Peszach

Húsz kilométerrel lettem öregebb az elmúlt egy napban. Ilyen tempóban, ha időben indulok, három nap alatt Jeruzsálembe érek, ahova ilyenkor el kellett zarándokolni anno, a szentély idején.  

Juli férjének nagybátyjánál van a széder, Ramat haSaronban, kb. 10 km-rel odébb. Taxival megyünk, ott lepakolunk, majd a közeli szefárd zsinagógába megyünk. Ott először tanulás zajlik, a szédereste megtartásáról, ahol az is kiderül, hogy ha egyedül vagy, akkor is olvasd fel a Hagadát, tartsd meg a szédert. Ez tetszik. Aztán az imán a dallamokban a nagyon sok apró hajlítás is jelzi, hogy ez közel-kelet. Amikor vége az imának, valaki megkérdez minket, hogy van-e hol szédereznünk. Gondolom, meghívott volna, ha nem lett volna. 

Az estén kb. harmincan vagyunk, én vagyok az egyetlen családon kívüli. A házigazda életvidám középkorú férfi, a felesége meghalt, négy lánya van, mindegyiknek vízre utaló neve, háromnak a forrás szó három változata. Nem is tudom, hogy a forrás szónak van-e magyarul változata. A négyből három itt van, egy a seregben. A vendégsereg korösszetétele két évestől 87 évesig terjed. Szerencsére a házigazdának elég nagy a hangereje, így el tudja csendesíteni a vendégeket, bár nem könnyen. Valaki szerint a balagant, azaz felfordulást egy széderestén találhatták fel. A két legvallásosabb vendég Juli és én, csak mi ketten mossuk meg a kezünket az előírt helyen, a többiek mobilt használnak, vagyis nyilvánvalóan semmit nem tartanak a vallási előírásokból. Ezt Micikének, a judaizmus tanáromnak nem fogom elmondani, csak szörnyülködne, és rettentően sajnálná, hogy nem szervezett nekem rendes kóser helyet. De én ámulok, hogy a széder ennyire a hagyomány része, hogy még a vallást ellenzők is megtartják. 

A felolvasás körbemegy, én is bevállalok egy szakaszt. Mire a végére érek, érzem, hogy ég az arcom. De büszke vagyok, hogy bevállaltam. Valaki utána mondja, hogy ez még nekik is nehéz szöveg, mert keveredik a héber és az arámi. Na, én ezt nem is igen veszem észre. 

11 után indulunk haza. Hűvös van, de időnként melegebb foltokba érünk. Hármunknak két deci vize van, testvériesen osztozunk rajta. Az úton találkozunk más hazafelé igyekvőkkel, a vallásosak gyalog, a nem vallásosak autóval. Hosszú kocsisor mellett megyünk el. Fél 2 után érek haza, fáradtan, de elégedetten. 

Reggel fél 9-kor ébredek, és úgy döntök, hogy elmegyek a Jakarba, nem megyek közeli, de ismeretlen helyre. Kb. 5-6 km, fél 11-re érek oda. A földszinti imateremben zajlik a Tóraolvasás, aki lejnol, éppen megfordul, látja, hogy felfelé indulok, és egy türelmetlennek tetsző kézmozdulattal int, hogy menjek az itteni női részlegbe. Besomfordálok, meglehetősen kevesen vannak, de olyanok is, akik fent szoktak lenni, úgyhogy maradok. 

Visszafelé már meleg van, igyekszem az árnyékban menni. Az utolsó két km-en vánszorgok, és kételkedni kezdek, hogy normális vagyok-e. Persze már egy ideje tudom, hogy nem, mert normális ember az én koromban nem csinál olyat, mint én, hanem ül a saját házában, örül, hogy nincs már adóssága, vesz bazi nagy lapos képernyőt meg új autót, és morog, hogy milyen szar az ország vezetése. 

Mindenesetre az ideérkezés, a Peszach és benne a távgyaloglás eltávolította az aggódásomat. Csinálom a dolgom Eti javaslata szerint, aztán meglátjuk, mi lesz. 

Kétségekkel ...

A vonathoz menet találkoztam Eliavval. Munkából jöhetett, egyenruha volt rajta. Amikor megtudta, hogy utazom, adott öt sékelt, hogy hozzam vissza adománynak, mert amíg küldetése van valakinek, addig nem érheti baj. Annyira jólesett, érzem a gondoskodását.

Amikor magyarul beszélek, olyan mintha nagyon kényelmes karosszékben ülnék, meg vagyok támasztva mindenhol. Amikor angolul beszélek, támlás széken ülök, nem annyira kényelmes, de rendben van. Amikor héberül beszélek, olyan, mintha lábujjhegyen állnék, bizonytalan, bármikor lehuppanhatok. De már legalább nem egy lábon lábujjhegyen. 

Andreával dolgozom, felveszem a mobillal, hogy el tudjam küldeni a mentoromnak, aztán az ICF-nek, hogy megállapíthassák, elég jó coach vagyok-e. Utálom az egész folyamatot, mint minden vizsgahelyzetet. Mégis, a vele való munka inspirál. Mondom neki, hogy a mentoromnak az a baja a felvételeimmel, hogy nem kérdezek eleget. Úgyhogy most kérdezni fogok az elején, a végén, és közben egy vagy két olyan kérdést teszek fel, amire ő azt fogja mondani, hogy hú, ez nagyon jó kérdés volt. Veszi a lapot, menet közben mondok valamit, persze nem tudom kérdőformába tenni, mire ő azt mondja, hogy ez nagyon jó kérdés, és lelkesen válaszol a nem-kérdésre. 

Etinek megírom, hogy kétségeim vannak, visszaír, hogy neki fiatalabb korában sem lett volna annyi energiája, mint nekem, pl. hogy Görögországból hajnalban visszaérni, napközben pészáchra takarítani, este továbbindulni Budapestre. Azt javasolja, hogy éljem az életemet napról napra, ebben a világban úgysem lehet tervezni.

A repülőn bevertem a térdem, fáj, és dühös vagyok, mert egy stewardess bunkó, és a lábamnak tolta az ételes kocsit.

Reggel reménytelennek éreztem, hogy Izraelben befussak. Minden hónapban egy fizetésnyit költök az izraeli fennmaradásra, és még nincs hatása Izraelben. Kezdek belefáradni is, és szorongok attól is, hogy majd csak egy hónap múlva lesz az egészségügyi vizsgálat, és még később az eredménye, meg a mai utazás, ez mind nyomaszt.

Eszembe jutott, hogy még ezt az évet adom magamnak kísérletezésre. Ha év végéig sem látok több esélyt, akkor lehet, hogy visszaköltözöm. Ha Magyarországra gondolok, nincs kedvem visszaköltözni.

Aztán jött az ügyfelem,  gyönyörű, izgalmas szerelemről számol be, mindenféle nehézségekkel, de már ahogy csinálja, az is gyönyörű. Jó volt vele dolgozni, tér magához, vissza fogja szerezni az erejét, amit most folyamatosan másoknak csorgat. Teljesen megfeledkeztem a bajomról.

Aztán visszajött. De a repülőn megint enyhült. Most itt ülök, és dühös vagyok, hogy a bunkó stewardessnek nem szóltam be. Aztán ez is elmúlik.

Taxival jövök haza, mert nincs kedvem még egy órát várni a vonatra. Megint érzem azt a furcsa érzést, hogy a szerelmem közelében vagyok. Hallgatunk, a taxis és én, de mégis úgy érzem, hogy szeretjük egymást. 

Hajcihő

Most kezdem kiheverni a budapesti száguldozást. Belázasodtam, az utolsó munkanap ügyfeleit lemondtam. Itt Juli kijött a reptérre értem, lehúztam az ablakot, és a meleg esti levegőtől már szabadabban lélegeztem. Szombaton szobafogság, ettem, aludtam, olvastam, aludtam, ettem, olvastam. Nem rossz. Tegnap jutottam el oda, hogy az utcán menve az arcomat a Nap felé fordítottam, az ég kék, a fények erősek, érzem, ahogy az egész testem melegszik fel, és minden porcikám élvezi a fényt és meleget. 

A coaching iskolában beszálltam az egyik kiscsoportba dolgozni. Amikor ügyfél voltam, a témám az volt, hogy hogyan tudok Izraelben érvényesülni. Hatlépéses tervet készítettünk, abból négyben már megtettem az első lépéseket. Nagyon elszánt vagyok. Izrael nem úszhatja meg szárazon, hogy én itt vagyok. 

Bné Brákban voltam tanulni, egykor hazaindultam. Az iskolások is ekkor mennek haza, rengeteg gyerek az utcán, a lánykák húzzák a rózsaszín Hello Kittys táskájukat. Előttem egy kilencéves-forma kislány, a bal cipőjének orra levált. Ügyesen lépked, alig látni a bajt. Keresgélek a táskámban, hátha van befőttes gumim, de nem találok semmit. Eszembe jut, hogy én is ilyenforma voltam, amikor valami hivatalos helyre mentem, és ugyanígy levált a cipőm talpa. Emlékszem, ahogy ügyeskedtem, hogy a járásomon minél kevésbé látsszon, és közben nagyon szégyelltem magam. 

Ma kezdődött a tanítás a Bar Ilanon. Három fiú van a csoportban, az egyik arab, egy másik kipás, láthatóan barátok. Bemutatkozás után a prof is, én is rácsodálkozunk, hogy milyen könnyedén beszéltem. Három óra múlva már a beszédem nehézkes, de a jelenlétemen még érzem a könnyedséget. Érzem, hogy helyem van itt, tudok olyant, ami fontos. 

Otthon hagytam a telefonomat. Tanítás után hazajöttem, kerestem, nem találtam. Rohantam vissza az egyetemre, kerestem, ketten segítettek, nem lett meg, felhívtam az egyetemi biztonságiakat, egy férfival beszéltem, hihetetlenül kedves volt, de mondta, hogy nem valószínű, hogy meglesz, de azért majd hívjam, hátha leadták náluk. Hazafelé menet már azon gondolkodtam, mit tegyek így telefon nélkül, elég jól kitaláltam, aztán amikor hazaértem, eszembe jutott, hogy bevittem a hálószobába. Ott volt.