Fáradt pörgés

Givatajimba buszozok, nagyon sietősen szállok le, otthagyom a kék cipzáros táskámat, csak egy múlt heti HVG-vel. Ahogy baktatok az utcán, gondolom, ez elveszett, nincs kedvem utánajárni. Aztán rájövök, hogy az otthagyott tárgy itt veszélyt jelent, nem ajándékot. Ricsi megerősíti, aprólékosan elmagyarázza, hogy ilyenkor lezárják az utcát, az embereket lehajtják a buszról, jönnek a tűzszerészek, betuszkolják a dolgot egy páncéldobozba és felrobbantják. Felhívom a busztársaságot, kiderül, hogy az 55-ös nem hozzájuk tartozik. Megmondják a telefonszámot, felhívom a másik társaságot, elmondom, mit hol hagytam, mi van benne, hol, mikor szálltam fel, mi a telefonszámom. Majd visszahívnak. Kb. félóra múlva hívnak, a táskám Kirját Onoban van, a busz végállomásán. Este elmegyek érte, az ember, aki átadja, jól lecsesz, merthogy megállították a buszt, kihívták a rendőrséget, manapság ki kell hívni a rendőrséget a talált tárgyakhoz. Nem részletezi, de lehet, hogy a Ricsi által leírt folyamat vagy annak egy része lezajlott. Csöndben végighallgatom, nem mondom neki, amit Ricsinek, hogy vazze, nem szándékosan hagytam ott. A másik ember az irodában megértően néz rám. 

A háború kezd beszivárogni az álmomba. Egyelőre szelíden bántva, amikor felébredtem, kissé rosszkedvem volt. De ez a fáradtságtól is lehet. Pénteken bummokra ébredtem, azt gondoltam lőnek, aztán vettem észre, hogy ezek előtt valami fény is van. Vihar volt villámlással, dörgéssel. Azt hittem, hajnal van, még nincs teljesen világos, és némi lassú ébredezés után megnéztem az órát. Gondoltam, megállt, tizet mutatott. Nem állt meg. 

Péntek éjjel is tíztől tízig aludtam, majd délután három órát, átaludtam a szombat kimenetelét. Ez tizenöt óra 24-ből. Érzem, hogy herpesz akar kijönni a számon, ez mindig akkor történik, amikor kimerülök. Nem tudom, hogy kevesebbet bírok, vagy nem veszem észre, hogy fáradok. Amikor Lacival interjúztam, mondta, hogy ez nagyon fárasztó. Én nem vettem észre. 

Szombaton már a Tóraolvasás után érek a zsinagógába. A rabbi éppen beszél. Ilyenkor nem szokott, ez különleges alkalom. Az utóbbi hónapokban a szombati szertartás a földszinten volt, azután, hogy egyszer láttam, tanakodnak a földszintiek, amikor éppen a szertartásnak kellett volna folyni. Gondolom, nem volt meg a minjen, és mi, az emeletiek a későbbiekben lent voltunk, hogy ne legyen gond. A lenti hely hagyományos felfogású, akár Budapesten is lehetne. Itt nem adják át a Tórát az ezrat nasimba, jó esetben a mechice mellett viszik el, át lehet nyúlni a függönyön keresztül. 

A rabbi mostani beszédéből megértem, hogy visszaköltöztünk szombaton a fenti terembe, mert a nőknek nem volt jó a lenti hely. Uramatyám, hogy mik vannak! Egy zsinagógában azért változtatják meg a korábbi döntést, mert a nőknek nem tetszik. 

Kollégám szerzett nekem egy új ügyfelet. Mikor átküldöm neki a szerződéstervezetet, mondja, hogy nagyon vastagon fogott a tollam, amikor az árat meghatároztam. Igaza van, az eddigi legmagasabb árat írtam be. Az ügyfél egyébként tök boldog, azt a kifejezést használta, hogy tűpontossággal határoztam meg, mi a baj. Kollégámnak kínos, hogy már elkezdtük a munkát, és hogyan igazolja ezt a magas árat.  Vitatkozunk, mondom neki, hogy én prémium-kategória vagyok, engem ne adjon el annyiért, mint másokat. Az ügyfél vezérigazgató, nyilván nem kisautóval jár. Nagyon öntudatosan adom elő magam, korábban kiakadtam, amikor kiderült, hogy egy banknál feleannyiért dolgozom, és annak is csak a kétharmadát kapom meg. A prémium-kategória kifejezést nemrég hallottam először, nagyon megtetszett. 

Gondolkodtam, hogy mitől lettem ilyen fene öntudatos. Azt hiszem, sokrétű, de mindenképpen az izraeli létemhez kapcsolom. Talán benne van az, hogy itt a nők öntudatosabbak, akaratosabbak, az is, hogy nem ismerek olyant, aki ennyi idősen a sikerből átlépett a bizonytalanságba. Ezek így leírva túl egyszerűek, nem adják vissza az ízét, szagát, teljességét annak a változásnak, amin keresztül megyek. Talán benne van az is, hogy megérlelődött bennem, nem akarok automatikusan férfivilág csöndes háttértámogatója lenni. Ha támogatok, az egyedi döntés. Még érlelem, van itt még valami, amit nem látok pontosan.

Ma megint előadtam a Petach Tikvai klubban. A klub szervezője, amikor meghívott, mondta, hogy beszéljek arról, hogyan lehet 90 felé közeledve jó életet élni. Mivel a Pszichoterápiában éppen volt két cikk az öregek terápiájáról, innen kiindulva elkezdtem felkészülni. Gyártottam egy elméletet, ami most nagyon tetszik nekem. Arra gondoltam, hogy az öregedésnek három fázisa van: tiltakozás, gazdagodás, gazdagítás. Először tiltakozunk az öregedés ellen, mindent bevetünk, hogy a jelei ne jelenjenek meg rajtunk. Aztán felismerjük (már, aki), hogy milyen szabadságokat ad az öregedés. Aztán elkezdjük (már, aki) lezárni, rendezni a dolgokat, átadni a következő generációnak. Lehet, hogy írok belőle cikket és felteszem. 

Úgy döntöttem, hogy januárban elköltözöm. Nézem a hirdetéseket, egy helyre el is megyek. A hirdetés szerint másfél szoba, 35 nm, 2900 sékel az adóval együtt. Ott nem látom a félszobát, szerintem nincs több, mint 25 nm, és 3200 az adóval együtt. Másnap telefonálok, hogy nem veszem ki. Nem kérdik, miért, ezért nem mondom, hogy nem akarok palimadár lenni. Majd lesz valahogy. 

Hát, így tengetem a napjaimat Tel Avivban. A tengernél még nem voltam, mióta itt vagyok, halogatom. 20-25 fok van, néha eső, nehezen szánom rá magam, hogy ne dolgozzak,  hanem elmenjek úszni.

Új Kelet cikk - A háború

Ez a levél még akkor érkezett, amikor Budapesten voltam. Most újraolvastam, és nem változtatnék rajta.

Kedves Ila!

Tel-Avivból írok Önnek. Nemrég érkeztünk az országba a családommal és hirtelen belecsöppentünk egy "háborús" helyzetbe. Az ismerősök nyugtatnak, hogy minden rendben lesz, de erről magam is csak alig vagyok meggyőzödve, s a két fiamnak (3 és 5 évesek) még nehezebben magyarázom el, hogy nincs miért megijedni, ha megszólal a sziréna. Épp csak belerázódtunk az új életünkbe, végre beállt a rend, a srácok óvodába járnak, a férjem és én is dolgozunk, s most hirtelen egyik pillanatról azt sem tudom,hogy elmerjek -e indulni a munkahelyre, elengedjem-e a gyerekeket az óvodába. Szerencsére a hétvégén csak párszor kellett  a lépcsőházba futni a gyerekekkel, de nagyon megijedtek és órákba telt mire sikerült megvigasztalni őket. A nagyobbik azóta is bepisil éjszaka, amire már évek óta nem volt példa. Van valami technika amilve magamat és a gyerekeket is meg tudom nyugtatni? Mennyit meséljek el nekik abból, ami történik?

Kati


Kedves Kati!

Valóban, nem a legjobb pillanatban érkeztek. Mi, akik Magyarországon nőttünk fel, a háborúról leginkább csak a borzalmakat hallottuk. Csak néhány visszaemlékezésben olvashattuk, ezért talán meg sem ragadt a fejünkben, hogy mennyire hozzá lehet szokni a háborúhoz, és mennyire voltak, akik tudtak élni közben, a szó legvalóságosabb értelmében, nemcsak a túlélésre értve.  

Izrael hatvanegynéhány éve háborús ország. Akik ehhez szoktak, azok tudják, mit kell tenni, kihez kell fordulni, vagy kinek kell segíteni. Mi frissen ideköltözöttek híján vagyunk ezeknek a tudásoknak. De ha lelkileg fontos, hogy maradjunk az országban, meg fogjuk tanulni.

A háború kicsit olyan, mint a betegség. Van aki, megrokkan testileg és/vagy lelkileg, van, aki belehal, és van, aki gazdagabban jön ki belőle, mert megtanult közben más módon élni, és mert korábbi gátaktól felszabadul a betegség hatására.

Nézzük, mi kell ahhoz, hogy a háborús helyzetet túléljük, sőt akár gazdagodjunk általa. Az első, hogy tudjuk, mit kell tennünk, hova kell mennünk, ha szól a sziréna. Fontos, hogy a környékükön lévőket kérdezzék meg, ha még nem tudják. Ez a túléléshez kell. Az óvónőktől is kérdezze meg, ilyenkor mit tesznek. Erre azért van szükség, hogy Ön viszonylagos biztonságban érezze a gyerekeket, Ön kevésbé szorongjon.

A második az, hogy tudja, mi az élete értelme, célja, és ebben hol van Izrael. Ha ezek megvannak, és Izrael is benne van, akkor a háború ebben átmeneti momentumnak fog tűnni, amit túl kell élni, aztán lehet folytatni az életcél megvalósítását. Ha nem tudja, mi az élete értelme, célja, vagy ebben nincs helye Izraelnek, akkor úgy sejtem, vissza fognak költözni a biztonságosabbnak vélt Magyarországra.

A harmadik, hogy tudjon segítséget kérni, elfogadni és adni, beépülni a talán váratlanul megjelenő közösségbe. Az izraeliek nyersek, néha modortalanok, de ha baj van, hirtelen közösséggé formálódnak, együtt vannak. A magyarok nehezen tudnak kérni és elfogadni, ha ez Önökkel is így van, akkor itt az ideje gyakorolni.

Talán észrevette, hogy nem a gyerekekkel kezdem, hanem Önökkel, a felnőttekkel. Önök alkotják a gyerekeik létének az alapját, így ha Önök stabilak, a gyerekek biztonságban fogják érezni magukat. Ha a gyerekek megrémültek, ebben jelentős szerepe lehetett az Önök rémületének. Tehát az első az, hogy Önök visszanyerjék a nyugalmukat.

Arról, hogy mennyit beszéljen a gyerekeknek a háborúról, azt javaslom, hogy annyit és azt mindenképpen, amennyi és ami ahhoz kell, hogy tudják, mi a dolguk, ha megszólal a sziréna, és azt is, hogy ez átmeneti időre szól. Egyeztessen az óvónővel, szociális gondozóval, akik erre fel vannak készítve, és az adott helyen konkrét segítséget tudnak nyújtani.

Háború van ... és béke

Most két Izrael van. A déli, ahol naponta többször kell védett helyre menni, bezárták az iskolákat és a bevásárló központokat, és a középső, ahol én is vagyok, ill. az északi, ahol az emberek kávéházba és színházba mennek, és ugyanúgy élik az életüket, mint máskor. 

Mindenesetre megkérdeztem Carolt, mi a teendő, ha szól a sziréna. Menjek a lépcsőházba felfelé néhány lépcsőt, csukjam be az ajtót, de a kulcsot vigyem magammal, hogy vissza tudjak menni. Ha hallom, hogy bumm, még várjak tíz percet, csak azután menjek vissza a lakásba. Ha az utcán vagyok, menjek kapualjba. Julitól kaptam egy leírást, az pontosabb, és arra is kitér, mi a teendő, ha nyílt területen ér a támadás. 

Milyen fura, hogy egy percig sem gondolkodtam azon, hogy visszajöjjek. Itt a helyem. Nincs bennem félelem. 

Budapesten dolgoztam mint állat. Megint megmutattam magam minden lehetséges módon, két konferencián, egy nyílt estén, egy műegyetemi tanításon a két hét során. Élvezem ezt az új működési módot. Négy új ügyfelem van. Eggyel korábban is dolgoztam, úgy döntött, hogy még tovább kell finomítani, amit már elértünk. Másik kettő egy banktól, a HR-es azt gondolja, én vagyok a legjobb, ezt mondta a kollégájának, akivel amikor találkoztunk, azt mondta neki, belémszeretett. Én is belé. A negyedik egy multis vezérigazgató, akinek vsz. ugyanaz a személyiségtípusa, mint nekem, mert olyan volt, mintha ezer éve ismerném őt is, a szexuális kisugárzását is. Ezt mondtam is neki. Nagyon jól lehet konfrontálni, veszi a lapot, és mondja, hogy gondolkodik azon, amit mondtam neki. Ő a harmadik ügyfél mostanában, akibe beleszeretek. Ezzel persze vigyázni kell, de talán van már elég tapasztalatom.

Kollégám mondja, hogy tüntessem el az emailjeim mögül a bugyisárga színt, mert nem elég professzionális. Eltüntetem, miközben azt gondolom, hogy nekem nem a külsőségek adják meg a professzionalitást, hanem az, hogy a legkeményebb vezetők is megszelidülnek. Amikor egyeztetünk az iskolám helyéről a rendszerben, megemlíti, hogy ha nagyon szívtelenek lennének, nem engednék, hogy nyolc emberrel elindítsam a Flow Coaching Schoolt. Ezt értem, és ez esetben elindítanám az Ila-coaching-schoolt. 

Az utolsó estén Budapesten repülőt hallok. Az jutott eszembe, hogy harci gép. Aztán rájöttem, hogy nem lehet, hiszen Budapesten vagyok. Annyi nyugalom és elégedettség van bennem, mint talán még soha. Nem tudom pontosan, mitől lehet. 

Az ideérkezésemkor jön ki a fáradtság. Mégsem tudok pihenni, izgatott vagyok. Elmegyek Ricsiékhez, kölcsönösen örülünk egymásnak. Ez így nem fejez ki elég erősen, hiszen olyan, mintha a legközelebbi családtagjaimhoz térnék vissza. A gyerekeim után talán őket szeretem a legjobban. Jó itt.