2013. december 25., szerda

A mikve

Korábban azt gondoltam, hogy ha megöregszem, akkor mikve-asszony (mikve-lédi) leszek. Valahogy az volt az érzésem, hogy a terápiás tudásom jól hasznosulna. Na, ma ez változott. Rájöttem, hogy annyira intim szférába kell a mikve-asszonynak bemennie, ami egyelőre nekem nehezemre esne. 

Bár tegnap levágtam a körmeimet, a mikve-asszony még így is túl hosszúnak találta. Kaptam ollót, reszelőt, annyira levágtam, hogy most este már túl érzékeny az a rész, amit védeni szokott a köröm. Kétszer mostam hajat, egyszer otthon, egyszer a mikvében. Kétszer zuhanyoztam, egyszer otthon, egyszer a mikvében. Annyira tiszta vagyok, mint ritkán. Be sem kentem magam, hogy semmi ne válasszon el a mikve vizétől. 

A rabbik megint kérdezgettek. Biztosra akarnak menni, hogy tudom, mit vállalok. Hogy betartom a micvákat, adok cedákát, és hogy tudom, hogy ebből nincs visszaút. Kissé sértetten válaszolgattam. Amikor Micike nem volt biztos abban, hogy jól értem, amit mondanak, akkor tolmácsolt. De értettem, csak talán értetlen volt az arckifejezésem, hogy minek kérdezgetnek még. 

Micike végig velem volt. Elmagyarázta a mikve működését, ahogy az esővizet bevezetik, ahogy tisztítják. A jelenléte támogató és tapintatos volt. Amikor levetkőztem, elfordult. 

Bementem a vízbe, jó meleg volt. A mikve-asszony megtanított merülni. Végre tudok rendesen merülni. Egy nagy műanyag lap, ami beteríti az egész medencét, azon színes vászonlap, egy rés, amin kidugom a fejem, rajta cipzár, amit a mikve-asszony behúzott, amikor bejöttek a rabbik. Fura módon nem feszélyezett a jelenlétük, bár korábban azt gondoltam, ez nem oké. 

A merüléskor az egyik rabbi szavanként kezdte az áldást, de mondtam folyamatosan, csak az utolsó két szót vártam meg, hogy még csak véletlenül se tévedjek. Aztán ők kimentek, én kijöttem a vízből, magamra tettem a köpenyt, amit a mikve-asszony adott. Megkért, hogy áldjam meg, hiszen én most egy újszülött tisztaságában vagyok. Elérzékenyültem, mondtam a kohén áldás első két sorát, átrakva nőnembe. Nem tudhatom, hogy jól mondtam-e, hiszen ez óhéber, ahol a tárgy az igéhez kapcsolódik, úgy, mint a magyarban is lehet. Aztán Micike is megkért, hogy áldjam meg. 

Amikor felöltöztem, újra a rabbik elé mentem, megkérdezték, hogy mi a nevem. Új nevet mondtam be, Hila Dvora. A Hila jobban hasonlít az Ilára, és van értelme. Az a kisugárzás, ami az élőkből árad. Dvora a bírák korában az a nő volt, aki egy fa alatt ült, és mentek hozzá tanácsot kérni. Az egyik király háborús sikerét Sisera ellen is neki tulajdonítják. Mivel én is olyan vagyok, akihez jönnek tanácsot kérni, ez eléggé hasonlatos. Korábban Bruria volt a példaképem, aki híresen sokat tudó asszony volt, de nem mertem a nevét felvenni, mert két fia volt, akik egy napon haltak meg. Maradt Dvora, akiről semmi ilyen nem maradt fenn.

Ezután könyvesboltba mentem. Útközben egy férfi megállított, és cedákát kért. Legyintettem, és továbbmentem. Nincs fémpénzem. Aztán rögtön eszembe jutott, hogy hiszen éppen most mondták, hogy cedákát adni kötelességem, és én erre azt mondtam, hogy igen. Ennyi kellett, hogy elfelejtsem? A férfi után rohantam, megérintettem, és adtam neki húsz sékelt. Ez volt az első próbám, hogy komolyan gondolom-e a zsidóságot. Majdnem elbuktam. 

2013. december 23., hétfő

gijur seni

Most máshogy fáradtam el Bp-en, mint eddig. Nem éreztem kimerültséget, csak azt vettem észre, hogy az ingerek ingerelnek. Nem túlzottan, csak annyira, hogy észrevettem. 

Ma 12-re mentünk Micikével a Bét Din elé. Egy órát vártunk, közben ő folyamatosan beszélt. Egyre súlyosabbnak éreztem a fáradtságot, alig tudtam megülni a padon. Amikor már a kezemmel támasztottam meg a fejem, Micike abbahagyta a beszédet, és csöndben voltunk. Legalább mi, a körülöttünk lévők nyüzsögtek. A teremből, ahova vártunk kijött egy fiatal és egy idősebb parókás nő és két lánygyerek. Majd egy rabbi, aki beszélt a két nőhöz. A fiatalabb elsírta magát, a rabbi próbálta nyugtatni, az idősebb nő mondta, hogy majd ő. Valami nem sikerült.

Mivel teljesen zsibbadt voltam, ez nem érintett meg. Kinyílt az ajtó, két férfit be akartak hívni, de ekkor Micike felállt, és mondta, hogy 12-re voltunk híva. Így minket hívtak be.

Beléptünk. Hosszú asztal körül hat fekete kalapos, fekete öltönyös, fehér inges férfi ül. Fiatalok, idősek egyaránt. Ez meglep, háromra számítottam. Valami furcsát érzek, feszültség van a levegőben, és oroszlánszag, vagy ahogy a volt férjem volt egyetemi társai körében mondani szokták, áporodott teveszag. Valószínűleg reggel óta dolgoznak, és még nem nyitottak ablakot. Senki nem néz rám, az urak úgy dőlnek jobbra, balra, ahogy egy festményen láthatóak a zsidók. 

Leülünk az asztal előtt, az egyik férfi előtt számítógép, abba ír valamit, majd megszólal a telefonja. Beszél, közben az egyik középkorú férfi neheztelően néz rá, majd rá is szól. Ezek szerint ő írja a jegyzőkönyvet, és nem lehet addig elkezdeni, amíg le nem teszi a telefont. Akkor megkérdezi, hogy angolul akarom-e folytatni. Mondom, inkább megpróbálom héberül, aztán ha nem megy, segítséget kérek. A neheztelő helyesel, és mondja, hogy majd lassan, lassan. 

Lassan és jól tagoltan teszi fel az első kérdést. Válaszolok. Jön a többi. Kérdezi, hogyan melegítek szombaton. Mondom. Kérdezi, rántott húst melegíthetek-e szombaton. Mondom, igen, de azért a rántott hús nem olyan jó melegítve. Elmosolyodik, aztán folytatja. Mindenre tudok valamilyen szinten válaszolni, van, amikor olyan apró részletet is mondok, amire nem számít, és úgy reagál, hogy "nagyon jó". Ilyenkor Micike megsímogat, érezhetően büszke rám. 

Nem izgulok. Talán mert fáradt vagyok, talán mert nem gondolom, hogy ezen bármi is múlik. Az vagyok, aki vagyok, ezen rajtam kívül senki nem tud változtatni. 

Aztán jön egy kérdés, amivel nem tudok mit kezdeni. Mi történik a zsidókkal haláluk után. Úgy tudom, hogy minden zsidónak van helye az eljövendő világban, míg a nem zsidóknak, ha betartják Noé hét törvényét. Ez a válasz nem elégíti ki őket, kérdezik, hogy a jó zsidóknak és a rossz zsidóknak ugyanott van helyük? Mondom, nem tudom. Ettől felébred és megélénkül az egész társaság, többen mondják, hogy ez alapkérdés. 

Az egész héberül zajlik, néha Micikéhez fordulok, hogy segítsen fordítani. Aztán mondják, hogy menjünk ki és várjunk. Kint Micike megölel és mondja, hogy elfogadtak. Később kijön ugyanaz a rabbi, aki a fiatal nőt próbálta nyugtatni, és mond valamit, de én már nem tudom felfogni a szavakat. Ügyintézünk, szerdán megyek a mikvébe, ami szerencsére Micike háza mögött van. Micike boldogan mondja, hogy ezt a halál utáni dolgot még meg kell beszélnünk. Eddig tényleg nem foglalkoztam ezzel, jobban érdekelt, hogy mi van itt, ebben az életben. 

2013. december 22., vasárnap

Budapesttől elfelé ...

Jól időzítek. Bevonultam a Facebookra az új képpel mint Honthy Hanna egy nappal a szülinapom előtt, majd fogadtam az ünneplést. Több mint 140 like jött. Szeretem így ünepeltetni magam, és aztán zavarba jövök tőle. Túl sok leszek magamnak. Biztos, hogy néha valóban olyan vagyok, mint a képen, de az is biztos, hogy néha leharcoltabb, fáradtabb, öregesebb.
Aztán a szülinapomon, pénteken vacsora közben Petyus mesélt egy emberről, akit ugyanakkor műtöttek, mint őt, és targoncásként tizenkét órai munkáért kap 7 ezer forintot, 24 órai munkáért 14 ezer forintot. Én rosszabb esetben egy órai munkával keresem ezt meg, jobb esetben félóra alatt, még akkor is, ha nem az árbevételt számolom, csak azt, ami valóban hozzám jut. Ennek az igazságtalansága vissza-visszatér hozzám. Tanácstalan vagyok. Ha kevesebbért dolgozom, nem tudom fenntartani a kettős életemet, és a különbözet nem jut el ezekhez az emberekhez. Nekik ráadásul nem is adomány kell, hanem munka rendes fizetéssel. Amikor gyerek voltam, még hittem abban, hogy a világ igazságosabb lesz. Most nem hiszem. Közben rav Jehosua szavai jutnak eszembe, hogy aki hívő, az optimista. Ez kétélű mondat. Azt is jelenti, hogy nem kell kifejezetten Istennel foglalkozni, hogy hívő legyél, de azt is, hogy a bizonyíték nélküli hit kell ahhoz, hogy optimista legyél. 
Lehet, hogy kellene ingyen dolgozni azok számára, akik valamilyen módon megsegítenek ilyen embereket.

Bedobtak cédulát ruhajavításról. Összegyűjtöttem a javítandó ruhákat, elvittem. Középkorú nő a Kolóniában, szoba-konyhás lakásban. A lakás tiszta, rendezett, próbálom a ruhát, közben Erzsike, a varrónő folyamatosan morog. Ha jól értem, a szocialistákat szidja, a bankokat, a cigányokat, a szomszédokat, a környezetet, szóval elég széles körben talál indulatra okot. Annyira bele tud merülni, hogy néha a keze megáll a levegőben. Időnként rászólok, hogy nekem sietnem kell dolgozni. Ilyenkor folytatja a munkát.
Elég szép és jó, amit csinál, úgyhogy összeszedtem még dolgokat, és azokat is elvittem javíttatni. Most már a mostani kormány is sorra kerül a szidalmazásban, természetesen a Kúria is, amely „a bankok pártján áll”, és végül sorra kerülnek a zsidók is mint akik felelősek Magyarország válságáért. A második ilyen mondatánál megjegyzem, hogy ezt jónak mondja, mert én is zsidó vagyok. Nem azt mondom, hogy „az” vagyok, hanem használom a zsidó szót, hogy még csak félreértés se essék. Erzsikének megáll a keze a levegőben, bizonytalan hangon kérdezi, hogy „igen”? Több szidalmazás, morgás, hőbörgés nincs, inkább azt fontolgatja, hogy a párjának van amerikai állampolgársága, kimegy vele esetleg, és majd ott boldogul.
Pénteken megyek a kész ruhákért, Erzsike nincs otthon, a párja, egy nagyon jó külsejű, és kedves, vidám arcú férfi fogad, a ruhák összekészítve, mondja, hogy nézzem meg őket, mondom, hogy erre semmi szükség, biztos jók. Szabadkozni kezd, hogy Erzsike zsidózott, és hozzáteszi, hogy neki van izraeli állampolgársága, a felesége zsidó, ő is élt kint, aztán Amerikába ment. Hát, így jártunk Erzsike és én.

Az indulatos ügyfelemnek jót tesz a coach-képzés, már maga a tény, hogy felvették és csinálja. Azt nem tudom, hogy mit tanulnak, és az jó-e neki. Nálam kimorogja magát, megnyugszik, csak az zavarja, hogy rámpakolja a feszültségeit, próbálom megnyugtatni, hogy nem, amikor elmegy, utána nem marad velem a feszültség, hiába vitatkozunk harsányan és keményen, amikor itt van. Elmegy, aztán kapok egy sms-t hogy melegséget érez, és azt, hogy szereti az embereket. Nagyon öröm ezt olvasni, már ezért megérte dolgozni vele.

Nehéz volt tegnap eljönni a babától. Olyan érzésem volt, hogy van valami lezáratlanság, ahogy egy pillanatra felém nyújtotta a kezeit. Jó volt a földön feküdni vele, ahogy fogta az ujjamat, és rám se nézett, csak feküdt nyugodtan.


Holnap bét din elé megyek. Sok mindent tudok, és sok mindent nem. Mégsem tanultam, úgysem többet kell tudnom, hanem csinálnom kell. Az alapok megvannak, a tanulásnak meg soha nincs vége. Hál'Istennek. Most van, amit következetesen, gondolkodás nélkül csinálok, és van, amiben következetlen vagyok.

2013. november 27., szerda

Késő őszi nyár

kinyitom az ablakot, és megcsap a tenger párás lehellete. Ahányszor este kinyitom az ablakot, és érzem a tenger szagát, Florida jut eszembe. Egy februári este értünk oda, azután, hogy egy csoport munkavállalói tulajdonú cég embereit vittük céglátogatásokra Zebulon és én, talán New Englandbe, és iszonyúan fáradtak voltunk, mert mindent mi csináltunk, autót vezettünk, tolmácsoltunk, magyaráztunk, összetartottuk a csoportot, és most Floridában készítettük elő a következő utat. 

Maga a hotel is munkavállalói tulajdonban volt, és ingyen kaptunk a legfelső emeleten egy elegáns lakosztályt. Kinyitottam az ablakot, beáradt a párás, meleg levegő, és ez olyan nyugalommal. békével árasztott el, amilyenre nem emlékeztem azelőttről. Ez az érzés jön vissza, ahányszor itt megérzem a tenger szagát a városban. 

Egyszercsak észreveszem, hogy ez nem a tenger szaga, hanem esőszag. A nyári meleg esőé, amitől kedved lesz táncolni az esőben. Annyira finoman esik az eső, hogy ha elég gyorsan táncolsz, még csak vizes sem leszel.

Tegnapra 30 fokot mondtak, meg többet, úgyhogy eldöntöttem, hogy lemegyek a tengerhez. Ahogy sétáltam a parkon keresztük a tengerhez, négy nőt láttam meg, akik tai chit gyakoroltak, erősen lelassított mozdulatokkal. Az egyiken láttam, hogy bár tartja a tempót, de nyugtalanul, ő gyorsabban mozogna. 

A hatásukra lelassult a mozgásom. A vallásos strandra mentem, éppen női nap volt. Kevesen vannak a strandon, rendesen felöltözve, csak néhányan viselnek egy vagy kétrészes fürdőruhát. Itt van őrség, bár a strandokon már bezárt az őrség. Itt nagyon jó lenni, valahogy olyan érzésem van, hogy kevesebb dologra kell figyelnem.

Lassan megyek be a vízbe, olyan hűvös már, mint a Balaton nyáron. Nyitott szemmel úszom, látom a napsugarak játékát a homok redőin. Aztán hanyattfekve a vízen az eget nézem, kevés fehér felhő a nagy kékségen. 

Amikor kifekszem a homokra, a hullámok hangját hallom, ahogy a viszonylag meredek partnak csapódnak, és szinte dübörögnek, és az őrtoronyban szóló zenéét. Egy vallásos nő fürdőruhás barátnője elkéri a mentőövet a barátnőjének, aki keresztülhúzza a fején, és azzal megy be a vízbe. 

Aztán átmegyek az általános strandra, mert csak ott van zárt zuhanyozó. Két kicsi lányka rohangál a vízbe és vissza, és nagyon boldogok. Megállok, nézem őket. Egy nő odajön hozzám, és angolul mondja, hogy ne aggódjak. Beszélgetni kezdünk, ő francia, kilenc éve alijázott, Jeruzsálemben lakik. Amikor elválunk, sok szerencsét kíván.

Ma három dolgot intéztem. A cipészhez elvittem a cipőm, a bankban átraktam dollárt sékelbe, és vettem fánkot, hogy este Juliéknál együnk, az első hanukai gyertya gyújtásának örömére. A cipész sok évvel ezelőtt a volt Szovjetunióból érkezett. Kérdezte, mikor jöttem, mondtam, közel három éve, mondta, hogy jól beszélek. Ő öt év alatt beszélt elég jól. Addig mindig mondta, hogy igen, hogyne, de fogalma sem volt, mire. Ez ismerős. 

Az ügyintézés annyira elégedetté tett, hogy a sivatagi meleg hatására úgy döntöttem, megint lemegyek a tengerhez. Mire leértem, felhős lett az ég. Ma a vallásos strandon férfi nap volt, úgyhogy mentem az általános strandra. Odafelé súlyos fáradtságot éreztem. Visszafelé már több élet volt bennem. 

2013. november 24., vasárnap

Elégedettség és csalódottság

Furcsa, ellentmondásos érzéseim vannak. Egyszerre vagyok elégedett és csalódott. Az elégedettségem egyik oka, hogy valakivel dolgozni kezdtem, és a második ülésen jelentős változásokról számol be. Látszik, hogy jó helyen ragadtuk meg a dolgokat, és a feladatként adott kísérletek eredményesek. 

A másik, hogy egy volt tanítványom alumnit kezdeményezett. Az első találkozón többen voltak, mint amire számítottunk, és arról egészen különleges kerek, meleg puha elégedettséggel jöttem el. Ez az érzés még másnap is tartott, amikor visszajöttem Izraelbe. 

Itt újra találkoztam a szabadtéri edzőteremben az "udvarlómmal", aki korábban kikérdezett, hogy tartom-e a vallási szokásokat, és amikor kiderült, hogy igen, akkor az volt a feltételezésem, hogy ez eléggé elijeszti. Most kiderült, hogy nem. Közel jött hozzám, és nekem tök világos volt, hogy egyáltalán nem vonz. Megint meghívott magához, mire mondtam, hogy kávézóba szívesen, hozzá nem. "Pedig lehet", mondta, mire én: "lehet, de nem akarom". Nem biztos, hogy meghallotta.

Valaki kérdezte, hogy hogy állok a férfiakkal, mondtam, hogy ha nem érzek vonzalmat, sehogy. Most rájöttem, hogy ha nem érzem inspirálónak, nem érdekel. Úgyhogy ez az ember szóba sem jöhet. Az is rossz jel, hogy nem érzi. 

A csalódottságom azzal kapcsolatos, hogy az ICF nem fogadta el az elküldött hanganyagot kellő minőségűnek, így nem minősített "professzionálisnak", csak alapszinten. Ez felháborított, azt gondoltam, hogy anyátok, ha nem kellek, így jártatok.

Amior olvastam a levelük végén, hogy mennyire örülnek, hogy elkötelezett vagyok a szakmának, elszállt az agyam. Visszaírtam nekik, hogy elkötelezett vagyok a szakmának, a minőségi munkának, és nem vagyok elkötelezett az ICF-nek.

 Írtam a "mentoromnak", akit éppen most választottak be oda valamilyen vezetőségbe. Először bátorított, hogy vegyek fel még hanganyagot, de mondtam, hogy nem. Öreg vagyok én már bohócnak. Aztán mondta, hogy megérti, írt az igazgatónak és elnöknek, amiből kiderült, hogy az elnöknek volt hasonló tapasztalata. Decemberben lesz vezetőségi ülés, felhozza a témát. 

Avivit tovább segít. Emlékezett, hogy a következő témánk az internet és a lakás. A lakásszerződést nem érti, úgyhogy odaadta az apjának, hogy ő nézze meg. 

A szomszéd iskola, mire visszajöttem, megváltoztatta a ki-becsöngetési zenéjét. Most már nem az úttörődal van, amit pont az érzelmi kulminálás alatt szakítanak meg, mint egy megszakított közösülést, hanem egy olyan zene, aminek pont akkor van vége, amikor vége van. Így a zene jobb, a hangerő ugyanaz. 

Kedden 34 fokot jósolnak, úgyhogy el fogok menni a tengerhez. A budapesti érzelmi hullámzás annyira kifárasztott, hogy csak fokozatosan tudok visszaállni dolgozni. 

2013. november 11., hétfő

Hétköznap

Úgy tanulom a hébert, olyan ösztönösen, mint egy kisgyerek. Nem tudom, hogy tudom, nem tudom, mennyit tudok, használom, bukdácsolok, használom. Az oroszt, a franciát és az angolt sokkal intellektuálisabban tanultam. Van ebben valami könnyedség, görcsösség-hiány.

Zavar a szomszéd iskola ki-becsöngetése. Egyre jobban zavar. Mintha egy úttörőtábor szomszédságában ülnék. Akkor zavar, amikor dolgozom valakivel, amikor zenét szeretnék hallgatni, vagy híreket. 

Avivit szombat este idejött, megfogalmazott nekem egy levelet, a fiúja beírta gépbe, kinyomtattuk, el akartam küldeni, de azt mondták, inkább vigyem be személyesen. Ettől kiráz a hideg, nem tudom, mit mondjak a kapuőrnek, aztán az igazgatónak, meg egyáltalán. Kiképeztek, elmondták, mit mondjak az egyiknek, másiknak. Nehezen szántam rá magam, fura nekem ez a helyzet. 

Bné Brákból jöttem hazafelé, ahol a bét din előzetesen voltam, nem leültetni akartak, hanem kikérdezni. Valamiért szeretem, amikor zsidóságból faggatnak. Megkérdezte a rabbi, hogy a zöldségesnél mire kell figyelni. Mondtam, kukacra, de egyébként olyan zöldségeshez járok, akinek van hechserje, úgyhogy semmire, mert ők leveszek a tizedet, meg amit kell. Jó, de ha elmegyek a suk hakarmelra, mire kell figyelni. Fogalmam nem volt, mit akar kihúzni belőlem, Micikéhez fordultam, mondta, hogy a három év. Ja, mondom, persze, ha van egy új fa, három évig nem ehetjük a gyümölcsét, aztán a negyedik évben - itt egy karmozdulattal jeleztem, hogy azt le kell választani, áldozatként mert nem jutott eszembe a megfelelő szó. Ez valószínűleg vicces lehetett, mert elmosolyodott. Azt már nem tettem hozzá, hogy ha megkérdezem az árust, hogy van-e benne négyévesnél fiatalabb fa gyümölcse, biztos azt mondja, hogy nincs. 

Szóval jövök hazafelé Bné Brákból, és egyszercsak azt gondolom, hogy nem beviszem a levelet az iskolába személyesen, hanem bemegyek az iskolába panaszkodni, és viszek még egy levelet is, és ez jó gyakorlás lesz arra, hogy panaszkodjak. Úgyhogy ma elmentem. 

A portástól kérdezem, hogy hol az igazgató irodája. Mutatja, de nincs bent az igazgató, mondja. A titkárnő? Az itt van. Bemegyek, mondom, hogy mi bajom a csengőjükkel. A titkárnőn kívül még egy nő ül az irodában, a mobilját babrálja, fel sem néz, úgy mondja: "nincs mit tenni." A titkárnő meg mondja, hogy ez a csengőjük. Egyelőre megegyezésre törekszem, úgyhogy nem kérdezem meg, hogy Isten adta-e, mert akkor értem, hogy nem tudnak változtatni rajta. Ehelyett mondom, hogy engem zavar. Olyan, mintha extrímlend csengője lenne. Ezt negyedórával korábban hallottam a rádióban, ahol heves vitát folytattak arról, hogy mennyibe kerül a gyerekek táboroztatása. Persze itt nincs olyan, hogy nem heves vita, ezért a jelző fölösleges lenne, de magyarok számára ez nem annyira kézenfekvő, ezért inkább odaírtam. Az extrímlend valószínűleg az a gyerektábor, amelyik nagyon felszerelt, és nagyon drága. 

Szóval mondom ezt a titkárnőnek, aki erre megkérdezi, hogy angolul folytassuk-e. Angolul folytattuk, ezek szerint nem ismeri ezt a kifejezést. Sebaj. Titkárnő mondja, hogy legfeljebb lehalkítani tudja. Mondom én, tegye azt. Odamegy, csinál valamit, megköszönöm, eljövök. 

A kapuban jut eszembe, hogy nem kérdeztem meg, hogy hívják. Visszamegyek, megkérdezem, Szigál a neve. Megköszönöm, eljövök. 

Jöttem-mentem, vásároltam, két óra múlva hazaértem, a ki-becsöngetésre szolgáló úttörődal ugyanolyan harsány. Elmosolyodom, ezek szerint a tanulás folytatódik. Az enyém is, az övék is. Ők még nem tudják, hogy Erősila nem annyira önérvényesítő, mint amennyire kitartó. A következő lépés email lesz, amikor visszajövök. 

2013. november 4., hétfő

újhold és tanítás

Ma jól indult a nap. Csörgött az óra, na ez annyira nem volt jó, de mégis elégedetten ébredtem. A múlt csütörtökön és tegnap történt valami, amitől jó érzésem van. Mindkettő az egyetemen. 

Múlt csütörtökön a szokásos iskolai tanácsadó képzés nem szokásos működése volt. Korábban félév során heti négy órában tanultak Gestaltot, idén két félévben heti két órában. A prof nem tud mit kezdeni a változással, nehezen boldogul azzal, hogy hogyan ossza be az elméletet és a gyakorlást. Hozzám igazítja a dolgot, amikor itt vagyok, akkor gyakorlás, amikor nem, akkor elmélet. 

Csakhogy ahhoz szokott, hogy elmélet, utána gyakorlás. Most itt voltam, az óra egy része azzal ment el, hogy mi legyen a későkkel. Aztán hogy hogyan csináljuk. Meg kéne mutatni a hallgatóknak, hogy hogyan dolgozunk. Mondtam, én szívesen, de angolul. Egy fiatal férfi, rendőrruhában, elég mogorva arcú, jelentkezett. Először úgy értettem, hogy kifogásolja azt, hogy angolul akarom megmutatni, annyira rosszkedvű volt az arca, de kiderült, hogy neki könnyebb az angol, szívesen kiül. 

Hosszan rendezgették, hogyan üljünk. Ettől ideges lettem. Amikor én vezetek ilyen programot, azt mondom, hogy mi ülünk, ahogy nekünk jó, a többiek helyezkedjenek úgy, ahogy nekik jó. Amikor végre elcsendesedtünk, már feszült voltam. 

Elkezdett beszélni arról, milyen nehézségei vannak, folyton költöznek, ezt a felesége nem szereti. Ahogy beszélt, nem éreztem kapcsolatot, úgyhogy leállítottam, és mondtam. Nem tudom pontosan mi történt, de kezdett ellágyulni az arca, és puhábbá válni a hangja. Nekem is eltűntek a többiek, már nem érdekeltek, már csak egymásra figyeltünk. 

A tizenöt perces ülés után megbeszélték, mit láttak, volt, aki semmit, volt aki észrevett dolgokat. A prof és a másik tanerő hívta fel a figyelmüket apró változásokra. A héten aztán mindketten felhívtak, hogy elismeréseket mondjanak. Jólesett. Amikor csinálom, nem tudom, kifelé milyen hatása van annak, amit csinálok.

Tegnap a Gestalt terápia képzésen voltam. A gyakorló kiscsoportba Tali megint másvalakivel osztott be, úgy hogy előre nem tudtam. Ez zavart, az illetőnek mondtam, hogy osszuk meg a munkát, két emberrel ő dolgozik, kettővel én. Mivel ő most volt először, én kezdtem. Egyszercsak beavatkozott. Ettől eldurrant az agyam, lebénultam, féltem, hogy ha csinálok valamit, ő is, és akkor átvesszük a munkát a hallgatóktól. Szünetben mondtam neki, hogy most ő jön, és én nem fogok beavatkozni. Megértette, később már hagyott dolgozni. 

Az egyik nő nagyon ingerlékeny volt, nem akarta, hogy szóljanak hozzá. A társam félt, hogy szétesik a csoport, mert nem lesz hajlandó dolgozni. Mivel már amúgy is kevesebb időnk volt, mint a tervezett, mondtam, hogy felajánlok két lehetőséget, az egyik, hogy dolgoznak mint eddig, csak rövidebb ideig, a másik, hogy megbeszéljük, mi történik a csoportban. 

A nő akart dolgozni. Meg nem is. Azt kérte a "terapeutájától", hogy ne zaklassa. Sokat voltak csöndben, ami a "terapeutát" zavarhatta, mert egy ponton tanácsot kért, hogy most mit csináljon. Azt javasoltam neki, hogy tegye azt, amit eddig, mert azt adja az ügyfelének, amire annak szüksége van, a jelenlétét. 

A tizenöt perces ülés végére az ingerült nő felszabadult és boldog lett. 

Amikor már mindenki elment, csak a tanerők maradtak, hogy megbeszéljük, mi volt, már elmúlt este kilenc. Az egyik tanerő hosszan panaszkodott a résztvevők tudására, mondván, nem ismerik a Gestalt koncepciókat, és a gyakorláson tanította ezeket. Mondtam, hogy nem az a fontos, hogy ismerjék őket, hanem hogy jelen tudjanak lenni az ügyfelük számára. Nekem ettől feláll a szőr a hátamon. Két dolgot biztos, hogy nehezen viselek, amikor valaki hosszan beszél, ismétli önmagát, és amikor valaki panaszkodik. Na, ő a kettőt kombinálta. 

Amikor elegem lett, pakolni kezdtem a táskámba. Tali megkérdezte, hogy el kell-e mennem. Mondtam, hogy nem. Aztán már hamar végeztünk. 

Ma reggel azért keltem korán, mert a Jakarban az újhold tiszteletére női minjent szerveztek. Amikor odaértem, már javában zajlott az ima. Egy férfi felhozott Tóratekercset, egy asztalt leterített tálesszal és rátette, aztán kiment. Lejnolás is volt, engem hívtak fel elsőnek. Az áldással nehezen boldogultam, nem a megszokott volt, amely azt mondja, hogy kötelezettek vagyunk a Tóra-olvasásra, hanem tanulással kapcsolatos. De nagyon örültem, egészen gyönyörű hangulata volt a női imának, ennek a csak nőkből álló csoportnak. Ez a hónapom jó lesz. 

Örömömben vettem egy pár papucsot, néhány edényt, meg egy ciklámen színű hátizsákot. Próbáltam egy visszafogottabb színt, de ennél maradtam. Ebbe szerettem bele, amikor szombatonként elmentem a bolt előtt Tel Aviv felé. Van két elülső zsebe. Talán az iskoláskori hátitáskámra emlékeztet.

2013. október 31., csütörtök

Váltás

Áttértem az Orange-tól a Cellcomra. Elcsábítottak, ami elég könnyű volt, mert annyira tele lett a tököm az Orange kiismerhetetlen, ámde növekvő összegű számláival. A csábításban nemcsak a díj hatott, hanem az is, hogy megmaradt a telefonszámom, és a Cellcom intézi az Orange-nál az átmenetet. 

Az elcsábulásban Avivit segített. Már meséltem, hogy a szomszéd zsinagógában péntek esténként egyetlen nő van, összehaverkodtunk, és amikor megyek, meghív magukhoz vacsorára. A férjének két nagyon jó fej lánya van, egyáltalán az egész családot nagyon bírom. Időnként mesélek a munkámról, nagy lelkesedéssel, tört héberséggel, és mindig érdeklődve hallgatják. A kisebbik lány, Avivit arról híres a családban, hogy nagyon önérvényesítő. Mikor mondtam, hogy milyen nehézségeim vannak az Orange-zsal, felajánlotta, hogy segít. 

Fel is hívta a Cellcomot, kikérdezte őket, majd felhívta a Pelefont, őket is kikérdezte, és beszámolt az eredményekről. Úgy döntöttünk, hogy elmegyünk a Cellcomhoz. Értem jött, elvitt a legközelebbi Cellcom irodába Bné Brákba. A parkolóórába a pénzbedobás előtt megkérdezte, hogy szerintem másfél óra elég lesz-e. Néztem rá bután, betett két órára való pénzt. Az úton az iroda felé kétszer is figyelmeztetett, hogy ha nem értek valamit, állítsam le őket. 

Az iroda kicsi, három ügyintézői hellyel, és kb. 16 székkel a várakozók számára. Amikor belépünk kevesen vannak, két percen belül az ügyintézőnél termünk. Avivit alaposan kikérdezi őt, ha nem tud válaszolni, javasolja, hogy kérdezze meg a főnökétől. El is megy, visszajön, válaszol. Avivit azt kéri, hogy mutassa meg is azt, amiről beszél. A fiatal férfi felénk fordítja a monitort, és mutatja, amit mond. A szerződés aláírása előtt Avivit kéri, hogy nyomtassa ki. Kinyomtatja. Soronként végigolvassuk. Időnként hátranézek, a székek tele vannak várakozókkal. Fekete kalapos, fehér inges, fekete öltönyös harediekkel. Őket nevezi az ateista közeg pingvineknek. Mi vagyunk az egyetlen színes folt, két nő. Mikor végzünk, megint alig vannak várakozók. Ezek szerint a többi ügyintéző könnyebb ügyfelekkel dolgozott.

Meg akartam hívni Avivitot egy kávéra, dolgozni kellett mennie, de mondta, hogy máskor szívesen, mert szeret velem lenni. Hihetetlenül jó érzés hallani. Megegyeztünk, hogy a lakástulajdonos és az internet-szolgáltató kapcsán folytatjuk az együttműködésünket.

2013. október 23., szerda

Kipurcanás előtt egy perccel ...

Hazautazásom reggelén arra ébredek, hogy nem akarok Izraelbe jönni. Annyira fáradt vagyok, és a fáradtságot idekötöm, nem Budapesthez, ahol leharcolom magam. Aztán napközben fakul a gondolat. Amikor Tel Avivban elhagyom a vasúti pályaudvart és megérzem a tenger szagát, akkor már otthon érzem magam. Még egy kicsit aggódom, hogy mindent elfelejtettem héberül, de azért megyek hazafelé. 

Tudtam, hogy el fog érkezni ez a pillanat, a Szochnutban figyelmeztettek is rá. Mondták még annak idején, hogy a második év után, amikor van lakásuk, munkájuk, már kezdenek beérkezni, depressziósokká válnak az emberek. Valahogy nem gondolom, közben meg érzem, hogy kezdek beérkezni. Ha a fejlődésemet be kéne sorolni iskolai szintre, akkor most negyedikes alsó tagozatos vagyok. Ha bírom - amiben néha erősen kételkedem -, akkor leszek még egyetemista is. 

A postaládámban találtam egy levelezőlapot, ami azonos utcába, de a 9-es számra volt címezve. Gondoltam, elviszem oda, és bedobom a címzettnek. El is vittem, megnéztem, hogy kinek szól, hát nekem. Ez volt a helyhatósági választásokra szóló meghívó, a választási iroda címe volt a 9-es szám. 

Elmentem szavazni. Kiválasztottam a zöldeket, mert senkit nem ismerek, de szavazni akarok. A körzetem a 140-es, a szomszéd iskolában van. Amíg be nem lépek az iskolaudvar kapuján, ketten is rámakaszkodnak, hogy szavazzak az ő jelöltjükre. Az egyik maga is képviselő akar lenni, a másik kezembe nyom két cédulát, amit már bent látok, hogy az a fajta, amit a borítékba kell tenni. Izgulok, mert fogalmam sincs, hogyan működik az itteni rendszer. Megpróbáltam megnézni a honlapon, de nem találtam elég eligazítást. 

A kapun belül már nem jönnek velem. Bent ugyanúgy ülnek sorban, mint otthon, elveszik a személyit, beírnak, adnak egy fehér és egy sárga borítékot. Azt sikerült kinéznem a honlapon, hogy a polgármestert és a képviselők pártját választom. Kis fehér cédulákon szlogenek vannak, kis sárga cédulákon nevek, egy cédulán egy név. Keresem a zöld ember nevét, nem találom, kiszólok nekik, hogy hiányzik valami. Aztán megnézem a falra ragasztott listát, nem hiányzik semmi. Ezek szerint nem indult polgármesteri címért. Megkeresem a zöldek szlogenjét, berakom a fehér borítékba, aztán keresek egy női nevet, berakom a sárga borítékba. Nem fogok pályázni a tudatos és tájékozott honpolgár címére. 

Tegnap negyed 11-kor ébredtem, pedig a szomszéd iskolában nyolctól óránként kétszer zeng a dal, becsöngetés, kicsöngetés gyanánt. Tíztől lett volna ügyfelem, kapkodtam, majd megnéztem a telefont, sms-t írt, hogy nem tud jönni. Ez így most rendben is van.

Éjjel arra ébredtem, hogy fáj az oldalam, viszket a kezem és herpesz akar kijönni a számon. Úgyhogy ma megünnepeltem a Nagy Októberi Forradalmat, és elmentem a tengerhez. Dia is azt mondta, hogy ne merjek nem elmenni, sőt helyettük is, úgyhogy nem volt választásom. Aztán még délután is aludtam. 

2013. szeptember 28., szombat

Ünnepek

Az igazolást, hogy szükségem volt a csontvizsgálatra, megkaptam, de nem tudtam, hova faxoljam. Felhívtam a helyet, ahol vizsgáltak, de a félünnepen zárva voltak, nem tudtam elérni őket. Yael bevállalta, hogy majd utánanéz, elfaxolja. Adta is a lapot, hogy sikeresen elment. Másnap felhívtak, hogy kaptak tőlem egy faxot, de nem hozzájuk kellett volna küldenem. Elkeseredten kérdezem, meg tudja-e mondani, hova faxoljak. Lehet, hogy hallotta a hangomon, hogy erőm végén járok, azt mondta, elfaxolja ő, hívjam fel félóra múlva a helyet, hogy megkapták-e. Tíz percen belül valaki hív, hogy megkapták a faxot, és mondott valamit a letéttel kapcsolatban, amit nem értettem, kértem, hogy mondja angolul. Mondta, hogy nem veszik le a pénzt. Ezek szerint jó helyre ért az üzenet. Nem kis felszabadultságot és örömet éreztem, meg talán csodálatot, hogy képesek voltak ennyire tevőlegesen segíteni.

Hát tengernél, na ott nem voltam. Olyan tempóban dolgozom, hogy nem vitt rá a lélek, hogy fél napot kihagyjak. De lementem kocogni majdnem minden nap. Elindult a cukorszintem felfelé, mondja az orvos, hogy egyek kevesebb szénhidrátot, és mozogjak többet. Azt hittem eddig, nem sok édességet és tésztafélét eszem. De most leálltam a reggeli lekváros kenyérrel, és érzem, hogy jót tesz.

A kocogás után a nyílt edzőteremben odajön egy pasas és beszélgetni kezdünk. Valószínűleg udvarolni akar, csak kicsit esetlenül csinálja. Felírná a telefonszámomat, megadom neki, kérdi, hogy felírja-e nekem az övét. Mondom, nem kell. Úgysem fogom felhívni, minek. Hív, beszélgetünk, kiderül, hogy tartom az ünnepeket, nem megyek vele kávézni ünnep estéjén. Mondja, persze, tilos. Én: nem tilos, csak nem akarok. Hát, nem vagyok könnyű eset.

Szukkot estéjén három vendégem volt. Ariel, az anyukája és Panni Budapestről. Ketten nálam is aludtak, hihetetlenül élveztem, hogy végre én vagyok a vendéglátó. Megköszöntem nekik, hogy lehetővé tettek egy micvát nekem.

A szomszéd zsinagógából az egyetlen nő, aki rendszeresen jár, megint meghívott hozzájuk szukkotkor. Hét családtag volt és én. Most pénteken megint meghívott, most tudtam, hogy náluk fogok vacsorázni, úgyhogy vittem bort. Annyira köszönték, hogy zavarba jöttem ettől. Az asszony kikérdezett, család, hány éves vagyok, akarok-e férjhez menni, és mondta, hogy körülnéz, de addig is jelentkezzek be egy vallásos párkereső honlapra. Azt, hogy hány éves vagyok, tapintatosan halkabban kérdezte, hogy a szobában lévő férje ne hallja, de én hangosan válaszoltam. Kicsit talán hangosabban is, mint a többi kérdésre.

Volt a pár, a férj két jófej lánya, és azok élettársai is. Mindenféléről beszélgettünk, aztán meséltem, hogy Budapesten kétszáz embernek fogok személyiségtipológiát tanítani, ez érdekelte őket, úgyhogy elmondtam, mi ez. A szakszavakat angolul mondtam, egyébként héberül magyaráztam. Nagyon vicces volt, és láthatóan szívesen hallgatták. Aztán a vacsora végefelé kikapcsoltam, már nem értettem, miről beszélnek. Túl fáradt lettem. 

2013. szeptember 17., kedd

Ünnepek és hétköznapok

Na. Túl vagyok egy újéven, egy jom kipuron. Amikor ros hasanakor már besokalltam a gyaloglásból, elmentem a szomszéd zsinagógába. A másik, egyetlen nő, aki péntek esténként itt szokott lenni, meghívott hozzájuk vacsorára. A férje és annak két felnőtt lánya volt még jelen, nagyon élveztem a velük való beszélgetést, úgyhogy el is döntöttem, hogy valami értelmiségi özvegyemberre fogok hajtani két jófej felnőtt lánnyal. 

Jom kippurnál úgy döntöttem, hogy nem gyalogolok 32 fokban étlen szomjan, merthogy böjtölök. Este a szomszédos kopott zsinagógába megyek. Nagyon bölcsen a földszinten van a gyerekes nők többsége, a gyerekek, mint minden zsidó helyen mint a macskák, a sajátjuknak tekintik az egész területet, és fel-alá rohangálnak. Fent a fiatal és idős nők vannak. Többnyire ... van egy amerikai beszédű anyuka, a babakocsiban 9-10 hónapos forma gyerekkel, aki folyamatosan, csukott szájjal nyüszít. Amikor rámosolygok, visszamosolyog, aztán mikor odébbállok, nyüszít tovább. Ilyet még nem hallottam, egyre jobban idegesít. Jom kippur ide vagy oda, leütöm ezt a gyereket, ha tovább nyüszít. Szerencsére az anyja felveszi, akkor elégedetten nézeget körbe. Vissza a kocsiba, a nyüszítés újrakezdődik. Hál'Istennek elaludt. Milyen gáz lenne pont Jom Kipurkor agyoncsapni egy gyereket.

A zsidó öregasszonyok mindenhol egyformák. Eljönnek jom kipurkor jizkorra, sem előtte, sem utána, és akkor annyira örülnek egymásnak, hogy beszélgetnek. A zsinagóga karzatán kerestem egy helyet, amely nem volt feliratozva, azaz senki nem bérelte ki az ünnepekre, és leültem. Elég sok ilyen hely van itt, úgy látszik nők számára annyira nem vonzó ez a zsinagóga. Férfiakból vagy ötször annyi van, mint nőkből. Megjelenik a délelőtt közepén egy öregasszony, és figyelmeztet, hogy oda jönnek a barátnői. Mondom neki, hogy nincs itt cédula, mondja ő, hogy nincs, de megvették a helyeket. Aha, majd ha fagy, hó lesz nagy, akkor hiszem el. Maradok. A barátnők lassan csurognak befelé, én mindig arrébb ülök, mégiscsak jó lelkem van, aztán mikor már elegem lesz abból, hogy folyamatosan dumálnak, éppen úgy, mint bármelyik budapesti zsinagógában, akkor átmegyek a túloldalra, ahol nem hallom őket. 

Az onkológus azt javasolja, menjek csontsűrűség vizsgálatra, mert a gyógyszer, amit évek óta szedek, árthat a csontjaimnak. Elmegyek a háziorvoshoz. Ad beutalót. Felhívom a központot időpontért. Passzolnak, hívjam fel a kórházat. Felhívom a kórházat, kapok időpontot, meglepően korán, két nap múlva. Elmegyek, ott kérdezik, hoztam-e igazolást, hogy kell. Beutalót hoztam, de az nem elég. Kérnek letétet, ha hozok igazolást, nem veszik le a pénzt a bankkártyámról, de 10 napon belül küldjem el faxon. Ünnep lesz, kezdek szorongani, nem olyan egyszerű az a 10 nap. Mondom, sem az onkológus, sem a háziorvos nem mondta, hogy fizetni kell. Biztos nem tudják. Felhívom a központot, hogy hol kell megszereznem a papírt. Menjek az irodába. Milyen irodába? Hát a Maccabiéba. Az hol van? Hol lakom? Megmondom, kiderül, hol van az iroda. Elmegyek az irodába, elmagyarázom a helyzetet, kérdezik, izé17 kell? Mit tudom én, mi az az izé17. kérdezik, hol a beutalóm. Leadtam a vizsgálatkor. Akkor menjek a háziorvoshoz, kérjek tőle. Nem nagyon értem a dolgot, de nem is bízom benne, hogy megértem, remélem, a háziorvos fogja tudni, mi kell nekik. Felhívom a központot, kérek időpontot a háziorvoshoz. Kapok másnapra, elmegyek, szerencsére, vele kellemes haveri, flörtölős viszonyban vagyunk, röhögcsélünk azon, hogy az egyik helyen kérik az igazolást, amihez kell az a papír, amit ott leadok, másik helyen kérik ezt a papírt, hogy ideadhassák az igazolást. Elmegyek az irodába, leadom a beutalót, a nő először mondani kezdi, hogy nem biztos, hogy megkapom, de amikor ránéz a beutalóra, ahol ott van minden előzmény, akkor elhallgat. Elérem a Maccabi honlapot? El. Akkor egy hét múlva nézzem meg, hogy megjött-e az igazolás. Részletesen elmondatom vele, hogy mit tegyek akkor ha megjött, és mit tegyek akkor, ha nem jött meg, majd fel is jegyzem a naptáramba. 

Kutya legyek, ha ezek után ki nem jövök bármilyen labirintusból. Olyan érzésem van, mintha elsős lennék, és még tízszer kört kell rajzolnom, hogy majd az o betűm elég kerek legyen. 

Most jön szukkot, amikor lehet dolgozni, de nem javasolt. Így kénytelen leszek a félünnep minden napján lemenni a tengerhez, hogy kevesebbet dolgozzak. 

2013. augusztus 18., vasárnap

hűtőszekrényes kalandok

Az ingyen kapott hűtőszekrény annyira kicsi volt, hogy a meleg miatt szombatra csak levest főztem, mert több minden nemigen fért volna be. Így is inkább folyt, mint hűtött. Belül mindig állt a víz, kívül néha. Szóval úgy döntöttem, ez nem állapot, kell egy másik. 

Megnéztem az Agora nevű honlapot, ahol ingyen adnak dolgokat, csak vigyem el. Aztán a Másodkézből honlapot, ahol használt dolgokat lehet venni. Yael segített, felhívta az egyik hirdetőt, megbeszélte vele, hogy másnap elmegyünk megnézni a hűtőt, meg mivel költöznek és mindentől meg akarnak szabadulni, a mosógépet is. A pasi mondta, hogy fogja Yaelt hívni, hogy pontosan mikor. Nem hívta, Yael félóránként hívta őt, "csöngött, csöngött, és bumm", azaz kinyomta a hívást. 

Odamentem Yaelhez, azt javasolta, hogy ne szarakodjunk, vegyünk hűtőt garanciával. Elvitt a givatajimi bevásárló központba, az elektromos cikkek osztályára. Eladónak mondja, hogy kis hűtőt keresünk. Az kérdi, hogy mennyire kicsit. Mondom, kis közepest. Erre mutat egy hatalmasat. Látva az árát, mondom, túl nagy. Mutat egy másikat, majd egy harmadikat, amelyik kisebb, mint az előzők, bár még mindig sokkal nagyobb, mint amire szükségem van. 

Ügyes ez a közel-keleti metódus. Mutatsz két olyat, ami biztos nem kell a vevőnek, a harmadikra már megpuhult. A mintázatot felismerem, már nem először találkozom vele, mégis hat. A harmadikba beleszerettem. Nem gondoltam volna, hogy egy hűtőszekrényt szépnek találok, pedig igen. Talán azért, mert nem fehér, hanem fémszínű, talán másért, de már nem tudok ellenállni. 2400 sékel, ez kb. 150 ezer forint, viszont havonta 100 sékelt vonnak le a bankszámlámról, kamat nincs. Yael is rábeszél, megveszem. 

Hívnak, hogy ma hozzák a hűtőt. Megkérdezem, mennyit kell a szállításért fizetnem, mondják, semennyit. Azért előkészítek 50 sékel borravalót. Hív a szállító, kérdezi, hanyadik emelet és van-e lift. Mondom, harmadik és nincs. Nem baj, válaszolja. Megérkezik, kérdem, akarja-e a régit. Mondja, rendben. Majd amikor az újat beállítja, a régit leviszi, mondja, hogy fizessek 150 sékelt, és szoktak borravalót is adni. 

Először nem jön ki hang a torkomon, aztán mondom, hogy itt van 50 sékel a borravalóra, oszt ennyi. Ő ragaszkodik ahhoz, hogy fizessek még legalább 100 sékelt. Begurulok, annyira dühös leszek, hogy keverem a hébert angollal, mondván, nekem azt mondták, nem kell fizetnem, és ha ő mondta volna, hogy a régi elviteléért kell fizetnem, akkor nem vitetem el. De pedig így van, a régi leviteléért az utcára kell fizetnem. Akkor inkább hozza vissza, nem akarok többet fizetni. Alkudni kezd, akkor még adjak 50 sékelt a felajánlott 50 mellé. 

Továbbra is hebegek-habogok, de nem engedek. Mondom, hogy sajnálom, de nincs több pénzem. Erre ő: ja, ha nincs, akkor jó. Megköszöni és elmegy. 

Ez túl sok volt, egyébként is éjszaka csak öt órát aludtam, délután ledőlök. Az első gondolatom elalvás előtt, hogy mi lesz, ha költözöm, és megkarcolják a szépséges új hűtőmet. Ez az aggódás annyira baromságnak tűnik, hogy inkább elalszom. Mire félóra múlva felébredek, már elmúlik az aggodalmam. 

2013. augusztus 15., csütörtök

Egy élet ...

Újra tanulok hétközben a zsinagógában. Egyik este a levélből úgy veszem ki, hogy fél 9-kor kezdődik az óra, de mire odaérek, már rég hevesen vitatkoznak valamin. Félóra múlva vége, akkor kezdődik valami más, de azon már nem maradtam. Lefelé menet látom, hogy az előtérben egy idős hölgy botra támaszkodva nézegeti a kitett hirdetéseket. Kérdezi, hogy volt-e tanulás, beszélgetni kezdünk. Ahogy megyünk elfelé a zsinagógától, meghív egy kávéra. Rendben, miért is ne. Közben mesélni kezd, és mesél és mesél. 92 éves, egyedül él, van egy fia, aki sérülten született, mert egy német katona megütötte őt, de hatvan év fizioterápia és beszédterápia megtette a hatását. Ő annak idején megszökött a varsói gettóból, nem látszott zsidónak, egy lengyel lány papírjaival élt, kenyeret árult az utcán, ami tilos volt, mert jegyrendszer volt, naponta tíz kilométert gyalogolt, ötöt a kenyérért, ötöt a kenyérrel, amit eladott az utcán, nem tudta, hogy mi van a szüleivel. Háború után férjhez ment, az apjának gyára volt, az egyik mérnökhöz, aki tizenhárom évvel volt nála idősebb, és ez az apjának nem tetszett. 

Miközben megyünk és mesél, néha mintha megbillenne, ilyenkor megijedek, hogy elesik, de nem, helyrebillen és folytatja a járást is, a mesélést is. Átmegyünk az Ibn Gvirolon, ez kétszer három sávos út, középen füves és pálmás járdával, nem a zebrán megyünk, az messze lenne, hanem egyenesen átvágunk. Ha az átvágás gyorsaságot is jelent, akkor más szót kellene használnom, hiszen a botjára támaszkodva csak igen lassan halad, így lassan haladunk. Körül sem néz, úgy lép le a járdáról, nem merem megszakítani, megyek vele, közben figyelem az autókat. A lámpától éppen elindultak, a második, harmadik sávban lelassítanak, hogy át tudjunk érni. Senki nem dudál.

A füves részen megállunk, ő közben tovább mesél, én tanácstalanul körülnézek, majd éppen, amikor az autók a lámpától elindulnak, ő is lelép a járdáról, úgyhogy megyek vele. A középső sávban vagyunk, amikor egy autó ki akar kerülni úgy, hogy előttünk, a szélső sávban megy el, de aztán bölcsen úgy dönt, hogy inkább megvárja, míg elmegyünk előtte. Talán érzékelte, talán ismeri az izraeli öregasszonyokat, hogy nem néznek semerre, csak mennek a maguk tempójában, és biztonságosabbnak látta megvárni, míg elcsoszogunk előtte. 

A hölgy, igen, hölgy, szépen kontyba fésülve a haja, finom kezén sötétbarna foltok, de manikűrözött és vörösre festett körmökkel, kopottan, de valahogy mégis igényesen felöltözve, szóval Celia most inkább saját magához hív meg. Miért is ne, megyünk együtt tovább. Kis utcában lakik, a harmadik emeleten, a lift kulccsal nyílik. A lakásban megy a légkondi, minden ablak zárva. A falakon festmények, főként tájképek, a fia festette. A fia, mint mondja, most jobban tud mozogni, mint ő, hála a sok éves terápiának. Az ő élete azzal telt, hogy a fiát gyógyíttatta.  

Leülünk a konyhában, ad nekem narancslét, és nagy bögre őszibarack kompótot. Eszegetem a kompótot, ő közben fényképalbumokat hoz, és mesél tovább. A képekről fiatal szőke, pisze nő nevet vissza, valóban kinézhetett katolikus lengyelnek. Az öccse egy keresztény nőt vett feleségül, mutatja az asszony fényképét, szép, szőke nő, nagy kereszttel a nyakában. Aztán még a háborúban az öccse egyszer kiment a kapun, és soha többet nem jött vissza, azóta sem tudja, mi történt vele. A háború után a szüleivel találkozott, ők is túlélték a háborút. Mutatja az apja képét, és többször elmondja, milyen szép ember volt. Nagyon szerethették egymást. 

A férje korán meghalt, ő aztán Izraelbe költözött, majd férjhez ment egy amerikaihoz, és milliomos életet élt Floridában, mígnem ez a férje is meghalt korán, és mivel a családja nem fogadta őt be, ismét szegény lett, és visszaköltözött Izraelbe. 

Itt ismét férjhez ment, de ez a férje is korán meghalt. Azt mondja, most nincs senkije, bár mutat képeket rokonokról Ausztráliában, Kanadában, de ők eltávolodtak a zsidóságtól, és nem akarnak kapcsolatot tartani Izraelben élő rokonnal. Csak a fia maradt, akivel minden szombaton találkoznak. A fiú soha nem nősült meg, talán a mozgás- és beszédnehézsége miatt nemigen tudott kapcsolatokat építeni. Most fogyatékos gyerekekkel foglalkozik. Mutat is képeket, ahol a fia van, és néhány Down kóros fiatal. Kiváncsi lettem rá, de nem tudom, hogyan mondjam.  

Mondom, hogy mennem kell, ő hálás, hogy meghallgattam, én hálás vagyok, hogy beszélt az életéről, egy levélről letépi a címzést, és mondja, hogy írjak neki. Nála hagyok egy névjegykártyát, és mondom, hogy hívjon. Lekísér, kulccsal nyitja a liftet, az előkertben elköszönünk. Baktatok hazafelé. 

2013. augusztus 11., vasárnap

Cím nélkül ...

Megérkezett a válasz a kérdésemre. Az erőszaktevő, amellyel szemben a kicsi tehetetlen, a fáradtságom. Ez ragad meg két oldalról, és vonszol visszafelé, miközben elsötétül a kedélyem és a reménykedésem. De az eszméletemet nem veszítem el közben. Lehet, kívülről nagyon mondvacsinált magyarázatnak tűnik, de nekem elég jó. 

Szombatra virradó éjjel tizenegy órát aludtam, a zsinagógába menet árnyékból árnyékba szökkelltem, és felszabadult könnyedséget éreztem. Pénteken csak levest főztem, nemigen férne el több minden a hűtőben, egyébként is ilyen melegben nem is tudnék sokat enni. Délután megint aludtam két órát, aztán vissza a zsinagógába tanulni. 

A rabbinak mondtam, hogy ha nagyon bután nézek, az azért van, mert nem mindent értek héberül. Mondta, pedig az övét könnyű érteni, mert az nem egy igazi izraelié, hanem ahogyan egy angol gondolkodik. Hát, nekem még ez sem elég lebutított. A kérdésére, hogy milyen nyelven értek, válaszoltam, hogy angolul és magyarul. Az angolt választotta.

Fura módon innen kezdve jobban értettem. Ő meg néha, amikor rám nézett, beszúrt egy-egy angol szót, félmondatot. 

Ma volt az első nap, hogy még akkor ébredtem, amikor hosszúak az árnyékok, és így elmentem kocogni. Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy a zebrán átmenve körül sem néztem. Amikor egy gyorsan közeledő autó csikorogva fékezett, rémületemben megálltam az út közepén. Felnéztem, a sofőr a kezét felemelve kért bocsánatot. Azért ez nem rossz, lássuk be!

Este elmentem a zsinagógába tanulni. A sátoros ünnep négy kellékének esztétikuma a téma, ma az etroggal foglalkoztunk. Az összes lehetséges tökéletlenséget végigvettük, amelyek rontják az esztétikumát, kinövés, karcolás, tüske belefúródás, formai hiba. Nem vagyok biztos benne, de úgy értettem, hogy ezek miatt nem kóserré válik. Így már érthető, miért kerül olyan sokba. Egyet felvágtunk, a héját meg is kóstoltam, ízlik. 

Egy reprezentatív felmérés szerint Lapidról, a hirtelen befutott pénzügyminiszterről a megkérdezettek több mint 70 %-a úgy gondolja, hogy nem jól végzi a munkáját, és több mint 80 %-a alkalmatlannak tartja a miniszterelnöki szerepre. Eddig tartott a dicsőség. Bibiről nem olvastam ilyen adatot. 

2013. augusztus 8., csütörtök

Erőszak

Azt álmodtam, hogy délben kimentem a házból, és egyre sötétebb lett. Felkiáltottam, mi ez, Napfogyatkozás? Addigra esti sötétség lett. Ebben a pillanatban ketten előlről megragadtak, és vonszoltak. Arra ébredtem, hogy a testem mint egy rongybabáé, összeomlott.

Ezelőtti nap három élményem volt, amelyeket ehhez az álomhoz tudok kapcsolni. 

Bné Brákban útkereszteződésben zöldre váltott a lámpa, én és egy nő, babakocsit tolva, egy nagyobb lány két kisebb gyerek kezét fogva indultunk a középen lévő járdaszigetre. Velünk szemben egy fiatal nő és fiatal férfi jött, a férfi annyira magyarázott valamit, hogy az egyik kisebb gyereknek nekiment, annak leesett a kipája. A gyerek lehajolt érte, a nővére húzta, a gyerek a járdaszigetre érve térdre esett. Mire feltápászkodott, a lámpa pirosra váltott, az anya a babakocsival a túloldalon, a nagyobbacska lány a két gyerekkel és én középen. A lányka láthatóan tipródott, majd elindult a pirosban. Velük mentem, köztük és az autók között. Szerencsésen átértünk. 

Este a híradó nagy része azzal foglalkozik, hogy egy neves és karizmatikus rabbi megerőszakolt tanítványokat. Hosszan mutatnak képet arról, hogy a rabbi hívei körében énekel, az egyik résztvevő felszólal, hogy ugyan nagy ember, de ... nem tudja folytatni, mert erőszakkal kivezetik a teremből, miközben a rabbi és hívei hangosabban énekelnek, így nem lehet hallani, mit mond.

Évácska a Facebookon feltett egy cikket, amit lefekvés előtt olvastam. http://www.vice.com/read/the-ghost-rapes-of-bolivia-000300-v20n8?Contentpage=-1%3Futm_source%3Dvicefbus
Bolíviában egy vallásos közösségben felnőtt nők és gyereklányok fájdalomra és arra ébredtek, hogy vér és ondó van körülöttük. A közösség hisztériának gondolta, majd kiderült, hogy egy banda behatolt a házakba, állatoknak szánt bódítószerrel elkábította és megerőszakolta őket . A zárt közösség négy évig nem tett semmit a kislányok, kisfiúk, nők érdekében. Azóta többeket börtönbe zártak, a gyakorlat azonban kisebb mértékben, de máig folytatódik. 

Egyelőre nem tudom, miért jön szembe az, hogy az erő, hatalom, legyen az karizmatikus vagy figyelmetlen, származzon közömbösségből, fanatizmusból, letarolja a gyengét, kicsit.

2013. augusztus 6., kedd

Baba

Most csak ennyi!

Hőség

Nehézség. Budapesten a kicsi lány, aki, ha kellően kitartó vagyok, elfekszik rajtam, ellazul, nincs a világgal kapcsolata, csak létezik. És a céljaim. Befutni, sikeresnek lenni Izraelben. Cél és létezés. Vagy az egyik vagy a másik. Ha a kicsi lányt választom, az Magyarország. Innen menekülnék. Nem az aktuális politikai helyzet miatt, vagy nem csak emiatt. 

A négyes villamos helyett buszok közlekednek. Felszállok a végállomáson. A busz régi, nincs rajta légkondi, iszonyúan meleg van. Még senki, csak a sofőr és én. Előremegyek, megkérdezem, hogyan bírja ezt a meleget. Beszélgetünk. Mondja, hogy fél 7-től fél 4-ig jár oda-vissza, már kérték a BKV-t, hogy szereljenek be légkondit és fűtést, de a tűzveszély miatt nem szerelnek. Mondom, hogy a döntéshozók nem utaznak BKV-val. Nem válaszol, és értem is. Neki ez a megélhetése. Amikor leszállok, elköszönök tőle. 

Elönt a feladathalom, amit magamra veszek. 

Egyszer Laci mondta, hogy az idő összesűrűsödik. Ezt élem meg a szupervíziós csoportban. Mindig úgy megyek oda, hogy most hazamegyek, pihenek. Aztán olyan intenzív történések vannak, amitől a végén egyáltalán nem pihenésnek élem meg. Most legutóbb is sírások voltak. Egy dühös, valaki támadásnak élte meg, ahogy a csoport az egyik témában nekiment valakinek, akivel azonosult, azzal, ahogyan az védte magát. Egy elégedett sírás, akinek a témáját nem választotta a csoport, mégis választ kapott a kérdéseire. Valami egészen különleges, ami ilyenkor zajlik. Valaki azt mondja, hogy olvasva a blogomat, még mindig nem tudja, hogy mit csinálok. Én sem egészen. 

Ügyfelemmel dolgozom, annyira kimerültnek érzem magam, hogy felállok, mozgok. Utóbb mondja, hogy depressziós volt mostanában. Ettől helyükre kerülnek a dolgok, már nem érzem annyira fáradtnak magam, leteszem, ami nem az enyém. A végén mondja, hogy megkönnyebbült. 

A HR-es hív, hogy beszéljünk az ügyfelemről. Kezelési útmutatót adok hozzá. Nem viseli el a nem egyenrangú kapcsolatot. Ha segíteni akarnak rajta, az kiveri a biztosítékot. De ha érzi az erőt, és azt, hogy védem a saját területemet, azt tiszteli. A HR-es hálás, megértett eddigi jelenségeket. 

Másik ügyfelemmel lezárjuk a folyamatot. Mondja, hogy biztos jobb vezető lett, mert simábban mennek a dolgok, de amit nagyon lát, az az, hogy a magánéletében jobban kezeli a kapcsolatokat, és ezt mások is jobban veszik. Meghatottnak látom, ahogy lezárjuk, megöleljük egymást. 

Ketten dühösek rám. Nem egyszerre, nem is ismerik egymást. Azt hiszem, féltékenyek, hogy mással állok össze arra, amire szükségem van, közben tudják, hogy mert tőlük nem kaptam meg.

Valaki kioktat, hogy jogok és kötelességek egyaránt vannak. Nem válaszolok, mosolygok, még nem ismer eléggé. Pár évvel ezelőtt dühösen reagáltam volna erre, de most is, ha megint előkerül ez a téma, fogom neki mondani, hogy nézzük meg, milyen jogokkal éltem, milyen kötelezettséget nem teljesítettem, és mik a következmények. Nem hagyom magam zsarolni. 

Jó hazaérni. Valahogy ez a ragacsos meleg most jól esik. A lakásban 30 fok van, mégsem szenvedek tőle. Mindent kinyitok, enyhe légáramlatban ülök. Hazajöttem pihenni. 

2013. július 21., vasárnap

Test és lélek

A Gestalt terápia tréningen, ahova behívtak szupervízióra, szerveztek egy body work műhelyt. Ezt héberül Test-lélek-nek hívják. Szóval, részt vehettem ingyen. A műhely két és fél napos, a második évfolyamosok vesznek részt rajta, meg én. Arie vezeti, már ismerem régről. Amikor be kell mutatkozni, azt mondja, hogy én vagyok a magyar Nurith Lévi. Ez hat. Wow - mondják a résztvevők, és tisztelettel néznek rám.

Aki nem izraeli, és aki nem gestaltos, annak fogalma sincs, ki az a Nurith Lévi. Ezért ez a bemutatás elég pontos. Aki nem gestaltos és nem magyar, annak fogalma sincs, ki az az Erős Ila.

Még mindig nem tudom, miért váltottam egy biztos jelenből egy bizonytalan jövőbe. Van valami megmagyarázhatatlan magabiztosságom, hogy fel tudom itt is építeni magam, és van egy megmagyarázható kimerültségem ebben. Most két egyetemi képzésen vagyok közreműködő, két itteni magyar akar velem dolgozni, egy izraeli mondja azt, hogy még nem tudja mit, de valamit akar velem dolgozni, lehetőségek, amelyek vagy valóságok lesznek, vagy nem, és közben azt érzem, hogy fáradok, lehet, hogy mire beérnek ezek vagy mások, addigra feladom.

A műhely beszélt nyelve héber, a nem beszélt nyelve Gestalt. Az utóbbi otthonos, mindent értek benne, könnyedén mozgok benne. A héber annyira kimerít, hogy amikor a harmadik napon az a kérdés, hogy mit várunk ettől a naptól, azt mondom, túlélést. Arie válaszol: welcome in Israel. Talán ezért is érzem magam itt otthon, mert annyira hiteles a túlélés iránti vágy.

Azzal a kicsi lánnyal akarok lenni, aki vér a véremből, és nem akarok azon a Magyarországon leragadni, ahol annyi küzdés és fájdalom volt a részem. Ez probléma, dilemma, helyzet, amely nem ad megnyugtató megoldást. 

2013. július 20., szombat

Politika vagy mi ...

A múlt héten Mea Searimban megtámadtak egy katonát. Rokonait látogatta a legkeményebben ortodox területen, itt az ún. szatmáriak élnek, akik arról híresek, hogy a férfiak többsége csak Tórát tanul, a nők szülnek és dolgoznak, hogy eltartsák a családot, ha egy nő farmerben lép be a területükre, kiköpnek felé, nem ismerik el Izraelt zsidó államnak, ezért nem fogadják el, hogy valaki katonának menjen. Így logikus, hogy büntetik azt, aki ezt nem tartja be. 

Rájöttem, hogy eddig nem politizáltam a blogon. Részben talán azért, mert úgy érzem, nem tudok még eleget az itteni életről. De ez nem tartható sokáig, az életem nem csupán az enyém. 

Yair Lapid a második legtöbb szavazatot kapta az izraeli választáson. Én is rá szavaztam volna, ha le nem csúszom a választásokról. Féléves pártja, a "Van jövő" nevű így kormánypárt lett. Ő maga Tomi Lapid, a magyar származású író és politikus fia, egyébként zenész, azaz maga is médiaszemélyiség, vonzó, magabiztos, a médiában jól mozgó férfi. Az izraeliek egyébként is szívesen szavaznak valaki újra, a botrányok ezek szerint nem teszik őket apatikussá, mindig bíznak az újonnan politikussá válókban. 

Lapid nemcsak a vonzerejével nyert, hanem a harediek katonakötelezettségének követelésével is. Az már régóta szúrja a többségi nem vallásos izraeliek szemét, hogy az ő gyerekeik a katonaságban kockáztatják az életüket azokért is, akik a Tóratanulásnak és semmi másnak szentelik az életüket. Így Lapid nyert, és az első követelése az volt, hogy harediek ne legyenek a kormányban, vagy ő lép ki. Ezzel kockáztatta volna Bibi kormányalakítását, így Netanjahu belement. 

Most a kormány elfogadott egy olyan törvényjavaslatot, amely szerint a haredi fiatalok közül csak néhány ezer foglalkozhat kizárólag a Tórával, és többségüknek is kötelező lesz a katonaság vagy a polgári szolgálat. Meglátjuk, a Parlament mit szavaz meg. 

Úgy vagyok, mint a viccbéli rabbi, aki, amikor egy veszekedő házaspár kérte, hogy tegyen igazságot, akit éppen meghallgatott, annak mondta, hogy "igazad van". Amikor a bóher mondta neki, hogy de rabbi, nem lehet mindkettőnek igaza, amikor ellentétes dolgokat mondanak, akkor neki is azt válaszolta, hogy "igazad van, fiam". 

Értem és elfogadom, hogy a nem vallásosak vagy nem szélsőségesen ortodoxok nem akarnak több terhet viselni azért, hogy azok tanulni tudjanak. Nem akarják az életüket kockáztatni, amikor azok nem teszik ezt. És azt is értem, hogy a vallástalan Lapidnak fogalma sincs arról, hogy akik "csak" tanulnak, azok a közösség többi, nem tanuló része helyett is csinálják ezt. Ők azon vannak, hogy a hagyomány, amely fenntartja a zsidóságot, életben maradjon. Valaki mondta, hogy nem a zsidók tartják meg a szombatot, hanem a szombat a zsidóságot. Az ókor nagy kultúrái mára vagy eltűntek, vagy csak a nevük maradt meg, az arcukat elveszítették. Ha a zsidó kultúra szigorúsága eltűnik, a zsidók beolvadnak, elvész a kultúra. Ez a veszély kétezer év óta fennáll, azok tartják fenn a rendszert, akik ellenállnak a beolvasztási kísérleteknek, minden veszélye és nehézsége ellenére. 

Ha csak az egyén számít, a benne lévő kultúra rendszere nem, akkor könnyebb a túlélés egyénként, beolvadva az aktuális kultúrába. Ez az előny, és az ár az arcvesztés. 

Micike azt mondja, ami a zsidók között zajlik, az zajlik a világban is. Ezek szerint nem lesz egyhamar béke.

2013. július 13., szombat

Péntek, szombat

Összeszereltem egy ventillátort. Ez biztos nem nagy ügy annak, aki életében sok mindent állított össze, de én egy kezemen meg tudnám számolni, milyen műszaki izéket szereltem már össze. Ráadásul a leírás csak héberül volt, és mndjárt az első képen kiderült, hogy nem is ehhez a ventillátorhoz tartozik. Eszembe jutott, hogy becsöngetek a szomszéd férfihoz, segítene már nekem, de aztán mégis inkább nekiálltam. 

A leírás elég primitív, nincsenek részletek, csak egy összefoglaló kép. Bepötyögtem a gugliba, fordítaná le nekem angolra. Sem a gugli fordítása, sem az én műszaki angol szókincsem nem segít a megértésben, úgyhogy kísérleteztem. Végül összeállt, ventillált, két bibivel. Kimaradt egy vékonyka csavar anyával, és nem tudom szabályozni, a fej milyen irányban álljon, felfelé vagy lefelé fújja a levegőt. 

Visszamentem a boltba, és mondtam az eladónak, korombéli kedves férfinak, mi van. Kérdezte, ki állította össze. Először nem is értettem, mit kérdez, aztán mondtam, hogy én. Itt elállt a lélegzete, tiszteletét fejezte ki. Düllesztettem a mellem, hiába, én is büszke voltam a teljesítményemre. Aztán mondta, hogy a csavar nem fontos, egyébként az elülső és hátsó védőburkot fogja össze, de azokat kallantyúk is összefogják. A fej állítását megmutatta. Hozzátette, hogy ha még van valami baj, szóljak, megcsinálja. Ennek már inkább flörtölés hangulata volt, megköszöntem és eljöttem. A csavar helyét megtaláltam, becsavartam, a fej állítása továbbra sem megy. Lehet, hogy mégis visszamegyek, mondom neki. 

Péntek este a szomszéd zsinagógában voltam. A férfi, akinél egyszer vacsoráztam, és beavatkoztam a családi életükbe, köszönt, de láthatóan zavarban volt. Visszaköszöntem, aztán békén hagytam. A közeljövőben nem fog még egyszer meghívni. 

Szombaton 16 km-t gyalogoltam. Reggel a zsinagógába, Tel Avivba, délben vissza, öt után vissza a zsinagógába tanulásra. A legkeményebb délben, amikor szinte merőlegesen süt a Nap, és kevés az árnyék. A Havadala után beszélgettem egy korombéli volt balerinával, amikor meghallotta, hogy Ramat Ganból gyalogolok, azt mondta, ne tegyem, maradjak nála, ott lakik a szomszédban. Mondtam, hogy legkésőbb Jom Kippurkor igénybe veszem a felajánlását, böjtölés közben nem szívesen gyalogolnék ennyit. De ő a szombatokra gondolt, válaszolta, jóval előbb, mint Jom Kippur. 

A szombat olyasmi, mint az álom, amelyben a tudattalanban feldolgozódnak a napi problémák. A szombat ilyen értelemben félálom, megyek az utcán, nézek magam elé, és forognak a gondolatok a fejemben, jönnek a megoldások. Mivel nem tudom leírni őket, el is szállnak. Csak reménykedhetem abban, hogy nem nyomtalanul. Most gyakorlatilag semmire nem emlékszem abból, ami eszembe jutott a nap során. 

2013. július 11., csütörtök

Alakulok ...

Egy jóképű izraeli figura, akit nem ismerek, bejelölt a Linkedin-en még korábban, és most megkérdezte, hogy mivel lehet a segítségemre. Megírtam neki, azzal, ha szerez nekem angolul beszélő izraeli ügyfelet. Azóta nem írt, csak tovább osztogatja az okosságait a Linkedin-en. Ezek szerint nem erre számított, hanem hogy mondjuk megkérdezem, ha karba tett kézzel ülök, akkor hány százalékot veszítek az üzletből. De engem meg ez a bullshit pont nem érdekel. 

Vera megkérdezte, hogy most, hogy van unokám (HURRÁ!), visszaköltözöm-e. Megütött a kérdés, és nem is tudok rá hirtelen válaszolni. Kicsit elbizonytalanodom, hogy hol a helyem. Magyarországon nem, a gyerekeim közelében igen. Nem tudok dönteni, ez zavar. Lehet, hogy ez az a helyzet, amiből nem tudok 100 %-os eredménnyel kijönni. "Nem fog a macska egyszerre kint s bent egeret." Egyelőre csinálom tovább, mint eddig, aztán majd meglátom.

Iszonyú sok a dolgom. Reggel még lassacskán kezdek a napba, aztán amikor nekiállok dolgozni, akkor belefeledkezem. A hivatalos emailjeimből a nem olvasottakat letornáztam nullára. A négyszázsok magánemailnél leiratkoztam egy csomó automatikusan kapottról, most 110 körül járok, és ma már nem nőtt a számuk annyira, mint eddig. Ezt némi lelkifurdalással teszem, azt hívén, hogy nekik fontos, hogy pont nekem, ErősIlának érkezzen a levél, de ahol megkérdezik - a gép, automatikusan - hogy miért iratkozom le, mindenhol beírom, hogy mert túl sok automatikus emailt kapok. 

A buszon a sofőr leszálláskor becsukja az ajtót. A magam számára is meglepően hangosan és éles hangon kiáltom: NAHAG. Meghallja, kinyitja. A boltban olajbogyót akarok venni, ehhez doboz kell, ami nincs kikészítve, hanem a pultnál kell kérni. Egy nő szeletelgeti a sajtot, szólok neki. Álmosan rámnéz, majd folytatja a szeletelést. Dühös leszek, szólok a húsospultnál, ahol egy másik nő szeletelgeti a felvágottat. Rámnéz, majd unottan folytatja. Várok. A sajtos kiszolgálja a vevőt, majd a következőhöz fordul, hogy mit kér. Itt elszakad a cérna, és hangosan kérdezem héberül, hogy miért kell nekem egy dobozra várnom. Gyorsan válaszol, hogy mert nem tud egyszerre két dolgot csinálni, de közben hátrafordul, és kirakja a dobozokat. Elégedett vagyok a fellépésemmel. 

A mobiltársaságnak telefonálok, mert 300 sékeles számlát kapok. Háromszor hívom őket, megnyomom az angolt, mégis a gép egy idő után héberre vált, majd szétkapcsol. Negyedszerre sikerül élő emberrel beszélnem, aki héberül hadarva mondja, hogy Magyarországon telefonáltam. Mondom neki, hogy vagy lassan beszéljen, vagy angolul, és tudni akarom a részleteket, mikor mennyit telefonáltam. Nem lassít, amikor már harmadszor visítom a telefonba, hogy lassabban, akkor megszűnik a vonal. Na, ennyi kell nekem, felmegyek a honlapjukra, megkeresem a kapcsolatot, azon belül kiválasztom az ombudsman panasz lehetőséget, és ékes - nyilvánvalóan hibás - héberséggel megírom a történetet, hozzátéve, hogy ez szemtelenség, és nincs rendben, és követelem a normális szolgáltatást magamnak, és azoknak, akik nem beszélnek jól héberül. Kiváncsi vagyok, mit válaszolnak. Jó iskola ez a hely.

2013. július 7., vasárnap

Szól a kakas már ...

Éjjel fél 12-kor ültem le a géphez ma először. Múlt éjjel alig aludtam, felébredtem, és végignéztem a filmet, amit Judit belinkelt a Facebookra. Négykor feküdtem, reggel fél nyolckor keltem, Julival Jeruzsálembe mentem, mert Szonja felszámolta a háztartását, én is elnyertem néhány dolgot, és Juli megígérte, hogy elhozza nekem, csak menjek vele reggel, amikor dolgozni megy. 

Megnéztem, hol dolgozik, aztán elbuszoztam az Izrael múzeumba. Nem volt kedvem a melegben sétálni. Az olé igazolványom ott nem érvényes, egyébként is mondta a pénztároslány, már régi olé vagyok, nem új olé. Haha, a két és fél évemmel régi, "atik". Vicces. 

Megnéztem három kiállítást, a végén már szédelegtem. Mindig beleütköztem a következőbe, amely aztán rögtön elkezdett érdekelni. Mégis, amikor már nem tudtam több információt befogadni, megkérdeztem a múzeumőrt, hol a kijárat, mert magamtól nem találtam. Ha megtaláltam volna, lehet, hogy kevesebbet látok. Mindenesetre a legizgalmasabb egy több mint 300 ezer éves koponyadarab volt, meg a zsidó női öltözetek különböző országokban. A zsidó élet kiállításon az első tárgy, amelybe beleütköztem, egy tizenkilencedik századi szarvasi halottas hintó. 

A magánemailjeimen 460 olvasatlan email volt, ezt letornáztam 130-ra. Úgy tettem, hogy behívtam az automatikus küldéseket, és sorra töröltem őket. Ebből rájöttem, hogy túl sok automatikusan küldött emailt kapok, úgyhogy ezekről vissza fogok lépni. Be sem tudnám fogadni, annyi információ érkezik. Szerintem ez betegít, ha valaki nem tudja megállítani. A legkevesebb az, hogy szétszórttá tesz, gyors és felületes olvasásra szoktat. 

Kaptam ismertetést a Coaching Camp-en történt "fellépésemről". Jó volt olvasni. Idemásolom. "Sallangmentes jelenlét
A tábor időszakának – számos résztvevő szerint - az egyik legmélyebb hatásokat kiváltó programja Erős Ila nevéhez kötődik, aki a Gestalt –alapon működő coachingról tartott egy akvárium- típusú bemutatót. Ennek során Ila az egész plenáris teremben résztvevő , közel száz hallgatóban váltott ki egyszerre közös érzéseket, és szabadított fel gondolatokat. „Folyamatosan a szociális túlélőkészleteinket, sallangjainkat használjuk, aminek a hatására fegyelmezettekké válunk, és ugyanakkor ellehetetlenül a kontaktus a maga valójában másokkal és saját magunkkal”- kezdte a bemutatkozóját a szakember. Sallangmentes jelenlét- így definiálta Ila azt az állapotot, amikor a gyomrunkban érezzük azt a hatást, amivel kongruens az is, amit mondunk. Minden más pedig nem más, mint csupán csak díszítő elem, ami ezt az érzelmi hatást kioltja. A zsigeri őszinteség megnyilvánulásának a lehetőségét, az üzleti élet törvényei szerinti működést, és a coach jelenlétének, illetve gondolati, érzeti eltűnésének és a coaching folyamatába való visszajövetelének lehetőségeit is vizsgálta Ila az előadása során. „ Ha folytonosan pásztázzuk, vizsgáljuk a bensőnkben zajló jelzéseket, és  ezek szerint haladunk, jó útra kerültünk”- zárta az előadását a Gestalt- alapokon dolgozó coach."
Én azt a mondatomat szerettem, amit akkor mondtam, amikor rájöttem, hogy "a sallang öltöztet." Ez volt a mondat. 
Ahogy továbbgondoltam, arra jöttem rá, hogy minél inkább azzal dolgozom, amit érzek, látok, hallok, gondolok, annál kevésbé emlékszem azokra a módszerekre, technikákra, modellekre, amiket tanultam. Olyan ez, mintha megvennék valamit, és amim korábban volt, eltűnne vele. Van ebben megnyugtató, mert én magam talán mindig kéznél leszek magamnak, de ijesztő is, hogy csak ilyen egyszerű eszközöm van. 
Valamiért erről eszembe jut a mese, hogy a rabbi, aki gyűjti az énekeket, hogy szombatonként újakat lehessen énekelni, meghallja egy legénykét énekelni a Szól a kakas már, mikor virrad már kezdetű dalt, és azt gondolja, hogy ez pontosan kifejezi a zsidók messiásvárását. Mondja legénynek, hogy adja el neki a dalt. A legényke gondolja, hogy bolond ez az ember, hiszen ha eladja, akkor is fogja tudni még énekelni. Igen ám, de amint kifizette neki a rabbi a pénzt, abban a pillanatban elfelejtette a dalt. 
Nem tudom, hogy jön ez ide, de idetolakodott.

2013. július 4., csütörtök

Élet és halál

Emailt kaptam, "Tisztelt doktornő, időpontot szeretnék kérni ..." Eddig leginkább Erősila vagy Azila voltam, most tisztelt doktornővé avanzsáltam. Még szokni kell, furán hangzik.

Ricsinek fogbeültetést csinálnak. Megint elámulok azon, hogy a nyolcvanvalahány év, a féloldali bénultság nem elég indok arra, hogy a fogai akárhogy nézzenek ki. Aznap jövök hozzájuk, mesélek a bar ilan-i tréningről, és ő még mindig álmosan a beadott fájdalomcsillapítótól kitartóan kérdez és vitatkozik. Feladom, elmegyek inkább híradót nézni.

Meghalt egy kislány. Az apja vitte volna a bölcsibe, kapott egy munkával kapcsolatos telefont, kiszállt az autóból, és elfelejtkezett a gyerekről. Hét óra múlva, amikor az anya ment volna a gyerekért, és nem volt a bölcsiben, hívta, jött rá, hogy az autóban maradt. Nem tudom elfelejteni, látom, hallom a gyereket, ahogy sír, egyre halkabban, míg elájul a melegtől. Csak úgy tudom elviselni a képet és a gondolatot, hogy azt gondolom, az Isten visszavette, mert a szülő még nem elég érett a gyerekre. Talán ha túléli ép ésszel ezt a tragédiát ez az ember, lehet, hogy felnő és képes lesz arra, hogy felelősséget vállaljon a gyerekéért. Nem tudom, mikor fogom tudni elengedni ezt a képet, egyelőre az egyiptomi hatalomátvétel sem tudja felülírni. Ahány autó mellett elmegyek, benézek, hogy nincs-e benne gyerek.

Most nem tudom másként befejezni, pedig úgy érzem, hogy kellene, ez nem elég derűlátó. De nincs most olyan, ami erősebb lenne. Lehet, hogy azért is, mert egy hétig nem dolgoztam, és most belevetettem magam a munkába, írom az emaileket, intézkedem egyszerre sok dologban. Álmos vagyok, de annyira felpörögve, hogy napközben nem tudok pihenni. 

2013. június 29., szombat

Harag, fájdalom és szeretet

Zombiként értem vissza csütörtökön. Pénteken lelassultan ébredtem 7-kor, fogtam egy palack vizet, törülközőt, bérletet, és elindultam a tengerhez. A napelemes információs tábla azt állította,hogy 20 perc múlva jön a következő busz, ezért elindultam egy másik megállóba. Közben elment a busz, amelynek csak 20 perc múlva kellett volna érkeznie. A másik megállóban is tizensok percet jelzett az általam ismert busz. Megérkezett egy másik, amelyet nem ismerek, de felszálltam. Egyszer élünk, amúgy is zombi vagyok, úgysem sietek sehova, valahova biztos visz. A tel-avivi központi pályaudvarra vitt. Végülis egy átszállással kikötöttem a kedvenc tengerparti helyemen. Futottam egy sort, aztán vissza, és ráfeküdtem a vízre. Megérkeztem. 

Két vendégem van. Megbeszéljük, hogy együtt megyünk Tel Avivba a zsinagógába szombaton. Kilenc előtt indulunk, a hat kilométer könnyebben telik hármasban, mint egyedül. Mire odaérünk, leizzadok. Többen kedvesen, örömmel fogadnak, már vagy egy hónapja nem voltam. A zsinagógai légkondi lassan lehűt. Két helyi lánnyal megbeszélem, hogy a női részben én hordom körül a Tórát. Gondosan odatartom mindenkinek, akiről látom, hogy meg akarja érinteni. Aztán Gomél-t mondok. Jól érzem magam itt. 

Most nem jut eszembe, ami Budapesten annyira megviselt, hogy amikor a Tóra-olvasáskor - hibásan - kijavítottam a rabbit, és ő indulatosan kioktatott, ez annyira megsemmisítő volt, hogy kimentem a teremből, hogy lenyugodjak. Nem csökkent a zaklatottságom, de úgy döntöttem, hogy az olvasás végéig maradok. Hátra mentem, hogy minél távolabb legyek. Volt ott öt-hat nő, egy sem jött oda, hogy mi bajom van. Azt hiszem, ez volt a legrosszabb. Nincs a nők között szolidaritás. Később a rabbival próbáltuk tisztázni a helyzetet, közben megjelent a családja, és a kicsi lánya boldogan köszöntötte őt. Mivel velem volt elfoglalva, nem reagált erre, ami a kicsi lányt nem zavarta, de a felesége figyelmeztette. 

Egyedül maradtam, és elindultak a könnyeim. Nem tudok publikusan sírni, az egyetlen hely a budapesti zsinagóga. Megvártam a Tóraolvasás végét, aztán elindultam hazafelé. Ez az utolsó hely, ahol maradtam annak ellenére, hogy nem éreztem jól magam. Sehol máshol nem maradok. Most már itt sem. 

Szombaton délben hárman visszajövünk a lakásba. Amint hazaérünk, lezuhanyozom hideg vízben. Tanultam, hogy ha a hajamat nem vizezem meg, akkor lehet szombaton hideg vízben zuhanyozni. Jólesik, a hideg inkább langyos. Ebéd után alszom, aztán indulok vissza a tanulásra. Új úton megyek, eltévedek, kissé késem. Ezen a napon 18 km-t gyalogoltam. A vendég rabbi magyaráz, sokkal többször néz rám, mint másra, pedig vagy talán éppen azért, mert én kevésbé értem, mint más. A szeuda slisit után énekelünk, a nők közül csak én engedem ki a hangom, és nagyon jól érzem magam a közös fájdalmas és mégis vidám éneklésben. 

2013. május 30., csütörtök

Billegek

Ma közepesen rossz kedvvel ébredtem. Fél 9-kor, ha korábban ébredtem volna, akkor több lett volna, mint közepes. Már áradt be a meleg, mégis elmentem futni. Mostanában az a meggyőződésem, hogy a futás javít a lelkiállapoton. Javított, bár másvalami még inkább, ha egyáltalán össze lehet hasonlítani ilyen lelkiállapotra ható dolgokat, de inkább sorban leírom. 

Valójában nem tudom, mi a rosszkedv eredete. Nem azt mondom, hogy oka, mert szerintem van a rosszkedv vagy jókedv, és amikor felfedezzük, akkor találunk olyan jelenségeket, amelyekkel kellően magabiztosan magyarázhatjuk az aktuális kedvünket. 

Szóval lehet az eredete az, hogy a kedélyállapot hullámzik, akár akarjuk, akár nem, és most éppen völgyben van a hullámvasút. Lehet az is, hogy valójában szorongok a vizsgálattól, csak nem akarom tudomásul venni, ezért kénytelen a lelkem rosszkedvvel figyelmeztetni. 

Ha pedig mégis lenne konkrét oka a rosszkedvnek, mint ahogy nincs, akkor az tegnap történt. Voltam az iskolában, foglalkoztam a kamaszlánnyal, és nem boldogultam vele. Nem jöttem rá, hogy mi érdekli, rosszabbul beszéltem héberül, mint máskor, fölöslegesnek éreztem magam. Hamar el is engedtem őt, de velem maradt a sikertelenség és reménytelenség érzése. 

Valójában a rosszkedvem oka, ha lenne ilyen, a hét elején kezdődött. Voltam szupervízióban, a témám az egyik terápiás ügyfelem volt, akivel nem jutunk ötről hatra, pedig ő is akar, én is akarok. Ahogy erről beszélgettünk, Nurit, a szupervízorom rákérdezett, hogy milyen más munkáim vannak a terápián kívül. Akkor kiderült, hogy minden eddigi és egyéb munkámban azzal dolgozom, hogy van cél, és azt akarjuk elérni. Mondja, hogy ebből nehéz átállni a Gestalt terápiának arra a felfogására, hogy ne legyen célom. Ha behaviorista lennék, akkor természetes lenne, hogy legyen célom, de itt nem. Nem vagyok elég jó, ez a mondat maradt meg bennem, bár ez nem hangzott el. 

Ezen a ponton kezdődött valami. Az a tantusz esett le, hogy az, hogy annyira céltudatos vagyok, segít sikeres lenni mindenfélében, segít abban, hogy elég sokat keressek, amivel fenn tudom tartani a kettős életemet, de nem segít abban, hogy jó terapeuta legyek. Jobb coach vagyok, mint terapeuta, vagy fordítva, rosszabb terapeuta vagyok, mint coach. Na, ettől rossz kedvem lett, a hitem egy része elszállt. A hitem magamban, felsőbb gondoskodásban. Azért tovább lépkedtem, mintha misem történt volna, valahogy vitt a lábam. Azt hiszem, a céltudatosság ad egy olyanfajta zsibbadtságot, ami továbbvisz akkor is, ha kudarcnak élem meg, ami történik.

Tegnap Micikénél tanultam. Ő a mesebeli zsidó, számára minden szép és úgy jó, ahogy van. Nekem nem annyira kerek minden, mint neki, de nem vitatkozom, mert meg akarom ismerni az ő világát. Én úgy tanulok, hogy benyelek mindent, mint a tehén, aztán emésztem meg, és válogatom ki, mi az enyém, mi nem. 

Micike mondott valamit, már nem emlékszem mit, de egyszercsak az jött, hogy ha a cél felől nézem magam, akkor nem vagyok elég jó, ha azt nézem, hogy benne vagyok egy folyamatban, itt élek, lélegzem, tanulok, akármi lesz is belőle, akkor meg különleges az, amit teszek. Ennek a gondolatnak van valami felszabadító hatása rám. Vagyok, amilyen vagyok, és bármikor dönthetek arról, hogy merre menjek tovább. 

Délután lefeküdtem, hogy pihentebb legyek. Kb. negyedórát aludtam, amikor megszólalt a magyar telefon. Aki hívott, mondta, hogy egy bazi nagy ötöst kapott rám a vizsgáján. Korábban csinált velem egy életút interjút, azt adta be dolgozatnak az egyetemen, ahova jár, és ma vizsgázott. Kihúzta a Csikszentmihályi Flow elméletét, és a vizsgáztató megkérdezte, hogyan tudja az én történetemhez kapcsolni. Megállapították, hogy az az ember vagyok, aki beleteszi magát a dolgaiba, érzéseibe, ezért meg tudja élni az áramlás-élményt. Hacsak így nem!

Azt hiszem, túl sokat vállalok magamra. Kiváncsi vagyok, meddig bírom. Csak remélem, hogy időben észreveszem ... észreveszem ... mit is?