2016. október 30., vasárnap

Több mint egy éve nem írtam már. Közben mindenféle történt, inkább rossz, mint jó. Jelentős részben nem voltam magamnál. Nem mondtam volna, hogy ilyen esetben inkább lőjetek le, de amikor ezt mondhattam volna, akkor még arra nem gondoltam, hogy utána tiszta fejjel fogom azt olvasni, hogy mit csináltam, amikor nem voltam magamnál. Ez nagyon lehangoló.

A metapeletek, azaz rólam gondoskodók váltják egymást. Az egyik - nem is a kedvencem - eljött velem a zsinagógába, nagyon élvezte, utána azt mondta, hogy nagyon szótakarékos a vallásom. Meglepett, hogy ennyire tisztán látja. Most egy fiatalkával járok, ő unja a szertartást, inkább lemegy a gyerekekhez. Pedig neki van kapcsolódása, mégsem érdekli.

Jóval kevesebbet beszélek, mint azelőtt. Nem érdekelnek sem az emberek, sem az események. Az emberek ugyanezt viszonozzák. Így csöndben vagyunk együtt. Néha erőt veszek magamon, és kérdezősködöm. Megkapom a választ, aztán újra csöndbe burkolózunk. Szerintem ha egészségesebb leszek, akkor leszek nyitottabb a külvilágra.

A bezártságommal együtt van az, hogy sokat alszom. Éjjel 10 órát, nappal 0-2-t. Járok pszichológushoz, az azt javasolta, hogy nappal ne aludjak, mert az tompít. Kipróbáltam, de nem tetszik. Lehet, hogy tompít, viszont nem jön automatikusan, hogy kihagyjam. Úgyhogy visszatértem az alváshoz.

Újra elkezdtem dolgozni. Terápiát csinálok, nem sokat. Fura, nincs kedvem a coacholáshoz, inkább van a terápiához. Az a furcsa ebben, hogy amikor mellrákból gyógyulgattam, akkor fordítva volt, nem volt kedvem a terápiához, és volt a coacholáshoz. Most állítólag le vagyok lassulva, bár én ezt nem érzem. Volt elrévedésem, mostanában ezt sem veszem észre. Epilepszia és parkinson tüneteire kapok gyógyszert. Ez nem jelenti azt, hogy ezek vannak, de a tüneteik igen, és a gyógyszer így is hat. Nem megnyugtató.