December 23.

Megint beleszerettem ebbe az országba. Ne kérdezd, miért, úgyis rájössz. Vagy nem.

Reggel aláírtam a szerződést az új lakásra. A lakás Givatajimban van, második emelet, két szoba, kis erkély, kicsi fürdőszoba felújítva, fura, hosszúkás, kopottas konyha. Az ingatlanos tárgyalt velük, lealkudott kétszáz sékelt, összeírtuk, hogy mi kell még bele, mindenbe belementek. 

Ma reggel megyünk a szerződést aláírni egy ügyvédi irodába, Tel Avivba. Az ingatlanos, Yael, mert ő vállal garanciát arra, hoy jó kislány leszek, én, és a tulajdonost képviselő házaspár. Yael rögtön kideríti, hogy ők is givatajimban élnek, ott nőttek fel, szegről-végről rokonok is. Miközben ő beszélget az asszonnyal, a két férfi és én hallgatunk. Gondolom, az ingatlanos érzékeli, hogy nincs egyensúly, és beszélgetésbe elegyedik a férfival. Már csak én nem beszélgetek. 

Az ingatlanos előzőleg azt mondta nekem, hogy fura neki azt kérni, hogy legyen csillár a nappaliban, és tükör a fürdőszobában. Az nem zavarta, hogy légkondit kérek a hálóba, és konnektort és ablakot a fürdőszobába, ablakot a konyhába, de a csillár és a tükör fura neki. Nem is korrigálta a szerződést ezzel az igénnyel. 

A találkozón szóba hozom. Mondom, hogy neki nem nagy szám ezeket beszerezni, de nekem a hiányos héberemmel, a hiányos tudásommal, hogy hol lehet ezeket beszerezni, és amiatt, hogy nincs autóm, szóval nekem nehéz, úgyhogy jöjjön és segítsen. 

A férfi megmenti az ingatlanost. Felajánlja, hogy vasárnap elvisz, és megveszünk mindent, ami még kell, olyat, amilyet szeretnék. Ámulok és örülök. 

Kifizetem az ingatlanost. Megdolgozott a pénzéért. Keresett, tárgyalt, alkudozott. Felveszem pénzt, de nem számolok az áfával, így kevesebbet vettem fel, mint amennyi kellett volna. Átszámolja úgy, hogy áfával annyi legyen, amennyi pénzem van. 

Este megyek Tel Avivba a zsinagógába tanulni. A buszon a sofőr valaki után szólt, hogy "mamale". Nézem, hogy milyen öregasszony után szól. Elfelejtettem, hogy a mami csak nálunk jelent öregasszonyt, itt a kedveskedő megszólítások közé tartozik, akár fiatalnak, akár öregnek, akár férfinak, akár nőnek. A "mamale" duplán kedveskedő, a -le végződés becézés. Egy fiatal nő hagyta a sofőrnél a visszajárót.

A tanulás, amire megyek azt a címet viseli, hogy mi a probléma a makkabeusokkal. Az ő sikerüket ünnepeljük a Hanukával. Kiváncsi vagyok, bár vannak elképzeléseim, hogy mi a baj velük. 

A zsinagóga zárva, de mivel előzőleg a Facebookon láttam, hogy van egy közös zenés és tanulós este néhány utcával odébb, odamegyek. Ott egy szakállas, fehér kipás férfi rám mosolyog és köszön. Zavartan visszaköszönök, mert nem emlékszem, hogy találkoztunk volna. Aztán mondja, hogy a Jakarban találkoztunk, nem? De, csakis ott találkozhattunk. Meglep, hogy emlékszik rám, nem hiszem, hogy az elmúlt egy évben egyszer is megszólaltam volna ott publikusan. 

Aztán kiderül, hogy ő rabbi, pont az ő siurjára megyek be. A mondanivalója lényege talán az, hogy ami az Édenkertben történt, az az egész emberiség problémája, de a részleteket, hogy miért is, nem értem. 

Tízkor eljövök, bár csak itt kezdődik a buli. Hazafelé olyan buszra szállok, amit egy fiatal, kövérkés arab vezet. Mindenkivel kedves, miközben hangosan szól érzelmes amerikai rockzene. Egy nő kérdez valamit, mondja neki, hogy ne aggódjon, majd szól. Lehalkítja a zenét, majd egy nő felszáll, és kérdezi, hogy hol a zene. Akkor visszahangosítja. Ezek szerint a rendszeres utazóknak már megvannak az igényeik. Mi kell annál jobb, hogy busszal száguldozok Ramat Ganban és közben John Lennont hallgatok?

Tegnap moziba mentem, a Pride című angol filmet néztem meg. Elégedetten állapítottam meg, hogy a brit angolságból sem értek sokkal többet, mint a héberből. Ezek szerint vannak esélyeim. 

December 23-a is különleges nap. Öt évvel ezelőtt ezen a napon műtöttek. Az nem rajtam múlt. Négy évvel ezelőtt ezen a napon alijáztam. Ez szándékos volt, fricska a ráknak. Most ezen a napon írtam alá a szerződést az új lakásra. 

Különleges szombat

Ma különleges nap van. Szombat, születésnapom a polgári időszámítás szerint és apám jahrzeitja a zsidó naptár szerint. Kell ennél több egy napra?

Úgy döntöttem, hogy kádist mondok. Péntek este a szomszédos zsinagógában a női részen csak Rivka és én vagyunk. Ahányszor a gyászolók kádisa következik, mondom, és örülök, hogy tudom olyan tempóban mondani, mint a férfiak, nem maradok le nagyon. A kádis a legkevésbé sem szomorú ima, arámi nyelven van, az Örökkévaló nagyszerűségéről szól. Elégedett vagyok, jó érzésem van. 

Rivka meghív hozzájuk vacsorára. Örülök, szívesen megyek, spanyol bort viszek, ami azért is különleges, mert a férj családja spanyol származású. 

Várunk a család többi tagjára, közben Rivka mondja, hogy látta, hogy kádist mondok. Azt hittem, azt akarja megkérdezni, hogy ki után, ehelyett felvilágosít, hogy nőknek tilos kádist mondani. Leforráz a mondatával, mondom, hogy nem tilos. De, tilos. Nem tilos. De, tilos. Nem tilos. Itt elszakad a cérna, érzem, hogy megtelik az arcom vérrel, meleg lesz, olyan érzés, mintha valami ki akarna szakadni belőlem, de visszatartom erővel. Ami ki akarna szakadni belőlem, az nem tűrne nyomdafestéket, egyébként is a vendégük vagyok, így csak annyit mondok, hogy megkérdeztem, lehet kádist mondani. Ő: kitől kérdeztem. Én: rabbitól. Ő: pedig nem szabad, kérdezzem meg a helyi rabbitól. Megint visszatartom a reakciómat, mert nagyon arrogáns lenne. A semleges válaszom az lenne, hogy a halacha szerint, ha megkérdezel egy rabbit valamiről, akkor fogadd el, amit mond, akkor is, ha nem értesz vele egyet, és ne menj a következő rabbihoz ugyanazzal a kérdéssel. A kevésbé semleges, de még mindig udvarias válaszom az lenne, hogy már miért kérdeznék meg egy másik rabbit, ha egyet már megkérdeztem, és ha neki vannak kétségei, kérdezze meg ő a rabbit. Azt, amit legszívesebben mondtam volna, most nem írom le. Ő látva, hogy nem boldogul velem, annyit mond, hogy még soha nem látott nőt kádist mondani. 

Ez az első hiteles mondata. Eddig segítőkész mázba burkolta a kioktatási, győzelmi szándékát, érdektelenül és érzéketlenül arra, hogy mit élhetek meg. Ennél a mondatnál enyhül az indulatom. 

Ha szombaton, vagy amikor kádist mondok, vagy amikor bármilyen módon megmutatom magam, valaki kioktat, helyre tesz, akkor vagy tehetetlen vagyok, vagy - ami mostanában inkább jön - indulatos leszek, és ha uralkodom magamon, akkor nem bántom, hanem lerázom. Ez volt, amikor egy szombat után valaki elmagyarázta, milyen tragikus következményekkel jár, ha szombatot tartok, és most ez itt. Az ő rejtett agressziójuk nálam lefojtott agresszióvá válik. 

Mindez nem akadályozta meg, hogy örüljek ennek a szombatnak. 

Meglátjuk ...

Megvan az első izraeli terápiás ügyfelem. Az egyetemen a terápia képzésre járt, és már májusban mondta, hogy ahogy látott dolgozni, azt gondolta, hogy velem majd akar dolgozni, de még nem tudja mit. Majd most felhívott, hogy mikor vagyok itt, meg sokat utazom-e. Mondtam, hogy sokat, és hogy mikor vagyok itt. Akkor végiggondolja. 

Azt gondoltam, hogy nem fog jönni, mert gyorsan le akarja tudni a kötelező terápiás órákat. Mondtam is neki. Azt válaszolta, hogy igen, de valódi terápiát is akar. Aztán most felhívott, eljött. Héber-angol keveréknyelven dolgoztunk, meg érintéssel, amit nekem tilos lenne, tekintve, hogy férfi. Meg testhelyzet változtatással. A végén azt mondta, hogy örül, hogy úgy döntött, velem fog dolgozni. Meglátjuk. 

Viszont nincs még meg a lakásom, ahova január elsején fogok költözni. Most kettő jöhet szóba, amelyik jobban tetszik, azt lehet, hogy elviszi más, amelyik kevésbé tetszik, azt lehet, hogy az én igényeimhez alakítják. Meglátjuk.

El akarom adni az itteni mobilomat. Meg akarok szabadulni tőle. Megkértem valakit, hogy segítsen. Feltette a fészbukra, hívott valaki, akinek alig értettem az angolságát, afrikai akcentussal beszélt. Kimentem a vásárvárosba, megtaláltuk egymást. Nagyon kedves arcú fekete srác, mondta, hogy sokkal kevesebbért akarja megvenni, mint ahogyan én el akarom adni azon az áron, amelyiken még így is 1000 sékelt bukok. Ő megveszi, aztán eladja. Mondtam neki, hogy mondhatta volna, mert akkor nem jövök ide. Nem adtam el neki. Akkor már inkább elajándékozom valakinek, akinek nincs lehetősége megvenni, és nem azon gondolkozom, hogy mennyit buktam, hanem azt gondolom, hogy jót teszek. Meglátjuk.

Ma kiabáltam ...

... a lakás tulajdonosával. Nem hiszem, hogy a gyerekeim hallottak volna kiabálni, ez újabb fejlemény. De azért majd megkérdezem tőlük, hátha csak én nem emlékszem, bennük meg maradandó nyomot hagytam. 

Szóval tegnap éjjel megérkeztem, és azt láttam, hogy "felmosás" nyomai vannak a padlón, az egyik széken lábnyom, az egyik kép másik helyen, mint ahol hagytam, a mosogatóban festékdarabok, az egyik hősugárzó csálén áll. Minél több mindent láttam, annál idegesebb lettem. Nagyvonalú voltam, megengedtem, hogy bejöjjenek lakást nézni, majd hogy bejöjjenek javítani dolgokat. 

Ma mindent úgy hagytam, gondoltam, hogy jönnek lakást nézni, akkor megmutatom, és telefonáltam a tulajdonosnőnek, hogy mikor jönnek. Mondta, hogy nem jönnek, már kiadták, viszont majd jön december 28-án, hogy leolvassa a villanyórát, és mindent elintézzünk. Kérdezem, miért 28-án? Mondja, hogy mert 29-én kiköltözöm. Én??? Én ugyan nem! De ez van a szerződésben. Mondom két éve január 3-án költöztem be. Egy éve január 2-ával járt le az egy év, most január elsején jár le a következő év, tehát január elsején költözöm ki. Jó, akkor január elsején reggel 8-kor. Mondom, kizárt, hogy én reggel 8-kor költözzek. Este 8-ig költözöm ki. Ő: de a szerződés. Mondom, elmegyek a városházára, megkérdem, mit kell tennem, amit ők mondanak, azt megteszem. Ő: minek megyek a városházára, tegyem, ami a szerződésben van. Én: akkor elviszem a szerződést Yaelhez, és megkérdem őt, hogy mi van benne. Ő: nem kell Yaelhez vinni, higgyem el, amit mond. 

Na, itt elszakadt a cérna. Már eddig sem úgy beszéltünk, mint ahogy itt leírom, egyik a másik után, hanem egymás szavába vágva. Ekkor mondtam neki, hogy azt mondta, hogy nem fognak semmihez nyúlni, és a kép nem azon a helyen volt, ahova én tettem. Ő: ez az ő képe. Én: igen, nem is fogom innen elvinni, de amíg én fizetem a bérleti díjat, addig én határozom meg, hogy hol lehet a kép. Itt már úgy beszéltünk, mint az operákban szokás, hogy mindenki énekli a magáét, mit sem törődve azzal, hogy a másik mit énekel. Mivel párhuzamosan beszéltünk, egyre hangosabban mondtam el ugyanazt ötször. Közben gondoltam, hogy ezt biztosan hallják a szomszédok, de ez sem akadályozott meg abban, hogy kiabáljak. 

Végül azt javasolta, hogy ne veszekedjünk, maradjunk barátok(!!!), és mikor akarok kiköltözni. Mondtam, január elsején délután. Ebben maradtunk. 

Hálás vagyok ennek a hülye tyúknak, hogy kihozta belőlem a kiabálóst. Utána a veszekedésben keletkezett energiával felmostam, és eltakarítottam a nyomaikat. Csak a hősugárzót nem tudom megjavítani. Egyébként a szerződésben két dátum van, 2014. december 31 és 2015. december 31.

Ez után annyira elanyátlanodva éreztem magam, hogy felhívtam az egyik terápiás ügyfelem, aki talpraesett és tájékozott, mondván a segítségét kérem. Ez sem egy régi működés, mármint hogy valakinek mondjam, hogy szükségem van a segítségére. Majd elmentem Yaelékoz, és a nap hátralévő részét velük töltöttem. Szükségem volt a család-hangulatra. Közben megnéztem két lakást, de erről a következő bejegyzésben írok.

613 szó

Túl sokszor mondom, hogy jól vagyok. Vagy inkább azt, hogy milyen nekem Izraelben. Pedig nem is tudom, hogy milyen. Nyomaszt a lakáskeresés, a korlátozott nyelvtudással való boldogulás egy olyan jelentős témában, mint hogy hol fogok lakni az elkövetkező évben.

Ha eszembe jut a tulajdonosnő, ingerültté válok. A hátam közepére sem kívánom, utálom. Nagyon itt az ideje, hogy elhúzzak a környékéről.

Valami történt októberben. A mélypontján voltam a tulajdonosnő iránti ingerültségnek, az elkeseredettségnek, amikor kiderült, hogy a baráti segítség ellenére is benne volt a lakás szerződésben olyan, ami kiszolgáltatottá tett volna, ha tudom, hogy benne van. Az egyedüllétemet éltem meg, hiába segít barát, nem figyel annyira oda, mintha a sajátját nézné. Szóval ennek kellős közepén voltam, a smone eszrében, ha eszembe jutott a megfelelő helyen, hogy mondhatom a személyes kéréseimet, akkor a tisztánlátás igénye jött, azt mondtam, semmi többet.

Magyarországon dolgoztam, és minden jó volt. Élveztem a munkákat, ráadásul eredményesek is voltak, vagy nagyon jó visszajelzéseket kaptam az ügyfelektől, még csak túl sem hajtottam magam, szóval valami örömteli, felszabadult érzést éreztem, és úgy döntöttem, hogy maradok Izraelben még fél vagy egy évig, nem költözöm vissza Magyarországra. Ettől sokkal energikusabb lettem, nekiálltam a lakáskeresésnek a yad stáimon.

A mostani budapesti út is jó volt. Fárasztóbb volt, de jó volt. Az iskolám egyik résztvevője a záró beszélgetésen azt mondta, hogy rosszul reklámozzuk az iskolát, sokkal többet ad, mint ami a hirdetésben van. Hárman-négyen mondták, hogy megváltozott a világképük, a működésük, és látják ennek hatását is.

Hét-nyolc-kilenc ember dolgozik nekem, azért hogy a közelemben maradhasson, és hogy én is adjak nekik valamit, pl. ha szükségük van rá, beszéljünk. Mindegyiknek van olyan szakértelme, vagy olyan fajta gondolkodása, ami nekem nincsen, de jó, ha van. Marketing, kommunikáció, PR, üzleti gondolkodás, kérdőív bemérése, kérdőív szervezetfejlesztésben alkalmazása, ilyenek. Ők az én szakértőim.

A szupertitkos tanulmány megjelent könyvben. A könyv a szerkesztő nevével van fémjelezve. A borítólapon úgy néz ki, mintha ő írta volna, a neve mögött nincs ott a szokásos (szerk.) megjelölés. Ez kínos. Le is fogom venni a címlapot a honlapjaimról.

Ő is már nagyon idegesített. Mindent kontrollált, pontosan megtervezte a szakmai délutánt. Mindenkinek volt 15 perce, az 11*15 perc. Írtam az egész társaságnak, ezt nem kéne, szembemegy a szakmai elvekkel, gyilkos. Az hogy valaki több mint két és fél órán keresztül passzív befogadó legyen, bármilyen irányzat szerint is coachol valaki, nem megengedhető. Nem is válaszoltak. Amikor a szerkesztő még azt is megmondta, hogy mi legyen a könyvbemutató szakmai napon a prezentációk tartalma, akkor egyrészt azt gondoltam, hogy inkább nem veszek részt, de döntés előtt megint küldtem egy emailt, hogy aggaszt, hogy unalmasak leszünk. Egy választ kaptam. Közben egy volt tanítványom, amikor mondtam neki, hogy azon gondolkodom, hogy nem megyek, azt mondta, hogy akkor időben szóljak, mert ők miattam mennek. Akkor írtam ismét a szerzőtársaknak, hogy ha ez a többségnek nem okoz aggályt, akkor én is beállok a sorba. Erre kaptam egy másik választ, hogy őt is aggasztja.

Az előadásom nagyon jól sikerült. Éreztem a jelenlévőket, kb. 140 embert. Akire ránéztem, legalábbis az első öt sorban, azzal tudtam szemkontaktust felvenni, és leolvastam az arcáról a figyelmet és értést. Nem használtam ki a 15 percet. Végigültem mindenki másét, végre kapok képet más irányzatokról. Utána voltak szekció-ülések azoknak, akik túlélték a háromórás előadás-sorozatot, és el sem menekültek időben. Egyvalaki azért nem jött oda, mint utólag írta, mert nagyon „népszerű” voltam.

Amikor ott szóba került, hogy a Gestaltban a kontaktus központi fogalom, valaki megkért, hogy definiáljam neki egészen pontosan, hogyan értjük a kontaktust. Megálltam. Hogyan is tudnám gyorsan definiálni, amit érezni lehet, és nem megtervezni, megcsinálni, levezényelni? Megkérdeztem, itt volt-e az előadásomon. Mondta, igen. Kérdeztem, mit érzett. Mondta, hogy melegséget és szeretet. Na, mondom, ez a kontaktus. Nem biztos, hogy kielégítette a válasz.

Egy egyedülálló nő egy napja

A parkban futás közben amerikai, hatvanas évekbeli zenét hallok. Egyik kanyar után feltűnik egy elektromos kerekes kocsi, benne ősz hajú, lófarkas férfi, a Nap felé fordulva. Tőle jön a zene. Ez minden nap megismétlődik, amikor nyolc és kilenc között futok. Egyik reggel csönd van, a kanyar után meglátom a kocsit, de nem ül benne senki. aztán meglátom a férfit, ballag a kocsija felé. Odaköszön. A második kör után már sétálok ezen a szakaszon, akkor megszólít. Megtudom, hogy a hatvanas években Angliában zenész volt, a Searcher nevű bandát hozta létre és vezette, ő maga szaxofonozott. Azt mondja, nagyon sikeresek voltak, aztán feloszlottak, ahogyan minden más banda is. Most is zenélget, van két szaxofonja, dobfelszerelése. A futásban megizzadtam, fázni kezdek az árnyékban, úgyhogy elköszönök, megyek a szabadtéri edzőgépekhez.

Most Budapesten két, nagyon intenzív hetem lesz, úgyhogy lemegyek a tengerhez is. Bár fúj a szél, még sincsenek hullámok. Még a "nincs parti őrség, úszni tilos" tábla előtt bemegyek a vízbe. A víz nem annyira áttetsző, mint szokott. A parton sincsenek sokan, a vízben rajtam kívül senki. Nagyon jólesik az úszás erőfeszítése, a víz hűvös simogatása. December elseje van.

Egy lakáshirdetésre megbeszélem a tulajdonossal, hogy megnézem a lakást. A HaTikva, azaz A remény nevű környék. Igazi közel-keleti hangulatú egy vagy kétszintes fehér kockaházak, fa, növény alig. Több feketét látok, mint másfelé. Meglátok egy fiatal nőt babakocsival, megkérdezem, hogy itt lakik-e és biztonságos-e a környék. Itt lakik, és nem biztonságos. Láthatóan szívesen beszél a helyzetről. Azt mondja, csoportok harcolnak egymással.

A ragyogó napsütésben továbbra is tetszik a hely. A kapun belépve már nem annyira. Belső udvarra érek, ott melléképület, ajtaja nyitva, láthatóan laknak benne. A házba belépve, mindenhol szemét, csikkek. Felmegyek a második emeletre, és belépek a lakásba, amelyet 55 nm-esnek van meghirdetve, szerintem nem lehet több 45 nm-nél, de nagyon otthonosan berendezve, szépen kifestve. Sütő és hűtő is van. Valahogy fontossá vált, hogy legyen sütőm. Rokonszenves középkorú asszony fogad. Kiderül, hogy a lakók egy része nem fizeti a házfenntartás díját, ezért a gondnok nem takarít. Ezt sem fogom kivenni. Már csak azért sem, mert délre néz az ablak, az ablak előtt nincsen az a faizé, amely árnyékol, hanem az ablakon belül függöny. Áprilistól októberig egész nap mennie kellene a légkondinak. De ha lenne pénzem, vennék itt, ezen a környéken lakást. Lehet, hogy most nem biztonságos, de előbb-utóbb az lesz.

Rájöttem, hogy a bérbeadóknak egy főnyeremény lennék. Idősödő, egyedülálló értelmiségi nő, aki a Bar Ilanon tanít, csöndes, megbízható, kell ennél jobb?