet.  Vajon meddig lehet ezt csinálni? 

Kedves pótanyámat a nagyanyja nevelte fel, aki a huszadik század elején alijázott Lengyelországból. Az anya elvitte a nagymamához az öthónapos gyereket, hogy vagy befogadod, vagy intézetbe adom. A nagymama azt mondta, hogy az én unokám, felnevelem. Meg is tette. Amikor ugyanez az anya a következő gyerekkel, aki egy szefárd férfitől származott, ugyanezt tette sok évvel később, a nagymama nem fogadta be ezt a gyereket, mert "fekete". A befogadott első gyerek nevelte tovább a nem befogadott másodikat. Micsoda sorsok! 

Az, hogy "ösztöndíjas" vagyok, ad némi szabadságérzést. Most már semmit nem kell csinálnom, pénzt kapok csak azért, mert létezem. Úgyhogy csinálom tovább, amit eddig. 

Spirálban vagyok. Itt Erecben szépen lassan csordogálok a közepe felé, Magyarországon kicsit gyorsabban pörgök kifelé. 

A zsinagógában az egyik öregasszony mikor megtudta, hogy 15 hónapja alijáztam, azt mondta, olyan, mintha mindig itt lettem volna. Én is egyre inkább belül érzem magam. 

Péntek este a zsinagógából meghívott valaki vacsorázni. Nem messze lakik tőlem, ötödik emelet, szép kilátás, én csak a konyhát, étkezőt, erkélyt láttam, olyan, mintha egy ötven négyzetméteres lakás részei lennének, de azt mondja, kilencven. Meg se mertem kérdezni, mennyit fizet érte. Négyen vagyunk, ő, egy fiatal pár és én. A vacsora saláta, gefillte fis, humusz, második fogásként paprikás lisztben sült hús, egy szem héjában főtt krumpli, a desszert két darálós keksz négyfelé törve és almaszósz. Ez mind elég volt, a társalgás pedig nagyon élvezetes. Ezt meg kell tanulnom, hogy nem a kaja a fontos, akármilyen kevés és akármilyen egyszerű, ha élvezzük egymás társaságát, akkor úgyis jóllakunk azzal, ami van, és közben jól érezzük magunkat.