Ünnepek

Az igazolást, hogy szükségem volt a csontvizsgálatra, megkaptam, de nem tudtam, hova faxoljam. Felhívtam a helyet, ahol vizsgáltak, de a félünnepen zárva voltak, nem tudtam elérni őket. Yael bevállalta, hogy majd utánanéz, elfaxolja. Adta is a lapot, hogy sikeresen elment. Másnap felhívtak, hogy kaptak tőlem egy faxot, de nem hozzájuk kellett volna küldenem. Elkeseredten kérdezem, meg tudja-e mondani, hova faxoljak. Lehet, hogy hallotta a hangomon, hogy erőm végén járok, azt mondta, elfaxolja ő, hívjam fel félóra múlva a helyet, hogy megkapták-e. Tíz percen belül valaki hív, hogy megkapták a faxot, és mondott valamit a letéttel kapcsolatban, amit nem értettem, kértem, hogy mondja angolul. Mondta, hogy nem veszik le a pénzt. Ezek szerint jó helyre ért az üzenet. Nem kis felszabadultságot és örömet éreztem, meg talán csodálatot, hogy képesek voltak ennyire tevőlegesen segíteni.

Hát tengernél, na ott nem voltam. Olyan tempóban dolgozom, hogy nem vitt rá a lélek, hogy fél napot kihagyjak. De lementem kocogni majdnem minden nap. Elindult a cukorszintem felfelé, mondja az orvos, hogy egyek kevesebb szénhidrátot, és mozogjak többet. Azt hittem eddig, nem sok édességet és tésztafélét eszem. De most leálltam a reggeli lekváros kenyérrel, és érzem, hogy jót tesz.

A kocogás után a nyílt edzőteremben odajön egy pasas és beszélgetni kezdünk. Valószínűleg udvarolni akar, csak kicsit esetlenül csinálja. Felírná a telefonszámomat, megadom neki, kérdi, hogy felírja-e nekem az övét. Mondom, nem kell. Úgysem fogom felhívni, minek. Hív, beszélgetünk, kiderül, hogy tartom az ünnepeket, nem megyek vele kávézni ünnep estéjén. Mondja, persze, tilos. Én: nem tilos, csak nem akarok. Hát, nem vagyok könnyű eset.

Szukkot estéjén három vendégem volt. Ariel, az anyukája és Panni Budapestről. Ketten nálam is aludtak, hihetetlenül élveztem, hogy végre én vagyok a vendéglátó. Megköszöntem nekik, hogy lehetővé tettek egy micvát nekem.

A szomszéd zsinagógából az egyetlen nő, aki rendszeresen jár, megint meghívott hozzájuk szukkotkor. Hét családtag volt és én. Most pénteken megint meghívott, most tudtam, hogy náluk fogok vacsorázni, úgyhogy vittem bort. Annyira köszönték, hogy zavarba jöttem ettől. Az asszony kikérdezett, család, hány éves vagyok, akarok-e férjhez menni, és mondta, hogy körülnéz, de addig is jelentkezzek be egy vallásos párkereső honlapra. Azt, hogy hány éves vagyok, tapintatosan halkabban kérdezte, hogy a szobában lévő férje ne hallja, de én hangosan válaszoltam. Kicsit talán hangosabban is, mint a többi kérdésre.

Volt a pár, a férj két jófej lánya, és azok élettársai is. Mindenféléről beszélgettünk, aztán meséltem, hogy Budapesten kétszáz embernek fogok személyiségtipológiát tanítani, ez érdekelte őket, úgyhogy elmondtam, mi ez. A szakszavakat angolul mondtam, egyébként héberül magyaráztam. Nagyon vicces volt, és láthatóan szívesen hallgatták. Aztán a vacsora végefelé kikapcsoltam, már nem értettem, miről beszélnek. Túl fáradt lettem. 

Ünnepek és hétköznapok

Na. Túl vagyok egy újéven, egy jom kipuron. Amikor ros hasanakor már besokalltam a gyaloglásból, elmentem a szomszéd zsinagógába. A másik, egyetlen nő, aki péntek esténként itt szokott lenni, meghívott hozzájuk vacsorára. A férje és annak két felnőtt lánya volt még jelen, nagyon élveztem a velük való beszélgetést, úgyhogy el is döntöttem, hogy valami értelmiségi özvegyemberre fogok hajtani két jófej felnőtt lánnyal. 

Jom kippurnál úgy döntöttem, hogy nem gyalogolok 32 fokban étlen szomjan, merthogy böjtölök. Este a szomszédos kopott zsinagógába megyek. Nagyon bölcsen a földszinten van a gyerekes nők többsége, a gyerekek, mint minden zsidó helyen mint a macskák, a sajátjuknak tekintik az egész területet, és fel-alá rohangálnak. Fent a fiatal és idős nők vannak. Többnyire ... van egy amerikai beszédű anyuka, a babakocsiban 9-10 hónapos forma gyerekkel, aki folyamatosan, csukott szájjal nyüszít. Amikor rámosolygok, visszamosolyog, aztán mikor odébbállok, nyüszít tovább. Ilyet még nem hallottam, egyre jobban idegesít. Jom kippur ide vagy oda, leütöm ezt a gyereket, ha tovább nyüszít. Szerencsére az anyja felveszi, akkor elégedetten nézeget körbe. Vissza a kocsiba, a nyüszítés újrakezdődik. Hál'Istennek elaludt. Milyen gáz lenne pont Jom Kipurkor agyoncsapni egy gyereket.

A zsidó öregasszonyok mindenhol egyformák. Eljönnek jom kipurkor jizkorra, sem előtte, sem utána, és akkor annyira örülnek egymásnak, hogy beszélgetnek. A zsinagóga karzatán kerestem egy helyet, amely nem volt feliratozva, azaz senki nem bérelte ki az ünnepekre, és leültem. Elég sok ilyen hely van itt, úgy látszik nők számára annyira nem vonzó ez a zsinagóga. Férfiakból vagy ötször annyi van, mint nőkből. Megjelenik a délelőtt közepén egy öregasszony, és figyelmeztet, hogy oda jönnek a barátnői. Mondom neki, hogy nincs itt cédula, mondja ő, hogy nincs, de megvették a helyeket. Aha, majd ha fagy, hó lesz nagy, akkor hiszem el. Maradok. A barátnők lassan csurognak befelé, én mindig arrébb ülök, mégiscsak jó lelkem van, aztán mikor már elegem lesz abból, hogy folyamatosan dumálnak, éppen úgy, mint bármelyik budapesti zsinagógában, akkor átmegyek a túloldalra, ahol nem hallom őket. 

Az onkológus azt javasolja, menjek csontsűrűség vizsgálatra, mert a gyógyszer, amit évek óta szedek, árthat a csontjaimnak. Elmegyek a háziorvoshoz. Ad beutalót. Felhívom a központot időpontért. Passzolnak, hívjam fel a kórházat. Felhívom a kórházat, kapok időpontot, meglepően korán, két nap múlva. Elmegyek, ott kérdezik, hoztam-e igazolást, hogy kell. Beutalót hoztam, de az nem elég. Kérnek letétet, ha hozok igazolást, nem veszik le a pénzt a bankkártyámról, de 10 napon belül küldjem el faxon. Ünnep lesz, kezdek szorongani, nem olyan egyszerű az a 10 nap. Mondom, sem az onkológus, sem a háziorvos nem mondta, hogy fizetni kell. Biztos nem tudják. Felhívom a központot, hogy hol kell megszereznem a papírt. Menjek az irodába. Milyen irodába? Hát a Maccabiéba. Az hol van? Hol lakom? Megmondom, kiderül, hol van az iroda. Elmegyek az irodába, elmagyarázom a helyzetet, kérdezik, izé17 kell? Mit tudom én, mi az az izé17. kérdezik, hol a beutalóm. Leadtam a vizsgálatkor. Akkor menjek a háziorvoshoz, kérjek tőle. Nem nagyon értem a dolgot, de nem is bízom benne, hogy megértem, remélem, a háziorvos fogja tudni, mi kell nekik. Felhívom a központot, kérek időpontot a háziorvoshoz. Kapok másnapra, elmegyek, szerencsére, vele kellemes haveri, flörtölős viszonyban vagyunk, röhögcsélünk azon, hogy az egyik helyen kérik az igazolást, amihez kell az a papír, amit ott leadok, másik helyen kérik ezt a papírt, hogy ideadhassák az igazolást. Elmegyek az irodába, leadom a beutalót, a nő először mondani kezdi, hogy nem biztos, hogy megkapom, de amikor ránéz a beutalóra, ahol ott van minden előzmény, akkor elhallgat. Elérem a Maccabi honlapot? El. Akkor egy hét múlva nézzem meg, hogy megjött-e az igazolás. Részletesen elmondatom vele, hogy mit tegyek akkor ha megjött, és mit tegyek akkor, ha nem jött meg, majd fel is jegyzem a naptáramba. 

Kutya legyek, ha ezek után ki nem jövök bármilyen labirintusból. Olyan érzésem van, mintha elsős lennék, és még tízszer kört kell rajzolnom, hogy majd az o betűm elég kerek legyen. 

Most jön szukkot, amikor lehet dolgozni, de nem javasolt. Így kénytelen leszek a félünnep minden napján lemenni a tengerhez, hogy kevesebbet dolgozzak.