Felemás kedv

Most már jobb kedvem van. Reggel voltam futni, egész nap egyedül vagyok, még telefonon sem hív senki. Lehet, hogy a mai nap egy szót sem szólok.

De ez nem zavar.

M-val beszéltem telefonon. Próbált rábeszélni, hogy ne lógassam az orrom, ne gondoljak a halálra. Nekem viszont fontos, hogy készüljek a halálra, még ha mondjuk 20 év múlva is jön. A készülés nem azt jelenti, hogy várom, hogy hamarosan bekövetkezzék, hanem hogy tudomásul veszem, hogy közeleg. És ez jó. El tudok engedni csomó dolgot, amik feszítettek korábban.

Erről jut eszembe, hogy G. felhívott, hogy nem beszélgettünk arról, hogy újra akarom a Flow Coaching Schoolt indítani, és valaki külsős szervezi, és ezt ő nem szereti. Sem azt nem szereti, hogy nem beszélgettünk róla, sem azt, hogy külsős szervezi. Nem emlékszem, hogy megegyeztünk volna, hogy beszélgetünk. Mivel nincs belsős, aki ebben segítene, de van külsős, ezért rábízom.

Ahányszor eszembe jut, hogy a jövő héten beszélünk, ideges leszek. Mikor délután lefekszem, hogy egy kicsit aludjak, rögtön eszembe jut, és nem is tudok elaludni. Sebaj, majd alszom éjjel.

Az igazi baja az, hogy versenytársakat képezek. Eddig egy példa volt arra, hogy egy versenyben a tanítványom győzött, jóval kevesebbet kérve a mi árunknál. Hát ezt megértem. Mármint azt, hogy ez idegesíti G-t, de ez csak egy eset. Nem tudok többről.

Ha nagyon lebaszna G., akkor lehet, hogy felajánlom, hogy otthagyom a céget. Végülis én sem adok semmit a cégnek, és a cég sem ad semmit nekem. Hacsak nem az osztalékot. De arról le tudok mondani, ha cserébe nem baszogatnak.

Most elolvastam egy svéd könyvet, a címe: „Nem vagyok Miriam”. Egy cigánylányról szól, aki Auschwitz után Svédországban köt ki, és már a táborban Miriam Goldberg, egy halott lány ruháiba öltözött, és felvette a személyazonosságát is. Ott halt meg az unokatestvére, és a kisöccse. Amikor a kisfiúról volt szó, akkor mindig elkezdtem könnyezni. Most már túl vagyok azon a szorongáson, hogy a gyerekeimmel mi történhet, de egyszer álmodtam, hogy a kisunokám meghalt, és ezen még nem vagyok túl.

Azt hittem, ez egy sokkal vidámabb blogbejegyzés lesz, de ilyenre sikerült.

Azon töprengek ...

Azon töprengek, hogy elpazarolódott az életem. Volt sokféle tehetség bennem, jól tudtam énekelni, matekban is jó voltam, írni is érdekesen tudtam, talán még más is, és mi lett belőlem.

Már most, hogy beteg voltam, a jóval fiatalabb „tanár-kollégáim” megtámadtak, úgyhogy biztos vagyok abban, ha meghalok, pillanatok alatt feledésbe merülök.

Nem használtam ki a bennem rejlő sokféle tudást, de a környezet sem volt ezt támogató.

Most, hogy ezt leírom, úgy hangzik, önfelmentő magyarázkodás. Szombaton írom, amikor tilos lenne írni, de most vagyok abban az állapotban, amikor ezt meg tudom fogalmazni, mert most a cselekvés, a céltudatos tett nem vonja el a figyelmemet ezektől a gondolatoktól.

Gondolkodom azon, hogy ha feledésbe is merülök, volt-e valami, amit megváltoztattam, esetleg visszavonhatatlanul.

A gyerekek. Valamit továbbvisznek abból, ami én voltam. Nem tudom megfogalmazni, mit, de valamit.

Korábban azt gondoltam volna, hogy a Gestalt Egyesület. De az most annyira anyagias lett, hogy ez már nem az enyém. Meg kell elégednem azzal, hogy a gyerekeim. Már az unokáim sem, ők idegenkednek tőlem. Ez lehet, hogy később megváltozik, de most ez van.

Egyre jobban érzem az egyedüllétemet. Azt a magányt, ami a születésnél lehet, a szülésnél, és a meghalásnál. Készülök a halálra.

Egyszer olvastam, hogy az embernek öreg korában is kell lennie 10 éves tervének, az a hosszú élet titka. Azóta is ezen gondolkodom, de nekem nincs 10 éves tervem. Még 5 éves sincs.