III. felvonás

Szombaton északon voltam Olivia családjánál. Gyönyörű házban laknak, az asszony tervezte. Olyan fajta ház, amilyen nekem sose jutna eszembe, hogy ilyenben lakjak, de ha elémtennék, azonnal beköltöznék.

Akik azt mondják, hogy az olasz családok hangosak, azok még nem voltak izraeli frankofon zsidó családnál. Időnként behúzott nyakkal ültem, és vártam, hogy elmúljon a vihar. Megnyugtató volt, hogy ők otthonosan mozogtak a legnagyobb kiabálások közben is. Igaz, egyszerre sose beszéltek négynél többen. Aztán a család nőtagjai egyenként odajöttek hozzám, és elnézést kértek a családjuk viselkedéséért. Mulatságos volt, hogy mindenki mással magyarázta a dolgot. A péntek esti vacsoránál olyan élményben volt részem, mint még soha. A három lány hevesen tárgyalt mindenféle celebekről, azok viselt dolgairól, és megvitatták, hogy kit miért szeretnek vagy utálnak. Fiatalabb koromban nagyon sznob voltam, később nem voltak lányaim, így ez a fajta beszélgetés kimaradt az életemből. Most nagyon élveztem, bár többnyire fogalmam sem volt, kikről beszélnek. A hangulata tetszett nagyon. Ráadásul ha még egyszer-kétszer elmegyek hozzájuk, elég jól fel fog javulni a francia tudásom. Nagyon jó élmény volt velük lenni, gyönyörű emberek a szó közvetlen és átvitt értelmében egyaránt.

A falu zsinagógája sokszögletű épület, ha a Tóraszekrény az eleje, akkor az első kétharmad a férfiaké, és egy íves paraván választja el a néhány lépcsőfokkal magasabban levő női résztől. A paravánon áttetsző fehér függöny, amit felemelnek, amikor a tanítás zajlik. A Tóraolvasó közvetlenül a női rész előtt középen van. A lecha dodi utolsó előtti versszakánál felálltam, ahogy szoktam, aztán az utolsó versszakánál megfordultam, háttal a Tóraszekrénynek, ahogy szoktam, de egyszercsak azt vettem észre, hogy a többiek hozzám képest 90 fokkal elfordulva állnak. Persze, én ahhoz szoktam, hogy a Tóraszekrény keletre van, az utolsó versszakot nyugatra fordulva mondjuk, de itt a Tóraszekrény délre van, hiszen innen Jeruzsálem arra van. Gyorsan hozzájuk igazítottam magam.

Yaellel megbeszéltük, hogy megint elvisz az Orange irodájába. Beszereztem a banktól a szükséges aláírást, pecsétet. Mivel a múltkori Orange ügyintéző javasolta, hogy keressük őt, nem húztunk számot, hanem egyenesen odamentünk. Helyette egy fiatal nő volt, fizettem, elvette a lapot, de mikor mondtam, hogy a csomagot is meg akarom változtatni, akkor mondta, hogy ahhoz számot kell húzni. Elveszítettünk tíz percet. Sebaj, húztunk számot, vettünk kávét és sütit, és leültünk beszélgetni. A közelünkben egy férfi ült, amikor kiderült, hogy magyar vagyok, lelkendezve mesélte, hogy volt Budapesten, és mennyire nagy élmény volt neki a Lancelot. Nem tudtuk végighallgatni, mert szólítottak. Egy gyönyörű, sötéthajú, hosszú szempillájú fiúhoz kerültünk, akinek elmondtam, hogy az eddigi csomag nem jó nekem, túl drága. Kiszámolta, hogy ha annyit fizetek, amennyit használok, az eddigi használatom alapján csak 15 sékellel fizetnék kevesebbet. Megemlítettem, hogy a Cellcomnál nem sokkal több pénzért hatszor annyit lehet telefonálni és sms-ezni, és hogy az új rendelet alapján átmehetek anélkül, hogy megváltozna a számom. Szóval egy jobb csomagot akarok. Mondta, hogy megkérdezi a főnökét. Elment, visszajött, mondta, hogy most nem tud sokkal jobbat adni, de ha egy-két hónap múlva visszajövök, akkor már lehet. Viszont ha ehhez hozzáteszünk egy gigabájt internetet, akkor az csak 40 sékel. Kértem szerződést, inkább nem adna, mert abban csak valamennyi megabájt lenne, majd a számlán látom, hogy egy gigára szól a megállapodás. Ekkor értettem meg, hogy nem bízom a szóbeli megállapodásban, pedig itt az működik. Oké, akkor ehhez hozzá kell szoknom.

Ági felrakott a facebookra egy Ágnes Vanilla által énekelt Radnóti verset. Meghallgattam, nem tudtam nem végighallgatni. De akkor jöttem rá, hogy kerülöm a szomorú témákat. Egyszer, amikor Berndnél voltam terápiában, és egy erdőben láttam magam egyedül kucorogva egy fa alatt, azt mondta, hogy ideje kijönni az erdőből. Felkeltem és kisétáltam. Mostanában néha eszembe jut ez a kép.

A. szerint az alijázás utáni második évben szoktak depressziósak lenni. B. szerint az első év a legnehezebb. C. szerint az ulpán alef fölfelé visz, aztán a végén depresszió. Ott van egy döntési helyzet, hogy hogyan legyen tovább. Szimha két éve él itt, ruhatervező iskolába akar menni, ahhoz jobban kellene tudnia héberül, de csak az alef szintje van meg, viszont ahol lakik, a közelben nincs bét szint. Most csapdában érzi magát, nem tudja, mit csináljon.

Nekem eddig az első hónap volt a legnehezebb. Amikor döntéseket kellett hozni anélkül, hogy tudtam volna, melyik irány a jó, és melyik nem az. Most könnyű, vannak rutinok, ezek kitartanak májusig. Akkor lesz vége az ulpánnak, júniusban lejár a lakásszerződés, és el kell döntenem, hol lakjak és mit csináljak. Azt tudom biztosan, hogy innen elköltözöm nagyobb lakásba, de az nem lehet Tel Avivban, mert ez borzasztóan drága város. Az is biztos, hogy valamikor az ulpán bétre is beiratkozom, mert az alef csak az alapokat adja. Most ennyit tudok. De még van három hónapom arra, hogy alakuljanak a dolgok.

Tegnap Rabbi Elázártól olvastunk. Ha valaki tiltott szexuális kapcsolatba lép, az halált érdemel ebben a világban, és van helye az eljövendő világban. Aki mások előtt megszégyenít valakit, annak nincs halálbüntetése, de nincs helye az eljövendő világban. Egyszerre paradox, és mégis logikus.

Ma is voltam tanulni, a szerv-adományozás és a halacha témában. De erről máskor írok.

Ügyintézés, II. felvonás

Csöngetésre ébredtem. Bimbam-csengő, hármat kongatott. De hiszen itt nincs is csengő. Álmodtam a csöngetést, és felébredtem rá. Ideje felébredni. Még sose keltem ilyen korán, mióta itt vagyok.

Yaelék elvittek az Orange ügyfélszolgálatára. Egy órát ültünk, vártunk. Aztán Yael szólt az egyik ügyintézőnek. Az utánanézett, és néhány perc múlva odajött, és magyarázta héberül, mit kell tenni. Yael le akarta fordítani, de megkértem a férfit, hogy mondja el angolul. Közvetlenül akartam vele beszélni. Odaadott egy lapot, hogy azt töltessem ki a bankban, írjam alá, hozzam vissza. Felháborodottan kérdeztem, hogy akkor majd megint egy órát kell-e várnunk. Azt javasolta, hogy nyitás előtt menjünk oda, ő már ott lesz, és elintézi nekünk. Yael megkérdezte a nevét, hétfőn újramegyünk. Úgy látszik, itt van a hivatalos eljárás, és van a személyreszóló eljárás. Ez utóbbihoz jó legalább egy kicsit nudniknak lenni.Ricsi lekésett miattam egy találkozót.

Elmentem a bankba, egy fiatal pasihoz kerültem, aki egyszer már kiszolgált, és nagyon előzékeny volt. Kitöltötte nekem a lapot, részben persze helyettem, hiszen normális esetben az ember maga tölt ki egy formanyomtatványt. Kaptam új, dombornyomott hitelkártyát is. A régit nem vonták be, kérdeztem, hogy miért nem, mondta, mind a kettőt tudom használni, ha véletlenül egy ATM elnyelné az egyiket, ott a másik. Na, erre nem gondoltam.

Elmeséltem az ulpánon az Orange irodai történetet, és azokat a kifejezéseket tanultuk, amit felháborodásunkban kell mondani, ha valahol nem jó a kiszolgálás. A hangsúlyt is tanultuk, a hangszínt, hangerőt. Nagyon élveztem, jó játék volt!

Az ulpánon minden csoport után felsöpörnek, kiviszik a szemetet, helyreteszik a székeket. A takarítónőnek mindig előre köszönök. Az egyik nap az utcán elmenőben megszólított. Beszélgettünk, türelmesen kivárta, míg összerakom a héber mondatokat. Kiderült, hogy ő is ola hadasa, orosz, otthon óvónő volt. Azóta ha találkozunk, kicsit beszélgetünk.

Ma voltam a Bar Ilan egyetemen. Nem is tudtam, hogy az egy vallásos egyetem. Amerikából Les beajánlott az itteni professzornak, aki Gestaltot tanít pedagógusoknak, iskolai tanácsadóknak. Elküldtem az életrajzom, és megegyeztünk, hogy ma elmegyek, bemutatkozom a csoportnak, és majd tanítok kiscsoportban, ha lesz olyan, aki hajlandó angolul dolgozni. Bemutatkoztam nekik héberül, aztán a bonyolultabb dolgokat angolul mondtam el. A professzor feldicsért nekik, én meg hihetetlenül megtisztelve éreztem magam. Figyeltek, láttam, hogy örülnek, hogy héberül szólaltam meg, aztán kérdeztek is. Az első kérdés az volt, hogy mi az a Gestalt. Majdnem elnevettem magam, ez az a kérdés, amivel rendszeresen találkozom tanítás előtt, közben és után. Aztán össze is állt az a csoport, amelyik angolul fog dolgozni az én jelenlétemben. A proffal megállapodtunk, hogy nem jövök minden csütörtökön, mert ütközik az ulpánnal, de megbeszéljük, és időnként jövök.

A buszon megszólított egy fiatal nő. Megtudtam, hogy a Negevben született, kibucban nőtt fel, zenetanár, és szeret bejönni Tel Avivba, aztán szeret visszamenni természeti környezetbe. Megállapítottuk, hogy Tel Aviv rettentően drága, azt mondta, ez nem volt mindig így, csak az utóbbi években. Aztán elköszöntünk, és én leszálltam.

Annyira jó érzésem lett az egyetemi élménytől, és annyira büszke voltam, hogy amikor az ulpánon az első részt lekésve fél 3-kor megjelentem, és a tanár úgy köszönt, hogy jó reggelt, elmeséltem, hogy hol voltam. Ettől meg ő lett olyan lelkes, amin ledöbbentem. Ez neki is megtiszteltetés, állította, és az egész csoportnak elmondta. Forró lett az arcom, zavarba jöttem. De azért örültem. Milyen jó, hogy együtt örülnek velem! És milyen rettentő mázlista vagyok, hogy már alakulnak a szakmai kapcsolataim! Most már csak héberül kellene jól tudni4

Ügyintézés ...

Joszi azt mondja, örüljek, hogy itt vagyok, Magyarországon nagyon rossz dolgok történnek. A beszámolójából azt értem, hogy központosítják a médiát, és reménytelenség uralkodik. Amiket az interneten olvasok, leginkább képtelenségnek tűnnek. A kommunisták negyvennyolcas lelkes mindent-megváltoztatunk-arra-amit-mi-jónak-tartunk úthengerére emlékeztet. Közben az élet zajlik tovább.

Minden este tízkor valaki hegyes sarkú cipőben trappol le a legfelső emeletről. Kinézek, amikor leér, és egy hihetetlenül magassarkú cipőben, fekete minibe öltözött, derékig érő aranyszőke hajú nő megy el mindig ugyanabba az irányba. Soha nem hallom visszafelé.

Az amerikai és közel-keleti kultúra keveréke ez itt. Amerikai abban, hogy biztos lehetek benne, hogy ha elég önérvényesítő vagyok, elérem, amit akarok, mert a rendszer ki van találva. Közel-keleti abban, hogy a rendszer tökéletlenül működik, rendezetlenség érzetét kelti, és kell a személyes kapcsolat is a kiszolgáláshoz.

Nem működött a bankkártyám a boltban. Két helyen próbáltam, nem sikerült fizetni vele. Bementem a bankba, ugyanahhoz az ügyintézőhöz kerültem, mint először. Középkorú férfi, bal fülében fülbevaló, nyegle gesztusokkal. Legelőször le akart rázni, de a főnöke nem engedte. Mondtam most neki, mi a gondom. Mondta, persze, elértem az 500 sékelt, és arra állította be a felső határt. Dühös lettem, hiszen ezerben állapodtunk meg. Mondta, felemeli ezerre. Nekem ez nem volt elég. Megállapodtunk kétezerben. Aztán mondtam, legyen háromezer a határ. Mondta, hogy jó. Tisztára, mint a vicc a nyusziról és a halállistáról.

A telefontársaságnál nem vették le a pénzt. Kaptam üzenetet, héberül. Felhívtam a megadott számot, mondta néhány perc héber beszéd után, hogy angolhoz nyomjam meg a négyes gombot, megnyomtam, folytatta héberül. Kipróbáltam háromszor, ugyanaz történt. Elmentem a Dizengoff centerbe az Orange irodába, ott a lányka javasolta, hogy próbáljam ki mégegyszer. Dühös lettem, nem hülye vagyok, csak héberül nem tudok. De így se tudott mit csinálni, ők csak eladnak, nem ügyfélszolgálat. Először ideges lettem, nem szeretem a rendezetlen helyzeteket. Amikor Cipi mondta, hogy "do your best, fuck the rest" akkor megnyugodtam. Majd megoldjuk. Yael felajánlotta, hogy elvisz az ügyfélszolgálatra. Hétfőre beszéltük meg, aztán vasárnap telefonált, hogy mégse jó, menjünk szerdán, ha nekem az is jó. Az első, félbemaradt tiltakozó mozdulatom után mondtam, hogy rendben, menjünk szerdán. Meglátjuk, mi lesz!

Tegnap vettem cserepes növényt a fürdőszobámba. Mindig is vágytam virágos fürdőszobára, most meglesz! Kiválasztottam egy sötétbordó apró mikulásvirágot, és beálltam a pénztárhoz. Három külföldi férfi állt ott teli kosarakkal. Úgy álltam, hogy jól lássanak. Az elsőnek már blokkoltak, a középső férfi mutatta, hogy álljak elé. Megköszöntem, és a kezébe nyomtam a virágot, hogy elő tudjam keresni a pénzt. Elnevette magát. Amint kész volt a blokkolással, a pénztáros elkérte a virágot, odaadtam a pénzt, közben az első férfi nem a saját dolgait pakolta, hanem nekem vett egy szatyrot, és segített betenni a virágot. Hálásan megköszöntem nekik, és boldogan elszáguldottam. Éljen, egy szót sem szóltam, mégis lelkesen segítettek! Úgy látszik, a határozottság sugároz.

Felhívott Moti. Kedves hangja van. Héberül kezdtük, de mondott valamit, amit nagyon meg akartam érteni, és angolra váltottam. Aztán felváltva beszéltünk angolul, héberül. Nekem jobb az angolom, neki jobb a hébere. Holnap találkozunk.

Szombat, más semmi ...

Megint álmodtam reggel. Egy iskolában vagyok, felnőtt, talán kisegítő, talán tanár. Az iskola jégtáncversenyt rendez. Hajnal van, még sötét, mellettem egy lány, már a táncruhájában. Fázom. Még csak víz van, jég sehol. Azt mondja, már megszokta, hogy nincs még jég, nem aggódik, estére lesz. Nehezen hiszem, de nyugodtnak látszik. Inkább én aggódom. Kérdezem, hogy hozzak-e valamit, azt mondja, lilahagymát, fehérhagymát és teát. Elindulok lilahagymát keresni. Közben felébredek a kukásautóra.

Apropó, kukásautó. Valamelyik nap kiraktak a ház elé egy kanapét. Egy-két napig ott volt, aztán valamelyik reggel jött a kukásautó, berakták a kanapét, aztán a kukákat illesztették rá a kocsira. Ijesztő volt, ahogy a kanapé eltűnt az autóban.

A Tórát megint én vittem körbe. Már vitték a férfiaknál, és senki nem mozdult. Odamentem az elválasztó végéhez, és úgy vettem át, hogy ne érjek a rabbihoz, aki átadta. Figyeltem, hogy ki akarja megérinteni a nők közül, és odatartottam. Aztán úgy adtam át, hogy ne érjek ahhoz, aki átveszi.

Ma csak Dáliával beszéltem. Héberül beszélt hozzám, keveset értettem, de nem akartam megszakítani. A többiek, mintha nem láttak volna. Talán, mert hosszú szoknyában voltam, és kendő volt a fejemen, és itt a dresszkód elég egyértelmű. Aztán egy nő tartotta a tanítást, mindenki figyelt. Elképzeltem, hogy egyszer én is felkészülök, és héberül tanítok.

Juli ablakából nem láttuk a tengert. Olyan, mintha köd lenne, de nem fehér, hanem sárgás. Homok a levegőben.

Nadav nálunk ebédelt. Mondtam héber-angol keveréknyelven, hogy tartozom neki a székért. Héberül válaszolt, hogy ajándék.

Láttunk egy polcot az egyik ház előtt, ami éppen jó lenne nekem. A szombat miatt nem vittük el. Kiment a szombat, elmentünk a házhoz, de addigra nem volt ott. Kár, pont ilyenre lett volna szükségem.

Furcsa, de kezdek unatkozni. Nincs stressz.

Itt is, ott is ...

Az elmúlt év és az ittlétem jó iskola arra, hogy felismerjem és elfogadjam, mennyit bírok. Mostanában mintha kötéltáncot járnék, néha megingok, aztán visszabillenek. Eddig nem engedtem túlterhelni magam, de két erő húz kétfelé. Az egyik, hogy itt mindent akarok. Olyan vagyok, mint gyerekkoromban, amikor ritkán jutott édesség, és amikor bevittek egy cukrászdába, és megkérdezték, mit kérek, az első automatikus válaszom az lett volna, hogy mindent. Mindenből ennék. Aztán a gyomrom jelzi, hogy nem bírom befogadni. Most is a gyomrom jelez, néha émelygek. Akkor tudom, hogy túl sok mindent fogadtam be, és valamit csökkentek. Mostanában alig nézek TV-t, és kevesebbet nyitom ki a gépemet.

Tegnap és ma voltam tanulni a zsinagógában. Tegnap Hanina ben Dosza mondatait néztük, arról, hogy az Ábrahám tanítványa, aki három tulajdonsággal bír: 1. jó szem, azaz mindenben meglátni a jót, 2. szerénynek lenni a fizikai szükségletek kielégítésében, 3. szerénynek lenni az önértékelésben. Aki ezekkel nem bír, azok nem élvezik a világot. Kérdeztem, hogy az eljövendő világról van szó? Alex azt válaszolta, hogy a szöveg szerint erről a világról is. Aztán gondolkodtam, és rájöttem, hogy ez igaz. Akik a rosszat látják a dolgokban, akiknek nem elég, ami nekik van, és akik mindig mások elismerését keresik, nem tudják élvezni az életet. Annyira elmerültem ebben, és annyira fáradt volt az agyam, hogy hiába beszéltek a többiek mindenféle érdekeset, nem tudtam követni őket. Így nem is szólaltam meg többet az órán.

A minap az utcán gyerek sírását hallottam. Egy férfi, egy nő és két gyerek ült két biciklin. Mindegyiken bukósisak, ami itt nem jellemző. Valószínűleg az anya magához ültette a kisebbiket, és a nagyobbiknak az apával kellett volna mennie, de ő kétségbeesetten kérte, hogy az anyja vigye. Majd megszakadt a szívem, legszívesebben lementem volna, és magamhoz öleltem volna a síró gyereket, de nem rám volt szüksége, nem tudta volna elfogadni a vigasztalásomat. Az anyja elhajtott a kicsivel, az apa próbálta nyugtatgatni azzal, hogy otthon lesz az anya, menjenek ők együtt. Fel akarta emelni az ülésbe, de a gyerek először lefeküdt a földre, aztán inkább a bicikli mellett szaladt. Amikor elmentek, kicsit nyugodtabb volt a sírása. Sokáig velem maradt a kétségbeesettsége.
Amikor Zinkernél tanultam párterápiát, az egyik résztvevő beszélt valami nagyon fájdalmas emlékről, amit megkönnyeztem. Aztán Zinker azt mondta, hogy "this is your shit, but helps to work". Így volt ezzel a gyereksírással is. Ez az enyém volt, és talán azért is kellett idejönnöm, hogy ennek a fájdalmát tisztán érezhessem.Mostanra már elhalványult az élmény.

A kibuc, ahol voltam, gazdag kibuc. Mindig építenek valamit, Debrecenben is van egy gyáruk. Láttam az egyik terméküket, egy gyerek-dzsekit, gyönyörű volt. Elmentünk sétálni, bementünk a boltba, Yona felajánlotta, hogy megveszi nekem, amire szükségem van, fizetni se kell pénzzel, mert a számlájára írják, de szombat volt, nem fogadhattam el semmit, pedig minden sokkal olcsóbb lett volna. Nehéz volt szombatot tartani olyanokkal, akik nem tartják, és csak homályos elképzeléseik vannak a szombattartásról. Megtettem, amit tudtam, de többször szombatot törtem. Eldöntöttem, hogy két egymásutáni szombaton nem megyek másokhoz, mert nem elég pihentető az alkalmazkodás.

Yonától kaptam kölcsön egy könyvet, és elkezdtem olvasni. James Kepner könyve pszichoterápiáról olyan felnőttekkel, akiket gyerekkorukban fizikai, szexuális vagy pszichológiai erőszak ért. Kepnertől már olvastam a Body Process című könyvét, és azon kevés szakkönyvek közé tartozik, amit élvezettel olvastam, és használom, amit tanultam belőle. Nagyon szeretem benne azt, hogy bármit el tud fogadni jónak, és azt, hogy olyan természetességgel áradnak a mondatai, hogy nem okoz nehézséget az olvasásuk. A szeretet és a gyakorlatiasság könyve.

Kevesebbet internetezem. Csak akkor nyitom ki a gépem, ha üzeneteket olvasok, írok, vagy a szótárt használom. Akik akarnak, megtalálnak. Ha nem, írnak, és megbeszélünk időpontot. Még mindig nem vagyok egészen jelen az itteni életemben, sokat gondolok az otthoni kapcsolataimra. Megyek az utcán, és Budapest van a fejemben. Lehet, hogy most erre van szükségem. Az elválás fokozatossága. Az ulpánon tudom csak kikapcsolni az ottani emlékeket, gondolatokat.

Vasárnap Julival elmentünk megmeríteni az edényeit. Itt a tenger, nem kell mikvét keresni! Hurrá! Jól esett a homokban mezítláb, és a tengerben lépkedni.

Tegnap és ma korábban indultam az ulpánra, a tenger mellett mentem, és a szabadtéri "edzőteremben" kicsit edzettem. Jó volt. Arra emlékeztet, amikor Amerikában laktunk, és kipróbáltam a korábban sosem látott játszóteret. Itt játszhatok.

Vendég ...

Találkoztam az első csótányommal. Nem rázott meg annyira, mint számítottam rá. Tudtam, hogy be fog következni ez a találkozás. Évekkel ezelőtt már láttam egyet az utcán, egyet valakinek a fürdőszobájában, és egyszer akkor még egy sovány patkány is jött velem szembe. Így számítottam rá, és féltem tőle. Most amikor hazajöttem, egy lap volt a kapun, héberül, és az a szó latin betűkkel, hogy poison. Valószínűleg csótányirtás volt, és ez kényszerítette ki a rejtekhelyéről a fürdőszobámba. Leütöttem a szemeteslapáttal és kihajítottam az ablakon. Akkor még élt.

Szerdán telítődtem. Egész nap émelyegtem. Nem tudok több ingert, újdonságot, héber szót befogadni. Így sem este, sem reggel nem kapcsoltam be a TV-t. Arra törekedtem, hogy minél több időt töltsek itthon. Csütörtökre elmúlt, megint szívesen tanultam. Még mindig meglep, mennyi élvezettel csinálom a leckét, és örülök, amikor kész van. Középiskolás koromban a matekleckével voltam így. Mindig annak álltam neki legelőször, volt egy rutinérzetem, és mégis örültem az eredménynek. Ez most is biztonságnyújtó rutin.

Tegnap zuhogott az eső. Felvettem a hegesztett esőkabátomat, így csak az alsó lábszáram lett vizes, és a gurulós cipőmbe szivárgott be a víz, amikor átkeltem a hömpölygő vizen járdától járdáig. Az órán fázott a lábam, próbáltam melengetni. Majdnem mindenki vizes lábbal érkezett. Az egyik lánynak az utcán valaki adott két műanyag szatyrot, hogy húzza fel a cipőjére, egy másik lánynak egy idegen adott egy esernyőt, hogy ne ázzon annyira. Elámultam, micsoda figyelmesség!

Este Vikivel találkoztam. Elmentünk vacsorázni egy egyszerű, kóser étterembe. Jó volt őt látni, örülni egymásnak, beszélgetni az itteni életről, az otthoniról. Aztán itt aludt. Ő az első igazi vendégem. Le volt döbbenve, hogy az otthoni lakásból idejöttem. Kérdezte, nem vagyok-e itt magányos, mondtam, hogy nem. Amikor reggel elment, akkor éreztem magányt. Nekiálltam takarítani. Aztán csináltam magamnak zabkását, gyümölccsel, tejjel, mézzel. Most tisztaság van, és jóllakott vagyok. Kint süt a Nap, hallom a madarakat, és valamelyik szomszéd lakásból arab hangzású zenét.

Ma elmegyek Yonáékhoz Afula mellé egy kibucba, velük töltöm a szombatot.

Egy különleges hétköznap

Marci kért egy napsütéses tengeres képet. Tessék! :) ez ma fél 3 és 3 között készült, az ulpán szünetében.


Amikor az ulpánra menet a thaiföldi kísérős nénit a kerekesszékben megláttam, és találkozott a tekintetünk, felderült az arca, és bólintással köszönt. Megörültem neki, és bólintással viszonoztam a köszönését, ahogy elmentem mellettük. Ez egy néhány másodpercig tartó, de szeretetteli kontaktus. Szeretnék minden nap találkozni velük.

Az ulpánról hazafelé jövet, három kamaszlány megszólított. Kértem, hogy angolul mondják. Pénzt gyűjtenek diszlexiás gyerekek számára. Van egy tömbjük, 5, 10 és 20 sékeles blokkokkal. Adtam 10 sékelt. Aztán később két tízéves forma fiú szólított meg. Ők is pénzt gyűjtöttek betegek számára. Mondtam, hogy ma már adtam, megköszönték, és mentek tovább. Én is. Gondoltam, micsoda hülyeség, hogy egy napon küldik ki a gyerekeket gyűjteni. Aztán egyszercsak az jutott eszembe, hogy milyen hülye vagyok, miért ne adhatnék megint. Megfordultam, a távolban éppen valakit leszólítottak, és várták, hogy előkeresse a pénzt. Futólépésben elindultam feléjük, és mikor odaértem, mondtam, hogy meggondoltam, adok 10 sékelt. Kicsit zavarba jöttek, de elfogadták a pénzt, és adtak róla elismervényt. Örülök, hogy még időben eszembe jutott.

Tegnap voltam tanulni a zsinagógában. Eli Wieser történetét olvastuk, hogy az imában hogyan is mondhatja azt, hogy nagy a Fennvaló a Holocaust után, az után, hogy a kiválasztott népét legyilkolják. Két régi rabbi története volt a párhuzam, akik a szentély lerombolása után lényegében ugyanezt a kérdést tették fel. Az egyik lehetőség kihagyni azt a részt, ami ellentmondásban van a személyes megéltekkel, a két régi rabbi ezt tette, a másik lehetőség másként értelmezni az adott szöveget, mint korábban. A tiltakozás vagy a korrigálás. Valahogy arra jutottunk, hogy a kettő egyszerre. Tiltakozás és újraértelmezés. Amikor újjáéled a nép a töredékeiben, akkor ez a nagyság. Amikor azt mondjuk a bencsoláskor, hogy megöregedtem, de nem láttam igaz embert megélhetésért koldulni, ez nem azt jelenti, hogy ne lenne igaz ember szegény, hanem hogy közbelépek, ha ilyet látok. Nem tudom visszaadni, főleg a hangulatát nem, mert volt valami felemelő a felismerésben. Talán ez segített abban, hogy időben újragondoljam, hogy adjak adományt a gyűjtőknek, anélkül, hogy erre gondoltam volna.

Tegnapelőtt is voltam tanulni a zsinagógában. Atyák tanításai. Most csak a hangulatát tudom visszaidézni, a megnyugtató felismerés örömét. Talán, ha majd eszembe jut, leírom, miről is beszéltünk.

Ma az ulpánon Oliviának fájt a feje. Fiatal, szinte gyerek még. Harmadik napja migrénje van, már bevett mindenféle gyógyszert, de nem múlik. Felajánlottam, hogy próbálok valamit tenni. Nem is értem, honnan vettem a bátorságot, hogy segítséget ajánljak. Bizonytalanul válaszolta, hogy jó. Később kiderült, nem szereti, ha idegen kéz matat rajta. Mondtam, hogy csak akkor, ha ő kéri. A második, tizenötperces szünetben kérte. Mögé álltam, megfogtam a homlokát. Feszesen tartotta a fejét. Aztán, ahogy érintgettem a vállát, nyakát, fejét, egyre inkább azt éreztem, hogy támaszkodik rám. Egyszercsak az volt az érzésem, hogy elaludt. Folytattam, egyik kezemmel tartva a fejét, másik kezemmel finoman érintgettem a homlokát, tarkóját, vállát, karját. Amikor végigsimítottam a szemöldökét, és a fülét csipkedtem, felébredt. Még nem volt teljesen ébren, de azt mondta, már alig érzi a fájdalmat. Forró volt a kezem, és a többiek azt mondták, piros az arcom. Amikor csináltam, alig érzékeltem a külvilágot. Volt már ilyen élményem, akkor is, amikor MET terápiát csináltam, meg néha akkor is, amikor terápiás ülést csináltam. Jó érzés, hogy a kezem tudott kicsit segíteni a feszültsége oldásában. Talán azért, mert már az első nap, amikor egymásra néztünk, éreztem a bizalmát.

Visszafelé jövet láttam, hogy nyugaton vörös az ég alja. Elindultam a tenger felé. Az úton végig fokhagyma szagát éreztem. Elkezdtem vágyni a fokhagymás pirított kenyérre. Amikor hazaértem, sütöttem magamnak naphalat, és tettem rá fokhagymát. Az alig 20 négyzetméteres lakásomat belengte a sült fokhagyma szaga. Nagyon elégedett lettem. Ettem citrommal, borssal meghintett fokhagymás, lisztben forgatott sült halat pitával, zöld kaporral. Otthon ilyet sose csináltam. Ez az én izraeli különlegességem.

Lépésről lépésre ...

Hurrrrááá, ma nem voltam zombi az ulpánon. Egy percig sem!

Nézem a TV-t, és még mindig nem értem, de úgy érzem, hogy értem. Valami, a szavakon túl, összességében, egészében, nem tudom, de nincs hiányérzetem. Nem összerakom a szavakból az értelmet, hanem alkotok egy képet, történetet. Nem elemzek, bogarászom, hanem befogadom. Ez így jó lesz.

Ma vasárnap érzetem volt, úgyhogy a Nordaun elmentem a tengerig (akkor csináltam a képeket), a tengerparton végig az ulpánig, gyönyörködtem a tengerben, és élveztem a Nap melegét. El is késtem, de csak akkor néztem meg az órám, amikor az ulpán előkertjében alig láttam pár embert, és ebből tudtam, hogy elkezdődött az óra. Ugyan kiírtam magamnak kis cetlire héberül, hogy sajnálom, ha belépéskor el kell mondani, de még mindig nem jut eszembe. Nem kellett elmondani.

Tubisvát óta kevésbé fázom. Nem tudom, hogy az idő melegebb, vagy a mostani "lakásom" otthonosabb. Kevesebb takaró is elég.

A zsinagógai éneklés nagyon hat rám. A kedusát is éneklik, és bár nem tartok ott a smone eszrében, ahol ők, ezért hallgatnom kéne a kedusa alatt, de magával ragad az ének, és velük énekelek. A rabbi behoz egy másik szólamot, így kétszólamú az ének. Gyönyörű. Mindig ő hozza be az új dallamot, amire némi hezitálás után a közösség rákapcsolódik. Nem nagyon értem, hogy otthon, a Kodály-módszer hazájában a többség hamis, kevesen énekelnek tisztán, itt a többség tisztán énekel, és kevesen hamisak. Lehet, hogy itt a módszer lényegét csinálják, és nem a technikáját? Néha a kádis közös részét is éneklik.

Megkérdeztem az otthoni rabbimat, hogy az ünnepek nekem két naposak, mint ott, vagy egynaposak, mint itt. Azt válaszolta, kérdezzem meg az itteni rabbimat. Neee, még nem akarom azt gondolni, hogy váltottam. Sem rabbit, sem közösséget. Még nem érzem az itteni közösségben annyira belül magamat, mint az ottaniban. Itt nem szeretnek annyira, mint ott. Itt még semmit nem tettem a közösségért. Aztán szombaton megkérdeztem az itteni rabbit. Válaszul visszakérdezett, hogy itt akarok-e maradni. Már megint ezek a döntések! Némi gondolkodás után azt mondta, hogy szerinte egy napot tartsak.

Péntek reggel takarítottam, a felmosórongy vasárnap délelőttig sem száradt meg. Pénteken egész nap esett az eső, és a lépcsőházi korlát ragadt a nedvességtől.

Ma mondtam, hogy milyen szerencse, hogy még nem jött olyan kísértés, hogy vállaljak el valami munkát, és így az összes időmet tanulásra tudom fordítani. Amikor befejeztem a beszélgetést, és megnéztem az emailjeimet, volt közöttük egy állásajánlat magyar anyanyelvű, analizáló gondolkodású személyt keresnek. Na, tessék!

Zajlik ...

Tegnap elmentem az orvoshoz. Öt percre van innen a rendelő, kis utcáról kis teraszra lép az ember, onnan a kis váróba. A váróban egy íróasztal, ott ül az aszisztens, a falakon festmények, a földön virág és kb. nyolc szék. Egy középkorú nő ül már ott, akinek azt mondja az asszisztens, hogy nem ma kellett jönnie, hanem holnap. Kiderül, hogy a nő nem tud sem héberül, sem angolul, csak oroszul. Valamit meg akar beszélni az asszisztenssel, de nem értik egymást. Dühösen elmegy. Valamiért SzTK érzésem van. Hiába a sokkal igényesebb környezet, mégis. Aztán bejutok az orvosnőhöz, aki kikérdez, és beviszi az adataimat a gépbe. Kérdezi, hogy dohányzom-e, mondom, hogy naponta ötöt, és nagyon büszke vagyok magamra. Amikor a végén megkapom a lapokat, akkor látom, hogy beírta: tobacco use disorder. Bár mondhatta volna, hogy ugyan már hülye tyúk, miért nem hagyja abba teljesen, nem, hanem beírt nekem egy disorder-t. Mit mondjak, nem örültem neki. Nem szeretem a disordereket. Adott egy listát szemorvosokról, és javasolta, ha nem boldogulok, az asszisztens majd segít. Kifelé menet kérdeztem az asszisztenst, de azt válaszolta, nincs ideje, hogy segítsen. Dühös lettem, elindultam kifelé. Akkor utánam szólt, hogy menjek be a Makkabi irodába, ők fognak segíteni. Amikor kiértem az utcára, szerencsétlennek éreztem magam, magamra hagyottnak. Aztán amikor az ulpánon megint sokat röhögcséltünk, akkor elmúlt.

Tegnap a házibácsi felhívott, hogy jön a pénzért. Odaadtam neki, és mondtam, hogy javítsa meg a fürdőszoba-ajtót, mert nem csukódik, és a konnektort, mert kilóg a falból. Először azzal próbálkozott, hogy kulccsal zárjam az ajtót azon az oldalon, ahol be akarom csukni, de mondtam neki, hogy mindkét oldalon akarom csukni. Ma eljött, és megcsinálta mind a kettőt.

Egyre jobban zavar, hogy nem értem a híreket, és az elemzéseket. Itt azt mondják, az az igazán érdekes, ki lesz Mubarak után. Ha a Muzulmán testvérek, akkor baj van.

Jöttem vissza Givatajimból, vártam a megállóban. Egy nagyon idős asszony helyet mutatott maga mellett a padon, hogy üljek le. Nem akartam leülni, idegesített, hogy el fogok késni az ulpánról. Megjegyezte, hogy nincs türelmem. Erre leültem, és beszélgetni kezdtünk. Mikor megtudta, hogy friss bevándorolt vagyok, azt a tanácsot adta, hogy ehhez az országhoz türelem kell. Ettől meg is nyugodtam. Végigbeszélgettük a közös útszakaszt, ő angolul, én angol-héber keveréknyelven. Annyira akart segíteni, hogy bár igen nehézkesen mozgott, előrement a sofőrhöz, és tőle kérdezte meg, hol kell leszállnom, hiába mondtam neki, hogy majd eligazodom. Egy másik, középkorú nő közben megkérdezett engem, majd mondta, hol szálljak le. Leszállt a néni, aztán integettünk egymásnak. Amikor leszálltam, a sofőr elmondta, hogy merre menjek. Azt hiszem, héberül mondta.

Tényleg elkéstem. Amikor beértem, éppen a lusta és szorgalmas szót gyakorolták, ahogy beléptem, a tanár megkérdezte a népeket, hogy én lusta vagyok-e vagy szorgalmas, persze fogalmam sem volt, hogy mit mondanak rám. Aztán kiderült, hogy mindenki szorgalmasnak gondol, egyvalaki akarta azt mondani, hogy hétközben szorgalmas, szombaton lusta.Ebben van valami.

Ma az ulpánon szidták az ultraortodoxokat. Rémtörténeteket meséltek. Dühös lettem, próbáltam tiltakozni, de ettől még inkább meg akartak győzni, úgyhogy abbahagytam, és kivártam, amíg elhal a téma. Nem akartam hallani, még akkor sem, ha igaz.

A sajtos nap

Vettem egy széket. Ez az első bútorberuházásom itt. Viszonylag új, az Ikeából, a tulajdonosa mondta, van három, egyenként 100 sékelért adja, neki 500 sékel volt. Mondtam, hogy a három székét megveszem 200-ért. A szobában kitaláltam, melyik hol lesz. Aztán beszéltem másokkal, és rájöttem, hogy nekem egy elég. Azt már tegnap elhoztam kézben. Már mióta tanítom, és olykor még mindig nehezemre esik szétválasztani a saját igényemet a másétól. De legalább már néha időben felismerem.

Mennyire más az itteni berendezésem, mint otthon. Ott a polgári kinézetre törekedtem, a közel négy méteres belmagasságú nagy lakásban, itt összesen talán 18 négyzetméteren lakom, alacsony belmagassággal. Ez az izraeli stílusom. Legalábbis most.

Tegnap nem volt tanítás, így Ricsiéknél ebédeltem. Rántott hús. Ezt ritkán eszem, jó volt. Aztán megnéztem a családi fényképalbumot. Nagyon szép emberek. A szó konkrét és átvitt értelmében egyaránt. Yael sokat mesélt a családról, a barátaikról, az életükről. Mesélte, hogy a baráti körükben van egy nagyon fitt 95 éves férfi, akitől visszavonták a jogosítványát. A törvény szerint már tavaly kellett volna, de akkor valahogy elintézte, hogy még egy évig lehessen. Most teljesen kétségbeesett. A feleség nyugtatgatta, hogy ő fiatal (a nyolcvanvalahány évével), majd ő fuvarozza. De nem tudott aludni, másnap bement az irodába, és elintézte, hogy még félévig maradhasson. Azt mondták neki, ez az utolsó ajándékuk.

Cseteltem Lacival. Tisztel azért, hogy írok. A beszéd könnyebb, az íráshoz energia kell. Ha kapok reagálásokat, erősödnek az otthoni szálak. Ha nem kapok, vékonyodnak. Ilyenkor az itteni kapcsolatok és események válnak a gondolataimra és hangulatomra meghatározóbbakká. Van, akivel szerettem volna élőbb kapcsolatot, próbálkoztam többször, de mivel nem jön ugyanez az igény, hagyom elhalványulni.

Ma megint volt helyi kulturális élményem. Zavar a látásom megváltozása, gondoltam, itt az ideje, hogy bejelentkezzek az egészségügybe. Már van a Maccabinál általános bejelentkezésem, így elmentem a legközelebbi Maccabi irodába. Az első pultnál sorba álltam, ahogy azt otthon megszoktam. Kiderült, hogy számot kell húznom, és a belső teremben fogják a számot bemondani. Valóban, ki is írták, be is mondták. Akihez kerültem félórás várakozás után, mondta, hogy majd az éppen foglalt kolléganője fog velem foglalkozni, mert az jól beszél angolul. Végülis megkaptam a kártyámat, és az orvos nevét, akihez menjek, mindjárt a szomszéd utcában. Mondták, hogy ha akarok, később átmehetek másik orvoshoz, most kezdjek ennél. El is mentem, és holnapra kértem időpontot. Kiváncsi vagyok. Amíg az első pultnál várakoztam, egy férfi a kifelé fordított képernyőn behívta a Google honlapját. Az ügyintéző hiába mondta neki, hogy ne tegye, nem akarta abbahagyni, így a biztonsági őrt hívták, hogy beszéljen a lelkére. Az már csak annyit mondott, hogy "uram!", a férfi elment a számítógéptől. Várakozás közben a mobilommal szórakoztam, de az ügyintézők feje fölött ment a TV, azt is nézhettem volna. Otthon ideges leszek, ha ennyit kell várni, itt az a nyugalom van bennem, amit Amerikában szoktam volt érezni, hogy biztos, hogy sorra kerülök, elintézik, amit kell. Ha először nem, és elkezdek pattogni, akkor igen.

Elfelé menet bementem egy sajtboltba, ahol a kirakatban kenyér volt. Csak azt akartam venni. Vittem a kenyeret a pulthoz, a franciás kiejtésű tulajdonos megkérdezte, nem akarok-e sajtot venni. Gondoltam, miért is ne, kértem egy kis darabot az olcsóbbik brie sajtból, előtte megkóstoltatta az olcsóbbikat is, a drágábbikat is. Aztán mutatta, hogy két másikféle sajt most olcsóbb, mint rendesen, azt is megkóstoltatta velem. Gondoltam, végül is kipróbálhatom, kértem az egyikből egy vékony szeletet. Mutatta, hol vágja le, mondtam, ott jó lesz, lemérte becsomagolta, leblokkolta, és akkor nem kaptam levegőt. Több, mint 80 sékel volt, mint kiderült, a vékony szelet 20 deka, és 55 sékel. Több, mint háromezer forintért vettem a húsz dekás sajtdarabot. De a kenyérért nem kellett fizetnem! És kicsit franciául is beszéltünk. Ezért már majdnem megérte!
Elmentem Julihoz a tiszta ruhákért, a drága sajt felét betettem a hűtőjébe, aztán felhívtam, hogy hagytam ott neki sajtot, mert ha ennyi pénzért megromlik nálam, akkor agyvérzést kapok, de úgy egye, hogy aranyárban van, és az nem lehet, hogy nem ízlik neki.

Van, aki szerint egy éven belül visszamegyek. Lehet, hogy igaza van, de ha így van, addig is kihozom az ittlétből, ami benne van a számomra. Ebben a tanulás központi helyen van. Ez az egyik olyan tevékenység, amit igazán tudok élvezni, bármennyire is fáraszt.