2014. szeptember 29., hétfő

A megvilágosodások

Konfliktusom volt valakikkel, nem akartam megbántani őket, de sodródni sem akartam. Tipródtam. Meg ez a lakásügy. Most nincs olyan zaj, de mégis mehetnékem van. Meg a kedvenc neurotikus rendszerem vezetőjével beszélnem kell, hogy nem fair, hogy valakik dolgoznak nekem, mert szeretnek velem dolgozni, és ennek az eredménye másokhoz jut, mert ők a rendszer gazdái. Szóval szorongtam mint állat. Ilyenkor kimerültséget érzek. Végtelen kimerültséget. 

Úgy döntöttem, hogy a háromnapos ünnep arra lesz jó, hogy lecsillapodjak és megvilágosodjak. Egyszerűbben szólva, hogy rájöjjek, mi a faszt csináljak. 
Megvilágosodtam.

Rájöttem, hogy most el kell költöznöm, mert ugyan semmi kedvem felemelni a seggem, de nem punnyadhatok ezen a helyen, amiből én csináltam barátságosat, mert egyébként lepukkant hely. 

Rájöttem, hogy vannak a trendi módszerek, és van erősila, aki hol rákattan a trendi módszerekre, hol nem, de ez teljesen kiszámíthatatlan. 

Rájöttem arra, amit eddig is tudtam, hogy extravertált vagyok, pedig már azt hittem, hogy átmentem introvertáltba, mert annyira szeretek egyedül lenni. De amikor ebben a kimerült állapotomban elmentem Bné Brákba az egyik ünnepi lakomára egy ismerős családjához, ahol a szűk családi kör fele volt ott, azaz tíz felnőtt és tíz gyerek, majd teljesen feltöltődve és vidáman tértem haza, akkor rá kellett jönnöm, hogy mégiscsak az emberek és a nyüzsgés tölt fel. 

Arra is rájöttem, hogy bármire rájövök, annak az ellenkezőjére is rá tudok jönni. 

Pénteken is vendégségben voltam, ahol elmeséltem a lakással kapcsolatos zajt, a kérésemet, hogy kevesebbet kelljen fizetni, mert rosszabb a lakás minősége, és nem tudok otthon dolgozni, a tulajdonosok arrogáns reakcióját, és a háziak és rokonok azt javasolták, hogy húzzak el innen gyorsan. Ez annyira felzaklatott, hogy éjszaka többször felébredtem. 

Tegnap, a háromnapos ünnep utáni nap volt Gedalja böjtje. Én csak a nagyböjtöket szoktam tartani, de most úgy döntöttem, hogy ha tudom, megtartom ezt. Gedalja néhány ezer évvel ezelőtt az ellenség által kinevezett zsidó vezető volt, aki ha jól tudom, reformokat akart bevezetni, és ezért a hülye zsidók megölték. Némileg megnyugtat, hogy egy-két ezer éve is csináltak a zsidók hülyeségeket, így talán nem romlott a helyzet, csak nem is javult. 

Azt gondoltam, hogy ha megcsinálom a böjtöt, akkor rá fogom tudni venni magam, hogy lakást keressek. Megcsináltam.

Reggel elmentem futni. A szokásos egy, ritkán két kör helyett három kört futottam, aztán a szabadtéri edzőteremben edzettem.

Ma belibegtem négy, azaz négy ingatlanoshoz. Mindegyiket megkérdeztem, hogy beszél-e angolul, majd héberül elmondtam, hogy mit keresek. Volt, ahol le sem ültettek, volt, ahol leültettek, és jegyzeteltek, az utolsónál, ez már Givatajimban volt, egy órát töltöttem. Megtudtam, hogy a sereg után négy évet töltött távol Keleten, majd visszatért egy japán feleséggel. Volt kétszer Budapesten, és gyönyörűnek találta, olyan helynek, ahol látszik a kultúra és a történelem. Kiderítettük, hogy a Gellértben szállt meg, és volt a Széchényiben is. Szóval jót beszélgettünk. Mind a négy azt mondta, hogy ha januárban akarok költözni, akkor túl korán jöttem, majd decemberben lesznek nekem megfelelő lakások. 

Hazafelé beugrottam egy virágoshoz. Eddig minden szembejövő virágboltba bementem, hogy van-e aloe verájuk. Mióta Pistiéknek megvettük a kb. 15 centis aloe verát, azóta keresem, hogy nekem is legyen a lakásban egy, hátha megégetem az ujjam, és akkor gyógyítom magam vele. Eddig sehol nem volt. Most mondja a tulajdonos, hogy hát persze, nagy, kicsi árán. Megmutatta. Fél méter hosszában, fél méter széltében. Öööö ... igen, de csak ötven sékel. Megvettem, hazahoztam. Ha valaha cipeltél fél méteres, szúrós végű növényt, földdel együtt húsz percen keresztül 27 fokos melegben, hol széles, hol keskeny járdán, akkor tudod, miről beszélek.

Néha eszembe jut, hogy lehet, hogy nem vagyok egészen normális, hogy el akarok költözni, és előtte veszek egy terebélyes, szúrós növényt. De valószínűleg nem az eszemért szeretnek. Vagy ki tudja.  

2014. szeptember 23., kedd

Túlzsúfoltságom

Ellopták a mobilomat. Londonban, a reptéren. A kétkártyás vékony bordó Samsungot. 

Úgy kezdődött, hogy hétvégére elmentem az európai Gestalt szövetség általános vezetői ülésére Londonba. Én képviselem Magyarországot, amióta a Magyar Gestalt Egyesület tagja a szövetségnek. Azért én képviselem, mert amikor tag lett, én voltam az egyetlen, aki megfelelt a feltételeknek. Most már négyen vagyunk. 

Tudom, hogy messziről indítom a mobil-ellopást, de talán ez is érdekes lehet.

Most másodszor voltam, tavasszal Amszterdamban volt ilyen találkozó, mégis úgy éreztem, mintha otthon lennék ezek között az emberek között. A holland képviselő el is csodálkozott, amikor mondtam, hogy most vagyok másodszor, úgy tűnt neki, hogy sokkal régebb óta vagyok bent a rendszerben. 

Este egy belvárosi étteremben vacsoráztunk. Mindenki kapott egy kártyát, rajta a neve, és az étel, amit rendelt. A pincér, egy fiatal, jó kiállású, könnyed, szellemes figura egyszercsak megkérdezte, hogy magyar vagyok-e. Mondtam, hogy igen, kiderült, hogy ő is, már kilenc éve dolgozik Londonban, van egy fia is, de az most az anyjával Frankfurtban él, ezért ő minden héten odamegy. Most abban bízik, hogy a gyerek az anyjával visszatér Londonba, és akkor nem kell annyit utazgatnia. 

Egész szombaton üléseztünk, én nem írtam semmit, ezért bár voltak jó gondolatok, ötletek, ezek egy része el fog veszni, de hát így jár az, aki keveri a zsidó életet a nem zsidóval. Bízom benne, hogy ami fontos, az valahogy visszatér. 

Vasárnap reggel kimentem a közeli vasútállomásra, ahol kiderült, hogy onnan aznap, kizárólag aznap nem mennek a vonatok a reptérre. Metróval átmentem a másik állomásra, vonattal a reptérre. Mindig van bennem izgalom, amikor utazom, és új helyet kell kiismernem, merre menjek, hol vegyek jegyet, hol van a vágány, mikor megy a vonat, hol kell leszállni, ott merre kell menni, ilyesmi. Eljutottam a reptérre, és mivel volt időm, körülnéztem. Vettem két blúzt magamnak. Árleszállítás volt, még így sem olcsó, de nagyon megtetszettek. Aztán leültem, megírtam egy emailre választ, állítólag volt internet, de később kiderült, hogy a válasz nem érkezett meg.

Betettem a kétkártyás, bordó mobilomat a kézibőrönd felső zsebébe, rácsodálkoztam, hogy mennyire kilátszik, de nem húztam be a cipzárt. Majd amikor kiírták, hogy melyik kapuhoz kell menni, elgyalogoltam oda. Ott átrendeztem a kézibőröndöt, akkor fedeztem fel, hogy nem találom a mobilt. Visszarohantam oda, ahol vásároltam, akkor fedeztem fel, hogy milyen messze van a kaputól, mennyit gyalogoltam odáig. Ekkor már a beszállás ideje volt. Utálom ezt a rohanást, a szorongást, hogy lekésem a gépet. 

A boltban nem találták meg a mobilomat. Újra rohanás a kapuhoz, már az indulás ideje van. Szerencsémre minden később zajlott, amikor visszaértem, éppen beszálltak az emberek. Azt gondoltam, hogy lehet, hogy véletlenül a bőrönd belsejébe tettem a mobilt, és akkor majd otthon megtalálom. Nem lett meg.

Akkor lettem ideges, amikor másnap reggel fel akartam hívni Ricsiéket, hogy hogyan sikerült a szemműtétje, és ideadják-e a tartalék mobiljukat, és Pistit, hogy tanácsot kérjek tőle. Ehelyett emailben lemondtam a terápiás ülést, amit délelőtt kellett volna tartanom, elmentem Ricsiékhez, akik nem voltak otthon, hagytam egy üzenetet, majd be Tel Avivba, szerezni másik mobilt. 

Vettem jó drágán egy régebbi típust, egykártyásat, de legalább itt van telefonom. 

Igazából azzal kellett volna kezdenem, hogy itt voltak a "gyerekek", és úgy döntöttem, hogy akkor most szabadságon leszek, már legalább öt éve nem voltam szabadságon, minden munkától távol. Mindjárt az első nap annyira rámtört a kimerültség, hogy megváltoztattam a döntésemet, és nem tekintettem teljesen szabadságnak a velük töltött időt. Ettől mindjárt jobban lettem. 

Micikének panaszkodtam, hogy kimerült és elkeseredett vagyok, nehéz egyedül építgetni az ittlétemet, megteremteni a megélhetésemet. A magyar kapcsolataim lazulnak, itt meg nincs olyan kapcsolatom, ami nagyon itt akarna tartani. Mondta, hogy ez pont jókor jön, mert most az ünnepek alatt lesz időm ezen gondolkodni, és fentről segítséget kérni. Ez valahogy rácsodálkozást és megkönnyebbülést adott.

Ma volt két skype-os terápiás ülésem, szerencsére a szomszéd építkezés a szokásosnál csöndesebben zajlott, így tudtam otthon dolgozni, nem kellett helyet keresnem. Beesett egy izraeli is, végzős a Gestalt terápia képzésen, azt kérte, hogy segítsem a dolgozata megírásában, mert ugyan én rosszul beszélek héberül, ő rosszul beszél angolul, de legalább Gestaltul jól tudok. Három és fél órát dolgoztunk, főleg héberül, időnként angolul. Ez teljesen feltöltött. Amikor dolgozom, magabiztos vagyok, amikor nincs ügyfelem napokig, akkor úgy gondolom, hogy nem értek semmihez. 

Micike mozgásba lendült, a húga sadchen, talált egy velem egykorú férfit, kérdezte, hogy megadhatja-e a telefonszámomat. Két óra múlva a férfi felhívott. Sokat beszél, lendületesen és hadarva, van egy háztartási gépek boltja, és jogot tanul az egyetemen. Mondja, hogy szakállas. Kérdezem, hogy ez miért fontos. Nem tudja, csak gondolta, hogy mondja. Mondom, én meg szemüveges vagyok. Ennek örül. Valószínűleg nem a szemüvegnek, hanem a humoromnak. Megbeszéljük, hogy hamarosan találkozunk. 
 
Olvasok egy szakcikket, a neurotikusságról, és rájövök, hogy az a rendszer, amiben Mo-on dolgozom, neurotikus rendszer. Fritz Perls kifejezésével élve, "phony", azaz hamis, megjátszós. A cikk szerzője a neurotikusságot úgy határozza meg, mint a hitelesség ellentéte. Ő a megjátszós helyett a szerepek és játszmák kifejezést használja. Mindkét meghatározás jó arra a rendszerre, amelyben úgy csinálunk, mintha, és rosszul éli meg a kirekesztettségét az, aki ezt nem tudja vagy nem akarja csinálni, és attól is rosszul érzi magát, hogy rosszul érzi magát, amikor mindenki olyan boldognak látszik.

Talán ebből is látszik, hogy nem kevés dolog foglalkoztat egyszerre. Néha túl sok. És még nem is írtam mindenről. Nem tudom, miért nem tudok egyszerűbb életet élni. Talán most az ünnepek alatt helyükre kerülnek dolgok. 

2014. szeptember 8., hétfő

Vissza a békebeli mindennapokhoz

Azt álmodtam, hogy háború van, és néha légiriadó, akkor rohanok le az első emeletre. Mostanra felébredtem, csak a megszokott élet van, a megszokott hírekkel, idióta reklámokkal és este a gyerek feltalálók vetélkedőjével a TV-ben. Nem a gyereket feltalálóké, hanem tízéves forma feltalálóké.

A nők elleni erőszak jön velem szembe. Először Diától kaptam kölcsön egy könyvet, amit egy bántalmazó kapcsolatból kilépni tudó nő írt, és leírta benne a "forgatókönyvet", ahogyan kapcsolatok bántalmazóvá válnak. 

Aztán a csoportos szupervízión azt találtam mondani, hogy aki hoz témát, bármikor mondhatja, hogy passz, nem akar belekezdeni vagy nem akarja folytatni. Az egyik, egyébként indulatosságra hajlamos résztvevő ezen berágott, hogy miért mondok ilyet. Amikor kiültünk középre, hogy dolgozzunk a témáján, akkor egy pillanatra a félelmet éltem meg, és az jelent meg, hogy ő a bántalmazó, én az áldozat. 

Aztán egy olyan csoporttal dolgoztam, amelyik az autoritást, felelősséget és a bizalmat mérő kérdőíven dolgozik, akkor eszembe jutott, hogy bántalmazott nőknek kellene tréning-sorozatot csinálni, az elején és a végén felvetetni velük a kérdőívet, mert biztos vagyok abban, hogy az autoritásuk, önbizalmuk a béka segge alatt van, és talán a felelősségük értéke sem nagyon magas. 

Visszajöttem napján egy férfi megölte a feleségét. Előtte lefogták családban elkövetett erőszak miatt, és azzal engedték ki, hogy nem megy a felesége lakása közelébe. A nő kért elhelyezést védett helyen, nem kapott. A férfi elment hozzá, és késsel leszámolt vele. Ma főcím az újságban, hogy a rendőrség több hibát követett el. 

Találkoztam egy újabb "családtaggal". Húszéves lány, kicsi, törékeny, két hete szerelt le. Asdodban tanította a bevonult új bevándoroltakat héberre, és veszélyeztetett, elhagyott gyerekekkel foglalkozott. Nagyon szerette őket, és biztos vagyok abban, hogy ők is nagyon szerethették őt. Kérdezem, hogy nem félt-e, Asdod fölé sok rakéta irányult. Azt válaszolta, hogy a háború idején kicsit, egyébként nem, valahogy megszokta.

Kérdezem, most mit fog csinálni. Először részt vesz egy kéthetes tréningen, amit a sereg szervez a leszerelteknek, a sereg utáni életre felkészítendő őket. Aztán dolgozik egy kicsit, aztán külföldre megy közel egy évre. Kérdezem, akar-e tanulni, mondta, hogy igen, de még nem tudja biztosan, hogy mit, de nem is sürgős. Közel 22 éves lesz, mire egyetemre megy. 

A lakás tulajdonosai rá akarnak beszélni, hogy legyek türelemmel az építkezés okozta zaj miatt, és maradjak. Nyilván rájöttek, hogy ritkán akadnak ennyire problémamentes bérlőre. Az asszony célzott arra, hogy lejjebb 4000 sékelt kérnek a lakásért. Mondtam, hogy ennyiért én Givatajimban nagyobb és felújított lakást tudtam volna bérelni. Azt is mondta, hogy megkérdezi, meddig lesz ekkora zaj, és felajánlotta, hogy menjek a lakásukra dolgozni, amikor nem jó a kávézó vagy a könyvtár. Megpendítette, hogy 100 sékellel csökkentik a lakbért. Ennyi nem kell, ez nem segít ki. Nem ígértem semmit.

2014. szeptember 4., csütörtök

Fáradtan...

Jó hazaérni. Itt is, ott is. Most két napig feltehetőleg csönd lesz, nem lesz építkezés a szomszédban. Holnap kapok újságot, abban talán utolérem magamat a hírekben. Most semmit nem tudok. Holnap a szokásos ügyfelem sem lesz, így mindent lassított felvételben fogok csinálni, Talán még futni sem megyek le. Szükségem van a csöndre. Lehet, hogy introvertált lettem?

Ezen a héten nagyon erős hatásaim voltak. Annyira, hogy a csoportos önreflexió után mondtam a kollégának, hogy nem tudom, hogy jogom van-e egy kétórás programon ennyire beavatkozni mások életébe. A kolléga felidézte, hogy azt tanulta (tőlem), hogy bízzunk abban, hogy az ügyfél meg tudja védeni magát. Majd másnap kaptam egy emailt az egyik résztvevőtől, hogy mennyire megrázta őt egy felismerés. 

Jövő héten jönnek a "gyerekeim". Akkor csak egy ügyféllel dolgozom, egyébként velük leszek. Ez lesz a nyaralásom. Már vagy öt éve nem nyaraltam. Valahogy kimaradt.