2012. december 31., hétfő

Így az évforduló tájékán ...


Akik azt hiszik, hogy a szerelem az, hogy két felgerjedt egyén mindenáron közös ágyba akar feküdni, azok nem is tudják, mennyire bedőltek a ponyvának. Szerelem az, amit én látok, hogy a hetvensokéves nő mindent megtesz, hogy életben tartsa a nyolcvanvalahány éves férfit, és ez utóbbinak az erőfeszítése, hogy életben maradjon a felesége kedvéért, mert egyébként magától már nem tenné. Ezért kell itt maradnom a környéken, hogy ebben az eszetlen erőfeszítésben segítsem őket a magam korlátolt képességeivel. 

Szerződést kötöttem a ramat gan-i lakásra. Nagy nappali, hálószoba, félszoba, konyha, fürdőszoba, a harmadik emeleten, kis utcában. Bárki jön, lesz elég hely. Sokba kerül, de kevesebbe, mint Tel Avivban egy 25 nm-es. A tulajdonos egy üzletasszony fodrásznő, és ezermester jemeni származású férje, egy nap után már puszipajtások vagyunk. A terasz hiányzik, de a lakás tetszik. Még át kell költöznöm. Valami új kezdődik megint. 

Bejelentkeztem szervadásra. Kaptam egy kártyát az adataimmal, amivel igazolom, hogy bármely szervemet felhasználhatják halálom után. Ennyivel is többet érek. 

2012. december 29., szombat

Lakáskeresős sürgős, de mégis ...

Huhh, most nem tudom, mitévő legyek! 

Keresek lakást, rohamosan, mert a héten el kell költöznöm. Először ideges voltam, hogy a szombat kiesik a keresésből, aztán arra jutottam, hogy jobb is, ha kikapcsolom magam. Meditáció 25 órában. Ebből 11-et aludtam. Péntek este a zsinagógából egy lány meghívott vacsorára. Még soha nem láttam. Hullafáradt voltam, mégis elmentem. Tizenegyen voltunk, csupa nő, ebből hét inkább huszas, mint harmincas, négyen ötven fölött. Nagyon bőséges vacsora volt, és sokat röhögcséltünk.  

A rabbi már Angliában van. Először furcsa volt a zsinagóga nélküle, de szombaton már ismerős. Egész jó! A Tóraolvasó olyan szépen, lassan olvasott, hogy szinte értettem is, de mindenképpen tudtam követni. Az utcán hazafelé a napsütésben megint éreztem az "újra otthon" érzést. Megnyugtató. 

Kiment a szombat, újra kezdtem a keresést. Telefonálgattam is, az egyik lakástulajdonossal, egy franciával megbeszéltem holnap kettőre. Egy másik annyira mondta, hogy menjek most, hogy buszra szálltam. Meg is feledkeztem az ügyfelemről, akivel skype-on kellett volna dolgoznom. Úgyhogy vele megbeszéltem egy másik időpontot, és majd ledolgozom ezt a hirtelen váltást. 

A lakás, amit megnéztem, Ramat Ganban van, nem nagyon messze Ricsiéktől. Tágas, csöndes utcában, légkondi a nagy nappaliban, amit le akarnak parkettázni. Ez fura, itt mindenhol kőburkolat van. A nappaliba egyelőre semmilyen bútorom nincs. 

Na, ez az egyik lehetőség. A másikra Carol hívta fel a figyelmem, aki a Tanglo-n, a tel avivi angol nyelvűek honlapján talált egy hirdetést, hogy egy nő az anyjának keres Jeruzsálembe, pontosabban Abu Torba a hatalmas házba lakótársat, ingyen, azért, hogy néha beszélgessen az anyjával. Carol megadta a nő elérhetőségét, hirtelen felindulásból írtam neki, megírtam, ki vagyok, mit csinálok, és hogy folyton utazom. Ez történt pénteken, ma döbbenetemre jött a válasz, hogy adjam meg a telefonszámomat. A mama is terapeuta volt, úgyhogy biztos lenne miről beszélgetnünk. Így most van két lehetőség előttem, Ramat Gan, közel Ricsiékhez és a tel avivi zsinagógától egy órás sétaútra kb. négyezer sékelért, vagy egy állítólag gyönyörű zsidó-arab faluban, félig társalkodónőként, valószínűleg minden jobb zsinagógától távol, ingyen. 

Zs. meghívott hozzájuk jövő szombatra Jeruzsálembe, mondta, hogy ha nincs lakásom, azért, ha meg van, azért, hogy ne legyek egyedül üres lakásban.

Amit szerint Ramat Ganban fogok kikötni. 

2012. december 4., kedd

Dolgom van

Nincs ihletem. Vagy nemtom mim nincs, de nagyon nincs. Ugyanúgy pörgök, mint Bp-en. Lektorálok egy fordítást, és már második hete csinálom, és még mindig húsz oldal van hátra a nyolcvanból. A legizgalmasabb fordítói teljesítmény a szétszórt emberi darabok a pontdiagram helyett (scatter graf). Tanulok is. Van egy szupervízorom Litvániában, egy Prágában, egy itt helyben, Elkezdtem Steiner Kristóf írásórájára járni. Nagyon élvezem a gyakorlatokat, az ötmondatos háborús témájú novellát, a verseket, a meghatározott szavakból összeállított történetet. Érzem, ahogy kinyílik a kreatív, gyermeki lényem. Kristóf érzékeny, okos tanár.

 Bné Brákba kezdtem járni zsidóságot tanulni, hogy itt is elismerjenek zsidónak. A hölgy Micike, apró, törékeny, magyar származású nő, nálam pár hónappal idősebb, ránctalan arcú, Audrey Hepburn-ös finomságú. Van nyolc gyereke és harminc unokája. Hihetetlen lelkesedéssel magyaráz, amikor héberül mondja, szédülök a sebességtől. Felváltva beszélünk magyarul és héberül. Szerencsére a többségét tudom annak, amit mond, így nem nehéz megértenem. Viszont mindenre tud egy midrást, ezt nagyon szeretem, a midrásokkal szerintem ki kellene bélelni a világot, puhább, melegebb, nyugodtabb lenne. 

Szerencsére ez a tanulás nekem csak a buszjegybe kerül, Smuel elintézte, hogy egy amerikai alapítvány fizeti Micikét. Annyira jó érzés, amikor ilyen jó emberek vesznek körül. Ráadásul a mai tanuláson történt velem valami.

Tegnap Carol-lal összevesztünk. Ledorongolta őt a lakástulajdonos, amikor mondta neki, hogy mindketten elköltözünk. Carol megijedt, nekem azt akarta beadni, hogy január vége előtt én sem költözhetek el. Én meg agresszívvé válok, amikor valaki azt akarja nekem beadni, hogy nincs döntési lehetőségem. Mint a kutya, amelyiket sarokba szorítják, harapok. Mivel világos volt, hogy Carolt nem tudom meggyőzni arról, hogy hülyeséget beszél, abbahagytam, és nem szóltunk egymáshoz. 

A mai tanuláson Micike azt tanította, hogy ha a szomszéd nem adja oda az edényét, majd később kér tőlem, akkor nem tehetem meg azt, hogy nem adok, mert ő sem adott, azt sem, hogy adok, hogy lássa, ő ugyan nem adott, de én igen, hanem adjak azért, mert szüksége van rá. Ha valaki rossz velem, gondoljam azt, hogy biztos nehéz neki. Ne nyújtsam oda a másik orcámat, ahogyan a keresztények tanítják, de ne akarjam bántani vagy kibeszélni. 

Ahogy ezt hallgattam, teljesen világos lett, hogy Carol tegnap ideges volt, hogy én elmegyek, és neki kell fizetnie a teljes bérleti díjat. Eldöntöttem, hogy mondom neki, ha maradnia kell január végéig, én is maradok. Nem tudtam, hogyan fogja fogadni, de gondoltam, megpróbálom. 

Egyszer eljutottam a tengerhez is. Hárman voltunk a vízben, a parton sem sokkal többen. Sütött a Nap, a víz hűvös volt, már rég úsztam, a testem már megszokta a hűvösségét, de a fejbőrömön hátul még mindig éreztem. Annyira tiszta most a víz, hogy ahol nyakig ér, ott is látom a lábujjaimat. Szeretem ezt a nagy, tág, hullámzó hűvösséget, a távolban az ég és a tenger kékje között határozott határvonallal. A végtelenség és a határ együtt. 

A rabbi egymás után két pénteken az optimizmusról beszél. Megkérdezi, ki gondolja azt, hogy ez volt az utolsó háború. Nem látom, hányan teszik fel a kezüket a százötvennél több emberből, mert őt nézem. Aztán mondja, hogy aki hívő, az optimista. Erről eszembe jut, hogy még évekkel ezelőtt, vad ateista koromban egyszer Bernd, aki valaha keresztény pap volt, azt mondta nekem, én hívőbb vagyok, mint sok vallásos. Most értettem meg a mondatát. Bár mostanában úgy látom, a világ inkább a rossz irányba megy, mint a jóba, de most ez a két dolog megint segít visszahozni azt a távlatos látásmódot, ami bizodalmat ad. Azt, amiben az ég kékjét és a tenger kékjét látom, nem az alattam lévő homok szürkés sárgáját. 

Ricsiékkel elmentem északra egy kibucba, a barátaikhoz. A férfi nyolcvanegy éves, két hete szívbillentyű-műtéte volt, másnap sétált, négy nap múlva hazaengedték. Disznószív-billentyűt építettek be neki, nem nyitották fel a mellkasát teljesen, csak annyira, hogy a régi fölé be tudják tenni az újat. Különleges, energikus figura, a kertje tele van ókori kő-, vas- és cserépdarabokkal. 

A visszafelé úton hallgatjuk a My Fair Lady-t héberül, és Yaellel ketten hangosan éneklünk. Ricsi szemét látva, azt hiszem, nem sok ilyen alkalmunk lesz már.

2012. november 26., hétfő

Fáradt pörgés

Givatajimba buszozok, nagyon sietősen szállok le, otthagyom a kék cipzáros táskámat, csak egy múlt heti HVG-vel. Ahogy baktatok az utcán, gondolom, ez elveszett, nincs kedvem utánajárni. Aztán rájövök, hogy az otthagyott tárgy itt veszélyt jelent, nem ajándékot. Ricsi megerősíti, aprólékosan elmagyarázza, hogy ilyenkor lezárják az utcát, az embereket lehajtják a buszról, jönnek a tűzszerészek, betuszkolják a dolgot egy páncéldobozba és felrobbantják. Felhívom a busztársaságot, kiderül, hogy az 55-ös nem hozzájuk tartozik. Megmondják a telefonszámot, felhívom a másik társaságot, elmondom, mit hol hagytam, mi van benne, hol, mikor szálltam fel, mi a telefonszámom. Majd visszahívnak. Kb. félóra múlva hívnak, a táskám Kirját Onoban van, a busz végállomásán. Este elmegyek érte, az ember, aki átadja, jól lecsesz, merthogy megállították a buszt, kihívták a rendőrséget, manapság ki kell hívni a rendőrséget a talált tárgyakhoz. Nem részletezi, de lehet, hogy a Ricsi által leírt folyamat vagy annak egy része lezajlott. Csöndben végighallgatom, nem mondom neki, amit Ricsinek, hogy vazze, nem szándékosan hagytam ott. A másik ember az irodában megértően néz rám. 

A háború kezd beszivárogni az álmomba. Egyelőre szelíden bántva, amikor felébredtem, kissé rosszkedvem volt. De ez a fáradtságtól is lehet. Pénteken bummokra ébredtem, azt gondoltam lőnek, aztán vettem észre, hogy ezek előtt valami fény is van. Vihar volt villámlással, dörgéssel. Azt hittem, hajnal van, még nincs teljesen világos, és némi lassú ébredezés után megnéztem az órát. Gondoltam, megállt, tizet mutatott. Nem állt meg. 

Péntek éjjel is tíztől tízig aludtam, majd délután három órát, átaludtam a szombat kimenetelét. Ez tizenöt óra 24-ből. Érzem, hogy herpesz akar kijönni a számon, ez mindig akkor történik, amikor kimerülök. Nem tudom, hogy kevesebbet bírok, vagy nem veszem észre, hogy fáradok. Amikor Lacival interjúztam, mondta, hogy ez nagyon fárasztó. Én nem vettem észre. 

Szombaton már a Tóraolvasás után érek a zsinagógába. A rabbi éppen beszél. Ilyenkor nem szokott, ez különleges alkalom. Az utóbbi hónapokban a szombati szertartás a földszinten volt, azután, hogy egyszer láttam, tanakodnak a földszintiek, amikor éppen a szertartásnak kellett volna folyni. Gondolom, nem volt meg a minjen, és mi, az emeletiek a későbbiekben lent voltunk, hogy ne legyen gond. A lenti hely hagyományos felfogású, akár Budapesten is lehetne. Itt nem adják át a Tórát az ezrat nasimba, jó esetben a mechice mellett viszik el, át lehet nyúlni a függönyön keresztül. 

A rabbi mostani beszédéből megértem, hogy visszaköltöztünk szombaton a fenti terembe, mert a nőknek nem volt jó a lenti hely. Uramatyám, hogy mik vannak! Egy zsinagógában azért változtatják meg a korábbi döntést, mert a nőknek nem tetszik. 

Kollégám szerzett nekem egy új ügyfelet. Mikor átküldöm neki a szerződéstervezetet, mondja, hogy nagyon vastagon fogott a tollam, amikor az árat meghatároztam. Igaza van, az eddigi legmagasabb árat írtam be. Az ügyfél egyébként tök boldog, azt a kifejezést használta, hogy tűpontossággal határoztam meg, mi a baj. Kollégámnak kínos, hogy már elkezdtük a munkát, és hogyan igazolja ezt a magas árat.  Vitatkozunk, mondom neki, hogy én prémium-kategória vagyok, engem ne adjon el annyiért, mint másokat. Az ügyfél vezérigazgató, nyilván nem kisautóval jár. Nagyon öntudatosan adom elő magam, korábban kiakadtam, amikor kiderült, hogy egy banknál feleannyiért dolgozom, és annak is csak a kétharmadát kapom meg. A prémium-kategória kifejezést nemrég hallottam először, nagyon megtetszett. 

Gondolkodtam, hogy mitől lettem ilyen fene öntudatos. Azt hiszem, sokrétű, de mindenképpen az izraeli létemhez kapcsolom. Talán benne van az, hogy itt a nők öntudatosabbak, akaratosabbak, az is, hogy nem ismerek olyant, aki ennyi idősen a sikerből átlépett a bizonytalanságba. Ezek így leírva túl egyszerűek, nem adják vissza az ízét, szagát, teljességét annak a változásnak, amin keresztül megyek. Talán benne van az is, hogy megérlelődött bennem, nem akarok automatikusan férfivilág csöndes háttértámogatója lenni. Ha támogatok, az egyedi döntés. Még érlelem, van itt még valami, amit nem látok pontosan.

Ma megint előadtam a Petach Tikvai klubban. A klub szervezője, amikor meghívott, mondta, hogy beszéljek arról, hogyan lehet 90 felé közeledve jó életet élni. Mivel a Pszichoterápiában éppen volt két cikk az öregek terápiájáról, innen kiindulva elkezdtem felkészülni. Gyártottam egy elméletet, ami most nagyon tetszik nekem. Arra gondoltam, hogy az öregedésnek három fázisa van: tiltakozás, gazdagodás, gazdagítás. Először tiltakozunk az öregedés ellen, mindent bevetünk, hogy a jelei ne jelenjenek meg rajtunk. Aztán felismerjük (már, aki), hogy milyen szabadságokat ad az öregedés. Aztán elkezdjük (már, aki) lezárni, rendezni a dolgokat, átadni a következő generációnak. Lehet, hogy írok belőle cikket és felteszem. 

Úgy döntöttem, hogy januárban elköltözöm. Nézem a hirdetéseket, egy helyre el is megyek. A hirdetés szerint másfél szoba, 35 nm, 2900 sékel az adóval együtt. Ott nem látom a félszobát, szerintem nincs több, mint 25 nm, és 3200 az adóval együtt. Másnap telefonálok, hogy nem veszem ki. Nem kérdik, miért, ezért nem mondom, hogy nem akarok palimadár lenni. Majd lesz valahogy. 

Hát, így tengetem a napjaimat Tel Avivban. A tengernél még nem voltam, mióta itt vagyok, halogatom. 20-25 fok van, néha eső, nehezen szánom rá magam, hogy ne dolgozzak,  hanem elmenjek úszni.

2012. november 22., csütörtök

Új Kelet cikk - A háború

Ez a levél még akkor érkezett, amikor Budapesten voltam. Most újraolvastam, és nem változtatnék rajta.

Kedves Ila!

Tel-Avivból írok Önnek. Nemrég érkeztünk az országba a családommal és hirtelen belecsöppentünk egy "háborús" helyzetbe. Az ismerősök nyugtatnak, hogy minden rendben lesz, de erről magam is csak alig vagyok meggyőzödve, s a két fiamnak (3 és 5 évesek) még nehezebben magyarázom el, hogy nincs miért megijedni, ha megszólal a sziréna. Épp csak belerázódtunk az új életünkbe, végre beállt a rend, a srácok óvodába járnak, a férjem és én is dolgozunk, s most hirtelen egyik pillanatról azt sem tudom,hogy elmerjek -e indulni a munkahelyre, elengedjem-e a gyerekeket az óvodába. Szerencsére a hétvégén csak párszor kellett  a lépcsőházba futni a gyerekekkel, de nagyon megijedtek és órákba telt mire sikerült megvigasztalni őket. A nagyobbik azóta is bepisil éjszaka, amire már évek óta nem volt példa. Van valami technika amilve magamat és a gyerekeket is meg tudom nyugtatni? Mennyit meséljek el nekik abból, ami történik?

Kati


Kedves Kati!

Valóban, nem a legjobb pillanatban érkeztek. Mi, akik Magyarországon nőttünk fel, a háborúról leginkább csak a borzalmakat hallottuk. Csak néhány visszaemlékezésben olvashattuk, ezért talán meg sem ragadt a fejünkben, hogy mennyire hozzá lehet szokni a háborúhoz, és mennyire voltak, akik tudtak élni közben, a szó legvalóságosabb értelmében, nemcsak a túlélésre értve.  

Izrael hatvanegynéhány éve háborús ország. Akik ehhez szoktak, azok tudják, mit kell tenni, kihez kell fordulni, vagy kinek kell segíteni. Mi frissen ideköltözöttek híján vagyunk ezeknek a tudásoknak. De ha lelkileg fontos, hogy maradjunk az országban, meg fogjuk tanulni.

A háború kicsit olyan, mint a betegség. Van aki, megrokkan testileg és/vagy lelkileg, van, aki belehal, és van, aki gazdagabban jön ki belőle, mert megtanult közben más módon élni, és mert korábbi gátaktól felszabadul a betegség hatására.

Nézzük, mi kell ahhoz, hogy a háborús helyzetet túléljük, sőt akár gazdagodjunk általa. Az első, hogy tudjuk, mit kell tennünk, hova kell mennünk, ha szól a sziréna. Fontos, hogy a környékükön lévőket kérdezzék meg, ha még nem tudják. Ez a túléléshez kell. Az óvónőktől is kérdezze meg, ilyenkor mit tesznek. Erre azért van szükség, hogy Ön viszonylagos biztonságban érezze a gyerekeket, Ön kevésbé szorongjon.

A második az, hogy tudja, mi az élete értelme, célja, és ebben hol van Izrael. Ha ezek megvannak, és Izrael is benne van, akkor a háború ebben átmeneti momentumnak fog tűnni, amit túl kell élni, aztán lehet folytatni az életcél megvalósítását. Ha nem tudja, mi az élete értelme, célja, vagy ebben nincs helye Izraelnek, akkor úgy sejtem, vissza fognak költözni a biztonságosabbnak vélt Magyarországra.

A harmadik, hogy tudjon segítséget kérni, elfogadni és adni, beépülni a talán váratlanul megjelenő közösségbe. Az izraeliek nyersek, néha modortalanok, de ha baj van, hirtelen közösséggé formálódnak, együtt vannak. A magyarok nehezen tudnak kérni és elfogadni, ha ez Önökkel is így van, akkor itt az ideje gyakorolni.

Talán észrevette, hogy nem a gyerekekkel kezdem, hanem Önökkel, a felnőttekkel. Önök alkotják a gyerekeik létének az alapját, így ha Önök stabilak, a gyerekek biztonságban fogják érezni magukat. Ha a gyerekek megrémültek, ebben jelentős szerepe lehetett az Önök rémületének. Tehát az első az, hogy Önök visszanyerjék a nyugalmukat.

Arról, hogy mennyit beszéljen a gyerekeknek a háborúról, azt javaslom, hogy annyit és azt mindenképpen, amennyi és ami ahhoz kell, hogy tudják, mi a dolguk, ha megszólal a sziréna, és azt is, hogy ez átmeneti időre szól. Egyeztessen az óvónővel, szociális gondozóval, akik erre fel vannak készítve, és az adott helyen konkrét segítséget tudnak nyújtani.

2012. november 20., kedd

Háború van ... és béke

Most két Izrael van. A déli, ahol naponta többször kell védett helyre menni, bezárták az iskolákat és a bevásárló központokat, és a középső, ahol én is vagyok, ill. az északi, ahol az emberek kávéházba és színházba mennek, és ugyanúgy élik az életüket, mint máskor. 

Mindenesetre megkérdeztem Carolt, mi a teendő, ha szól a sziréna. Menjek a lépcsőházba felfelé néhány lépcsőt, csukjam be az ajtót, de a kulcsot vigyem magammal, hogy vissza tudjak menni. Ha hallom, hogy bumm, még várjak tíz percet, csak azután menjek vissza a lakásba. Ha az utcán vagyok, menjek kapualjba. Julitól kaptam egy leírást, az pontosabb, és arra is kitér, mi a teendő, ha nyílt területen ér a támadás. 

Milyen fura, hogy egy percig sem gondolkodtam azon, hogy visszajöjjek. Itt a helyem. Nincs bennem félelem. 

Budapesten dolgoztam mint állat. Megint megmutattam magam minden lehetséges módon, két konferencián, egy nyílt estén, egy műegyetemi tanításon a két hét során. Élvezem ezt az új működési módot. Négy új ügyfelem van. Eggyel korábban is dolgoztam, úgy döntött, hogy még tovább kell finomítani, amit már elértünk. Másik kettő egy banktól, a HR-es azt gondolja, én vagyok a legjobb, ezt mondta a kollégájának, akivel amikor találkoztunk, azt mondta neki, belémszeretett. Én is belé. A negyedik egy multis vezérigazgató, akinek vsz. ugyanaz a személyiségtípusa, mint nekem, mert olyan volt, mintha ezer éve ismerném őt is, a szexuális kisugárzását is. Ezt mondtam is neki. Nagyon jól lehet konfrontálni, veszi a lapot, és mondja, hogy gondolkodik azon, amit mondtam neki. Ő a harmadik ügyfél mostanában, akibe beleszeretek. Ezzel persze vigyázni kell, de talán van már elég tapasztalatom.

Kollégám mondja, hogy tüntessem el az emailjeim mögül a bugyisárga színt, mert nem elég professzionális. Eltüntetem, miközben azt gondolom, hogy nekem nem a külsőségek adják meg a professzionalitást, hanem az, hogy a legkeményebb vezetők is megszelidülnek. Amikor egyeztetünk az iskolám helyéről a rendszerben, megemlíti, hogy ha nagyon szívtelenek lennének, nem engednék, hogy nyolc emberrel elindítsam a Flow Coaching Schoolt. Ezt értem, és ez esetben elindítanám az Ila-coaching-schoolt. 

Az utolsó estén Budapesten repülőt hallok. Az jutott eszembe, hogy harci gép. Aztán rájöttem, hogy nem lehet, hiszen Budapesten vagyok. Annyi nyugalom és elégedettség van bennem, mint talán még soha. Nem tudom pontosan, mitől lehet. 

Az ideérkezésemkor jön ki a fáradtság. Mégsem tudok pihenni, izgatott vagyok. Elmegyek Ricsiékhez, kölcsönösen örülünk egymásnak. Ez így nem fejez ki elég erősen, hiszen olyan, mintha a legközelebbi családtagjaimhoz térnék vissza. A gyerekeim után talán őket szeretem a legjobban. Jó itt.

2012. október 31., szerda

Az élet apró örömei

Utcai mosoda könyvekkel
Valaki egyszer azt mondta, hogy mindent elérek, amit akarok. Ezen akkor megdöbbentem, mert úgy éltem meg, hogy nagyon sok kompromisszumot kötök. Kicsit meg is bántódtam. De lehet, hogy igaza volt. Persze ehhez biztos hozzátartozik, hogy amit lehetetlennek látok, arról lemondok. 

Talán már írtam, hogy kitaláltam, bébi-sittelést vállalok itt. Ennek három előnye van, ha abból kettő teljesül, már jó. Szeretek gyerekkel foglalkozni, héberül kell beszélni, pénzt kapok érte. Na, tegnap megvolt az első ügyfelem, öthónapos kislány személyében. Magyar gyerekdalokat énekeltem neki, nagyon élveztem, és a közel háromórás babázásért kaptam 120 sékelt. Ez kb. ötödannyi, mint amennyit a terápiás üléseimért kapok Magyarországon, és kb. ötvenedannyi, mint amennyit a coacholásért. Otthon csúcsvezetőket szelidítek, itt beindítom a gyerekszelidítési vagy gyerekvadítási üzletágamat. 

Ma beszélgettem a rabbival. Meséltem neki a tegnapi gyerek-ügyletemet, rácsodálkozott, hogy milyen hamar sikerült. Jé, tényleg! Csak szeptemberben találtam ki. Aztán meséltem, hogy az egyetlen haredit, akit ismertem és tiszteltem Budapesten, elhagyta a felesége erőszakoskodás miatt. Az ő válasza meglepő, és első hallásra érthetetlen volt. "Vannak, akik pszichiátriára mennek, és beszedik a gyógyszert, amit kapnak, és vannak, akik terápiába mennek, és veszik a fáradságot, hogy dolgozzanak magukon." Kérdésemre, hogy ezt hogyan értsem, elmagyarázta, hogy van, akinek a Tóra napi beveendő gyógyszer, anélkül, hogy emésztené, és fejlesztené vele magát. Ez nagyon találó. 

Úgy tűnik, háborús készülődés van. A híradóban mutatják, melyik városban van életmentő gyakorlat, ha netán cunami vagy rakétatámadás lenne. Ricsit kérdeztem, azt mondja, földrengés miatt vannak a gyakorlatok, de nem érti, miért pont most. Úgy látom, nem akar azzal foglalkozni, hogy háború is lehet. Másik nap pedig a Golánon zajló gyakorlatozást mutatják be. Még mindig nem tudom, hol van a legközelebbi óvóhely. Mégis biztonságban érzem magam. Úgy látszik, a biztonságérzetnek viszonylag kevés köze van ahhoz, mekkora a tényleges veszély. Amikor jöttem, és szerelmet éreztem, akkor jött a gondolat, hogy a szerelem bennünk van, és keresünk egy megfelelő tárgyat neki. Ha nem találunk, akkor is találunk valakit, akire aztán nagynak bizonyul a kabát. Benne csalódunk, pedig mi aggattuk rá, ami nem rá való. Szerelem és háború egy könyvben.

2012. október 28., vasárnap

Szombat, vasárnap


Zs-nél szombatoltam Jeruzsálemben. A hetvenes években épült panel lakótelepen laknak, de ez nem látszik, mert a kötelező jeruzsálemi fehér kővel vannak a max. hatemeletes házak bevonva, rengeteg fával, bokorral a környéken. Hatalmas nappali, élhető méretű konyha, két hálószoba, háromfelé néz, az óvárosra, és Jeruzsáelem más részeire, naplementével megtűzdelve. 

Konzervatív zsinagógába megyünk péntek este, szombat délelőtt. Sokszögű épület, talán a hatágú csillag ihlette. Nem nagy, 60-80 ember fér bele. Vegyesen ülnek, nincs nőket, férfiakat elválasztó mechice. Véletlenül a közösség bolondja mellé ülök, úgy tűnik, alszik, de néha az ének végefelé elbőgi magát, folyik az orra. Zs mondja, hogy őt is felhívják a Tórához, minden áldást tud, aztán mindenki kezet fog vele, mint a többiekkel. A közösség rabbija is itt van, bár éppen szülési szabadságon van, két hete szülte a negyedik gyerekét. Gyönyörű, sötét hajú, világos bőrű telt nő, sugárzik belőle az energia. A férje az előimádkozó, a gyerekek mezítláb rohangálnak, játszanak közben. 

Egyszer Londonban voltam konzervatív sulban, nem tetszett, kórus volt, mintha keresztény templomban lennék. Aztán Floridában, az sem tetszett, rideg volt, és nekem furcsa volt, hogy mögöttem férfi ül. Ez tetszik. Barátságos, családias. Otthonos, hogy szombaton felváltva hívnak fel férfit, nőt a Tórához. Lehet, hogy áttérek a konzervatívokhoz? Azért villanyt nem akarok gyújtani.

Találkoztam N-ékkel, férj, feleség, gyerek. Felajánlottam, hogy vigyázok a gyerekre. Most találkoztunk először, az Ichilovnál kávézunk. Kisember először visszavonultan szemlél engem, majd félóra múlva aszongya, hogy "szeretlek téged, mert szép a hajad és a szemüveged." Boldogan megköszönöm. Már ezért érdemes volt vörös bozontot növeszteni. Az említett szemüveg az a Ray-Ban napszemüveg, amelyik egy kollégám szerint az SzTK-s vakszemüvegre hasonlít. 

2012. október 24., szerda

Zárt rendszer


Még Budapesten újholdkor elmentem a zsinagógába. Először csak egyedüli nő voltam, később még jött valaki. Becsuktam az ajtót, ezzel jelezve, hogy ez nem bejárat akárkinek, csak a nőknek. Valószínűleg a rabbi mondhatta a férfiaknak, mert néhányan a másik oldalon mentek be. De néhányukat nem érdekelte, ezt az ajtót használták. Mondtam a rabbinak, hogy szóljon a híveinek, hogy az ezrat nasim nem átjáróház. Ima után lementünk reggelizni. Mire leértem, a jelenlévő urak körbevettek egy asztalt, nem volt hely. Ahogy járkáltam fel-alá, az egyik huszonéves srác forgatta a fejét utánam, azt sejtettem, hogy zavarja, hogy mindenki ül, én állok. A többiek ebből semmit nem vettek észre. Zárt rendszer, nőnek nincs helye. 

A rabbi megkérdezte, nem ugranék-e be helyette tanítani, neki máshol van dolga. Boldogan beugrottam. Ugyan vidéken voltam vasárnap, de időben visszajöttem, hogy taníthassak. Felkészültem, amennyire tudtam, a kóserság forrásai volt a téma. Hihetetlenül élveztem, szeretek olyan témákat tanítani, amelyek közel állnak a szívemhez. 

Istvánról talán már meséltem. Csoporttársam volt az egyetemen, különös fiú volt mindig, most újra barátkozunk. Ő is eljött. Zsidó, de már az apja is asszimilálódott, akkor szembesült azzal, hogy ez nem sikerült teljesen, amikor munkaszolgálatra vitték. 

István is "ám hórec", semmit nem tud a zsidóságról. Amikor felkiáltott, hogy abból a mondatból a Tórában, hogy ne főzd meg a gödölyét az anyja tejében, nem következik logikusan, hogy szét kell választani a tejeset a húsostól, azt válaszoltam, hogy a Te logikád szerint nem, de a rabbik tizenhárom következtetési eljárást dolgoztak ki a többezer év alatt. Mondtam kettőt, hármat a logikai következtetésekből, többet én sem tudok. Innen nem folytattuk.

Két nap múlva felhívott azzal, hogy szorong. A tünetei alapján enyhe pánikrohama volt egymás után két éjszaka. Azzal kapcsolta össze, hogy mennyi több ezer éves szellemi erőfeszítést hallott meg a kóserság kapcsán. Elment pszichiáterhez. Mivel az apja híres pszichiáter volt, van a környékén néhány. Az azt mondta neki, hogy az antiszemitizmustól ijedt meg, és szorongásoldót adott. Baromság! Valaki végre megérzi az öröksége mélységét, de mivel ez kellemetlen érzés, ezért az orvos enyhíti a kellemetlenséget, elzsibbasztja, ahelyett, hogy abban segítené őt, hogy közelebb kerüljön az örökségéhez.

Amikor szombat este eljött hozzám, beszélgettünk. Mondta, hogy milyen marhaság a kóserság, az elkülönülés, az, hogy a zsidók nem mentek Új Zélandra, amit felajánlottak a britek. Először próbáltam érvelni, de amikor ez nem használt, dühösen mondtam neki, hogy semmit nem tudsz, nem is érdekel, de mégis határozott ítéleted van. Talán a szenvedélyességem hatott, azt mondta, hogy elgondolkodik ezen. 

Itt Tel Avivban a rabbi visszavonult, ez most már publikus. A Jakar hálózatot alapító rabbi felesége tartott órát a hetiszakaszról. A tanítás után megkérdezte, hogy mit várunk a zsinagógától. Sokan említették, hogy mennyire fontos nekik a nyitott, befogadó közösség, a sokféle tanítás, a rabbi személyisége. Én azt mondtam, hogy nekem ez a hely szimbolizálja a nem szexista ortodoxiát. Amikor vége volt az estnek, az emberek kis csoportokban beszélgettek. Nem volt kihez kapcsolódjak, úgyhogy elindultam kifelé. Az új rabbi, akinek a nevét sem tudom még, utánam szólt, és megköszönte, hogy voltam és szóltam.  

2012. október 22., hétfő

Lassú érkezés

Délután háromkor kilépek a hűtött repülőből a Nap által felmelegített harmonikaalagútba. Megcsap a párás meleg. Mint egy lucskos szeretkezés előjátéka. Be a hűtött épületbe, ki az árnyékos, melegen szellős vonatállomásra, be a hűtött vonatba, ki a szellős tel avivi utcára. A megszokott útvonalam, könnyed, feszültségmentes hazamenetel. 

Délután mély kútba zuhanva alszom fél órát. Nem dolgozom, pakolászok, mindent csak lazán. Estére a fejem nagyobb, keményebb, nehezebb. Reggel törülköző és víz társaságában elindulok a bicikliállomáshoz. Végighajtok a Weizmann-on északra, Arlozorovon nyugatra, Ibn Gavirolon északra, Nordaun nyugatra. Az Ibn Gavirol keleti oldalán tekerek, hogy árnyékban legyek. Az Arlozorovon és a Nordaun a hatalmas fák védenek. 

A parton a homok már nem forró. A száraz homokon megyek, hogy szétomoljon a talpam alatt. A parti őrség bódéja zárva, a kerítés eltűnt körülötte. Aztán mégis észreveszem, hogy valaki van fent. Fiatal ember, a korlátra támasztja a lábát, nem a vizet nézi, hanem valamerre északra.

A víz már nem olyan meleg, mint nyáron. Hűvös, de még nem hideg. Kevesen vannak benne, látom az apró halakat. Nézem, ahogy egy középkorú nő egy nehezen mozgó idős, terebélyes asszonyt segít, lassan haladnak a tengerben befelé. Mintha egy ötven évvel ezelőtti filmet látnék, de én is benne vagyok. 

A zuhanyozó ajtaja csukva van. Benyitok, bemegyek, nyitva hagyom magam mögött, ahogy lenni szokott. Egy idős asszony mosakszik bent, és mossa a ruháit. Idegesen rám szól, hogy csukjam be az ajtót. Mintha félne valakitől. Talán hajléktalan, egy babakocsiban vannak a dolgai. Amikor végzek, szép napot kívánok neki. Egymásra mosolygunk. 

Mindent lassan csinálok, ki akarok szállni az otthoni robogásból. 

2012. október 21., vasárnap

A ló tanítása

Pisti visz ki a reptérre. Türelmesen megvárja, míg kikérdeznek, megszerzem a beszállókártyát, elkísér az ellenőrző pontig, elköszönünk, bemegyek. Bent megveszek mindent, amit akartam, aztán ténfergek kicsit. Fura érzésem támadt. Boldog vagyok. Nem azt érzem, hogy hazamegyek, annak a nyugalmát, hanem izgatottságot. Megyek a szerelmemhez, aki vár rám. Ezt a ló tette velem. Egész biztos, hogy ő volt.

Az úgy kezdődött, hogy a nyári konferencián valaki megnyert engem. Felkínáltam két coaching ülést, és ezt elnyerte. Később megtörtént a két ülés, aztán írt, hogy ez volt élete legjobb nyereménye. A szeptemberi nyílt estére elhozta kollégáját, Józsit. Ott is coacholtam valakit, utána megbeszéltük, hogy ki mit látott. Józsi felkiáltott, hogy ez manipuláció volt. Elgondolkodtam, és mondtam, hogy igen. Olyan utakra vittem a kliensemet, amelyekre egyedül nem ment volna. 

Józsi bejelentkezett az iskolába, beszéltünk, elmondta, hogy lovakkal dolgozik, menjek nézzem meg, próbáljam ki, ő fog coacholni engem a lóval. Tetszett az ötlet, belementem. A feladatom az volt, hogy érjem el, hogy a ló arra és akkor menjen, amerre és amikor én akarom, álljon meg, amikor azt akarom. Levette a kantárat és a szárat, a ló pedig legelni kezdett. Kicsit rángattam a fejét, de féltem tőle. Néha megengedte, hogy hozzábújjak. Amikor megtámasztottam a fejemet rajta, az nagyon békés volt. Azt hagyta, de azt nem tudtam elérni, hogy velem jöjjön. Dühös és elkeseredett lettem. Tehetetlennek éreztem magam. Akkor kezembe adta a szárat, hogy hajtsam el a lovat. Tényleg, milyen igaza van, a harag taszít, nem hív. Jó sokat futottam, a ló elől, én utána, a szárat lengetve, dühösen kiabálva. Alig kaptam levegőt. 

Akkor Józsi mögém állt, és apró finom hangokat adott ki. Szoborként álltunk, a ló egyre kisebb körökben járt körülöttünk. Ha kinyúltam utána, elugrott. Megértettem, hogy nem szabad túl gyorsan mozdulni, tovább kell várni. Közben megfigyeltem Józsi hangjait és a kezét, ahogy a lovat arra készteti, hogy ne emelje fel a fejét. Azt is megértettem, ha felemeli a ló a fejét, ő a vezető, ha elfogad vezetőnek, lehajtja a fejét. Rájöttem, hogy szelíd erő kell és kitartás.

Végül kantárral és szárral elindultunk, a ló meg én. Békésen bandukoltunk egymás mellett, én dúdoltam neki. Amikor karonülő gyereket tartok, mindig énekelek. Most a lónak énekeltem. Aztán már szár nélkül is jött, ha megállítottam, megállt. 

Valami kinyílt bennem. Valami érzés-csatorna. Ez a kép. Szabadabban áramlanak az érzések bennem. Jobban szeretek. Csöndben, finoman változom. Talán észre sem lehet venni.

2012. október 6., szombat

Szombat délen

Valaki azt mondja, hogy az utolsó beírásaim nyomasztóak. Hurrá! Ezek szerint átjön a hangulatom. Amíg nem tudom, hogy lesz-e coaching school, addig ez van. Ha tudom, akár lesz, akár nem, már tudni fogom, merre menjek tovább. 

Voltam Jehosuánál a sátrában. Beszélgettünk, de valami furcsa volt. Nem volt olyan jó érzésem, mint a legutóbbinál, nem volt mélység, nem volt intimitás. Amikor eljöttem, akkor már nem furcsa, hanem rossz volt. Fölöslegesség érzés. Akkor ezt most hanyagoljuk. 

Beer Sevától harminc kilométerre szombatoltam. A falu nekem Amerikát idézi, tiszta, rendezett. Tali kolléga, Gestalt terapeuta, a férje szociális munkás délen. A sátrukban vacsorázunk. A kisebbik fiú katona, húsz éves, és a kapcsolattartó a jordán hadsereggel, valamint most helyettesíti a szabadságon lévő ezredest. Egész este szól a telefonja, intézkedik. Ámulok. Itt egy húszéves gyerek, és olyan felelősséggel dolgozik, amit el sem tudok képzelni. Kérdezem, hogy miben jó. Nem szereti a kérdést, válaszol, de visszakérdez, hogy én miben vagyok jó. Válaszolok, és abbahagyom a faggatását. 

Alszom a sátorban, kellemesen hűvös van. Távolból kutyaugatást hallok, nincs más zaj, olyan, mintha Magyarországon lennék egy faluban. Aztán a szúnyogok elől bemenekülök a szobámba. Hajnalban ébredve férfiéneket hallok. Rájövök, hogy ez müezzin, imára hívja a muszlim hívőket. Másnap elmegyünk a zsinagógába. Vagy negyven férfi, hat nő. Egy zsinagóga, a vezetőinek légkörét jól mutatja, hogy mennyi nő van. Ahol a nők egyenrangúak, ott sokan vannak. Ahol nem, ott kevesen. 

Ebéd közben repülők hangját halljuk. Mondják, valami történhetett Gázában. Egész nap a férjjel beszélgetek. A Gáza melletti települések is az ő területéhez tartoznak. Kérdezem, hogy hogyan tudnak emberek élni a mindennapos rakétatámadások légkörében. Mondja, hogy kialakítanak közösségi együttműködéseket, és nagyon sok önkéntes dolgozik azon, hogy lelkileg túléljék ezt a helyzetet. Fesztivált is rendeztek Askelonban az argentín kultúra ünneplésére, amire jöttek az egész országból. Mond egy helyi viccet, hogy valakit nagyon bosszant az autópályán egy másik autós. Leszorítja, az felborul. Ő is megáll, hívja a mentőt, rendőrséget, aztán két hétig ott ül a kórházban a felborult sofőr mellett. Majd megy tovább, és a következő helyzetben megint leszorít valakit. Ez az izraeli mentalitás. 

2012. szeptember 29., szombat

Jom kippur

Előző nap, azaz erev jom kippur le akartam menni a tengerhez, megmerítkezni. Már évek óta megmerítkezem, Budapesten a mikvében, tavaly a tengerben. Gondoltam, hogy a szokott módon, lebicajozom, tenger, visszabicajozom. Az első állomáson nem volt működő bicikli. A másodikon sem. A harmadik nem működött. A negyedik sem. Közben a strandpapucs feltörte a lábam, nem vittem a szokott napsugárzás elleni kenőcsöt, amivel a lábam be szoktam kenni. Se pénzt, se buszbérletet. Út közben egy nőtől kértem ragtapaszt. Volt neki, ez enyhítette a fájdalmat. Megkérdezte, kérek-e még egyet. Kértem.

A tenger hozta szokott formáját, megnyugtatta a lábam és a lelkem. Vetkőztem, merültem, öltöztem, úsztam, kijöttem, felvettem a ruhát a fürdőruhára, kerestem a következő bicikliállomást. Ott sem volt működő bicikli. Visszagyalogoltam, közben a második ragtapasz is lemállott a lábamról, hogy ne fájjon annyira, a járdán mezítláb mentem, az úttesten papucsban, a ruhámon átütve a fürdőruha vizessége. Hazaértem, lezuhanyoztam, beragasztottam a lábam, megnyugodtam. 

A böjt előtt ettem keveset, több lépésben, hogy ne lakjak nagyon jól, de ne legyek nagyon éhes sem. Azt tapasztaltam, ha böjt előtt nagyon jóllakom, rosszabbul bírom. Ittam, amennyit tudtam, és sósat ettem, hogy megkösse a vizet. Ez be is jött, nem kellett sokat pisilni, alig fájt a fejem, és fura módon az is elmúlt. 

Csak mostanában jöttem rá, hogy a két nagyböjt lényegesen különbözik egymástól, sőt ellentétei egymásnak. Tisa beáv a gyász böjtje, együttérzés a szenvedőkkel. Jom kippur az ünnepek ünnepe, amikor azért nem eszünk, iszunk, mert az angyalokhoz vagyunk hasonlóak, nincsenek testi szükségleteink. Nem egy egyszerű foglalkozás angyalnak lenni. Ugyan tíz órát alszom, mégis fáradtan vánszorgok a zsinagógába. Előző nap du. 5 óra óta nem ettem, nem ittam semmit, reggel nem mosok fogat, szóval enyhén szólva eltér a mindennapjaimtól. A zsinagógában magamhoz térek, a hipersúlyos nemrég megvett jom kippuri imaköny kézbentartása különösen nehéz feladatnak tűnik, ezért kitalálom, hogy az előttem levő szék háttámláján hogyan tudom megtámasztani. 

Reggel fél 9-től du. fél 2-ig tart a szertartás. Akkor hazavánszorgok, közben az utcára kitett kanapén megpihenek. Jom kippur itt az önmeghajtásos közlekedés napja. Autó csak elvétve, inkább csak mentő, biciklis, görkoris, gördeszkás, gyalogos az úttesten. Este 9 után kocsiban tolt babáktól kezdve, csoportosan bicajozó kamaszokon keresztül görkorizó fiatalokig bezárólag tömegesen voltak az úttesten az Ibn Gvirolon és a Kikar Rabinon. Én csak akkor megyek az úttesten, amikor eléggé árnyékos, vagyis éjszaka, és du. 5 után.  

Jom kippur után szinte rögtön jön a szombat. A kevés időben, amikor kapcsolgathatok, dolgozom. Javítgatom a Flow Coaching School meghirdetését, és egyenként küldözgetem. Már mindkét postafiókomban száz fölé emelkedik a fel nem dolgozott emailek száma. Elkezdem feldolgozni. Gyorsan megy, de lassabban, mint amennyi időm van. 

Fura álmaim vannak. Még nem tudtam megfejteni őket. Zavarba ejtőek.

2012. szeptember 24., hétfő

Két világ között ...

Jehosua fejbeverős mondata után megyek hazafelé, még mindig a hatása alatt. Enyhül, de nem múlik. A gondolat egyre erősebb, hogy jól ismerem azt, hogy egyedül megmutatom a világnak, és kevéssé ismerős az, hogy valaki mellettem áll, és megtámaszt, amikor dőlnék.  

Utálom ezt az időszakot. Azt, amikor meghirdetem a coaching iskolát, és fogalmam sincs, mi lesz az eredménye. Van célom, sok erőfeszítést teszek a megvalósításába, azt akarom, hogy sikerüljön, tudom, mit értek siker alatt, és teljes bizonytalanságban vagyok, hogy elérem-e. Rossz kedvem van ettől. 

Szombatra virradóan tíz órát aludtam, kissé zsibbadtan kelek, már a smone eszré végére érek a zsinagógába. Most a földszinten vagyunk, ez hagyományosabb felfogású világ. Eilav szól az előimádkozónak, hogy rögtön a mechice mellett vigye a Tórát, hogy a nők átnyúlhassanak és megérinthessék. Arra leszek figyelmes, hogy a másik oldalon egy férfi a karjában tart egy gyereket. A gyereknek először csak a szerteágazó haját látom, rátűzve a kipát, aztán látom a kezét, alszik, talán kétéves lehet. Az apja ültében ráhajlik, néha egy puszit lehel rá. Gyönyörűek, elhúzom a függönyt, hogy jobban lássam őket. Mintha egy fából lennének kifaragva, összetartoznak. 

Nem tudok a Tóraolvasásra figyelni, annyira a budapesti céljaim foglalnak le. A muszáf végére elmúlik a rossz kedvem, rájövök valamire. Az az érzésem, hogy ha nem sikerül beindítani a coaching schoolt, az segíteni fog abban, hogy ráeszméljek, valóban a Flow-ban van-e a helyem. Egyre erősebb a gyanúm, hogy nem. Eszembe jut Judit, aki már az elején kiszállt. Valahogy mindig rossz kedve volt, és azt mondta, hogy a megbeszéléseink nagyon fárasztották. Ezt én is éreztem, de nem találtam rá magyarázatot. Lehet, hogy az a csapdám, hogy amíg nem találok magyarázatot valamire, addig benne maradok. Azt hiszem, csak én vagyok a hülye, mindenki másnak jó, csak nekem nem. Így hosszan benne maradok olyan helyzetekben, amelyek nem jók nekem. Bernd mondta korábban, hogy lassan jutok el a döntéshez, bár amikor eljutok, akkor gyorsan cselekszem. Ha kimagyarázom a rossz kedvet, és kirángatom magam belőle, elkúrom a lehetőséget, hogy rájöjjek valamire, ami fontos. 

Kiduson I. a meleg srác szól, hogy délután a Szmac-ban rav Lau fog beszélni. Ez esemény, híresen magával ragadó beszédeket tud tartani. Budapesten is beszélt, nagy sikerrel. Elmegyek. A Szmac köpésnyire van tőlem, mégsem voltam még soha ott. Ortodox zsinagóga, a nők a karzaton. Elég hamar odaérek, az első sorban ülök le. Nézek lefelé, csupa fehéringes férfi, fehér, fekete kipában vagy kalapban. A Tóraolvasó asztal középen, amikor rav Lau-t hívják fel, energikus léptekkel megy oda, ahogy elhalad a sorok mellett, állnak fel a férfiak, eleget téve annak a parancsnak, hogy fehér haj előtt fel kell állni. 

A beszédét jobban értem, mint a mi rabbinkét. Tisztán artikulál, lassan beszél, erőteljesen gesztikulál. Ősz a szakálla, ősz a haja, de mégis az a képzetem, hogy életerős férfi az, aki kapcsolatot tart az egész hallgatósággal. Itt fontos, hogy a férfi szó jut eszembe, férfierőt érzékelek. Az a sejtésem, hogy nehezen állhat ellen a női szépség csábításának. Nem lennék meglepve, ha kiderülne, hogy több szeretője volt, mint gyereke. Ám most az fontos, hogy még korlátozott hébertudással is élmény őt hallgatni. Igazi színészkirály!

2012. szeptember 20., csütörtök

Két ünnep között

Este úgy feküdtem le, hogy ha reggel időben felébredek, lemegyek a tengerhez. Felébredtem, lementem. Mivel még nem vagyok teljesen ébren, lassan biciklizem, az embereket a járdán nem kerülöm, hanem inkább megvárom, míg ellépnek előlem. 

A parton kevesen, már gyerekek nincsenek, iskolában, óvodában vannak. Pár idősebb férfi árnyékban beszélget, némelyik a parti "edzőtermet" használja. Én is húzok a karerősítővel meg a láblengetővel egy párat. Aztán irány a víz. Most úgy lépek a homokba, hogy az nemcsak a vízhez vivő út legyen, hanem érezzem a talpammal. A nedves homok hűvösebb és keményebb, a száraz omlik szét alattam, és melegít. A víz nagyon tiszta, látom az apró halakat. Amikor beteszem a fejem, kinyitom a szemem, rosszabbul látok, mintha a víz rossz szemüveg lenne. A víz már nem olyan meleg, de még nem is lassít le a hidegségével. Először hosszan úszom a bennem lévő levegővel, amikor kezd elfogyni, akkor hanyatt fekszem, úgy folytatom. Most nem hallom a parti őrséget, bár ott vannak, de annyira kevés az ember a vízben, hogy szinte nincs kire rászólni, ha túl mélyre menne, vagy olyan részre, ahol befelé sodornák a hullámok. 

Az ünnepen mondtam Jehosuának, hogy szeretnék - héberül: akarok - vele olyan beszélgetést, mint a kocsijában volt. Megbeszéljük, hogy felhívom. Meg akar hívni ebédre, de már van meghívásom, nem megyek. Ma beszélgettünk. Kezdett mélyülni a beszélgetésünk, amikor mondtam valamit magamról, és szinte azonnal éreztem, visszakerültünk a felszínesebb beszélgetésbe. Bántam, de nem tudtam visszacsinálni. Aztán mesél egy történetet abból az időszakából, amikor takarító cége volt, és egy nem fizető ügyféllel veszekedett. Mondja, azért tudta megtenni, mert volt egy nagydarab munkása, aki mellette állt, és védve érezte magát. Ahogy meséli, hozzáteszi, tudod, milyen, amikor valaki melletted áll. Ez a mondat fejbevág. Nem, nem tudom, csak a hiányát tudom. Nem gondolat ez még, csak a fájdalmas érzés, érzem a könnyeimet. Elhallgatunk. Csöndben üldögélünk. Aztán elmond egy viccet a saját helyéről. Leírom.

Egy igazi cadik, aki mindig másokról gondoskodik, minden parancsolatot betart, önmegtartóztató életet él, meghal. Amikor találkozik fenn régi barátjával, két gyönyörű nő van mellette. Barátja mondja, hogy tényleg micsoda cádik is voltál Te, most jutalomképpen két gyönyörű nő van az oldaladon. Mire ő: ők nem az én jutalmam, én vagyok az ő büntetésük. 

2012. szeptember 18., kedd

Újév 5773

Na, most kellene abbahagyni a hébertanulást. Egyre többet értek, egyre többet hallok, azt is, amit nem szeretek. Szeretem az illúzióimat, ápolgatom, táplálom őket. Nem szeretem elengedni, látni, ahogy a hidegben a sárba hullanak, mint egy összeszáradt rongylabda. 

Újév estéjén meghívtam vacsorára Hannát. Középkorú, testes, erősen kifestett nő, egy számmal kisebb melltartóval. Kedves és néha magányosnak látszik. A kihalt utcán megyünk hozzám, szenvedélyesen magyaráz valamit, közben egyre közelebb jön, döfköd a hatalmas mellével. Amikor átmegyünk az úttesten, kicselezem, a másik oldalára kerülök. Olyan hangosan beszél, amitől zavarba jövök, a nyitott ablakok mögött mindenki hallhatja a véleményét különböző emberekről a zsinagógában. Ez itt megszokott, nekem nem. 

Ámulatba ejti, hogy mennyire készültem a vacsorára, azt hitte, csak kávézni fogunk. De én az ünnepi étkeket akkor is végigcsinálom, ha egyedül vagyok. Előétel, leves, hús, petrezselymes krumpli, gyümölcs, süti, bor, barhesz. Az edényeim párvék vagy tejesek, így a húshoz veszek alumínium sütőtálat, és műanyag tányért, poharat, evőeszközt használunk. 

Már a vége felé járunk, amikor megjegyzéseket tesz különböző népekre. A magyar nők szépek, a férfiak prosztók. Nem a szót használja, hanem egy gesztussal fejezi ki, valami olyasmi, mint amikor valaki a kocsmában enyhe terpeszben beáll, felhúzza a vállát, és azt mondja, na, ki mer velem kikezdeni. Rosszul esik a megjegyzése. Aztán jönnek a németek: "a németek, azok németek" mondja sokat sejtetően. Próbálom szembesíteni, hogyan hangzik, amit mond, ez meglepi. Amikor a cigányokra azt mondja, hogy paraziták, akkor azt javaslom, hogy bencsoljunk. Nem akar megbántani, és nem érti, mi bajom. El akarja magyarázni, de nekem már elég volt, amennyit eddig hallottam. Mondom neki, hogy nem akarom hallgatni. Bencsolunk, mikor elmegy, megkérdezi, hogy azért kedvelem-e még. Mondom, hogy igen, és ez igaz is, csak nem akarom az általánosító dumát hallgatni. 

Másnap rájövök, hogy a magyar férfiakról mondott szövege némileg egybeesik az én véleményemmel. Azzal, hogy "mi férfiak ...", a szexizmussal. Ebben az a fura, hogy az egyetlen magyar haszid zsidó ismerősöm korántsem annyira szexista, mint fiatalabb neológ ismerősöm. Nem, vagy nemcsak a rendszerben van a szexizmus, inkább a fejben. 

Eilav meghív vacsorára. Csak hárman vagyunk, ő a felesége és én. Jót beszélgetünk, kérdezgetnek a coacholásról. Aztán jönnek még ketten a közösségből. Egy meleg pasi és egy kohén. A kohén mondja, hogy unja a délelőtti szertartást, túl hosszú, és ugyanazt ismételgetjük. Mivel én alig boldogulok azzal, hogy kövessem, nem érzem, amit ő. A házigazdától kapok egy képet, ami nem tetszik újdonsült feleségének. 

Reggel, amikor felébredek, eszembe jutnak dolgok, és félek. Nem akarom elveszíteni az illúzióimat. Aztán a zsinagógában már jó. Az elválasztó középen van, az ünnepre a helyeket meg lehetett rendelni, én pont Mo-on voltam, nem tudtam az ügyintézővel beszélni, de a kiírásból látom, az első sorba kaptam helyet, az első széket, rögtön a Tóraszekrénynél. Ezek tudnak valamit rólam. Karnyújtásnyira van a szekrény, amikor kinyitják, belém ütköznek. Első nap körbeviszem a Tórát a női részen. A muszáf imánál nők is nyitják a szekrényt, megkapom az egyik nyitást. Onnan kezdve, hogy megkapom, ameddig nyitok, nem tudok másra figyelni, mint arra, hogy a megfelelő időben nyissam és csukjam a szekrényt. Ez nem annyira egyszerű, el kell húzni a függönyt, az egyik ajtót kinyitni, odahúzni a függönyt, kinyitni a másik ajtót. Második napon is kapok, véletlenül az ima ugyanazon helyén. Most már magabiztos vagyok. Nagyon elégedett vagyok a feladatommal. 

2012. augusztus 21., kedd

Jeruzsálemi kép és mai parti

Elfelejtettem megírni, hogy péntek délután a piac után még söröztünk egyet Slow Mosénél. Nagyon jó hangulatú kis kocsma. Éppen zenedélután kezdődött. A csapos srác kiült mellénk a teraszra cigizni, annyira szép srác volt, nagy szemű szefárd gyerek, hogy belefeledkeztem a nézésébe. Kiváncsian visszanézett rám, akkor magamhoz tértem.

Ma Alice szülinapi partiján voltam, ott is valaki megkérdezte, hogy ismerjük-e egymást. Azt hiszem, túlságosan erősen nézhettem.

Alice korosabb, nagyon szép nő, Angliából származik, tőlem kb. 20 perc sétaútra lakik, elegáns, nagy lakásban. Mivel pénzfelhajtó volt non-profit segélyszervezeteknek, ezért nagyon sok előkelő kapcsolata van. Ezek jó része ott is volt ma a bulin. Izraeliek, angolok, arabok, indiaiak. De én csak azokat ismertem, akikkel a zsinagógában szoktam találkozni. A rabbi meg még hárman.

Hamarosan jövök, úgyhogy szüneteltetem az írást. Budapestről valahogy nincs késztetésem az írásra.

2012. augusztus 19., vasárnap

Jeruzsálemi szombat

Jeruzsálemben szombatoltam. Pénteken kitakarítottam, aztán nekiindultam. Gyakran járnak buszok, ahogy odaértem az állomásra, felszálltam, és indult. Kipróbáltam a jeruzsálemi új villamost, nagyon jó! Rögtön jött, hogy odaértem, így blicceltem, a megállóban kellett volna jegyet vennem. Ágival elmentünk a piacra, péntek kora délután hatalmas tömeg van. Ági erkélyéről látom a Knesszet épületét, a hidat, meg a buszpályaudvart.  

Aztán este az ottani Jakarba gyalogoltunk el. Mivel sok az ember, kicsi a terem, ezért két szinten zajlik az istentisztelet. A földszinten, ahova mi mentünk, kb. száz hely van férfiaknak, mögöttük sűrű szövésű anyaggal elválasztva ugyanannyi hely a nőknek. Amikor beléptünk, a női rész kétharmada telt meg. Az első sorba ültünk, asztalhoz, rögtön az elválasztó mögé. Mire a Lecha dodi utolsó versszakánál megfordultam, tele lett. Ez is éneklős közösség, a férfiak hangja olyan erős és tömör, hogy alig hallom a női hangokat. Kihallom az előimádkozó hangját, és a közösség meglepően fegyelmezett. Némelyik versszaknál megáll, megvárja, hogy az előimádkozó milyen dallammal folytatja, aztán ehhez kapcsolódnak. Semmit nem kell tennem, csak behúnyni a szemem, és hagyni magam lebegni a hangokon. 

A rabbi rövid, talán ötperces beszédet mond. A lényege az, hogy nincs olyan helyzet, amiben nincs választásunk. Mindig egynél több opció van. 

Nem várjuk meg az istentisztelet végét, még el kell jutni a vacsora-meghívásunk helyére. Papucsban vagyok, Jeruzsálem dombos utcáin nehezen járok, csúszkál a lábam. Így alig látom az arab és a templomos stílusú házakat, pedig nagyon szépek. Vendéglátónk fia az utcán vár minket. Vendéglátónk középkorú nő, a fia egyetemista, rajtunk kívül van még egy fiatal vallásos pár. A lakásnak is, a beszélgetésnek is van valami amerikaias hangulata. Keveset beszélek, a hosszú gyaloglás, a héber-angol keveréknyelv fáradttá tett. Fél tizenegykor hazaindulunk. Éjfélre érünk haza. Ha nem lenne a papucsos csúszkálás, nagyon élvezném a sétát, kellemesen hűs szellőben járunk. 

Szombaton a Sira Hadasa zsinagógába megyünk. Ez ortodox feminista közösség. Az elválasztás itt is végig függöny, jobbra a férfiak, balra a nők ülnek a hatalmas teremben. 150-200 hely lehet mindkét oldalon. Szinte tele van, alig találunk helyet, de amit találunk, az közel van a Tóraolvasó asztalhoz, amely mindkét oldalra átnyúlik, fölötte az elválasztó függöny rövidebb. Amikor megérkezünk, már zajlik a Tóraolvasás. Nő a gabbaj, ő hívja fel az olvasókat. Éppen bar micva van, így az olvasást a felnőtté váló 13 éves fiú csinálja, mellette egy nála alig idősebbnek látszó fiú áll, a szája mozgásán látszik, hogy ő is mondja a szöveget, a kezével pedig mutatja a dallamot. Éppen a bar micvó fiú édesanyját hívják fel. Ő az innenső oldalon odamegy, elmondja az áldást, aztán a fia olvassa a szöveget. A haftarát is a fiú olvassa. Majd a szülők a fiú két oldalán elmondják az áldást, hogy innentől nem kell a "gyerek" tetteiért felelősséget vállalniuk. 

Itt nincs akkora fegyelmezettség, mint az előző esti zsinagógában, gyerekek, felnőttek zajonganak, időnként többen pisszegnek. Utána az udvaron kidus, kicsit eszünk-iszunk, aztán útnak indulunk következő meghívóinkhoz. 

Napsütés, meleg szél nélkül, papucsban csúszkálás. Vendéglátóink közül a férfi magyar, a nő amerikai, egy ifjú házaspár még a vendég, nyolchetes babával. Három nyelven beszélünk. Mikor kiderül, hogy mennyit gyalogoltunk már, azt javasolják, hogy várjuk ki náluk a szombat végét, és hazavisznek minket. A gyerekszobában lefekszem aludni, három óra múlva ébredek fel. Ági és az asszony végigtanulta a délutánt. Érdekelne, de inkább alszom, erre van nagyobb szükségem.  Aztán Ági és a férfi elmennek a közeli zsinagógába, mi meg ketten előkészítjük a harmadik étkezést. Kint a teraszon eszünk, olyan érzésem van, mintha kora, meleg őszön Budán lennék. 

Vasárnap felöltözöm hosszú szoknyába, hosszú ujjú blúzba, elindulok Mea Sarimba, a leginkább haredi negyedbe, beszerző útra. A negyed szélén egy könyvesboltban megkérdezem, mennyibe kerül a gyerekkönyv, amit keresek. Mond egy árat, mondom, majd visszajövök. Beljebb megyek a negyedbe, megkérdezem egy másikban. Alacsonyabb árat mond az eladó, megveszem. Ennyi most elég, nem akarok többet keresgélni. Nézelődöm, itt az emberek öltözéke fekete-fehér, zárt. Látok egy asszonyt, fekete hosszú, zárt bő öltözék, szürke kendőszerű a fején, olyan, mint amilyet az apácák hordanak. Vele egy ötéves forma kislány, ugyanígy felöltözve. Se a fejük, se a testük formája nem látszik. Rajtam látszik, hogy "túrista" vagyok, a blúzom fehér, a szoknyám piros, a lábamon papucs. De tőlem telhetően illedelmes túrista. 

2012. augusztus 16., csütörtök

Próbálkozások

Felfedező úton járok az itteni SzTK-ban. Bejelentkeztem az onkológushoz, elmentem, hogy időpontot kérjek, de mondta az asszisztens, ezt ő nem tudja intézni, a falon lévő telefonon rendezzem. Lerendeztem. A korom miatt kaptam postán székletvizsgálati készletet, hogy megvizsgálják, nincs-e vér a székletben, ami bélrákra utalhat. A csatolt leírás héberül, arabul és oroszul, valamint képekkel magyarázza el, mit kell tenni. A képeket követem. A műsor, amit ennek kapcsán előadok, olyan filmbe illene, amit egy kétbalkezesről ügyetlenkedéseiről készítenének. Megoldottam, elvittem a laborba. Mondja az asszisztens, ha már itt vagyok, menjek fel a második emeletre, méressem meg a vérnyomásomat, a magasságomat, súlyomat. Felmegyek, megméretem. Kapok egy linket és egy jelszót, ahol megnézhetem a saját eredményeimet. Kinyitom a honlapot, megnézem, van egy lista, hogy eddig melyik orvosok nézték meg az adataimat. Azt is megtudom, hogy 25 a testtömeg-indexem, ez a felső határa az egészségesnek. Az is ott van, hogy ha nem ennyi, hanem annyi, akkor mi a teendőm. A többi adatomat nem találom. Mikor másodszor felmegyek a honlapra, eltévedek rajta. Ezt még gyakorolni kell. A megbeszélt időpont előtti napon felhívnak, hogy figyelmeztessenek az időpontra. 

Ariel azt mondja, az egészségügy az egyetlen, ami itt működik. Az iskola, hát az valami borzasztó, hogy a politikáról ne is beszéljünk. 

Beszélek Eitannal. Hihetetlenül kimerült és lelkes. Eddig a városházán dolgozott, most kapott egy megbízást arra, hogy a semmiből építsen újra egy iskolát. Az iskola a városban a legrosszabb hírű középiskola, aki csak tehette, elvitte a gyerekét. Öt év alatt négy igazgató váltotta egymást, a gyerekek magatartás zavarosak, némelyiknek volt már dolga a rendőrséggel is. Mindenkit kirúgtak, az igazgatótól kezdve az összes tanárig, és átadták Eitánnak, hogy kezdjen vele valamit. Veszi fel a tanárokat, be akarja bizonyítani, hogy meg tudja csinálni. Ajánlom neki, hogy coacholom ingyen, és az iskolában is csinálok valamit, hogy gyakoroljam a hébert. Azt javasolja, hogy valamelyik gyereket coacholjam héberül, mert angolul úgysem tudnak. De tényleg, mi is lehetne nagyobb sikerrel kecsegtető próbálkozás, mint magatartászavaros kamasszal héberül dolgozni Izraelben. De amilyen vagyok, szerintem bele fogok menni. Izgat a dolog. Eitan megnyugtat, hogy lányt és nem beszólóst fog választani elsőre. A kérdésemre válaszolja, hogy se neki, se a tanároknak nincs sok tapasztalata. A makarenkói kísérlet jut eszembe. 

Ricsiék az itteni családom. Nagyon szeretek hozzájuk járni. Otthon vagyok náluk. Beszélgetünk, újságot olvasok, eszünk. És még légkondijuk is van, úgyhogy hűsölök is náluk. Nagyon fontosak nekem. Ricsit zavarja, hogy tartom a vallási szokásokat, ha hosszú szoknyában vagyok, cukkol. Az egész baráti körük világi. Egyszer vendégség volt náluk, én is ott voltam. Yael, amikor hozta a kaját, mondta, hogy ez kóser. Valaki megkérdezte, hogy ki tart kósert? Yael hamarjában rávágta, hogy ő. Ebből világos volt, hogy nem akart kitenni engem annak, hogy a vallástalanok megjegyzéseket tegyenek rám. 

Már egy éve ebben a lakásban lakom. Carol már nem annyira bőbeszédű, megszokta, hogy nem érdekel. Mivel úgy értem meg a hébert, hogy a tudásom hiányait kipótolom a hallottak közötti kapcsolatok építésével, nagyon zavar, amikor valaki úgy beszél, hogy nem találom a kapcsolatokat. Most már meg tudom héberül kérdezni, hogy mi a kapcsolat aközött, amit most mond, és aközött, ahogy kezdte a mondanivalóját. Ez segít neki tömörebben fogalmazni, nekem meg megérteni, amit mond.

2012. augusztus 12., vasárnap

Fürdés után ...

Valaha volt barátom berágott, mert beszóltam a Facebookon. Cseten imígyen köszön be: Na, ezért nem beszélek veled. Mivel  a zsarolás legenyhébb változata is kiveri nálam a biztosítékot, egy világszép nagy testű állat szaporodási szervének említésével köszönök vissza. Jelzőket nem teszek hozzá. Szeretem, amikor tömören tudom kifejezni magam. A köztünk lévő kommunikációs etikett szerint kizárólag akkor használjuk ezt a kifejezést, amikor nagyon dühösek vagyunk.  De fontos, hogy helyükre kerüljenek a dolgok, ezért hozzáteszem, hogy azért nem beszélsz velem, mert nem érdekellek. Aztán rájöttem, ha félévenkénti beszólás teljes kommunikációs szünetet eredményez, akkor akár sűríthetem is a beszólásokat. 

A távolság megtisztítja a kapcsolatokat. Van, akivel megmarad, van aki, amikor kikerülök a látóköréből, eltűnök, mint a néhány hónapos gyereknek az ágy alá gurult labda. Nem létezem, elvész a fontosságom a számára. A többségnél némi szomorúsággal, de elég gyorsan tudomásul veszem. Kevesen vannak, akiknél még próbálkozom. 

Diával beszélgettem. Azt mondja, hiányzom. Szomorú lett, amikor valaki úgy emlékezett rám a nyári tréningen, hogy izraeli vagyok, aki Magyarországra ment. Ez annak ellenére történt, hogy minden csoportban elmondtam, hogy magyar vagyok, aki Izraelbe költözött. Mégis elgondolkodtam, és rájöttem, hogy igaza van, most én is inkább izraelinek érzem magam. "... ügyeskedhet, nem fog a macska egyszerre kint s bent egeret."

Jövő szombatra van egy jeruzsálemi meghívásom. Elmegyek az ottani Jakarba, meg majd valamikor a Sira Hadasa-ba. Rájöttem, hogy a lakóhely megválasztásában most az a legfontosabb, hogy egy nekem testhezálló zsinagógai közösséget találjak. Amelyik ortodox, de nem szexista, és lehet tanulni. Ha valamelyik bejön, akkor elgondolkodom azon, hogy amikor itt lejár a lakásszerződésem, átköltözöm. Persze az is fontos, hogy előbb-utóbb találjak ügyfeleket. Ilyen szempontból nagyváros jöhet szóba. Könnyedség érzést ad, hogy nincs semmim itt, így nincs kötöttségem sem. 

Fürdés után
Ma az időjárásjelentésben amszterdami esőről szólva mondta a meteorológus: tudják, Európában nyáron is esik az eső. Hát, ja ... nekem hiányzik is.

2012. augusztus 9., csütörtök

Bar Ilan visszajelzés 4

Ezt nagyon nehezen fordítottam. Olyan volt, mintha költemény lenne prózában. Értelmezzétek szabadon!

“Az ellenállás maga az ember”

Az utolsó óra a magatartás motivációi forrásainak megértésével foglalkozott. Az elején azt éreztem, hogy az az üzenet nagyon erős, hogy ne sokkoljon az ellenállás, ami belső hangot fejez ki, hanem próbáljam meg megérteni és áramlani vele, ilyen módon segíteni az ügyfélnek, hogy képes legyen jobban megérteni önmagát, és versenyezni ezzel a hanggal nyugodtan és tudatos módon. Az óra során tanultunk az kontaktus-stílusokról, amelyek helyzeteknek megfelelő védelmi rendszerek fajtái. Azt éreztem, hogy szükség van a megértésük további elmélyítésére.
A kontaktus-stílusok nem kizárólag védelem, hanem visszatérő mintázatok is, amelyekbe az emberek a különböző helyzetekben szokásszerűen menekülnek.

A gyakorlati részt nagyon nagyon élveztem. Először interjúztam, aztán kívülről megfigyeltem. Sok új volt. Technika a jelentőségteljes moderálásra Ilona megállításai és kérdései hozzám és a megfigyelőkhöz. Megkérdezi, hogy mi zajlik a fejemben. Milyen érzést érzek erősen a klienssel kapcsolatban. Merre akarom a beszélgetést vezetni, ugyanezt a megfigyelőktől is. A kliensnek választania kellett, melyik lehetőséget preferálja.

Véletlenül az adott kliens energiateli valaki volt, aki magával ragadóan beszélt, és nagy személyes tudatossággal. Ilona arra ösztönzött minket, hogy vegyük észre a nyilvánvalót, amely adott a sodródásunkkal a szavak tengerébe, és a tartalomköröket, amelyek újra és újra kinyílnak, és megállásra, az érzés megfigyelésére és figyelemre ösztönzött. Arra bátorított, hogy közben tudatosítsuk az értelmezést, amit hallunk, érzünk, amikor hallgatjuk a klienst. Adjunk helyet megállásnak, a testbeszéd megfigyelésének, és ne féljünk visszajelezni. A visszajelzés ügye kibővítette a témát, és a jelentésteli hangsúlyokat, ahogy Ilona visszajelzett, a magatartásban is az érzést, … igazi visszajelzés csak akkor érkezik, amikor a két fél között megvan már az alap.

Mivel a kurzusban ugyanazon a napon a nagycsoportban az előadás a visszajelzés témája volt, …. Ilona mondata a témában nagyon is releváns volt, sőt hozzátettük a csöndünket is. A nagycsoportos magyarázatban némelyikünk … érzett, sőt megbántottságot az érzéketlenségtől, és hosszú vita keletkezett arról, ha a mondottak bántóak (annak ellenére, hogy a társunk azt mondja, hogy nem bántódott meg), mikor lehet mondani és hogyan. Voltak olyasmi feltevések, hogy ez az, ami érdekes a csoportban, hogy lehetséges lesz valódi kritikát hallani.

Azzal az érzéssel jöttem ki, hogy folytatni akarom. Nagyon érdekel a Gestalt módszertana, és egyre nagyobb a motivációm arra, hogy tanuljak és megértsem, ez a három utóbbi órát követően növekedett.

2012. augusztus 6., hétfő

Kis örömök

Idén jobban bírom az itteni meleget, mint tavaly. Akkor talán nagyon hatott rám a nyelvtanárnőm szenvedése, aki szerint áprilistól októberig elviselhetetlen. Érzékelem a különbséget a hónapokban, most júliusban tikkasztó csak. De szeretek izzadni, ez nekem még a szaunában is nehezen megy. Ez itt nem szauna, hanem gőzkamra. 

Már a dzsuk látványa sem ráz meg, mondom neki, hogy mindjárt jön Pikó, a macska, addig élvezze az életet. Amikor pedig felfekszem a tengerre, és nézem az eget, vagy kifekszem a homokra, és hallgatom a hullámzást és az embereket, akkor nagyon kerek a világ. 

A magyar TV-ben láttam azt a reklámot, hogy heti három órát kell sportolni. Tartom. Hetente kétszer a tengerhez biciklizem, kicsit úszkálok, ha a homokon heverészést is beszámítom, akkor kijön az egy óra. A homokon heverészés csak látszólag semmittevés, nevezzük mikrosportnak, ami olyankor zajlik. A testem és az apró homokbuckák egyezkednek, hogy ki nyom kit. Amikor nem tudnak megállapodni, akkor riszálok egy kicsit, és az apró homokbucka lelapul. Nem akarok politizálni, de látni vélek párhuzamokat a magyar politikai életben. Ja, és a harmadik óra a biciklivel ügyintézni vagy moziba menés révén jön ki. Nem sok, de legalább valami. 

Voltam az itteni analitikusoknak egy estjén. Közösségi álmok volt a téma, elkéstem, amikor odaértem, az előadás már elhangzott, és emberek egymás után meséltek álmokat, illetve mondtak az elhangzott álmokhoz asszociációkat. Valahogy úgy vagyok most a héberrel, hogy a felét nem értem, mégis az az érzésem, hogy tudom, miről van szó. Tel Avivban a Népháznak a tetőteraszán zajlott az esemény, kellemes esti szellőben. A kép a ház lépcsőházában készült. A ház egésze gondozatlan benyomást kelt, de minden emelete kiállítóterem.

Juli esküvője tu beÁv-kor, a szerelem ünnepén volt. Bár két rabbi is jelen volt, és a szertartás követte a zsidó hagyományokat a vőlegénynek a menyasszony hétszeri körbejárása nélkül, és annak ellenére, hogy a vőlegény is kapott gyűrűt, szóval minden kellék megvolt, mégis alapvetően inkább világi esküvő volt. A népek vegyesen táncoltak, bár amikor a fiúk nagyon bevadultak, akkor külön kört alkottak. Éjfél felé a rabbi felajánlotta, hogy hazahoz. Most, hogy bezárva ültünk egy autóban, nem tudott elmenekülni, beszélgettünk. Mondtam neki, úgy látom, szocializál, de nem élvezi. Egyetértett. Aztán kiderült, hogy van két fiam, ezen teljesen meghatódott. Annyi magányos embert lát - mondta. De én nem tartozom közéjük, nem vagyok magányos. Aztán amikor kiszálltam, mondta, hogy miért nem tudta ezt előbb. Mondtam, c'est la vie. 

A szombat esti zsinagógai tanulás után a rabbi megkérdezte, hogy értettem-e, miről volt szó. Valamennyit igen, a többségét nem. Azt javasolta, hogy szerezzek be egy izraeli szeretőt. Azt javasoltam, hogy segítsen benne. Nála, bár elvált, nincs esélyem, neki a közösség nőtagjai "mükce". 

2012. augusztus 4., szombat

Bar Ilan visszajelzés 3

Ma, a szombat délutáni három órás alvás után arra jutottam, hogy az én munkám beszélgetés az ügyfelem valódi énjével. Az analitikusok szerint van egy valódi énünk (real self) és egy, a külvilágban való életben maradáshoz szükséges hamis énünk (false self). Jól lehet csevegni a hamis énnel, és mély, jelentőségteli kontaktust csak a valódi énnel tudunk teremteni. Mármint ha mindkét oldalon ezek beszélgetnek. Ez a buberi I and Though. Ha érdekel, később megpróbálhatom elmagyarázni. Most inkább ideteszem az egyik hallgatóm visszajelzését, amit mostanra sikerült lefordítanom. A neveket megváltoztattam.

"A gyakorlásra Ilonával az egyetemen töltött hosszú nap után érkeztem. Hozzám hasonlóan a többi lány is a kimerültségig túlterhelt volt. Ilona azt javasolta, hogy ne próbáljunk új energiát előállítani, hanem egyszerűen maradjunk az energiának ebben az állapotában, vagy még helyesebb, az energiahiányunkban.

Erre ideges lettem mert volt egy eset, amit a gyakorlati helyemen, az iskolában tapasztaltam meg, és annak a kimenetét idézte fel. Felhoztam az esetet, és Ilona megkérdezett mindannyiunkat, mennyi energiám volt, amikor az esetről beszéltem. Megkérdezte, hogy engedélyezzük-e, hogy rövid terápiát csináljon, amelyben én vagyok az ügyfél és ő a terapeuta. Beleegyeztünk, azzal kezdte, hogy megállapította a haragommal kifejezett energiámat - egyértelműen mondtam, hogy haragszom, és nem szenvedhetem a fiatalok kizsákmányolását.

Lassan, lassan mélyebb rétegekbe érkezett, és akkor mondta, hogy úgy tűnik neki, hogy félek.  (ezt azután, hogy én megjegyeztem, hogy nem tudok egy percig sem csöndben pihenni, és fontos nekem, hogy sok dolgot csináljak, és gazdagítsam magam). Az válaszoltam, hogy félek, ha megállok, öreg és fáradt leszek. Feltette a Gestalt alapelvek szerinti kérdést - további “micsoda” kérdést -, nem kérdéssel kezdte, hanem mondta: “úgy tűnik nekem …”. Ezután magára mutatott, én energiahiányosnak látszom? Mondtam, hogy nem. Annak ellenére, hogy nyugodt volt, jó és csöndes energiát sugárzott. Ilona látta, hogy szétszórt és dühös vagyok mindenféle dologtól, amik történtek velem, de nem vagyok jelen az “itt és most”-ban. Azért, hogy visszahozzon engem ide és a jelenbe, kérte, hogy érezzem a talpammal a talajt,  és üljek hátradőlve, megtámasztva. Ezután kérte, hogy húnyjam be a szemem, ellazítva izmot izom után (megjegyzés: erre rosszul emlékszik, nem ezt kértem, csak hogy figyelje), és engedélyt kért, hogy megérinthessen. Amikor megadtam az engedélyt, rátette a kezét a vállamra, a nyakamra, az államra, és kérte, hogy mondjam, hogy ez rendben van-e. Azt mondtam, hogy igen. Ezután visszatért a helyére, leült, és azt kérte tőlem, hogy lassan nyissam ki a szememet. Ezután megkérdezett, hogy érzem magam. Mondtam neki, hogy nyugodtnak érzem magam. Mondta, hogy neki is úgy tűnik, hogy nyugodt vagyok és kicsit fáradt. Mondtam neki, hogy így van. Kértem tőle tippeket, az ellazulásra, és mondta, hogy ha ezt gyakorlom, az jó. Amikor ilyen eset van, érezzem magamat. (tedd így a kezedet a térdedre). Ezután megkérdezte a másik három lányt, akik megfigyelők voltak, , mit gondolnak, mi érdekli őket az érintéses technikában, a Gestaltban, és mondták, hogy nem ismerik ezt.

A továbbiakban elmagyarázta, hogy azt látta, hogy nem vagyok az “itt és most”-ban, és így megpróbált visszahozni engem a lenyugvás és valami olyannak az érzékelése által, ami itt és most van. A kezelés folyamán a kérdése az érintésről (hogy az rendben van-e), megfigyeltem, hogy ezzel idézte elő, hogy összpontosítsak az érintésre, és visszajöjjek az “itt és most”-ba. Azt akarta elérni, hogy megálljak a rohanásban. Azt mondta: egyszerűen kellett, hogy megálljon. A továbbiakban azt mondta, mit tenne a kezelés folyamán. A kezelés után csodálatos könnyedséget éreztem. Nehézségem volt a lélegzéssel, amikor stresszes voltam, és azon a napon sikerült lélegeznem, mert a nyomás felengedett. Éppen, mint amikor megszűnt a fejfájásom. Ez mint egy csoda történt ugyanabban a pillanatban. És az egész egy áramlás alakjában marad meg.

Örültem, hogy kliensnek jelentkeztem, mert Ilona nagyon is megfelelő volt ugyanabban a percben, a feszültség érzésének, ami akkor bennem volt, és ugyanabban a percben a nyugalom képességének hiánya. Ezt igazán “az égből küldték”. Ez segített abban, hogy könnyebben éljem át a napot, megnyugtatott.

Volt még egy kezelési ötlet - Mirjamé.

Mirjam a következő terapeuta nagyon megnyugtatta Ronitot, aki fáradt volt, és nem volt kedve beszélni. Meditatív helyzetben kérte, hogy csukja be a szemét, és képzeljen el egy helyet, ahol lenni szeretne. Kivel van? Ronit innentől beszélni kezdett, aztán hogy elképzelte, lassan lassan kinyitotta a szemét Mirjam útmutatásának megfelelően. Amikor Ronit beszélt a feszültségről és a kontroll hiányáról, Mirjam megkérdezte, hogy hogyan hat rá, hogy nincs kontrollja. A kérdés nagyon a helyén van, a 
“hogyan” kérdés. Mirjam arra utalt Ronitnak, hogy azt mondta, “most nyugodtabb”. Azt mondtad, hogy nyugodt vagy, és így tudsz lélegezni (mély lélegzettel). Így Mirjam leírta Ronit működését. Ezután Ilona visszajelzést és összefoglalót adott Mirjamnak.

Mirjam lezárta Ronittal, Ronit messze sokkal inkább jelen volt, és ez erősítette az érzékelését."

2012. augusztus 2., csütörtök

Tisa Beáv második kísérlet

Ezt az írást még a múl hét végén tettem fel, és most nem látom. Úgyhogy még egyszer megpróbálom. Kiváncsi vagyok, most sikerül-e.


A macska nem leüti a dzsukot, hanem a hátára fordítja. Az kapálózik, ha valahogy mégis visszafordulna a lábára, a macska addig mozdulatlanul figyelve, újra felfordítja. Már csak idő kérdése, a dzsuk meghal. Ez eszembe juttatja, hogy egyik budapesti ismerősöm ugyanezt csinálja egy másik budapesti ismerősömmel. Felfordítja, annak minden eddigi biztonság kikerül a lába alól, még mindenki úgy látja, hogy él, de már csak kapálózik. 


A második szentélyt a bölcsek szerint a fölösleges gyűlölködés miatt rombolták le. Elég kézenfekvő, ha a zsidók ütik egymást, védtelenek a külső támadással szemben. Addig nem lesz harmadik szentély, amíg ez nem szűnik meg. Minden héten elmondom az imát, hogy még napjainkban építsd fel a szentélyt, nem merem elhagyni ezt a részt, hátha ezen múlik valami, miközben tudom, hogy esély nincs rá. Az ima része az is, hogy legyen tetszésed szerint, hogy óvd meg az ajkam a rossz beszédtől.

Már rég benne voltunk a tisa beáv-ot megelőző három hétben, sőt már a még szigorúbb kilenc napban, mire rájöttem, hogy nem törődtem vele. De idén nem tudtam, miként kellene törődnöm vele. Pénteken kitakarítottam, megfőztem. Csak levest főztem, nem akartam bekapcsolni a platát, ne melegítsen fölöslegesen. Napközben 30 fok van nálam, éjszaka 29. Ilyenkor naponta háromszor zuhanyozom langyos vízben, mert csak ez van, nincs hideg, így enyhítem a hőséget. Pénteken nem zuhanyoztam, de délután, mikor már mindennel megvoltam, akartam. Csakhogy nincs víz. Ragadok, ahol összeér a bőröm, csíp az izzadtság. Közeledik a szombat, víz meg sehol. Carol telefonálgat, csőtörés, jön a szerelő. Nem hisz nekik, elmegy valakihez zuhanyozni.

Most érzem, milyen lehetett Jeruzsálemben, vagy a gettóban nyáron víz nélkül. Nem törődtem a tisa beávot megelőző gyászidőszakkal, most itt van személyesen, a saját bőrömön érzem. Jogos. A szerelő hatkor megérkezik, fél órára áramot kér tőlünk. Fél hétkor valóban végez. Hét húszig, mire a szombat bejön, mindennel végzek. 

Vasárnap van tisa beáv, böjt, szombat este még eszem. Pénteken elfelejtettem tojást főzni, a böjt előbb kezdődik, mint ahogy a szombat kimegy, így nem eszem tojást. Megeszem a maradék levest, paradicsomot, paprikát, retket, humusszal kenyeret, sok sót, hogy megkösse a vizet, amit iszom. Este a zsinagógában a próféta siralmait hallgatom, az elválasztó köztünk van, férfiak, nők külön, de a fejezeteket férfiak is, nők is olvassák. Aztán tanulás, a tisa beávi szabályokról. Este Száraz György könyvét olvasom, az Egy előítélet nyomában címűt.  Reggel egy másik zsinagógában van tanulás, kettőig végighallgatom az évszázadok során, a pogromok hatására írt siralmakat, költeményeket. Egyiket sem értem, mégse megyek haza. A szavakat nem értem, de az egészben mégis otthon vagyok. Aztán hazamegyek, útközben veszek görögdinnyét, alszom, és vissza a zsinagógába filmvetítésre. 

Az 1994-es ruandai lázadás idején egy szállodaigazgató megment ezerkétszáz embert, erről készítettek játékfilmet. Ezt nézem, már közel egy napja nem ettem, nem ittam, nehezen bírom az izgalmas jeleneteket. Utána dokumentumfilm, a németek a varsói gettóról 1942 májusában készítettek propagandafilmet, ennek részleteit mutatják, közben olvassák az ottani zsidótanács vezetőjének ugyanekkor írt naplójának részleteit, és bevágnak interjút a német operatőrrel, és három, ezidőben gyerek zsidó túlélővel. Itt már nincsenek izgalmak, minden ismerős, még az is, amikor az operatőr arról mesél, hogy hogyan hatott rá, amikor a tömegsírba dobálták és elrendezték a meztelen holttesteket.

A film után iszom, eszem, beszélgetek, aztán hazajövök, görögdinnyét eszem, és most kezd fájni a fejem.