Derűs elhagyatottság

Pénteken estére és szombaton ebédre is meg voltam híva. Mégis úgy vásároltam és főztem, mintha én vártam volna vendégeket. Káposztasaláta, olajos hering, sárgarépasaláta, cékla, humusz, olajbogyó, avokádó, csíra, retek, póréhagyma - úgy látszik vitaminhiányom van. Frankfurtileves féle, sóletféle csirkével, marhával. Azért sóletféle, mert elfelejtettem gerslit venni és zabpelyhet tettem bele. De jó lett. 

Szombaton Bné Brákban azoknál ebédeltem, akiknél Purimkor is voltam. Meglep, hogy milyen kedvesen fogad a háziasszony. Azt mondja a többieknek, hogy különleges vagyok. Ő próbált összehozni a mérnökkel, és amikor mondom, hogy nem jött össze a kapcsolat, mondja, hogy tudja. Gondolom, Micikénél beszerzi a szükséges infót rólam. 

Purimkor sokkal több ember volt, a férfiak és nők külön szobában. Most egy hosszú asztal körül, az asztalfőn a házigazda, körülötte a férfiak, a másik végén a háziasszony, körülötte a nők. A háziasszony ülteti le a vendégeket, láthatóan valamilyen koncepció szerint. Annyit tudok csak, hogy a háziakhoz közelebb a hozzájuk közelebb állók ülnek általában. Most az is a gyanúm, hogy férfi közelébe férjezett asszonyt ültet. 

Egyáltalán, látszik, hogy ő itt a fő ember. Itt is ismétlődik az a jelenet, amelyikkel már találkoztam, hogy a dvár torá előtt megvárják, amíg a ház úrnője is figyel, nem kezdik el, amíg beszélget. Mintha az ő elismerése számítana.

Hárman mondanak dvár torát ebéd közben, az első a házigazda, aztán a háziasszony nógat egy rabbit, mondván, hogy meg kell dolgoznia a sóletért. Ő a második, aztán egy idősebb férfi a harmadik. Nagyon szeretem az evés közbeni dvár torát, még ha nem is értem.

Esténként derűsen fekszem le, elégedett vagyok a napommal. Valamelyik reggel elhagyatottságérzéssel ébredtem. Nem keltem fel, akkor elmúlt volna, rá akartam jönni, mi ez. Azzal kapcsoltam össze, hogy megint erősödött bennem az az érzés, hogy el akarom hagyni az egyik fontos rendszeremet. Milyen fura, én akarok otthagyni valamit, és nekem van elhagyatottság érzésem. Nem ismeretlen.

Ügyfelemmel skype-on dolgozom. Jókedvű, és nem akarja, hogy elrontsam a kedvét. De ha nem dolgozunk mélyen, akkor meg fölöslegesnek tartja a munkánkat. Azt javaslom, hogy kicsit hallgassunk. Ülünk mindketten a kamera előtt, és jórészt egymást nézzük. Közben mindenféle történik benne is, bennem is. Utána beszámolunk a történésekről, ő inkább a gondolatairól, én inkább az érzéseimről. Többek között azt mondja, hogy az jutott eszébe, hogy negyven évvel ezelőtt milyen jó nő lehettem. Nem akarom félrevinni a beszélgetést, ezért nem reagálok, de az jutott eszembe, hogy én nem negyven évvel ezelőtt voltam jó nő, hanem most vagyok az. Nyilvánvalóan nem ugyanúgy értelmezzük a jónőséget.

A régi tel avivi rabbival egyezkedünk, hogy találkozunk, de nem jön össze. Vagy neki nem jó, vagy nekem. Na, majd ha visszajöttem júniusban. 

Megnéztem a Zöld herceg című filmet. A zöld herceg egy Hamasz vezető fia, akit 17 éves korában beszervezett az izraeli titkosszolgálat. Akkor engedte magát beszervezni, amikor a börtönben látta, hogy a Hamasz emberei halálra kínozzák azokat, akikről azt gondolják, hogy az izraelieknek dolgoztak, akár van rá bizonyítékuk, akár nincs. Egy hozzá nagyon hasonló színész beszél a nevében, és a beszervező, gondolom, a saját nevében, közben mennek a korabeli dokumentumfilmek. Az intifáda ideje, és az azt követő összesen tíz év. Két értékvezérelt ember. Szép film. A zöld herceg most Amerikában él egyedül. 

Amikor eljövök az egyetemről, mindig nagyon elégedett vagyok. Annyira hálásak a hallgatók, annyira jó velük dolgozni. Furának tartják az egészet, mégis beleengedik magukat.

Az élet zajlása

Mára pihentem ki magam annyira, hogy lemenjek a tengerhez. Minden nap mérlegeltem, és inkább futni mentem a parkba. Ma igen. Csak háromra volt ügyfelem, a délelőttöt használhattam. 

A vegyes strandra megyek, mert az ortodoxon ma férfinap van. Sajnálom, jobban szeretek odamenni, ha egyedül vagyok. Valahogy otthonosabb, biztonságosabb érzés, nem zavarnak a körülöttem lévők. 

A víz hűvös, tiszta, a partnál erősen hullámzik, beljebb nyugodtabb. Én is. Visszafelé veszek barnasört. Nem sietek. Most félig a szabadságomat töltöm. 

Délután nekiállok szakdolgozatot olvasni, én vagyok a bírálója. Aztán eszembe jut, hogy moziba kéne menni. Ezt csináltam már a tanulmányírással is, hogy halasztottam, és nem azért, mert nem volt kedvem, hanem azért, hogy minél inkább legyen kedvem dolgozni rajta. 

Megnéztem a moziműsort, nem találtam izraeli filmet, viszont találtam magyart, "A nagy füzetet", Szász János filmjét. Kíméletlen film arról, hogyan tanul meg egy ikerpár alkalmazkodni a  kíméletlen időkhöz. Maguk is kíméletlenek lesznek azokkal, akik azok, és gondoskodók azokkal, akik gondoskodók. Molnár Piroska a gonosz nagymama, aki a maga módján gondoskodik a gyerekekről, és azok aztán őt választják, amikor az anyjuk jön értük egy új testvérrel. Fura film, nem szomorú, nem keserű, de súlya van.

Yael meséli, hogy a hatvanas években volt egy olyan dzsipjük, amit az amerikai hadsereg szuperált ki, és nem fogott rendesen a fékje, inkább csak lejtőn indult el, de azzal fuvarozta a gyerekeket. Egyszer egy ismerőst fuvarozott, a kocsi nem indult, az ismerős, vékony, kicsi ember tolta meg. Yael elfelejtette sebességbe tenni, úgyhogy az tolta, tolta, egyszercsak Yaelnek eszébe jutott, hogy sebességbe kell tenni, a kocsi elindult. Az ismerős mindenkinek mesélte, hogy Yael milyen ügyes, el tudta indítani az autót. 

Aztán felajánlotta egy autószerelőnek. Tudta, hogy a szomszéd 350 líráért adta el a saját, jobb állapotban lévő kocsiját. Amikor az autószerelő kérdezte, hogy mennyit kér, ezer lírát mondott. Az ennyit nem akart adni érte, de 700-at igen. Megbeszélték, hogy másnap visszamegy, és megkapja a pénzt. Másnap Ricsi nem volt hajlandó kiszállni az autóból, annyira gáznak tartotta, hogy Yael ennyi pénzt kért azért az ócska tragacsért. A szerelő kifizette, ők elmentek. Néhány héttel később a szerelő találkozott Ricsivel, és mondta, hogy börtönbe kellene őt zárni. Ricsi azt hitte, hogy a tragacs ára miatt, de kiderült, hogy az nem érdekelte a szerelőt, sőt a tragacsot azóta már el is lopták, de Ricsit felelőtlennek tartotta azért, hogy beengedte a feleségét és a gyerekeit egy ilyen tragacsba. 

Van péntek estére egy meghívásom a szomszédba, és szombat ebédre Bné Brákba, ahhoz az asszonyhoz, aki siduchal foglalkozik, és összehozott a "nagyapóval", aki aztán eltűnt. 

Hát, így zajlik itt az élet.

Egy jórészt pihenős nap

Mára pihentem ki magam annyira, hogy lemenjek a tengerhez. Minden nap mérlegeltem, és inkább futni mentem a parkba. Ma igen. Csak háromra volt ügyfelem, a délelőttöt használhattam. 

A vegyes strandra megyek, mert az ortodoxon ma férfinap van. Sajnálom, jobban szeretek odamenni, ha egyedül vagyok. Valahogy otthonosabb, biztonságosabb érzés, nem zavarnak a körülöttem lévők. 

A víz hűvös, tiszta, a partnál erősen hullámzik, beljebb nyugodtabb. Én is. Visszafelé veszek barnasört. Nem sietek. Most félig a szabadságomat töltöm. 

Délután nekiállok szakdolgozatot olvasni, én vagyok a bírálója. Aztán eszembe jut, hogy moziba kéne menni. Ezt csináltam már a tanulmányírással is, hogy halasztottam, és nem azért, mert nem volt kedvem, hanem azért, hogy minél inkább legyen kedvem dolgozni rajta. 

Megnéztem a moziműsort, nem találtam izraeli filmet, viszont találtam magyart, "A nagy füzetet", Szász János filmjét. Kíméletlen film arról, hogyan tanul meg egy ikerpár alkalmazkodni a  kíméletlen időkhöz. Maguk is kíméletlenek lesznek azokkal, akik azok, és gondoskodók azokkal, akik gondoskodók. Molnár Piroska a gonosz nagymama, aki a maga módján gondoskodik a gyerekekről, és azok aztán őt választják, amikor az anyjuk jön értük egy új testvérrel. Fura film, nem szomorú, nem keserű, de súlya van.

Yael meséli, hogy a hatvanas években volt egy olyan dzsipjük, amit az amerikai hadsereg szuperált ki, és nem fogott rendesen a fékje, inkább csak lejtőn indult el, de azzal fuvarozta a gyerekeket. Egyszer egy ismerőst fuvarozott, a kocsi nem indult, az ismerős, vékony, kicsi ember tolta meg. Yael elfelejtette sebességbe tenni, úgyhogy az tolta, tolta, egyszercsak Yaelnek eszébe jutott, hogy sebességbe kell tenni, a kocsi elindult. Az ismerős mindenkinek mesélte, hogy Yael milyen ügyes, el tudta indítani az autót. 

Aztán felajánlotta egy autószerelőnek. Tudta, hogy a szomszéd 350 líráért adta el a saját, jobb állapotban lévő kocsiját. Amikor az autószerelő kérdezte, hogy mennyit kér, ezer lírát mondott. Az ennyit nem akart adni érte, de 700-at igen. Megbeszélték, hogy másnap visszamegy, és megkapja a pénzt. Másnap Ricsi nem volt hajlandó kiszállni az autóból, annyira gáznak tartotta, hogy Yael ennyi pénzt kért azért az ócska tragacsért. A szerelő kifizette, ők elmentek. Néhány héttel később a szerelő találkozott Ricsivel, és mondta, hogy börtönbe kellene őt zárni. Ricsi azt hitte, hogy a tragacs ára miatt, de kiderült, hogy az nem érdekelte a szerelőt, sőt a tragacsot azóta már el is lopták, de Ricsit felelőtlennek tartotta azért, hogy beengedte a feleségét és a gyerekeit egy ilyen tragacsba. 

Van péntek estére egy meghívásom a szomszédba, és szombat ebédre Bné Brákba, ahhoz az asszonyhoz, aki siduchal foglalkozik, és összehozott a "nagyapóval", aki aztán eltűnt. 

Hát, így zajlik itt az élet.

Repülőn írtam ...

Fiatal, szép, a szakmájában elismert, erős nő, a fejére rebben egy pihekönnyű nárcisztikus fasz, és ő ettől összeomlik. Miért van az, hogy hálásak vagyunk, ha valaki elcsábít, bedőlünk a hódolásának, mindaddig, amíg észre nem vesszük, hogy egyek vagyunk a sorban, hogy valójában nem sokat számítunk. És hogy csak nagyon sokára vesszük észre, és akkor rettentően szégyelljük magunkat, hogy milyen hülye libák voltunk. Lehet, hogy némileg költői a kérdés, hogy tudnom kéne, hogy ezt a helyzetet lehetővé tevő önbizalomhiány honnan jön.

Leadtam a tanulmány módosított változatát, a szerkesztő nagyon lelkesen írta vissza, hogy „fantasztikus” lett, majd továbbadta a lektornak, az visszaküldte újabb igényekkel, amikor megláttam, gyorsan becsuktam, és két napig rá sem néztem. Akkor elővettem, és többségén vagy javítottam, vagy úgy írtam át, hogy ne kérhessen hivatkozást. Nem azt írtam, hogy „azt mondják, hogy blablabla…”, hanem simán „blablabla…”. Így mivel erősila mondja, nem kell forrást keresnem. Egy valamit meg úgy hagytam, ahogy volt, mert az úgy volt jó. Ezt Budapesten írtam, ott voltak könyveim, így még ki is egészítettem. Most várom, hogy a lektor elolvassa, és elfogadja.

Ebben a két hétben két TV-felvételem volt. Ez így nagyképűen hangzik, úgy pontosabb, hogy életem első két TV-felvétele volt. Az egyik az Echo TV-ben az iskolasorozatukban a Flow Coaching Schoolról, a másik az ATV-ben az elmúlt tíz évemről, a bezsidulásomról. TV-sztár leszek, hehe.

Szinte betegen a kimerültségtől mentem Jay Levin tréningjére, mégis élveztem. Háromnapos volt, a témája a szégyen. Még így fáradtan is én voltam az első, aki dolgozott magán Jay közreműködésével a csoport előtt. Minden résztvevő így vagy úgy ügyfelem volt. Vagy az iskolámba járt, vagy máshol tanítottam, vagy terápia ügyfelem volt, vagy nyílt estemre jött. Ilyen körülmények között megmutatni magam, a szégyennel kapcsolatban elég vakmerő ötletnek tűnik. Rábíztam magam Jay-re, nemigen gondolkodtam azon, hogy mit szólnak ezek az emberek olyan oldalamat meglátván, amelyiket nem mutogatunk. Ketten is mondták utána, hogy hiányolták ezt az oldalamat, amikor tanítottam őt, vagy amikor terápiába járt hozzám. Ha ezt akkor megmutatom, akkor az a kurzus nem a vezetői coachingról szólt volna, és az a terápia nem az ő terápiája lett volna.

Behoztam azt a témát is, hogy nekimentem a norvégoknak a Gestalt terápia képzés kapcsán. Mivel a tréner és még egy ember kivételével mindenkit érintett a téma valahogyan, csoportmegbeszélést tartottunk. Ez jó volt. Most már nem is vagyok biztos abban, hogy együtt akarok velük dolgozni. Egyébként is jobban Izrael felé kellene fordulnom inkább.

Ha arra gondolok, hogy túl fárasztó nekem Izraelben befutni, és vissza kellene menni, akkor elfog valami olyan érzés, amely leginkább a viszolygásra hasonlít. Ugyanezt az érzést érzem, amikor látom a plakátokat, amelyek kioktatják az EU-t nagyképűen, ki-ha-én-nem stílusban. A szabadságharcos magyarok, miközben az egyénektől azt hallom, hogy nem mernek ezt vagy azt csinálni, nehogy … Azt hallom, hogy már késő, túl öreg, szülők vagy gyerekek, túl kiszolgáltatott, hogy tegyen saját magáért, hogy a saját életét élje. A fásultságot, lemondást hallom, közben publikusan megy a majd mi megmondjuk lózung.

Tanítottam az IBS-en. Nemzetközi csoport, Kínától Iránon keresztül Hollandiáig. HR vezetők lesznek, és a coacholásról tanítok. Eleinte nem érzem az érdeklődést, csak egy holland lány kérdez. Öt kínai egy sorban a tabletjüket és mobiljukat nézegetik, nem tudok velük szemkontaktust felvenni. A holland lány kérdésére válaszolok, ebben elmondok minden alapvetőt, hogy legyen információjuk kérdésekhez. Késve bejön egy nagydarab srác, leül két lány mellé, és elkezdi szórakoztatni őket. Amikor megelégelem, azt javaslom, hogy mondja el hangosan. Az egyik lány zavartan felnevet. Mint kiderül, a srác magyar. Mindenesetre némi önarcvédő sutyorgás után elhallgat. Egyszercsak azt veszem észre, hogy erős, sűrű csönd van, a kínaiak arca is felfelé van már, és megjelenik rajta a mondandóm hangulati hatása. Kérdezem a csoporttól, hogy hallják-e, mennyire különbözik ez a csönd a korábbitól. Óra után a tanáruk mondja, hogy tényleg más volt az a csönd, és hogy erre még soha nem figyelt. Én meg ezzel dolgozom.