Sűrű

El vagyok maradva az írással. Annyi minden zajlik, hogy nincs időm még csak annyira sem megemészteni, hogy szavakba foglaljam.

Annyira fáradt vagyok, hogy amikor Rich és Petyus beszélgetnek, hátradőlök, megtámasztom a fejem a széken, felteszem a lábam, és elalszom. Hallom, hogy beszélgetnek, talán azt is, hogy miről, de közben alszom. Csöngetésre ébredek. Petyushoz jönnek, én folytatom a beszélgetést.

A budapesti irodában hárman mondják, hogy jó hallani a hangomat. Másik kettővel összeölelkezem, jó érezni, hogy örülnek. Hárman kérdezik, hogy elvállalnék-e coacholást nehéz vezetőknek. Igen, el, de nem akarok két hetente idejönni. Ha kéthavonta elég, akkor jó. Még dolgom van ott.

Tanítványommal beszélgetek arról, mi a jó nekem Izraelben. Szóba kerül az elismerés. Eszembe jut és mondom, hogy Amerikában és Izraelben könnyebb nőnek lenni és közben elismerést kapni. Magyarországon mindig küzdenem kellett azért, hogy az én gondolataimat és teljesítményeimet ne sajátítsák ki, hanem ismerjék el az enyéimnek, és értékeljék az enyéimként. Ahogy erről beszélek, hallom a saját indulatosságomat. Még nem tettem túl magam ezen.

Barátom és kollégám. Szívrohama volt. Túltette magát rajta, és elment edzőterembe. Fájdalmai voltak, kiderült, veseköve van. Ahogy erről mesél, hallom, hogy meg akart halni. Ha sikerült volna, mindenki jól jár, mondja. A biztosító sokat fizetett volna a feleségének, a lányának, a befektetőknek. Ahogy ezekről beszél, folyamatosan konfrontálom. Azt hiszi, hogy nekik csak anyagi okokból van szükségük rá. Hatvan év alatt felépített egy bástyát, vastag falakkal, át nem törhetőt. Kérdezi, hogy be lehet-e jutni. Nem látok ajtót, csak keskeny ablakot valahol magasban.

Ahogy erről beszélgetünk, megértem azokat, akik szerint bátor tett volt elköltözni Izraelbe. Kiléptem a megszokottból, ismerősből, elfogadottból, működőből, bele abba, amit nem tudhattam, hogy milyen lesz, kiszámíthatatlan eredménnyel. Német barátjával, aki valaha pap volt, beszélgettek rólam, és arra jutottak, hogy ők beszélnek a spirituális útról, én meg csinálom. Nem tudom, mi az a spirituális út. Mégis érzem, hogy igazuk van.

Az utcán megszólít egy fiatal férfi. Azt mondja, író, és novelláját eladná egy kevés pénzért. Tematikusan vannak csoportosítva az írásai, kiválasztok egyet a Tízparancsolatról, és kérdezem, mennyit adjak. Azt válaszolja, bármennyi jól jön most. Olyan módon beszélgetünk erről, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy ő ír, és az utcán keres az írásaira vevőt. Beszélgetek a taxisokkal, a Felvonulási téren a kalapossal, mindenki keményen küzd pár forintért. Úgy érzem magam, mint a visszalátogató Az öreg hölgy látogatásából. Remélem, nem akarok bosszút állni.