2018. szeptember 8., szombat

Érzékenység


A zsinagógában történt valami, ami megviselt. A vacsoránál ültünk, nem voltak ott, akiket közel érzek magamhoz, így közel húzódtam azokhoz, akikkel általában jóban vagyok. Először arrébb akartak ültetni, hogy valakinek közülük legyen még helye, de kiderült, hogy nincs rá szükség, úgyhogy maradtam. Később D. átült a velem majdnem szembeni székről az én oldalamra, mert másokhoz akart közel lenni. Mindenki a jobb oldalamon volt, egymás felé hajoltak, és beszélgettek. Én ki voltam zárva. Nem tudtam figyelni sem, mert annyira egymás felé fordultak. Ki voltam rekesztve.

Körülnéztem, mindenki beszélgetett valakivel. Magányosnak éreztem magam. Elhoztam egy bencs-füzetet, és elkezdtem mondani az áldásokat. Azt gondoltam, hogy elmondom az áldásokat, és hazamegyek. A felénél tartottam, amikor ők is elkezdték. Befejeztem, és már nem akartam fölállni, megvártam, míg ők is befejezik. Akkor elindultam. D. utánam szólt. Talán megérthette a magányomat. Mondta, hogy ő másnap nem jön. Ahogy beszélgettünk, Z. is odajött, és megérintett, ő is mondott valamit.

Nem tudom, mi a tanulsága ennek a történetnek. Talán az, hogy még nem vagyok túl a betegség okozta érzékenységen. De lehet, hogy soha nem is voltam ennél érzéketlenebb.