Új Kelet cikk - a megváltozott férj

Kedves Ilona!

Mostanában sokat gondolkozom azon, mi üthetett a férjembe. Néhány hónapja egy orvosi felülvizsgálat túlsúlyt állapított meg nála és alapos fogyókúrát javasolt. A diéta olyan jól sikerült, hogy kaptam egy új és slank férjet, akire nemcsak kívül, de belül is alig lehet ráismerni. Eddig a párom szinte csak a családjának élt, s most hirtelen elkezdett öltözködni, sokkal többet vágyik társaságba, már nem csak velünk akar lenni. Tudom, hogy a férfiakat 50 körül eléri a kapuzárási pánik, igyekszem megértő lenni vele, örülni a sikereinek, de meg is rémültem ettől a hirtelen kifeléfordulástól. Két évtizede vagyunk már együtt, sok mindent végigcsináltunk, felneveltünk három gyereket, most végre könnyebb lehetne, kiélvezhetnénk az eddigi munkánk gyümölcsöt, s hirtelen azon veszem észre magam, hogy talán már nem is vagyunk számára fontosak, máshol keresi a boldogságot. Mit tehet ilyenkor egy hűséges feleség?


Klára Tel-Avivból

Kedves Klára!

Carl Gustav Jung svájci pszichoanalitikus írt le hasonló jelenséget, mint amiről Ön ír. Az ő elmélete szerint mindnyájunknak van egy férfias lelke - ezt nevezi animus-nak - a fegyelmezett, rendezett, kötelességtudó énünk, és ugyanígy mindnyájunknak van egy nőies lelke - ezt animának nevezi -, a szertelen, kreatív, életörömöt kereső. Jung szerint, ha az anima hosszú ideig el van nyomva, pl. mert fegyelmezetten építjük az életünket, megszerezzük a szükséges anyagi javakat és kapcsolatokat, akkor előbb-utóbb teret követel magának, és döbbenetes erővel mutatja meg magát.

Ha elfogadjuk Jung elméletét, akkor érthetővé válik az Ön férjének, és másoknak a hirtelen pálfordulása. Eddig fegyelmezetten élt a munkájának, családjának, most felfedezte magában a vonzó férfit, és szeretné kiélni, élvezni az új, korábban kevéssé ismert örömöket, még amíg lehet. Ezt szokták úgy cimkézni, mint “kapuzárás előtti pánik”. Valóban lehet benne félelem, hogy mindjárt vége, és nem kevés rácsodálkozás, hogy az élet még mennyi örömet tartogat, amelyeket eddig nem használt ki.   

Mit lehet ilyenkor tenni? A levele alapján úgy látom, Ön bölcsen viszonyul a jelenséghez, nem esik pánikba, és nem akarja a férjét mindenáron korlátozni. Ezt nem is javasolnám, ez csak arra késztetné, hogy hazudjon, és Ön kénytelen lenne egyre elkeseredettebben látni, ahogy a férje távolodik. Így talán valamivel kisebb is a veszély, hogy elszakad az Önöket összetartó szál, hiszen ő a kapcsolatuk megtartásával megélheti újdonsült szabadságát.

Amit javasolni tudok: egyrészt beszéljenek erről, beszéljék meg, hogy mennyit bír el a kapcsolatuk, meddig mehetnek el a külvilágban való örömszerzésben. Másrészt azt tanácsolom, hogy fedezze Ön is fel, és éljen azzal a szabadsággal, amely a gyereknevelési kötelezettségek letételét követően jön. Hiszen Ön is bizonyára sok mindenről lemondott a család javára. Lássa meg Ön is, hogy a világban vannak érdekes és örömteli dolgok a családon kívül is. Vegye fel újra a kapcsolatot az elhanyagolt barátnőkkel, barátokkal, menjen el velük kirándulni, moziba, táncolni, vagy olyan helyekre, amelyek az elmúlt húsz évben kimaradtak az életében. Vegyen új ruhákat, szépítse magát, lássa meg magában a vonzó nőt, és éljen vele. Ez a kapcsolatuknak is jót fog tenni, ha a férje látja, hogy Ön nem a régi, megszokott, kicsit érzi a kockázatát, hogy elveszítheti Önt, értékesebbé válhat a számára. Úgyhogy hajrá, és sok sikert a megújuláshoz!

Új szerzemények

Skanzenben lakom. A ház az ötvenes években épült, a lakás most is olyan, mintha a hatvanas években lennék. Nincs fűtés (nálunk volt, csak pénzünk nemigen fára, szénre), van beépített légkondi, ami nagyon korszerű lehetett akkoriban, de nem működik, van a fürdőszobában izzószálas hősugárzó, de nem működik. Szerintem soha nem újították fel, legfeljebb kifestették, de azt is régen már. Most a pészach miatt takarítok, és évtizedes koszt ébresztek fel Csipkerózsika álmából. Ezt eddig is láttam, de most a múlt héten itt járt a tulajdonos, mert Carol másfél éves harcának eredményeképpen megjavíttatta a beázás miatti vakolathullást az erkélyemen. A hölgy hatvanas, magyar szülők itt született gyereke, itt nőtt fel, és ahogy beszélt a gyerekkoráról ebben a lakásban, átéreztem, hogy itt mindent meg kell őrizni az eredeti állapotában. Akkor jöttem rá, hogy ez egy skanzen, Carol a múzeumőr, és mi, átmeneti lakótársak a látogatók.

Van egy új székem és egy TV-m. A szombat kimenetele után a zsinagógából Julihoz menet láttam meg a széket a járdán. Julinál havdaláztunk, beszélgettünk, aztán ahelyett, hogy biciklire ültem volna, visszagyalogoltam, a szék még mindig ott volt. Felkaptam, hazacipeltem. A TV úgy került hozzám, hogy Yaelnél néztem a híradót, nekik óriási plazma TV-jük van, akkor mondtam, hogy jó itt nézni, mert el tudom olvasni a betűket. Carol TV-je nagyon kicsi, ott nem látom az írott információt. Nem mintha tudnék olyan gyorsan olvasni, ahogy kellene, de azért néha elkapok egy-egy szót. Yael szólt Vilmának, Vilma szólt az összes ismerősének, többek között a fogorvosának, kiderült, neki van egy, amit nem használ. Yael elvitt az autóval, hazahoztuk, és most rettentően élvezem, hogy a szöveget is tudom olvasni.

Szombaton három Tórát vettek ki. Nem tudom miért, annyit tudok, hogy a második az új hónap miatt lett kivéve. Amikor körbevitték, mentem, körbevittem az egyiket a női részen. Szükségem volt erre, megtisztultam általa a budapesti zsinagógai vita hordalékaitól. Fájt ott a férfiak érzéketlensége, értetlensége. Nem nagyon, az első indulat után lassan, komótosan nyomultam, nem is minden labdát ütöttem le. Mégis, amikor itt vittem a Tóratekercset, és odatartottam a nőknek, hogy megérinthessék, ha akarják, valami tisztaság-, könnyedségérzetem volt. Nagyon jólesett.

Ma moziba mentem. Tegnap elmentem a Dizengoff centerbe, a bevásárlóközpont mozijába, és mondtam, hogy izraeli filmet akarok nézni. A pénztároslány mondta, hogy ma nincs. Kérdeztem, mikor lesz. Holnap megy a dr. Pomeranz című film. Ezt úgy mondja, mintha sajnálkozna, hogy csak ez van, ezt biztos nem akarom megnézni. Ma elmentem, kb. nyolcan voltunk a teremben. Vettem pattogatott kukoricát, szódát, azzal ültem be, gondolom, ezt így kell. Igazi kelet-európai fanyar humorú film, egy, az öngyilkosjelölteknek fenntartott forró vonal pszichológusáról, akit éppen kirúgtak, egyébként is ki van égve, alig vonszolja hájas testét. Otthon fogadja az aznap telefonáló öngyilkosjelölteket, és nem lebeszéli őket, hanem hatalmas összegért megengedi, hogy a tizenkettedik emeleti erkélyéről leugorjanak. Az egyik kétezer sékel helyett csak 1850-et hoz, így ő nem ugorhat az erkélyről, hanem csak a konyhaablakból. Mindenki boldogtalan, és belefáradt az életbe. Aztán ő is kiugrik, éppen, amikor a fia, aki parkolócédulákat osztogat, beleszeret az éppen most érkezett kiugrani szándékozó fiatal nőbe, és visszatartja az öngyilkosságtól. A beszédnek a felét sem értem, héberül beszél, héber feliratos, olvasom, nézem, így is élvezem.Azért lehet, hogy meg kellene nézni magyarul is.

Toulouse hordaléka

Nehezen szabadulok a képtől, ahogy az az emberszemét legyilkol egy nyolc éves kislányt. Futok rémülten, érzem, hogy az életemért futok. Utolér, a hajamnál fogva hátrarántja a fejem, és szemközt lő. Ahogy lerogyok, hallom a nevetését. Már nyugodt vagyok, nincs mit tenni. Hallom a sikoltozást, látom a rémült arcokat, de ez már távoli.

Azt olvasom, hogy a merénylő bátyja büszke az öccsére. Ezek szerint nem gyerekeket, embereket ölt, hanem zsidókat és árulókat. Hősies tett, és jutalma a mennyben várja.

Ez az egyik oldal. A másik azok az újságok, amelyek "lövöldözés"-ről beszélnek. Nem mészárlásról, gyilkosságról, hanem lövöldözésről. Egy lövés oda, egy vissza.

Zsidó barátom antiszemita irományokat küldözget. Nekem meg rosszkedvem van tőlük. Nem tudom, hogy kellene-e ezeket olvasnom, hogy jobban képben legyek, vagy őrizzem meg a tudatlanságom, hogy bízni tudjak a jövőben.

Áttörés

Ma tanítottam a Bar Ilanon. Tegnap tök zizi voltam, szorongtam mint állat. A dolog úgy kezdődött, hogy hétfőn a prof hívott, hogy akkor csütörtökön jövök-e. Mondom, persze, hogyne jönnék. És hogy a Sara csinál valami kártyás gyakorlatot, csinálnék-e én is egyet. Hát, mondom, az én héberem ... na, jó, csinálok valamit. Na, innen kezdtem szorongani. Aztán eszembe jutottak dolgok, három egyszerű feladatot leírtam héberül, és megmutattam Ricsinek, hogy jó-e ez így. Volt, amit lebullshitezett, de olyan indulatosan reagáltam, hogy elhallgatott, és iszonyúan gondosan javítgatta, és adott ésszerű tanácsot. Aztán elküldtem Etinek is, aki szakmabeli, alaposan átnézte, fel is hívott, kérdezgetett, hogy jól értse, mit akarok. Visszaküldte a javítottat, aztán újra elküldte a javított javítottat. Gondoltam, kiírom lapra, hogy előttem legyen, de aztán nem volt kedvem. Tegnap elkezdtem fejben kiadni a csoportnak a feladatot. Meglepett, hogy milyen könnyedén csinálom - fejben. Ma reggel elmúlt az izgalmam. Eszembe jutott, hogy ha nem jut eszembe egy szó héberül, majd mondom angolul, valaki csak lefordítja.

Négyen vagyunk trénerek, a kollégák mondták, hogy én kezdjem, ők nem szeretnek kezdeni. A prof bemutatott, én kiegészítettem, aztán kiadtam az első feladatot, a biztonság kedvéért kezdtem is, hogy mintát adjak. Vették, csinálták, szerették. Megcsináltam a második feladatot is, a harmadikat is. Egy órát foglalkoztattam a hallgatókat, 80 %-ban héberül, 20-ban angolul, a végefelé már sorozatban nem jutottak eszembe a szavak. Aztán kipurcantam, és jórészt csak néztem ki a fejemből. A buszon visszafelé többször arra ébredtem, hogy leesik a fejem.

Csak ámulok, hogy mire nem merészkedem!

(a képet Bence Réka csinálta)

Fáradtan ...

Az idejövetelem előtti este és a reptérre kimenet száműzetés érzetem van. Amikor mondtam valakinek, aki szeretné, ha ott lennék a környéken, ingerülten válaszolta, hogy tudtával senki nem kergetett el. Ez igaz, mégis. Aztán a repülőtéren már teszem a dolgom, és nem érzek semmit.

Tel Avivban most nem a párás meleg fogad, hanem homályos levegő. Mint novemberben Pesten, amikor köd van. Itt nem köd van, hanem annyira finom homok, hogy nem is látszik, csak nem lehet messzire ellátni.

A vasútállomáson találkoztam az egyik jövendőbeli ügyfelemmel, aki ismét biztosított arról, hogy akar velem dolgozni, és este fel fog hívni. Ez még nem történt meg. Aztán estefelé hív a prof, hogy jövök-e csütörtökön tanítani, és vezetnék-e egy gyakorlatot. Szabadkozom a szegényes héberemre hivatkozva, aztán mondom, hogy igen. Örült, szerintem már unhatja, hogy mindent neki kell kitalálnia.

Jó tudni néhány emberről, hogy nem olvassa a blogomat. Így nem korlátoz az attól való aggodalom, hogy hogyan hat rá.

Van valami jó az ide-oda röpködésben. Az egyik helyen kipihenem a másikat, és megváltozik a rálátásom. Továbbá nem kell elmélyednem a sárban sehol sem. Mindenhol tudom, hogy csak átmeneti. Ahogy az egész élet, mégis úgy élem meg, mintha örökké tartana.

Zavarodottság

Álom. Valahol külföldön megszállok, reggel tovább akarok utazni. A pénztárnál várok, de nem szolgálnak ki. Egy magyar házaspár van előttem, ők nem ugyanoda akarnak utazni. Együtt kimegyünk az épületből, egy asztal alakú automata pénztár van ott, a tetején keskeny, hosszú háromszög alakú persely. Ebbe gyömöszölöm a papírpénzt, nem történik semmi. Kezdek ideges lenni, azt sem tudom, mikor megy a vonatom. Belenyúlok a perselybe, kihúzok egy papírpénzt, egy 10 dollárost, ez nem az, amit én beletettem. Kihúzok egy másikat, 15 euró, ez sem az. Most sokkal több van nálam. Zsebreteszem, majd bent a pénztárnál elszámolok. Közben megjelenik egy család, ők is magyarul beszélnek, de talán Hollandiában élnek. Derűsek, ez enyhíti a feszültségemet. Visszamegyek az épületbe, megint sorbaállok a pénztárhoz, de nem szolgálnak ki. Akkor sorbaállok a kávézóhoz, ott már szóbaállnak velem. Aztán gondolom, hogy megyek a magyarokkal, bár már nem emlékszem, hova mennek. Eszembe jut, hogy mindjárt bejön a szombat, nem is utazhatnék, de mégis megyek, nincs kedvem itt toporogni tovább. Elindulunk, zsebemben a több pénz.

Március 14-én, a Rákóczi úton. A kereszteződésben bennragadnak az autók, egy, amelyik nem tud elhaladni, folyamatosan dudál. A járdáról visszanézek, hogy lássam, hogyan oldják meg a konfliktust. Sehogy, a bennragadt nem tolat hátra, a fennakadt továbbdudál. Egyszercsak erős ütést érzek a vállamon. Megfordulok, egy rosszul öltözött nő megy el mellettem, rámnéz, az arcán bántások nyoma, a szemében düh. Ahogy hátrafordultam, kiszolgáltatott voltam, ahogy ő egész életében az, agressziót kaptam, ahogy ő egész életében. Nem szólok, fáj a vállam. Egy másik nő jön, azt mondja, nem érti, mi folyik ebben az országban. Egy darabig együtt megyünk, mondja, hogy látta már az engem megütőt a Keletiben, hajléktalan, biztos elmebeteg. Füttyös Gyuri jutott az eszembe, aki sok évvel ezelőtt a fenekemre csapott egy újsággal. Akkor dühös lettem, de egy férfi felvilágosított, hogy Gyuri a nőknek a fenekére ver, de egyébként ártalmatlan.

Találkozom S-sel, aki iszonyúan művelt a szakmában, mindig okoskodik, de most az emberi arcát mutatja. Beszél a kapcsolatairól, azok megszakadásáról, és ahogy beszél, rájövök, hogy mi is hiányzik nekem. Az az ölelés, amelyben felszabadultan lélegzem, amelyben elveszítem magam. Nem szex, hanem feloldódás, elengedés, nem is tudom, micsoda. Volt ilyen, pillanatokra, de nem tudom elfelejteni. Talán olyasmi, amit egy kicsi gyerek érez, amikor az apja ölében van. Nem kell tudni semmit, nem kell tenni semmit, elég csak lenni.

Szombaton a zsinagógában nem érzem jól magam, nem fizikailag, hanem valami nem tetszik. Nem tetszik a női bejárat, a szűk átjáró a női és férfi rész között, de ez nem tűnik elég erősnek. Kirekesztettség érzésem van. A nők a hátsó sorokban beszélgetnek, a másik "szobában" a fiúk hallhatóan jól szórakoznak. Sorban mennek a Tórához, és mondogatják az áldásokat egymásnak. Az olvasás után lemegyek, iszom egy kávét, és kimegyek a kertbe. Ott megnyugszom. Aztán a kiduson a tanulás alatt két gyerek háboríthatatlanul rohangál az asztal körül, időnként sikkantgatva, olyankor egy-egy felnőtt hangosan pisszeg rájuk, de minden megy tovább. Megelégelem, felállok, és megállítom az egyik gyereket. Valaki javasolja nekik, hogy menjenek ki a kertbe. Zajlik tovább a tanulás, a férfiak egy része körbeáll, és iszogat, beszélget. Felállok, szólok nekik. Zavartan néznek rám, elhallgatnak. Visszaülök, zajlik tovább a tanulás, a mellettem ülő nőhöz odajön valaki, és hosszan beszélgetnek, hogy mikor induljanak. Elszáll az agyam, még semmit nem hallottam a tanulásból, rájukszólok. Az egyik nem érti, hogy mi bajom vele. Én meg nem értem, hogy mi folyik itt. Aztán egész délután ezen pörög az agyam. Van egy rendszer, ahol a közösség nem hajlandó meghallgatni a vezetőjét, aki úgy csinál, mintha minden rendben lenne. Felborul a rend, a vezető nem vezető, a követők nem követők. Káosz, széthullás.

Van egy zsinagóga, amelyik tágasabb lesz, mint volt, szebb, világosabb, és mégis rossz érzések vannak.  Eszembe jutnak a 90-es évek hirtelen felfénylő vállalkozás-csillagai, amelyek azt követően, hogy fényes és szép székházat építettek, csődbe mentek, eltűntek a süllyesztőben. Kívül szép, nagy, gazdag, belül szétesés. Ijesztő.

Ideje visszamenni oda, ahol a dolgok annak látszanak, amik. A háború háborúnak, a konfliktus konflitusnak, a szeretet szeretetnek.

Új Kelet - A kamaszlány

Kedves Ila!

A lányom miatt írok Önnek. Most 12 éves, a kiskamaszkor közepében
vagyunk, gyakoriak a súrlódások, jobb és rosszabb napjaink váltják
egymást. Velem még csak-csak boldogul valahogy, de az apjával
rendszeresen konfrontálódik. Szinte keresi a támadási felületet, s
néha a páromnál is elszakad a cérna, az áldott türelme megszűnik és
csúnyán rászól a lányra, amitől ő persze halálra sértődik. Miért kell
velem kiabálni? - mondja nagy ártatlan szemekkel, miközben éppen
ötödször eresztette el a füle mellett, hogy fel kellene venni a
papucsot, mert felfázik vagy éppen immár ideje lenne leülni és
megcsinálni a házifeladatot. Látom, hogy keresi önmagát, néha
szelídebben, de inkább erőszakosan próbálja újraformálni a róla
kialakult képet, nagyszájú, szemtelenül szól vissza, amit
természetesen az iskolában sem tolerálnak, és a mi családunkban sem
volt divatba eddig. Többször leültünk már beszélgetni vele erről,
itthon is, az iskolában is kapott már tükröt abból, ahogyan
viselkedik, de úgy tűnik még mindig nem sikerült megértenie, hogy ez a
viselkedés nem vezet sehová. Temperamentumos lány, sajnos még nem
találtuk meg ezt az elfoglaltságot, ami le is köti őt, ráadásul
hasznosan becsatornázná azt a vehemenciát, amivel most rendelkezik.
Nyilas jegyű, nem szeret sokáig egy valamivel foglalkozni. Számos
sportot kipróbáltunk már, volt amiben tehetségesnek tartották, de ott
sem akart az edző utasításai szerint gyakorolni, s persze gyakorlás
nélkül nagyon gyorsan szembesül azzal, hogy a többiek ügyesebbek,
jobban fejlődnek mire az egésztől rendszerint elmegy a kedve. A
tanulással se jobb a helyzet, ha engedem, hogy a saját ritmusa szerint
haladjon, ha nem ellenőrzöm konzekvensen minden nap, akkor hetekig nem
készülnek el a házifeladatok, házidolgozatok, s a harmadévi
bizonyítvány is rendkívül leromlik. Ráadásul ilyenkor mindig bizalmi
válságba kerülünk, mert a végén persze minden kiderül, a szülők
becsapva érzik magukat, ő megsértődik, hogy nem bíznak benne.
Azt tapasztalom, hogyha nem tartom szorosan a gyeplőt, akkor teljesen
szétesik, úgy érzi, hogy nem foglalkoznak vele, nem szeretik, és
ilyenkor butaságokat csinál, ha viszont irányt kap, akkor mint aféle
kamasz, lázadozik a más által kijelölt út ellen.
Nem voltam régen kamasz, de én egész más habitusú gyerek voltam,
inkább vágytam az önállóságra, gyorsan elvégeztem a rám rótt
házimunkát, sose kellett noszogatni a tanulás miatt. Mindent megtettem
azért, hogy kvázi "békén hagyjanak".
Milyen tanácsot tud adni nekünk, milyen stratágiával éljhetük túl az
elkövetkező éveket, anélkül, hogy bármelyikünk nagyobbat sérülne?

Egy aggódó anyuka Jeruzsálemből

Kedves Anyuka!

Meglátásom szerint a lánya sem csinál mást, mint amit Ön is ebben a korban, csak más körülmények között. Ön is önállóságra törekedett, ő is ezt teszi. Egész életünkben az önállóság és a kapcsolódás küzdelmében élünk, és többnyire a kamaszkorban tesszük ezt legharsányabban.

Az Ön stratégiája az volt, hogy megtett mindent, amit kértek, utána élte az életét. Ez jól működő stratégia volt az Ön családjában. Az olyan családokban, ahol a gyerekek a külvilágot veszélyesnek élik meg, lehet, hogy csak belül zajlik a küzdelem, és nincs látható lázadás a szülők ellen. Ugyanakkor az a gyerek, amelyik túl szorosnak éli meg a szülők kötődését, olyannak, amely korlátozza és beszabályozza őt, nem tud felnőni, ő inkább lázad.

Így én egyelőre nem látok különösen nagy problémát a gyerek magatartásában, inkább az a gyanúm, hogy Önök túlságosan is jól tudják, neki mi a jó, és nem engedik, hogy kipróbálja magát, elkövessen hibákat, és megtanulja viselni a következményeit. Nem bíznak benne, hogy tanul a hibákból, meg akarják óvni ezektől. Hosszú távon a probléma ezzel az, hogy a bizalomhiány átalakul önbizalomhiánnyá, a szülői féltés beépül, és korlátozni fogja abban, hogy olyan kísérletei legyenek az életben, amelyekből tanulhat, és amelyek révén sikeres ember lehet. Ehelyett azt tanulja meg, hogy keressen valakit, aki helyette végiggondolja, hogy neki mi a jó, és rendelje magát őalá.

Nézzük, hogy mit is lehet csinálni ilyen helyzetben. Az biztos, hogy szülőként nehéz elengedni az óvást, féltést, még ha az korlátozza is a gyereket. Azt javaslom, hogy nézzenek rá a tiltásokra, melyek azok, amelyeket el tudnak engedni különösebb kockázat nélkül. A fiam tíz éves kora körül úgy döntött, hogy Budapesten  télen a télikabát alá csak rövid ujjú trikót vesz fel. Megengedtük, a tanítónője nagy rémületére. Csinálta ezt a hóbortját néhány hétig, aztán visszatért az évszaknak megfelelő öltözködéshez. Később nagy bánatunkra elhagyta az olvasást. Mindketten féltünk, hogy mi lesz, ha ez így marad, de aztán úgy gondoltuk, hogy ha kényszerítjük, akkor a könyv szeretetét fogja elhagyni, és hagytuk. Amikor jött egy olyan irodalom tanára, aki lelkesíteni tudta, visszatért az olvasáshoz. Azért nehéz ezeket a döntéseket meghozni, mert nem érezzük azt, hogy biztosan kézben tartjuk a szerintünk jó fejlődést.

Szomorúság

K. beszélni akart velem. A tulajdoni arányokat akarja megváltoztatni. Én nem teljesítem a szokásost, enyémet csökkenteni akarja. Értem, elfogadom. Mondja, hogy A. nem akarja, hogy 4 %-ról 3-ra csökkenjen az enyém, akkor inkább felet a magáéból odaad. A. nő, fontosak vagyunk egymásnak. K. mondja, X. és Y. az alapítók, ők K-val egyidős férfiak. Amikor az egészet létrehozta, akkor ők nem voltak benne, szemben két másik férfival, akik azóta már kívül vannak. A. és én akkor is itt voltunk, de nem voltunk felkérve alapítónak. Az alapítói tulajdonom 1 % lesz, egyenlő C-ével, aki később kapcsolódott be. Elszomorodom. Annyira, hogy a könnyeimmel küzdök. Nem értem, az érzés van, az agyamban semmi. Csak kimondom, amit érzek. És hogy ha odaállít C-ét és engem középre, és mindenki választhat, ki mellé áll, kit szeret jobban, hozzám fognak többen állni. K. mondja, hogy nemcsak aszerint, hogy kit szeretnek jobban, hanem aszerint is, hogy szakmailag ki ad többet. És ha szomorúság van, akkor újragondolja. És hogy meg akar tartani. Mondtam, hogy a szavai és a számai nincsenek összhangban.

Purimkor megyek a felújítás alatt álló zsinagógába. A felső szinten van a szertartás, belépek a női ajtón, ami rögtön a WC-k mellett van. A két ajtót nem lehet egyszerre használni, az egyiknek be kell csukni az ajtót, és elmenni, hogy a másik bemehessen, ahova akar. A terem nagy, az elválasztó jobb oldalán a férfiak része, tágas, levegős, a férfiak elszórva ülnek itt-ott, kissé unott arccal. A tóraolvasó ennek a térnek a közepén. Az elválasztó baloldalán a terem harmadában ugyanannyi nő zsúfolódik, és még vagy tíz gyerek, nagy nyüzsgés. Amott a tér, emitt az élet.

Most szombaton a férfi bejáraton megyek be. Nincs kedvem a WC mellett bemenni a terembe, ami egyébként már jobban néz ki. Mindkét részben több pad, a nőknél zsúfoltan ötven hely, a férfiaknál levegősen kétszer ennyi. Az elválasztó és a padok elhelyezése lehetetlenné teszi, hogy a nőknél körbehordják a Tórát. De erre itt nincs is igény. A lévi az ő Tóraolvasása után a férfiakra egyenként, személy szerint áldást kér, a végén hozzáteszik az áldást egységesen a jelenlévő nőkre. Az utolsó olvasásnál bemondják a nőket is egyenként, név szerint. Talán P. ragaszkodhatott ehhez.

Lassan megérkezik a szomorúság értelme. Mindkét helyen férfiklubban vagyok. Már majdnem belül érzem magam, amikor egy apró jelzés helyretesz. Én itt nőként nem rendes jogú tag vagyok, csak támogató lehetek. Fontos, mint lakásban a dekoráció. Anélkül is funkcionális, vele esztétikusabb. Már nincs kedvem küzdeni, inkább keresem azt a helyet, ahol a nők hangja publikusan is érvényesülhet.

Pörgés

Micsoda nap! Reggel azt álmodtam, hogy egy férfi az ötéves lányával szexuális játékot játszik. Indulatosan mondom neki, hogy ne csinálja. Láthatóan nem érti, hiszen szeretik egymást, és mindketten élvezik. Akkor mondom, hogy túl korán felnőtt lesz a gyerek. Ez mintha elgondolkodtatná, de nem tudom, mi az eredménye, mert felébredek.

Reggel 9-kor jött az "ügyfelem". Amikor néhány hete itt a Gestalt és a pánikroham tréningen voltam, az egyik nő mondta, hogy valakit ismer, akinek szüksége lenne terápiára, elküldi hozzám. Felhívott egy fiatal nő, alaposan kikérdezett, mit csinálok, hogy csinálom, és mennyiért. Aztán mondta, hogy körülnéz. Gondoltam, ennyi volt. De a napokban hívott, hogy kipróbálná. Ma reggel jött. Dolgoztunk, aztán abban maradtunk, hogy csinálunk három ülést, és eldönti, hogy ez jó-e neki. Héberül kezdtük, angolul folytattuk.

Felhívott az a magyar fiatalember, akiről írtam az Új Keletben. Itt volt egyszer, abban maradtunk, hogy mára megmondja, hogy jön-e vagy nem. Azt gondoltam, hogy nem fog jönni, inkább megpróbálja megoldani a problémáját anélkül, hogy fizetnie kellene érte. Ma hívott, hogy jön. Megbeszéltük, hogy amikor visszajövök, keressük egymást.

Felhívott az az idős férfi, akivel egyszer volt egy ülésünk, aztán eltűnt, aztán előtűnt, mondta, hogy akar velem dolgozni, aztán eltűnt, aztán előtűnt, akkor én utaztam el, aztán eltűnt, és most hívott. Ha még mindig akar velem dolgozni, amikor visszajövök, akkor ő is ügyfelem lesz.

Felhívott a prof, aki vezeti a tanítást a Bar Ilanon. Megbeszéltük, hogy március 22-én beszállok a tanításba.

Találkoztam Etivel, aki szervezeti tanácsadást folytat, és megbeszéltünk egy műhelyt együtt. Valamikor áprilisban csináljuk.

Kimentem Bné Brákba, hogy elhozzam a kétszáz kipát. Négy kiló. Az új bőröndnek kitört a kereke, hajnalban majd taxit kell fognom, mert ha néhány súlyos dolgot a kézitáskába teszek, akkor is 19 kiló a nagybőrönd.

Hát, ez nem volt egy meditatív nap.

Egy szombat

A zsinagógában iszonyú sok ember van, valakit kérdeztem, hogy miért. Mondta, talán azért, mert micve meghallgatni az Amálékról szóló haftarát. Nem maradunk ott a kiduson, elindulunk lefelé. A lenti teremben készülnek a haftarát még egyszer elmondani, hogy azok is hallhassák, akik késve értek oda. Eliavot kérdezem, ha hallottam, de nem olvastam, akkor maradjak-e. Monda, nem kell, elég ha hallottam. Elindulunk, ugyan nem értettem, amit hallottam, de ehhez úgyis magyarul vagy angolul kell elolvasnom.

Útközben úgy döntünk, elmegyünk ebéd előtt a tengerhez. Találkozunk N-val, így hármasban folytatjuk az utat. J és N összekapaszkodik, valamit mondok, de nem figyelnek. Nem erőltetem, nem fontos. Egyszercsak érzem a magányomat. Ők ketten egy rendszer, én kívül vagyok. Fáj. Elhallgatok. Fent elolvasom a haftarát, végigcsináljuk az ebédet, a szombati örömmel, a mélyben a szomorúság. J. valamit érezhet, mert több kedves gesztusa van az összetartozásról. Gyorsan elindulok hazafelé. Legalább a tavaszi levegőt élvezem.

Szeretem az egyedüllétemet. Általában. Most fáj. Délután alszom, aztán amikor felkapcsolódik a villany, Laci könyvét olvasom egy Gestalt-terapeutától.

Éjjel megnézem a facebook bejegyzéseket, megtalálom Veránál a Steve Wonder és Sting dalt. Sting milyen tisztelettel és alázattal adja a hangot S.W. alá, és széttárt kezével jelzi, "micsoda nagyság". Visszahozza a szomorúságomat és könnyeimet. Milyen törékenyek vagyunk!

http://www.youtube.com/watch?v=28DfvvfZLi0

Új Kelet cikk - a nyers barát

Kedves Ilona!

Van egy családi barátunk, aki két éve érkezett az országba, kezd
beilleszkedni, dolgozik, van hol laknia, lassan-lassan akadnak
haverjai szóval a felszínen minden rendben van. De ez az óriáscsecsemő
állandóan megbántja az újonnan szerzett ismerőseit, s miközben tudjuk,
hogy legnagyobb vágya, hogy ne legyen egyedül, ennek ellenére állandó
szurkapiszkálódásai miatt futva menekülnek tőle az emberek. Aztán
persze nem győz bocsánatot kérni minden fórumon, úgy tűnik
szánja-bánja bűneit, de néhány nap múlva minden kezdődik előlről. Nem
mondhatjuk, hogy konkrétan egy valakivel volna baja, mindenkit
megtalál, képes egy kedvesnek szánt mondatba is olyan durvaságokat
belefűzni, amitől kinyílik a bicska az emberek kezében. Néha szerintem
csak azért nem csapják agyon, mert úgy vannak vele, bolond lukból,
bolond szél fúj. Őszintén sajnálom őt, mert tudom, hogy mekkora
szüksége lenne egy szerető közegre. Baráti szép szóval már próbálgattuk
nevelni, de úgy tűnik ennél nagyobb segítségre lenne szüksége. Hová
forduljon (héberül még nem tud olyan jól)?

Lilla


Kedves Lilla!

Az első kérdések azok, hogy az “óriáscsecsemő” is úgy gondolja, hogy 1. baj van, 2. ennek ő is okozója, 3. lehet változtatni. Ha mindhárom kérdésre igen a válasza, jöjjön hozzám, vagy más szakemberhez. Ha a harmadik válaszban nem biztos, akkor is jöhet. De ha nem gondolja, hogy baj van, vagy úgy látja, hogy rajta kívül mindenki más okozza a bajt, akkor nem fog egy lépést sem tenni azért, hogy a helyzet javuljon.

Az “óriáscsecsemő” nagyon találó kifejezés. Vannak emberek, akiket gyerekkorukban trauma ért, ez lehet pl. egy szeretett személy elvesztése, családi erőszak, és megállnak az érzelmi fejlődésben.  Felnőtt korukban is úgy reagálnak, mint abban a korukban tették, amikor történt a tragédia. Ez nem érinti a szellemi képességeiket, lehetnek nagyon okos, intelligens emberek egyébként, csak az érzelmi intelligenciájuk nem eléggé fejlett a társas kapcsolatokhoz. Az idő kerekét nem lehet visszafordítani, meg nem történtté tenni, ami megtörtént, azonban lassacskán lehet a dolgon változtatni. Ehhez egy bizalomteli terápiás kapcsolatra van szükség.

A bizalomteli terápiás kapcsolat leghatékonyabb akkor, ha fizetett terapeutával dolgozik ezen. Valójában egy szeretetteli kapcsolat is terápiás hatású, ha - ahogy Ön is - a szeretetre vágyó embert látja az “óriáscsecsemőben”, és barátként elfogadja, hogy sokkal kevesebbet kap, mint amennyit ad. Ez azonban akkora terhet rak a másikra, amit nehéz hosszú távon elbírni. Valószínűleg azok a barátok, akik elfordulnak tőle, tudattalanul felmérik, hogy nincs meg az erejük ahhoz, hogy továbbra is a közelében maradjanak, és elbírják az ezzel járó érzelmi terheket. Védik a saját világuk biztonságát. Csak ennek az a következménye, hogy az elfordulás felerősíti a benne levő elhagyatottság érzést. Hogy ezt ne élje át megint, inkább ő töri meg a kapcsolatot a durvaságával.

Nézzük a másik oldalt is. Sokszor tapasztalom, hogy emberek megbántódnak, de nem jelzik időben annak, akinek a magatartása hatására megbántódtak. Ezért az nem veszi észre, nem őrzi meg az emlékezetében, és amikor olyankor kapja a szemrehányást, amikor már nem emlékszik, nem is tud mit kezdeni a szemrehányással. Így az, amit mi tapintatnak gondolunk, benne tartja az illetőt a saját rossz természetében, nem segíti a fejlődésben. Azok a mondatok tudnak segíteni, amelyek arról szólnak, hogy hogyan hatott rám a viselkedése, pl. “ez a mondatod megbántott” vagy “sérti az érzéseimet”. Ezeket az ún. “én-üzeneteket”  vagy azonnal érdemes mondani, vagy ha megnémultunk a döbbenettől, akkor visszatérni hozzá, amikor már tudunk szólni. Ha határt akarunk szabni, akkor ezt érdemes kimondani nagyon határozott hangon, mint pl. “ilyen hangon velem nem beszélhetsz!”

Szeretném egyértelművé tenni, hogy ilyen esetben neki is, és a környezetnek is van valamennyi lehetősége a helyzet javítására.