Hazaérkezés

Hát, nem tudtam elmagyarázni. Mármint a vendéglánycicának, hogy két hét múlva visszajövök. Amíg pakoltam, a lábam körül ténfergett és nyávogott, vagy föl-alá rohangált. Amikor az ajtóhoz vittem a csomagjaimat, beállt az ajtóba, ahogy nyitottam, dugta ki a fejét. Világos volt, hogy jön velem. Cselezgettük egymást, aztán felkaptam, és elvittem a kedvenc helyére, a teraszon lévő fotel háttámlájára. Mire visszaértem az ajtóhoz, már ott volt. Mikor megint felkaptam, foggal-körömmel tiltakozott. Magamhoz szorítottam, kivittem az ajtón, kivonszoltam a csomagokat, majd visszadobtam a cicát, becsaptam az ajtót, bezártam, egyenként levittem a csomagokat a lépcsőn, közben hallottam, ahogy az ajtóban nyávog. Mintha egy gyereket hagytam volna el, idegen környezetben.

Előzőleg minden súlyosat beraktam a gurulós bőröndbe. Lemértem, harminc kiló. Felraktam az ágyra, hogy kipakoljak belőle, meghúzódott a derekam. Kivettem a bőröndből a Talmudköteteket, és betettem a szintén gurulós kézipoggyászba. Arlozorov út, déli tizenkét óra, harminckét fok, egyik kezemmel húzom a bőröndöt, másik kezemmel az elnehezült kézipoggyászt. Már majdnem a vasútmegállónál voltam, amikor a kézipoggyászt sokkal nehezebb volt húzni, mint a bőröndöt. Fáj a derekam, a szandál töri a lábam, izzadok. Úgyis erre vágytam mindig, korábban nem tudtam izzadni.

A pályaudvaron megnézem, hogy mi baj van, kitört az egyik kerék. Sebaj, most már nem sokat kell húznom. A reptéren leadom a bőröndöt, benne gyümölcs, méz, humusz, kevés ruha. Pont 23 kiló. A pultnál a kisasszony szól, hogy lejárt az útlevelem. A december 3-át 2003-nak nézte. Amikor megértem, hogy mi a gondja, felvilágosítom, hogy 2012 december 3-án jár le. Aztán bevonszolom a félkerekű csomagomat, és veszek még két kóser konyakot. A gépen megkérem a férfi utaskísérőt, hogy tegye fel az egészet a csomagtartóba, majd ha megérkezünk vegye is le. Kedves, láthatóan szívesen segít. Na, ez is megvan. Innen kezdve már tényleg nem sokat kell majd cipelnem. Három ülésem van, így kicsit aludni is tudok. Fáj a derekam.

Borús, hűvös időre érkezem. Élvezem a hűvösséget. Julinak emailt írok, hogy tudja meg, mi van az ellenséges környezetben magára hagyott cicával. Lelkifurdalásom van, hogy nem hoztam magammal. Juli válaszol, hogy a lakótársam megpróbálja megnevelni a Dzsukvadászt, hogy igaz, hogy a vendéglánycica kezdte a háborúskodást, de azért legyen már ő gentleman. Mire visszamegyek, már pukedlizni fognak, írja Juli.

Azóta eszement tempóban próbálom összeegyeztetni a programjaimat. Péntek reggel orvosi vizsgálat, délután egy másik, közben veszek barheszt, este érettségi találkozó. Negyven éve érettségiztünk. Sokakat nem ismerek meg, legalább ötven százalékos súlytöbblettel, az ennek megfelelő arcforma-változással. Az egyik volt osztálytársam meséli, hogy arra emlékszik, én voltam a magyartanár kedvence, és az egyik irodalomdolgozatnál üresen adtam be a papírt. A kérdésre, hogy miért, azt válaszoltam, hogy erről nem tudok mit írni, majd ha Ady lesz, akkor írok. Ahogy meséli, emlékszem, hogy Csokonai volt a téma, aki nekem a rokokós könnyedségével ellenszenves volt. Azóta már bocsánatot kértem Csokonaitól. Élvezem, hogy azt mondják, fiatalabbnak látszom, mint akkor. Tulajdonképpen igazuk is van, akkor komoly voltam, mint a vakbélgyulladás. Pendereckit és Bartókot hallgattam, Sartre-ot és Camus-t olvastam, hihetetlenül sznob voltam. Nem is kértek fel táncolni buliban. Viszont Adyt húztam a szóbelin.

Szombaton az unokahúgom templomi esküvője, megyek a bálványimádókhoz, a vőlegény sújtásos kabátban, az egész család Fradi-drukker. A biztonság kedvéért a nyakamba teszem az opálköves Dávidcsillagos nyakláncot. Bátyámat kérdem, most mi van, korábban azt mondta, be nem teszi a lábát templomba. Azt válaszolja, figyeljem csak meg, úgy fogják őt bevonszolni. Túléltük mind a ketten. Az étteremben, amikor a zenészek cigányzenét játszanak, beállok középre ropni a vőlegénnyel. Addigra levette a sújtásos kabátot.

Ma délután komplex ultrahang vizsgálat. Behív az asszisztens, vetkőzzek le derékig, feküdjek fel az ágyra, mindjárt jön a doktor úr. A doktor úr csak nem jön, várakozás közben elalszom. Fáradt vagyok. Aztán beugrom kedvenc háziorvosomhoz, megöleljük egymást, azt mondja, jól nézek ki, a kurva életbe, mondom, mi van, azt mondja, gyógyult vagyok, ez a rák nem fog kiújulni. Majd tíz év múlva jön egy másik. Mondom, az még korai lesz. Nem a tapintatáért szeretem.