2013. december 25., szerda

A mikve

Korábban azt gondoltam, hogy ha megöregszem, akkor mikve-asszony (mikve-lédi) leszek. Valahogy az volt az érzésem, hogy a terápiás tudásom jól hasznosulna. Na, ma ez változott. Rájöttem, hogy annyira intim szférába kell a mikve-asszonynak bemennie, ami egyelőre nekem nehezemre esne. 

Bár tegnap levágtam a körmeimet, a mikve-asszony még így is túl hosszúnak találta. Kaptam ollót, reszelőt, annyira levágtam, hogy most este már túl érzékeny az a rész, amit védeni szokott a köröm. Kétszer mostam hajat, egyszer otthon, egyszer a mikvében. Kétszer zuhanyoztam, egyszer otthon, egyszer a mikvében. Annyira tiszta vagyok, mint ritkán. Be sem kentem magam, hogy semmi ne válasszon el a mikve vizétől. 

A rabbik megint kérdezgettek. Biztosra akarnak menni, hogy tudom, mit vállalok. Hogy betartom a micvákat, adok cedákát, és hogy tudom, hogy ebből nincs visszaút. Kissé sértetten válaszolgattam. Amikor Micike nem volt biztos abban, hogy jól értem, amit mondanak, akkor tolmácsolt. De értettem, csak talán értetlen volt az arckifejezésem, hogy minek kérdezgetnek még. 

Micike végig velem volt. Elmagyarázta a mikve működését, ahogy az esővizet bevezetik, ahogy tisztítják. A jelenléte támogató és tapintatos volt. Amikor levetkőztem, elfordult. 

Bementem a vízbe, jó meleg volt. A mikve-asszony megtanított merülni. Végre tudok rendesen merülni. Egy nagy műanyag lap, ami beteríti az egész medencét, azon színes vászonlap, egy rés, amin kidugom a fejem, rajta cipzár, amit a mikve-asszony behúzott, amikor bejöttek a rabbik. Fura módon nem feszélyezett a jelenlétük, bár korábban azt gondoltam, ez nem oké. 

A merüléskor az egyik rabbi szavanként kezdte az áldást, de mondtam folyamatosan, csak az utolsó két szót vártam meg, hogy még csak véletlenül se tévedjek. Aztán ők kimentek, én kijöttem a vízből, magamra tettem a köpenyt, amit a mikve-asszony adott. Megkért, hogy áldjam meg, hiszen én most egy újszülött tisztaságában vagyok. Elérzékenyültem, mondtam a kohén áldás első két sorát, átrakva nőnembe. Nem tudhatom, hogy jól mondtam-e, hiszen ez óhéber, ahol a tárgy az igéhez kapcsolódik, úgy, mint a magyarban is lehet. Aztán Micike is megkért, hogy áldjam meg. 

Amikor felöltöztem, újra a rabbik elé mentem, megkérdezték, hogy mi a nevem. Új nevet mondtam be, Hila Dvora. A Hila jobban hasonlít az Ilára, és van értelme. Az a kisugárzás, ami az élőkből árad. Dvora a bírák korában az a nő volt, aki egy fa alatt ült, és mentek hozzá tanácsot kérni. Az egyik király háborús sikerét Sisera ellen is neki tulajdonítják. Mivel én is olyan vagyok, akihez jönnek tanácsot kérni, ez eléggé hasonlatos. Korábban Bruria volt a példaképem, aki híresen sokat tudó asszony volt, de nem mertem a nevét felvenni, mert két fia volt, akik egy napon haltak meg. Maradt Dvora, akiről semmi ilyen nem maradt fenn.

Ezután könyvesboltba mentem. Útközben egy férfi megállított, és cedákát kért. Legyintettem, és továbbmentem. Nincs fémpénzem. Aztán rögtön eszembe jutott, hogy hiszen éppen most mondták, hogy cedákát adni kötelességem, és én erre azt mondtam, hogy igen. Ennyi kellett, hogy elfelejtsem? A férfi után rohantam, megérintettem, és adtam neki húsz sékelt. Ez volt az első próbám, hogy komolyan gondolom-e a zsidóságot. Majdnem elbuktam. 

2013. december 23., hétfő

gijur seni

Most máshogy fáradtam el Bp-en, mint eddig. Nem éreztem kimerültséget, csak azt vettem észre, hogy az ingerek ingerelnek. Nem túlzottan, csak annyira, hogy észrevettem. 

Ma 12-re mentünk Micikével a Bét Din elé. Egy órát vártunk, közben ő folyamatosan beszélt. Egyre súlyosabbnak éreztem a fáradtságot, alig tudtam megülni a padon. Amikor már a kezemmel támasztottam meg a fejem, Micike abbahagyta a beszédet, és csöndben voltunk. Legalább mi, a körülöttünk lévők nyüzsögtek. A teremből, ahova vártunk kijött egy fiatal és egy idősebb parókás nő és két lánygyerek. Majd egy rabbi, aki beszélt a két nőhöz. A fiatalabb elsírta magát, a rabbi próbálta nyugtatni, az idősebb nő mondta, hogy majd ő. Valami nem sikerült.

Mivel teljesen zsibbadt voltam, ez nem érintett meg. Kinyílt az ajtó, két férfit be akartak hívni, de ekkor Micike felállt, és mondta, hogy 12-re voltunk híva. Így minket hívtak be.

Beléptünk. Hosszú asztal körül hat fekete kalapos, fekete öltönyös, fehér inges férfi ül. Fiatalok, idősek egyaránt. Ez meglep, háromra számítottam. Valami furcsát érzek, feszültség van a levegőben, és oroszlánszag, vagy ahogy a volt férjem volt egyetemi társai körében mondani szokták, áporodott teveszag. Valószínűleg reggel óta dolgoznak, és még nem nyitottak ablakot. Senki nem néz rám, az urak úgy dőlnek jobbra, balra, ahogy egy festményen láthatóak a zsidók. 

Leülünk az asztal előtt, az egyik férfi előtt számítógép, abba ír valamit, majd megszólal a telefonja. Beszél, közben az egyik középkorú férfi neheztelően néz rá, majd rá is szól. Ezek szerint ő írja a jegyzőkönyvet, és nem lehet addig elkezdeni, amíg le nem teszi a telefont. Akkor megkérdezi, hogy angolul akarom-e folytatni. Mondom, inkább megpróbálom héberül, aztán ha nem megy, segítséget kérek. A neheztelő helyesel, és mondja, hogy majd lassan, lassan. 

Lassan és jól tagoltan teszi fel az első kérdést. Válaszolok. Jön a többi. Kérdezi, hogyan melegítek szombaton. Mondom. Kérdezi, rántott húst melegíthetek-e szombaton. Mondom, igen, de azért a rántott hús nem olyan jó melegítve. Elmosolyodik, aztán folytatja. Mindenre tudok valamilyen szinten válaszolni, van, amikor olyan apró részletet is mondok, amire nem számít, és úgy reagál, hogy "nagyon jó". Ilyenkor Micike megsímogat, érezhetően büszke rám. 

Nem izgulok. Talán mert fáradt vagyok, talán mert nem gondolom, hogy ezen bármi is múlik. Az vagyok, aki vagyok, ezen rajtam kívül senki nem tud változtatni. 

Aztán jön egy kérdés, amivel nem tudok mit kezdeni. Mi történik a zsidókkal haláluk után. Úgy tudom, hogy minden zsidónak van helye az eljövendő világban, míg a nem zsidóknak, ha betartják Noé hét törvényét. Ez a válasz nem elégíti ki őket, kérdezik, hogy a jó zsidóknak és a rossz zsidóknak ugyanott van helyük? Mondom, nem tudom. Ettől felébred és megélénkül az egész társaság, többen mondják, hogy ez alapkérdés. 

Az egész héberül zajlik, néha Micikéhez fordulok, hogy segítsen fordítani. Aztán mondják, hogy menjünk ki és várjunk. Kint Micike megölel és mondja, hogy elfogadtak. Később kijön ugyanaz a rabbi, aki a fiatal nőt próbálta nyugtatni, és mond valamit, de én már nem tudom felfogni a szavakat. Ügyintézünk, szerdán megyek a mikvébe, ami szerencsére Micike háza mögött van. Micike boldogan mondja, hogy ezt a halál utáni dolgot még meg kell beszélnünk. Eddig tényleg nem foglalkoztam ezzel, jobban érdekelt, hogy mi van itt, ebben az életben. 

2013. december 22., vasárnap

Budapesttől elfelé ...

Jól időzítek. Bevonultam a Facebookra az új képpel mint Honthy Hanna egy nappal a szülinapom előtt, majd fogadtam az ünneplést. Több mint 140 like jött. Szeretem így ünepeltetni magam, és aztán zavarba jövök tőle. Túl sok leszek magamnak. Biztos, hogy néha valóban olyan vagyok, mint a képen, de az is biztos, hogy néha leharcoltabb, fáradtabb, öregesebb.
Aztán a szülinapomon, pénteken vacsora közben Petyus mesélt egy emberről, akit ugyanakkor műtöttek, mint őt, és targoncásként tizenkét órai munkáért kap 7 ezer forintot, 24 órai munkáért 14 ezer forintot. Én rosszabb esetben egy órai munkával keresem ezt meg, jobb esetben félóra alatt, még akkor is, ha nem az árbevételt számolom, csak azt, ami valóban hozzám jut. Ennek az igazságtalansága vissza-visszatér hozzám. Tanácstalan vagyok. Ha kevesebbért dolgozom, nem tudom fenntartani a kettős életemet, és a különbözet nem jut el ezekhez az emberekhez. Nekik ráadásul nem is adomány kell, hanem munka rendes fizetéssel. Amikor gyerek voltam, még hittem abban, hogy a világ igazságosabb lesz. Most nem hiszem. Közben rav Jehosua szavai jutnak eszembe, hogy aki hívő, az optimista. Ez kétélű mondat. Azt is jelenti, hogy nem kell kifejezetten Istennel foglalkozni, hogy hívő legyél, de azt is, hogy a bizonyíték nélküli hit kell ahhoz, hogy optimista legyél. 
Lehet, hogy kellene ingyen dolgozni azok számára, akik valamilyen módon megsegítenek ilyen embereket.

Bedobtak cédulát ruhajavításról. Összegyűjtöttem a javítandó ruhákat, elvittem. Középkorú nő a Kolóniában, szoba-konyhás lakásban. A lakás tiszta, rendezett, próbálom a ruhát, közben Erzsike, a varrónő folyamatosan morog. Ha jól értem, a szocialistákat szidja, a bankokat, a cigányokat, a szomszédokat, a környezetet, szóval elég széles körben talál indulatra okot. Annyira bele tud merülni, hogy néha a keze megáll a levegőben. Időnként rászólok, hogy nekem sietnem kell dolgozni. Ilyenkor folytatja a munkát.
Elég szép és jó, amit csinál, úgyhogy összeszedtem még dolgokat, és azokat is elvittem javíttatni. Most már a mostani kormány is sorra kerül a szidalmazásban, természetesen a Kúria is, amely „a bankok pártján áll”, és végül sorra kerülnek a zsidók is mint akik felelősek Magyarország válságáért. A második ilyen mondatánál megjegyzem, hogy ezt jónak mondja, mert én is zsidó vagyok. Nem azt mondom, hogy „az” vagyok, hanem használom a zsidó szót, hogy még csak félreértés se essék. Erzsikének megáll a keze a levegőben, bizonytalan hangon kérdezi, hogy „igen”? Több szidalmazás, morgás, hőbörgés nincs, inkább azt fontolgatja, hogy a párjának van amerikai állampolgársága, kimegy vele esetleg, és majd ott boldogul.
Pénteken megyek a kész ruhákért, Erzsike nincs otthon, a párja, egy nagyon jó külsejű, és kedves, vidám arcú férfi fogad, a ruhák összekészítve, mondja, hogy nézzem meg őket, mondom, hogy erre semmi szükség, biztos jók. Szabadkozni kezd, hogy Erzsike zsidózott, és hozzáteszi, hogy neki van izraeli állampolgársága, a felesége zsidó, ő is élt kint, aztán Amerikába ment. Hát, így jártunk Erzsike és én.

Az indulatos ügyfelemnek jót tesz a coach-képzés, már maga a tény, hogy felvették és csinálja. Azt nem tudom, hogy mit tanulnak, és az jó-e neki. Nálam kimorogja magát, megnyugszik, csak az zavarja, hogy rámpakolja a feszültségeit, próbálom megnyugtatni, hogy nem, amikor elmegy, utána nem marad velem a feszültség, hiába vitatkozunk harsányan és keményen, amikor itt van. Elmegy, aztán kapok egy sms-t hogy melegséget érez, és azt, hogy szereti az embereket. Nagyon öröm ezt olvasni, már ezért megérte dolgozni vele.

Nehéz volt tegnap eljönni a babától. Olyan érzésem volt, hogy van valami lezáratlanság, ahogy egy pillanatra felém nyújtotta a kezeit. Jó volt a földön feküdni vele, ahogy fogta az ujjamat, és rám se nézett, csak feküdt nyugodtan.


Holnap bét din elé megyek. Sok mindent tudok, és sok mindent nem. Mégsem tanultam, úgysem többet kell tudnom, hanem csinálnom kell. Az alapok megvannak, a tanulásnak meg soha nincs vége. Hál'Istennek. Most van, amit következetesen, gondolkodás nélkül csinálok, és van, amiben következetlen vagyok.