Test és lélek

A Gestalt terápia tréningen, ahova behívtak szupervízióra, szerveztek egy body work műhelyt. Ezt héberül Test-lélek-nek hívják. Szóval, részt vehettem ingyen. A műhely két és fél napos, a második évfolyamosok vesznek részt rajta, meg én. Arie vezeti, már ismerem régről. Amikor be kell mutatkozni, azt mondja, hogy én vagyok a magyar Nurith Lévi. Ez hat. Wow - mondják a résztvevők, és tisztelettel néznek rám.

Aki nem izraeli, és aki nem gestaltos, annak fogalma sincs, ki az a Nurith Lévi. Ezért ez a bemutatás elég pontos. Aki nem gestaltos és nem magyar, annak fogalma sincs, ki az az Erős Ila.

Még mindig nem tudom, miért váltottam egy biztos jelenből egy bizonytalan jövőbe. Van valami megmagyarázhatatlan magabiztosságom, hogy fel tudom itt is építeni magam, és van egy megmagyarázható kimerültségem ebben. Most két egyetemi képzésen vagyok közreműködő, két itteni magyar akar velem dolgozni, egy izraeli mondja azt, hogy még nem tudja mit, de valamit akar velem dolgozni, lehetőségek, amelyek vagy valóságok lesznek, vagy nem, és közben azt érzem, hogy fáradok, lehet, hogy mire beérnek ezek vagy mások, addigra feladom.

A műhely beszélt nyelve héber, a nem beszélt nyelve Gestalt. Az utóbbi otthonos, mindent értek benne, könnyedén mozgok benne. A héber annyira kimerít, hogy amikor a harmadik napon az a kérdés, hogy mit várunk ettől a naptól, azt mondom, túlélést. Arie válaszol: welcome in Israel. Talán ezért is érzem magam itt otthon, mert annyira hiteles a túlélés iránti vágy.

Azzal a kicsi lánnyal akarok lenni, aki vér a véremből, és nem akarok azon a Magyarországon leragadni, ahol annyi küzdés és fájdalom volt a részem. Ez probléma, dilemma, helyzet, amely nem ad megnyugtató megoldást. 

Politika vagy mi ...

A múlt héten Mea Searimban megtámadtak egy katonát. Rokonait látogatta a legkeményebben ortodox területen, itt az ún. szatmáriak élnek, akik arról híresek, hogy a férfiak többsége csak Tórát tanul, a nők szülnek és dolgoznak, hogy eltartsák a családot, ha egy nő farmerben lép be a területükre, kiköpnek felé, nem ismerik el Izraelt zsidó államnak, ezért nem fogadják el, hogy valaki katonának menjen. Így logikus, hogy büntetik azt, aki ezt nem tartja be. 

Rájöttem, hogy eddig nem politizáltam a blogon. Részben talán azért, mert úgy érzem, nem tudok még eleget az itteni életről. De ez nem tartható sokáig, az életem nem csupán az enyém. 

Yair Lapid a második legtöbb szavazatot kapta az izraeli választáson. Én is rá szavaztam volna, ha le nem csúszom a választásokról. Féléves pártja, a "Van jövő" nevű így kormánypárt lett. Ő maga Tomi Lapid, a magyar származású író és politikus fia, egyébként zenész, azaz maga is médiaszemélyiség, vonzó, magabiztos, a médiában jól mozgó férfi. Az izraeliek egyébként is szívesen szavaznak valaki újra, a botrányok ezek szerint nem teszik őket apatikussá, mindig bíznak az újonnan politikussá válókban. 

Lapid nemcsak a vonzerejével nyert, hanem a harediek katonakötelezettségének követelésével is. Az már régóta szúrja a többségi nem vallásos izraeliek szemét, hogy az ő gyerekeik a katonaságban kockáztatják az életüket azokért is, akik a Tóratanulásnak és semmi másnak szentelik az életüket. Így Lapid nyert, és az első követelése az volt, hogy harediek ne legyenek a kormányban, vagy ő lép ki. Ezzel kockáztatta volna Bibi kormányalakítását, így Netanjahu belement. 

Most a kormány elfogadott egy olyan törvényjavaslatot, amely szerint a haredi fiatalok közül csak néhány ezer foglalkozhat kizárólag a Tórával, és többségüknek is kötelező lesz a katonaság vagy a polgári szolgálat. Meglátjuk, a Parlament mit szavaz meg. 

Úgy vagyok, mint a viccbéli rabbi, aki, amikor egy veszekedő házaspár kérte, hogy tegyen igazságot, akit éppen meghallgatott, annak mondta, hogy "igazad van". Amikor a bóher mondta neki, hogy de rabbi, nem lehet mindkettőnek igaza, amikor ellentétes dolgokat mondanak, akkor neki is azt válaszolta, hogy "igazad van, fiam". 

Értem és elfogadom, hogy a nem vallásosak vagy nem szélsőségesen ortodoxok nem akarnak több terhet viselni azért, hogy azok tanulni tudjanak. Nem akarják az életüket kockáztatni, amikor azok nem teszik ezt. És azt is értem, hogy a vallástalan Lapidnak fogalma sincs arról, hogy akik "csak" tanulnak, azok a közösség többi, nem tanuló része helyett is csinálják ezt. Ők azon vannak, hogy a hagyomány, amely fenntartja a zsidóságot, életben maradjon. Valaki mondta, hogy nem a zsidók tartják meg a szombatot, hanem a szombat a zsidóságot. Az ókor nagy kultúrái mára vagy eltűntek, vagy csak a nevük maradt meg, az arcukat elveszítették. Ha a zsidó kultúra szigorúsága eltűnik, a zsidók beolvadnak, elvész a kultúra. Ez a veszély kétezer év óta fennáll, azok tartják fenn a rendszert, akik ellenállnak a beolvasztási kísérleteknek, minden veszélye és nehézsége ellenére. 

Ha csak az egyén számít, a benne lévő kultúra rendszere nem, akkor könnyebb a túlélés egyénként, beolvadva az aktuális kultúrába. Ez az előny, és az ár az arcvesztés. 

Micike azt mondja, ami a zsidók között zajlik, az zajlik a világban is. Ezek szerint nem lesz egyhamar béke.

Péntek, szombat

Összeszereltem egy ventillátort. Ez biztos nem nagy ügy annak, aki életében sok mindent állított össze, de én egy kezemen meg tudnám számolni, milyen műszaki izéket szereltem már össze. Ráadásul a leírás csak héberül volt, és mndjárt az első képen kiderült, hogy nem is ehhez a ventillátorhoz tartozik. Eszembe jutott, hogy becsöngetek a szomszéd férfihoz, segítene már nekem, de aztán mégis inkább nekiálltam. 

A leírás elég primitív, nincsenek részletek, csak egy összefoglaló kép. Bepötyögtem a gugliba, fordítaná le nekem angolra. Sem a gugli fordítása, sem az én műszaki angol szókincsem nem segít a megértésben, úgyhogy kísérleteztem. Végül összeállt, ventillált, két bibivel. Kimaradt egy vékonyka csavar anyával, és nem tudom szabályozni, a fej milyen irányban álljon, felfelé vagy lefelé fújja a levegőt. 

Visszamentem a boltba, és mondtam az eladónak, korombéli kedves férfinak, mi van. Kérdezte, ki állította össze. Először nem is értettem, mit kérdez, aztán mondtam, hogy én. Itt elállt a lélegzete, tiszteletét fejezte ki. Düllesztettem a mellem, hiába, én is büszke voltam a teljesítményemre. Aztán mondta, hogy a csavar nem fontos, egyébként az elülső és hátsó védőburkot fogja össze, de azokat kallantyúk is összefogják. A fej állítását megmutatta. Hozzátette, hogy ha még van valami baj, szóljak, megcsinálja. Ennek már inkább flörtölés hangulata volt, megköszöntem és eljöttem. A csavar helyét megtaláltam, becsavartam, a fej állítása továbbra sem megy. Lehet, hogy mégis visszamegyek, mondom neki. 

Péntek este a szomszéd zsinagógában voltam. A férfi, akinél egyszer vacsoráztam, és beavatkoztam a családi életükbe, köszönt, de láthatóan zavarban volt. Visszaköszöntem, aztán békén hagytam. A közeljövőben nem fog még egyszer meghívni. 

Szombaton 16 km-t gyalogoltam. Reggel a zsinagógába, Tel Avivba, délben vissza, öt után vissza a zsinagógába tanulásra. A legkeményebb délben, amikor szinte merőlegesen süt a Nap, és kevés az árnyék. A Havadala után beszélgettem egy korombéli volt balerinával, amikor meghallotta, hogy Ramat Ganból gyalogolok, azt mondta, ne tegyem, maradjak nála, ott lakik a szomszédban. Mondtam, hogy legkésőbb Jom Kippurkor igénybe veszem a felajánlását, böjtölés közben nem szívesen gyalogolnék ennyit. De ő a szombatokra gondolt, válaszolta, jóval előbb, mint Jom Kippur. 

A szombat olyasmi, mint az álom, amelyben a tudattalanban feldolgozódnak a napi problémák. A szombat ilyen értelemben félálom, megyek az utcán, nézek magam elé, és forognak a gondolatok a fejemben, jönnek a megoldások. Mivel nem tudom leírni őket, el is szállnak. Csak reménykedhetem abban, hogy nem nyomtalanul. Most gyakorlatilag semmire nem emlékszem abból, ami eszembe jutott a nap során. 

Alakulok ...

Egy jóképű izraeli figura, akit nem ismerek, bejelölt a Linkedin-en még korábban, és most megkérdezte, hogy mivel lehet a segítségemre. Megírtam neki, azzal, ha szerez nekem angolul beszélő izraeli ügyfelet. Azóta nem írt, csak tovább osztogatja az okosságait a Linkedin-en. Ezek szerint nem erre számított, hanem hogy mondjuk megkérdezem, ha karba tett kézzel ülök, akkor hány százalékot veszítek az üzletből. De engem meg ez a bullshit pont nem érdekel. 

Vera megkérdezte, hogy most, hogy van unokám (HURRÁ!), visszaköltözöm-e. Megütött a kérdés, és nem is tudok rá hirtelen válaszolni. Kicsit elbizonytalanodom, hogy hol a helyem. Magyarországon nem, a gyerekeim közelében igen. Nem tudok dönteni, ez zavar. Lehet, hogy ez az a helyzet, amiből nem tudok 100 %-os eredménnyel kijönni. "Nem fog a macska egyszerre kint s bent egeret." Egyelőre csinálom tovább, mint eddig, aztán majd meglátom.

Iszonyú sok a dolgom. Reggel még lassacskán kezdek a napba, aztán amikor nekiállok dolgozni, akkor belefeledkezem. A hivatalos emailjeimből a nem olvasottakat letornáztam nullára. A négyszázsok magánemailnél leiratkoztam egy csomó automatikusan kapottról, most 110 körül járok, és ma már nem nőtt a számuk annyira, mint eddig. Ezt némi lelkifurdalással teszem, azt hívén, hogy nekik fontos, hogy pont nekem, ErősIlának érkezzen a levél, de ahol megkérdezik - a gép, automatikusan - hogy miért iratkozom le, mindenhol beírom, hogy mert túl sok automatikus emailt kapok. 

A buszon a sofőr leszálláskor becsukja az ajtót. A magam számára is meglepően hangosan és éles hangon kiáltom: NAHAG. Meghallja, kinyitja. A boltban olajbogyót akarok venni, ehhez doboz kell, ami nincs kikészítve, hanem a pultnál kell kérni. Egy nő szeletelgeti a sajtot, szólok neki. Álmosan rámnéz, majd folytatja a szeletelést. Dühös leszek, szólok a húsospultnál, ahol egy másik nő szeletelgeti a felvágottat. Rámnéz, majd unottan folytatja. Várok. A sajtos kiszolgálja a vevőt, majd a következőhöz fordul, hogy mit kér. Itt elszakad a cérna, és hangosan kérdezem héberül, hogy miért kell nekem egy dobozra várnom. Gyorsan válaszol, hogy mert nem tud egyszerre két dolgot csinálni, de közben hátrafordul, és kirakja a dobozokat. Elégedett vagyok a fellépésemmel. 

A mobiltársaságnak telefonálok, mert 300 sékeles számlát kapok. Háromszor hívom őket, megnyomom az angolt, mégis a gép egy idő után héberre vált, majd szétkapcsol. Negyedszerre sikerül élő emberrel beszélnem, aki héberül hadarva mondja, hogy Magyarországon telefonáltam. Mondom neki, hogy vagy lassan beszéljen, vagy angolul, és tudni akarom a részleteket, mikor mennyit telefonáltam. Nem lassít, amikor már harmadszor visítom a telefonba, hogy lassabban, akkor megszűnik a vonal. Na, ennyi kell nekem, felmegyek a honlapjukra, megkeresem a kapcsolatot, azon belül kiválasztom az ombudsman panasz lehetőséget, és ékes - nyilvánvalóan hibás - héberséggel megírom a történetet, hozzátéve, hogy ez szemtelenség, és nincs rendben, és követelem a normális szolgáltatást magamnak, és azoknak, akik nem beszélnek jól héberül. Kiváncsi vagyok, mit válaszolnak. Jó iskola ez a hely.

Szól a kakas már ...

Éjjel fél 12-kor ültem le a géphez ma először. Múlt éjjel alig aludtam, felébredtem, és végignéztem a filmet, amit Judit belinkelt a Facebookra. Négykor feküdtem, reggel fél nyolckor keltem, Julival Jeruzsálembe mentem, mert Szonja felszámolta a háztartását, én is elnyertem néhány dolgot, és Juli megígérte, hogy elhozza nekem, csak menjek vele reggel, amikor dolgozni megy. 

Megnéztem, hol dolgozik, aztán elbuszoztam az Izrael múzeumba. Nem volt kedvem a melegben sétálni. Az olé igazolványom ott nem érvényes, egyébként is mondta a pénztároslány, már régi olé vagyok, nem új olé. Haha, a két és fél évemmel régi, "atik". Vicces. 

Megnéztem három kiállítást, a végén már szédelegtem. Mindig beleütköztem a következőbe, amely aztán rögtön elkezdett érdekelni. Mégis, amikor már nem tudtam több információt befogadni, megkérdeztem a múzeumőrt, hol a kijárat, mert magamtól nem találtam. Ha megtaláltam volna, lehet, hogy kevesebbet látok. Mindenesetre a legizgalmasabb egy több mint 300 ezer éves koponyadarab volt, meg a zsidó női öltözetek különböző országokban. A zsidó élet kiállításon az első tárgy, amelybe beleütköztem, egy tizenkilencedik századi szarvasi halottas hintó. 

A magánemailjeimen 460 olvasatlan email volt, ezt letornáztam 130-ra. Úgy tettem, hogy behívtam az automatikus küldéseket, és sorra töröltem őket. Ebből rájöttem, hogy túl sok automatikusan küldött emailt kapok, úgyhogy ezekről vissza fogok lépni. Be sem tudnám fogadni, annyi információ érkezik. Szerintem ez betegít, ha valaki nem tudja megállítani. A legkevesebb az, hogy szétszórttá tesz, gyors és felületes olvasásra szoktat. 

Kaptam ismertetést a Coaching Camp-en történt "fellépésemről". Jó volt olvasni. Idemásolom. "Sallangmentes jelenlét

A tábor időszakának – számos résztvevő szerint - az egyik legmélyebb hatásokat kiváltó programja Erős Ila nevéhez kötődik, aki a Gestalt –alapon működő coachingról tartott egy akvárium- típusú bemutatót. Ennek során Ila az egész plenáris teremben résztvevő , közel száz hallgatóban váltott ki egyszerre közös érzéseket, és szabadított fel gondolatokat. „Folyamatosan a szociális túlélőkészleteinket, sallangjainkat használjuk, aminek a hatására fegyelmezettekké válunk, és ugyanakkor ellehetetlenül a kontaktus a maga valójában másokkal és saját magunkkal”- kezdte a bemutatkozóját a szakember. Sallangmentes jelenlét- így definiálta Ila azt az állapotot, amikor a gyomrunkban érezzük azt a hatást, amivel kongruens az is, amit mondunk. Minden más pedig nem más, mint csupán csak díszítő elem, ami ezt az érzelmi hatást kioltja. A zsigeri őszinteség megnyilvánulásának a lehetőségét, az üzleti élet törvényei szerinti működést, és a coach jelenlétének, illetve gondolati, érzeti eltűnésének és a coaching folyamatába való visszajövetelének lehetőségeit is vizsgálta Ila az előadása során. „ Ha folytonosan pásztázzuk, vizsgáljuk a bensőnkben zajló jelzéseket, és  ezek szerint haladunk, jó útra kerültünk”- zárta az előadását a Gestalt- alapokon dolgozó coach."

Én azt a mondatomat szerettem, amit akkor mondtam, amikor rájöttem, hogy "a sallang öltöztet." Ez volt a mondat. 

Ahogy továbbgondoltam, arra jöttem rá, hogy minél inkább azzal dolgozom, amit érzek, látok, hallok, gondolok, annál kevésbé emlékszem azokra a módszerekre, technikákra, modellekre, amiket tanultam. Olyan ez, mintha megvennék valamit, és amim korábban volt, eltűnne vele. Van ebben megnyugtató, mert én magam talán mindig kéznél leszek magamnak, de ijesztő is, hogy csak ilyen egyszerű eszközöm van. 

Valamiért erről eszembe jut a mese, hogy a rabbi, aki gyűjti az énekeket, hogy szombatonként újakat lehessen énekelni, meghallja egy legénykét énekelni a Szól a kakas már, mikor virrad már kezdetű dalt, és azt gondolja, hogy ez pontosan kifejezi a zsidók messiásvárását. Mondja legénynek, hogy adja el neki a dalt. A legényke gondolja, hogy bolond ez az ember, hiszen ha eladja, akkor is fogja tudni még énekelni. Igen ám, de amint kifizette neki a rabbi a pénzt, abban a pillanatban elfelejtette a dalt. 

Nem tudom, hogy jön ez ide, de idetolakodott.

Élet és halál

Emailt kaptam, "Tisztelt doktornő, időpontot szeretnék kérni ..." Eddig leginkább Erősila vagy Azila voltam, most tisztelt doktornővé avanzsáltam. Még szokni kell, furán hangzik.

Ricsinek fogbeültetést csinálnak. Megint elámulok azon, hogy a nyolcvanvalahány év, a féloldali bénultság nem elég indok arra, hogy a fogai akárhogy nézzenek ki. Aznap jövök hozzájuk, mesélek a bar ilan-i tréningről, és ő még mindig álmosan a beadott fájdalomcsillapítótól kitartóan kérdez és vitatkozik. Feladom, elmegyek inkább híradót nézni.

Meghalt egy kislány. Az apja vitte volna a bölcsibe, kapott egy munkával kapcsolatos telefont, kiszállt az autóból, és elfelejtkezett a gyerekről. Hét óra múlva, amikor az anya ment volna a gyerekért, és nem volt a bölcsiben, hívta, jött rá, hogy az autóban maradt. Nem tudom elfelejteni, látom, hallom a gyereket, ahogy sír, egyre halkabban, míg elájul a melegtől. Csak úgy tudom elviselni a képet és a gondolatot, hogy azt gondolom, az Isten visszavette, mert a szülő még nem elég érett a gyerekre. Talán ha túléli ép ésszel ezt a tragédiát ez az ember, lehet, hogy felnő és képes lesz arra, hogy felelősséget vállaljon a gyerekéért. Nem tudom, mikor fogom tudni elengedni ezt a képet, egyelőre az egyiptomi hatalomátvétel sem tudja felülírni. Ahány autó mellett elmegyek, benézek, hogy nincs-e benne gyerek.

Most nem tudom másként befejezni, pedig úgy érzem, hogy kellene, ez nem elég derűlátó. De nincs most olyan, ami erősebb lenne. Lehet, hogy azért is, mert egy hétig nem dolgoztam, és most belevetettem magam a munkába, írom az emaileket, intézkedem egyszerre sok dologban. Álmos vagyok, de annyira felpörögve, hogy napközben nem tudok pihenni.