Kabóca

Nem kaptam meg a havi apanázst, ezért bementem a befogadási minisztérium helyi irodájába. A recepciósnak héberül mondtam, miért vagyok itt. Enyhén elmosolyodott, gondolom, vétettem valami vicces hibát, vagy csak értékelte, hogy erőlködöm. Azt hittem, nála a el tudom intézni, de elirányított az ügyintézőhöz, akinek már a nevére sem emlékszem. Az amikor meglátott, kérdezte, van-e időpontom, mondtam, hogy nincs, azt válaszolta szigorú arccal, hogy akkor várjak. Rendben, akkor várok. A folyosón magyarul megszólított egy középkorú nő, mert látta a magyar útlevelemet. Kiderült, egy hete alijázott. Aztán az ügyintéző behívott, először rendezgette az iratait, keresett valamit, közben megfigyelhettem, hogy gyönyörűen festett műkörmei vannak, és hatalmas gyűrűi. Valamit aláíratott velem, és mondta, hogy eztán minden hónapban be kell jöjjek. Amikor végeztünk, kellemes ünnepeket kívántunk egymásnak, és akkor halvány mosoly volt az arcán. A nap sikere, hogy meglágyult az arca.

Még mielőtt Budapestre utaztam volna, a helyi denevér több kört leírt az ablakom előtt. Az volt az érzésem, mondani akart valamit nekem, hívott. De inkább hátrébb léptem az ablakban. Azóta nem látom. Most egész este kabócát hallok, és ennek van valami megnyugtató nyaralás hangulata.

Megírtam az első héber levelemet. Összesen hét sor, gondolom, sok hibával, de csak írtam, és nem ellenőriztem le, hogy jól írom-e a szavakat. Először angolul kezdtem írni, aztán eszembe jutott fiatal barátom tanácsa, hogy ne váltsak angolra. Úgyhogy nekiálltam héberül írni. Végülis miért tanulok az ulpánon mindenféléket, ha nem azért, hogy használjam. Fura tapasztalat, ahogy leegyszerűsítem a mondanivalómat arra a szintre, amit meg tudok héberül fogalmazni.