Diákigazolvány

Tájékoztatlak benneteket, hogy van "Öreg állampolgárok minisztériuma" miniszterrel. Onnan tudom, hogy kaptam tőle egy levelet, meg egy kártyát, amely igazolja, hogy öreg izraeli állampolgár vagyok. Lehet, hogy úgy kéne mondanom, hogy idős, az talán jobban hangzik, de most az elnevezés kevésbé érdekel, egyszerűen örülök a kártyának. Valaki mondta, hogy most szomorúnak kéne lennem, hogy már hivatalosan is öreg vagyok, de nekem enyhe szellemi csököttségemen csak annyi jön át, hogy eddig kaptam az ösztöndíjat, amit Mo-on nyugdíjnak neveznek, és most kaptam hozzá diákigazolványt, amivel több mindenért csak a felét kell fizetnem. Ki mondta, hogy rossz dolog megöregedni? 

A legkirályabb, hogy múzeumokban, mozikban, színházakban (még soha nem voltam itt színházban), 50 %-ért mehetek be. Tömegközlekedésben is valami hasonló. Ramat Ganban 30 %-kal kevesebb a helyi adó az öregeknek. Valami kedvezmény van a vízen és villanyon is.

Kaptam a társadalombiztosítástól is levelet, hogy ha akarom, akkor megkaphatom az állampolgári alapon járó csekély nyugdíjat, mindaddig, amíg itt lakom, és nincs 5180 sékelnél több munkából származó jövedelmem. Vegyem ezt jelzésnek arra a dilemmámra, hogy menni vagy maradni?

Amikor mondom a smone eszrét, abban van egy rész, ahol a személyes kéréseinket mondhatjuk. Nehezemre esik magamnak kérni, valaki javasolta, hogy kérjem azt, hogy találjak itt munkát, de ez valahogy nem tudott kijönni a számon. Csak annyit kértem, hogy lássak tisztán abban a kérdésben, hogy menni akarok vagy maradni. Most mintha valaki kérdezné: "Hülye vagy? Ez nem elég jelzés?"

Nem hallgatok rádiót, csak pénteken. Rájöttem, hogy annyira gyorsan és zaklatottan beszélnek, hogy ez engem is zaklatottá tesz. Semmire nincs kevésbé szükségem, mint arra, hogy zaklatott legyek. 

A lakástulajdonos felbaszta az agyam. Már ott tartok, hogy a szőr feláll tőle a hátamon. Legutóbbi akciója az volt, hogy letagadta, hogy mondtam volna, hogy szerdán nem tudnak jönni lakást nézni. Igaza van, nem mondtam, hanem az sms-ére válaszoltam sms-ben. Ilyet már egyszer csinált, és most ezen már annyira felhúztam magam, hogy héberül - valószínűleg rossz héberséggel - mondtam, hogy ne viselkedjen úgy, mintha idióta lenne. Akik ismernek, tudják, hogy ilyen nagyon ritkán jön ki a számon. Persze most is finomabban fogalmaztam volna, ha lenne elég szókincsem. Ráadásul a hangom erőteljességén is hallhatta, hogy ne tovább. Mondta megnyugtató hangon, hogy jó-jó, ő sem idióta és én sem, csütörtökön fognak jönni. 

Felfrissülve

Peti egyhetes ittléte jót tett nekem. Alig dolgoztam, szinte végig együtt voltunk. Úsztunk a tengerben, ahol alig voltak mások, voltunk Jeruzsálemben, Haifán, Jafon, moziban, sétáltunk, gyalogoltunk, beszélgettünk. A legkirályabb a bambusz-építmény volt a jeruzsálemi múzeumban, amire felmásztunk. Nem tudtunk jegyet venni, és amikor nem akartak felengedni, akkor ragaszkodtam ahhoz, hogy hívják fel a jegyárust, hogy valóban akartunk jegyet venni. Felengedtek.  

A tulajdonossal várjuk a lakásnézőket, akik nem jönnek. Előtte mondja, hogy fényképeket akar csinálni, húzzam el a matracot. Mondom, nem tudom egyedül. Ő: majd én segítek. Én: nem te segítesz nekem, hanem én segítek neked. Ámulok, hogy mennyire úgy tudja eladni azt, hogy ő segít rajtam, amikor valójában pont fordítva történik. Kérdezi, hogy ugye, ha 500 sékellel csökkentené a bérleti díjat, akkor sem maradnék. Ezek szerint emlékezik, hogy augusztusban ennyit kértem. Mondom, hogy nem, túl késő. Ő úgy gondolja, hogy merev vagyok, a fejemben beállt, hogy költözöm, és nem változtatok. Továbbra sem akarom mondani, hogy most már őmiatta nem akarok maradni, kevésbé a zaj miatt. Nem az én dolgom büntetni, van nálam nagyobb hatalom.

Volt tanítványom írja, hogy jönne arra a programra, amit 72 ezer forintért hirdettem meg nekik, de ő 65 ezret szán rá. Ír hozzá még egy mondatot, amit nem értek, de ismerve őt, ha rákérdeznék, és válaszolna, azt sem érteném, úgyhogy nem kérdezek rá, hanem azt írom, hogy legyen 70 ezer. Visszaír, hogy értékeli, hogy gyorsan válaszoltam, ő mond 69 ezret. Megint ír egy sejtelmes mondatot, arra sem kérdezek rá, hanem mondom, hogy legyen ennyi. Tiszta közel-keleti alkudozás, amit csinálunk.

A prof felhív, hogy milyen volt az elmúlt óra, és milyen legyen a következő. Nem tetszett, amit csinált az elmúlt órán, nem akarok udvariaskodni, kerek-perec mondom, hogy nem tartom jó ötletnek, ha a következőn is azt csinálja. Azt veszem észre magamon, hogy nyersebb vagyok, nem akarok energiát fordítani arra, hogy becsomagoljam a mondandómat, hogy ne sértsen. 

Jeruzsálemben is, Tel Avivban is látjuk a megállókban a hatalmas betontömböket, amelyeket az autóval embereket elkaszálók megállítására tettek oda. Ma két fiatal arab baltával, késsel vérfürdőt rendeztek egy zsinagógában a reggeli ima idején. Ők tartják fenn a cionista nacionalizmust, a "minden elfogadható a palesztin terrorizmus ellen" érzetét. Nehéz szembefordulni ezzel, együttérzést kifejezni a azokkal a palesztinokkal, akiknek az életét nehezítik az izraeli hatóságok. Egy elemzés szerint az arab panaszok kb. 90 %-át megoldatlanul zárja le a rendőrség. Másodrendű állampolgárnak érzik magukat, érthető módon. 

Menet közben ...

Amikor volt az ötperces afférom a mérnökkel, akkor azt gondoltam, hogy idén vagy elköltözöm vagy férjhez megyek. Elköltözöm. 

Tegnap voltak itt lakást nézni. A tulajdonosnő kérte, hogy ne mondjam, hogy a zaj miatt megyek el. Kérdeztem, mit mondjak. Azt, hogy a barátaimhoz közelebb akarok menni. Mondtam, hogy rendben. 

Amikor itt voltak, beültem a számítógéphez, hogy ne is kelljen beszélni velük. Amikor nem értették, hogy nem folyik a meleg víz a megfelelő oldalra hajtva a csapot, mutattam, hogy folyik az, csak fordítva van bekötve. A tulajdonos, a férfi mondta, hogy ez az ő hibája, szégyelli magát. Utóbb jöttem rá, hogy nem a csap bekötése miatt, hanem azért mert kiröhögtek, amikor az volt a kérésem, hogy kevesebbet fizessek, mert a zaj miatt romlott a minőség. 

A lakásnézők mondták, hogy ma is akarnak jönni, csúcsforgalmi időben, hogy hallják, valóban csendes a lakás, ahogyan a tulajdonosok mondják. Délután kaptam egy hívást, hogy nem aktuális. Azt hittem, annak a lakásnak a tulajdonosa hívott, ahova az ingatlanos vitt, vagyis amelyik Givatajimban van. Felhívtam az ingatlanost, mondja, hogy ez lehetetlen, mert már a szerződésről tárgyalnak. Akkor jöttem rá, hogy ennek a lakásnak a megnézői hívtak. 

Közben már beszéltem egy Haifaival és egy Natanyjaival, hogy lehet, hogy odaköltözöm, és körülnéznék. Ezek szerint lehet, hogy mégis Givatajimban fogok lakni. Az a tény, hogy abban a lakásban van sütő, valamiért nagyon erősen vonz. Pedig ott nyáron nagyon meleg lesz, a veranda üvegezett, keleti, nyáron legalább délig oda süt a Nap, ezért kénytelen leszek a légkondit használni.

A jogásztanuló ember nem hív. Kérdezem Micikétől, hogy nekem kellene-e őt hívnom. Azt mondja, nem, ebben a rendszerben csak Mohamed mehet a hegyhez, a hegy nem Mohamedhez. Valójában nem is hiányzik. Nem ő az, aki nekem való. Azt nem tudom, hogyan lelem meg, aki nekem való. 

Moziban voltam, megnéztem a "Jó halál" c. izraeli filmet. A címet úgy olvastam, hogy jó ágy, mert nem figyeltem fel a kétféle "t" különbségére az egyik szóban. Öregekről szól, nagyon kedves film. Egyszerre szomorú és derűs. 

Holnap jön a kisebbik fiam, és most leginkább ez izgat. Végre vele leszek egy hétig. 

Oda-vissza

Amikor elköltöztem Izraelbe, valaki azt javasolta, hogy ne legyenek elvárásaim, akkor jó lesz. Ezt úgy értettem, hogy Izraeltől ne várjak semmit. Működött is, amit kaptam, mindenért hálás voltam, semmit nem tekintettem olyannak mint ami jár. De most arra jöttem rá, hogy úgy is lehetett volna érteni, hogy magamtól se várjak el semmit, ne szívassam magam azzal, hogy nem teljesítek célokat vagy nem elég gyorsan. 

Amikor visszajövök Izraelbe, üzenetek várnak. A kedves ingatlanos, hogy van két lakás, amit nézzek meg. A prof, hogy kollégájával beszéljek, vannak ötletei, hogy hogyan tovább. Aztán este Ricsi mondja, hogy azt akarják, hogy maradjak Izraelben. 

Energikus vagyok, vége a tehetetlen, energiátlan időszaknak. Leszarom, hogy a lakás tulajdonosai rájöttek, hogy veszítenek, ha elköltözöm. Az asszony hosszan magyarázza a telefonba, hogy ne csináljak butaságot, nem fogok ilyen jó lakást találni. Túl késő. Amikor kértem, arrogánsak voltak. Már nem a zaj miatt, hanem emiatt nem maradok, mégha ez pénzbe is kerül nekem. 

P. Lacival beszélgetek arról, hogy könyvet kellene írni a blogból. Azt mondja, hogy a stílusom férfias, száraz. Ez megüt, bár azt hiszem, igaza van. Szeretnék nőies lenni, de nem nyálas. Nem tudom, hogyan lehetnék nőies és nem nyálas. Nehéz nekem szavakkal kifejezni a szeretetet. Könnyebb a szomorúságot és most már a haragot is. Azt is mondja, hogy szomorú a blogom. Kételkedem, hogy nem az ő szomorúsága-e vajon, amit rámvetít, de nem tudom biztosan.

Ügyfelem, aki zseniálisan kerüli el, hogy érezze a fájdalmát, sírni kezd. Megölelem, zokog. Azt hiszem abban vagyok jó, hogy emberek közel kerüljenek a fájdalmukhoz. Talán ez otthonos nekem. Mégis, másik ügyfelemmel éppen azon dolgozom, hogy a humor és könnyedség megmaradjon neki túlélési eszközként a fájdalmában. Ez is otthonos.

Vigyáztam a tizenhat hónaposra. Azt gondoltam, hogy kimegyünk a ligetbe, de ő elakadt két házzal odébb, egy autóbejáratnál. Jobb oldalon, az ő magasságában volt egy kerek érzékelő, ezt használta telefonnak, hangosan, erőteljesen tárgyalt valakivel. Majd észrevette, hogy a kapu másik oldalán is van ugyanilyen, áttotyogott oda, közben óvatosan lépkedett, mert közvetlenül a kapu előtt kifelé, az úttest felé észrevehetően lejtett a járda. Ide-oda járt a két „telefon” között, én már mentem volna, de ez túlságosan fontos volt, nem lehetett itthagyni. Végre jött tovább, az úttesten minden tiltakozása ellenére karban vittem át, majd a túloldalon megint magával ragadták érdekességek. Az egyik az volt, hogy a füvön járt, és tetszett neki, hogy füvön járni más, mint aszfalton járni. Ezt párszor ki kellett próbálni oda-vissza. Aztán egy autónál megállt, és magyarázott. Jobban megnéztem, ült egy nő az autóban. Kölcsönösen és hosszan integettek és puszit dobtak egymásnak. Innen is nehéz volt továbbmenni, de végül kikötöttünk a Népligetben. Ha valaki elég nyitott, akkor egy gyerek meg tudja tanítani arra, hogy a célokhoz nem kell annyira ragaszkodni.