Napsütés, napsütés

Még Budapesten péntek délután tanítok a Műegyetemen, coaching kurzus, meghívják különböző irányzatok képviselőit, én vagyok a Gestalt irányzat. Jön P. és L. tanítványaim az idei coaching iskolában, érdekli őket, hogyan tanítok idegeneknek. L. lesz a sábeszgojom, ahogy ő mondja, sábeszbojom, mert mire végzek, bejön a szombat. Élvezem a tanítást, ahogy egyre nyitottabban érdeklődnek, aztán a bemutató coacholást. Az nehezen indul, mindketten halkan beszélünk, érzem a hangomban a fojtottságot. Javasolom az ügyfelemnek, hogy fordítsunk félig hátat a csoportnak, ne zavarjon a jelenlétük. Tetszett neki az ötlet, belelendültünk, a tizenöt perc végén már megvolt, hogy mi az igazi téma.

Megint szóba kerül, hogy írjak könyvet a gestaltos coacholásról. Ez most annyira beindított, hogy már a struktúrája is megvan. L. tud nagyon inspirálni, úgy döntök, megkérem, hogy tegye. Majd kitaláljuk, hogyan jó mindkettőnknek.

Szombat este továbbtart a pakolás, mint gondoltam. Valahogy szomorú vagyok. Mintha elhagynék valakit, akit szeretek. Reggel Pistiék jönnek értem, együtt vidámkodunk a kocsiban meg a reptéren. Amikor már a gépben ülök, nézem a vicces animációt a biztonsági előírásokról, hallgatom héberül, felszabadult érzésem lett. Megyek haza. Megyek a napsütésbe. A stewardessekhez héberül beszélek, de a paradicsomlé az istennek se jut eszembe, úgyhogy rámutatok, és mondom, hogy ezt kérem. Jó ez így is. Lejegyzem a megírandó könyv struktúráját, amennyi a fejemben van. Nagyon elégedett vagyok, hogy idáig eljutottam. Azt is kitalálom, hogy melyik kiadót keresem meg. De majd kell további inspiráció, hogy meg is íródjék a könyv.

A vonaton Tel Aviv felé egyszerre három férfi telefonbeszélgetését hallom. Egyikre sem figyelek, mindegyikből elcsípek valamit, amit értek. Hát igen, ez Izrael. Itt szinte mindig többen beszélnek, mint amennyire figyelni lehet.

Az állomástól hazáig húzom a bőröndöket, nem süt a Nap, mégis világosabb van, mint Budapesten, talán mert mindenhol zöldek a fák és bokrok. Tizennyolc-húsz fok lehet, nagyon kellemes az idő, lobog a nyitott kabátom, ahogy haladok.

Másnap reggel kilenckor arra ébredek, hogy szól a telefonom. Az ulpánról hívnak, hogy nem negyedikén kezdődik a következő kurzus, hanem hatodikán. Már félórával előbb is hívtak, de azt nem hallottam meg. Úgy döntök, hogy nagyon lazán csinálom a dolgaimat, hagyom magam kipihenni. Nehéz, mert mindent egyszerre le akarok rendezni. Hiányérzetem van, a kötelező struktúra megtartana, most túl szabad vagyok.

A zöld biciklivel tizenegy körül elindulok röntgenre. Útközben hallom a nevem, aztán mikor másodszor hallom, odanézek. Lili, öreg barátaim velem egykorú gyönyörű lánya ül egy kávézó teraszán, és szólít. Megörülünk egymásnak, megöleljük egymást. Mondja, hogy nemrég éppen rólam beszélt a barátnőinek, és íme, megjelenek biciklin.

Tapasztalatot akarok szerezni az itteni egészségügyről még úgy, hogy tulajdonképpen nincs semmi bajom, és nem vagyok feszült. A rendelőben próbálok eligazodni, segítséget kérek először egy várakozótól, aztán az ügyintézőtől. Kb. félórát várok, közben szól a TV, és egy nő a kezembe nyom újságot. Morog, hogy mennyit kell várni, én derűsen hallgatom, ennél rosszabb körülmények között, több várakozáshoz vagyok szokva. A röntgenorvos most kedvesebb, mint a múltkor, lehet hogy megismert. Az ortopéd orvos elküld fizioterápiára. Tornázni fog a kisujjam.

Új Kelet cikk - a megcsalt feleség

Kedves Ilona!

Önnek írok, mert mástól szégyellek segítséget kérni. A környezetemben mindenki azt hiszi, hogy boldog házasságban élek. A baráti házaspárok nagy része az elmúlt 5-10 évben elvált, a barátnőim csodaként tekintenek az én páromra és a kapcsolatunkra. Azt azonban nem tudják, hogy a kapcsolatunk már koránt sem a régi.
A gondok talán akkor kezdődtek, amikor a legkisebb fiunk is kiköltözött otthonról. A férjem elkezdett egyre többet eljárni, egyre furcsábban viselkedni - én pedig lassan gyanakodni kezdtem. Aztán egy pár napja magamhoz vettem a telefonját és leellenőriztem a hívásait, üzeneteit. Bizony megcsalt. A közös bankszámlánkról érkező levelek is azt mutatták, szokatlanul gyakran ült be éttermekbe, egyszer még szállodai szobát is kivett egy közeli városban.
Nem merek szólni senkinek - még neki sem - a dologról. Attól tartok, hogy minden tönkremegy. A barátaim, tudom, csak sopánkodnának, ha megtudnák, mi történt. Tanácstalan vagyok - legszívesebben összepakolnék és elmennék valahová, messzire és csak akkor jönnék vissza, amikor minden helyrerázódott.

Tova


Kedves Tova!

Azért ne pakoljon össze, hogy elmenjen és csak akkor jöjjön vissza, amikor minden helyrerázódott! Nem várható, hogy magától helyreálljon egy elhidegült kapcsolat. Ha visszajőve jó lenne a kapcsolat, feltehetően csak egy ideig, hiszen ha nem néznek szembe a problémával, az újra fog jelentkezni.

Azt írja, hogy akkor kezdődött minden, amikor a legkisebb fiuk is elköltözött, és a férje egyre többet járt el otthonról Ön nélkül, Ön által ismeretlen helyre, társaságba. Ebből arra következtetek, hogy a kapcsolatukat már egy ideje csak a gyerekekről való gondoskodás tartotta össze, és amikor erre már nem volt szükség, nem maradt összetartó erő sem.

A környezetükben az Önök házasságát csodálták, pedig a harmónia látszata halott kapcsolatot takart. Ha jól sejtem, mindketten eléggé magukramaradottak lehettek ebben a hideg, a külvilág felé problémamentesnek mutatkozó kapcsolatban.

Egy párkapcsolatban a konfliktus, bár nem szeretjük, de a két fél erőfeszítése lehet azért, hogy megtalálják az együttélés legjobb módját. A konfliktus hiánya a kapcsolat kiüresedésére, elhalására utal. Ilyen helyzetben logikus, ha legalább az egyik fél, gyakran azonban mindkét fél a házasságon kívül keres olyan kapcsolatot, amely élettel teli, amelyben megélhet érzéseket, szenvedélyt.

A kérdés az, hogy mit lehet tenni ilyenkor. Először döntse el, hogy ér-e még a kapcsolatuk annyit, hogy erőfeszítést tegyen az életre keltéséért. Ha nem, beszéljék meg, hogyan teremtsenek tiszta helyzetet mind a maguk, mind a gyerekeik számára. Ha még mindig fontos a férje az Ön számára, szeretné vele megújítani a kapcsolatot, akkor közösen gondolják végig, mi az, ami hiányzik belőle, vagy mi az, ami túl sok, és mit tehetnének azért, hogy újra az a meleg támogató kapcsolat legyen, ami hajdanán volt.

Nehéz ebből a látszatokkal telített csöndből kitörni. De érdemes, mert az, ami most van, egyikőjüknek sem jó, egyikőjüknek sem adja azt, amit egy párkapcsolat adhat. Azért is érdemes, mert a gyerekeiket is arra tanítja, hogy erőfeszítéssel helyre lehet hozni elromlott kapcsolatot, vagy emelt fővel ki lehet jönni belőle. Egy vagy több ilyen beszélgetésre van szükség, és ez nem könnyű, hiszen ennek során kiderülhetnek olyan dolgok, amikkel eddig nem akart szembenézni. Vannak párterápiával foglalkozó szakemberek, akik segítenek ilyen beszélgetések lefolytatásában.

Remélem, lesz bátorsága megtenni a szükséges lépéseket.

borongós november Budapesten

Hideg van és szmogriadó. Örültem a napsütésnek a múlt héten. Nem megyek orvosi vizsgálatra, végzem a dolgom, belezsúfolok a rendelkezésemre álló időbe mindent, amit csak tudok.

Reggel taxival megyek a tréninghelyszínre. Régi jó ismerős a taxisofőr, velem egykorú testes, kedélyes férfiú. Meséli, hogy kirúgta a barátnője. Ugyanazzal a lélegzetvétellel javasolja, hogy ha nem találjuk meg a tréning helyszínét, meghív a saját házába, süt nekem finom, jó hurkát, kolbászt, krumpliszeletekkel, szekszárdi vörösborral. Ebéd után pihenünk, aztán meghallgatjuk Lagzi Lajcsit fél hatkor, majd megesszük a maradék disznótorost. A röhögésből alig tudok magamhoz térni. Nem árulom el, hogy a csoporttal, amelyiket tanítom, este a kóser étterembe megyünk búcsúvacsorára. Se hurka, se kolbász, se kannás bor.

Az egyéves tréning utolsó előtti napja. Azzal indítom, hogy a végefelé járunk, és a csoport holnap este meghal. Döbbent csend, érzem a szomorúságot és a könnyeimet. De most egyedül vezetem a csoportot, nem sírhatok. Folytatom és megnyugszom.

Este az étterem tulajdonosához odamegyek köszönni. Kezet nyújtok, szokása szerint kezet csókol. Örülök, hogy látom, kedvelem és tisztelem őt.

Az Új Kelet levele megcsalt feleség dilemmájáról szól. Azt javaslom neki, döntse el, mennyire fontos neki még a férje, ha igen, menjenek párterápiába. Azt veszem észre, hogy nincs bennem az a feltétlen elfogadás, mint más kérdezők esetében, őt is felelősnek tartom a kapcsolat ürességéért, hidegségéért, a hazugságokért. Felmerül bennem, hogy ez talán nem jó, de nem változtatom meg az írásomat.

A lakásban meleg van, otthonos, tiszta, kényelmes, minden az enyém. Nem olyan, mint Tel Avivban.

A zsinagógában Rabbi Johanan és Rés Lákis történetét tanuljuk a Talmudból. Mindig megérint az a szenvedés, amit Rabbi Johanan nárcisztikus arroganciája előidéz. Mégis azt látom a történetben, hogy a szenvedély ugyanaz, amely nagy teljesítményre késztette őket és amely megölte őket.

Már vágyom a napsütésre.

Új Kelet cikk - Soa

Kedves Ilona!

Az édesanyám miatt írok Önnek, segítségét szeretném kérni. A mamám soá-túlélő - Erdélyből vitték el az egész családot, csak ő és az öccse tértek vissza.  A háború után mindketten alijáztak, azóta is itt élnek. Ennél többet azonban nem tudunk a dologról, soha nem beszéltünk a témáról. Édesapám nem hagyta, hogy anyukát faggassuk, szigorúan megtiltotta. Mindig azt mondta, hogy valami olyan sötét dolog történt a mamával, amit jobb, ha hagyunk, hogy békében, magában eltemessen.
A családi hagyomány tehát mindig az volt, hogy nem kérdeztünk, nem utaltunk a háborúra, ezzel pedig látszólag mindenki elégedett volt. Édesanyám most már nyolcvan éves elmúlt, egy pár éve idősek otthonába költözött - nem tudta már magát ellátni, és volt egy olyan érzésünk, hogy kezdi elveszíteni kapcsolatát a valósággal is. Ezt meghazudtolva azonban az elmúlt pár hónapban elkezdett beszélni a gyerekkoráról, és - mindenki legnagyobb megdöbbenésére - a háború alatti élményeiről is. Mi azonban nem tudunk mit kezdeni mindezzel. Nővérem is és én is automatikusan elfordulunk, amikor ilyesmiről kezd el beszélni, nem tudunk mit válaszolni, pedig valami látszólag nagyon kikívánkozik belőle.
Mit gondol, mit kellene tennünk?

Üdvözlettel, köszönettel,

K.

Kedves Levélíró!

Érthető a tanácstalansága, azért is, mert váratlanul érte Önöket a hallgatás vége, és azért is, mert olyan dolgokat hall, amelyeket nehéz meghallgatni még egy idegennek is, különösen Önnek.

Azok közül, akik átélték a borzalmakat, nagyon sokan azt az életstratégiát választották, hogy nem beszélnek róla, hátha elfelejtik ők maguk is. Ez sajnos nemigen történik meg. Lehet, hogy elfelejt egyes részleteket, de a teste és a lelke nem felejti el a szenvedést, és időnként előjön álmokban, vagy akár nappal egy hang, egy arc, egy kép előhívja az emlékeket, vagy a szomorúságot, indulatot.

A hallgatással az a baj, hogy a megtörtént események okozta érzésekkel, mint szomorúság, fájdalom, szégyen, megalázottság, düh, magára marad az, akivel ezek megtörténtek, és nem beszélhet róluk. Ez továbbnöveli a magányosság érzését, ami már amúgy is meglehet, hiszen az idős ember a családtagok életében egyre kevésbé vesz részt. Így az öregség és a fel nem dolgozott emlékek együtt nehezen elviselhető terhet okoznak.

Az öregedéssel együtt jár, hogy a rövid távú memória romlik, a hosszú távú memória viszont új életre kel. Az idős ember esetleg nem emlékszik arra, hogy előző nap mit csinált, de tisztán előtte van, hogy gyerekkorában milyen ruha volt az édesanyján, amikor elmentek a nagymamához, vagy hogy udvarláskor milyen volt a virágcsokor. Ugyanilyen tisztán, élesen jönnek elő az emlékek a koncentrációs táborról is.

Volt egy idős hölgy Budapesten, aki már nem mozdult ki otthonról, és amikor időnként meglátogattam, mesélt a koncentrációs táborról. Mindig hozzátette, hogy nem szeret erről beszélni, de mégis folytatta, nem tudta abbahagyni. Szüksége volt arra, hogy kiadja magából, és az én hallgatásom, figyelmem segítette ebben.

Könnyebb azoknak, akik tudnak beszélni az emlékeikről, így azoknak, akiket meg tudnak hallgatni. Ezt egy családtagnak, főleg a házastársnak vagy a gyereknek nehéz megtenni, különösen, ha megaláztatásokról szólnak az emlékek. Szeretjük a szüleinket erősnek tudni, és nehéz arról hallani, milyen kiszolgáltatott volt, és min ment keresztül. Ilyenkor nemegyszer bennünk keletkeznek elviselhetetlen indulatok.

Van megoldás  ebben az ellentmondásos helyzetben. Nemrégiben Petach Tikvában említette egy idős hölgy, hogy a lánya azt javasolta, írja le az emlékeit. Ez az egyik lehetőség. Kevesebb erőfeszítést kíván, ha magnóra mondja. Még könnyebb, ha van ott valaki, aki megértően, támogatóan jelen van, felveszi, vagy lejegyzi az elmondottakat, így segíti a beszélgetést. Egy ilyen beszélgetés nem lehet nagyon hosszú, és figyelni kell, hogy ne terhelje túl az idős embert, hiszen nehéz emlékeket és érzelmeket hoz elő.

Az a jó, ha az a személy, akit megbíznak, vagy holokauszt szakember, vagy pszichoterapeuta, és értelemszerűen az a jó, ha az idős emlékező bizalommal van iránta. Fontos, hogy csak addig meséljen, amíg ő akar. Lehet, hogy félbehagy egy történetet, akkor ezt el kell fogadni, mert még nincs itt az ideje, hogy végigmondja.

Azt gondolom, hogy édesanyjának most jött el az az idő, amikor már tud beszélni a borzalmakról, és az jó, ha Önök segítik ebben.

Új Kelet cikk - Trauma

Kedves Ilona!

A fiammal kapcsolatban fordulok Önhöz. Soha nem volt egyszerű a kapcsolatunk, az édesapjától akkor váltam el, amikor 17 éves volt. A bátyjai elfogadták az új helyzetet, ő azonban azt hiszem, máig haragszik rám. Nem állok tehát elég közel hozzá ahhoz, hogy kérdezősködjek a mostani életével kapcsolatban, pedig érzem, hogy valami nincsen rendben. A komoly gondok nem is most kezdődtek, hanem még amikor hazajött a második libanoni háborúból. Nem sokat hallottam az ottani élményeiről, de azóta még visszahúzódóbb, még kevesebb bizalmasa van. Már a bátyjai sem tudják beszédre bírni a magánügyeivel, gondolataival kapcsoalatban. Néha hallottunk egy-egy lányról, de ezek soha nem voltak tartós kapcsolatok.
Most viszont felbukkant Hila, akivel már vagy két hónapja együtt vannak. Egy-két találkozás után nagyon megszerettük egymást a lánnyal - azt hiszem, ezért is fogadott bizalmába és árulta el, hogy Gabival bizony komoly problémák vannak. A kapcsolatban sem tud feloldódni, fél az érintéstől, nem tud dícsérni - és még ki tudja mi minden, amiről a lány nem akart már beszélni.
Most talán lehetősége lenne arra, hogy megtalálja a párját, nagyon szeretném, ha Hila mellette maradna - de ha nem tudunk neki valahogy segíteni erre esélye sem lesz.

Teljesen tanácstalan vagyok, kérem, segítsen!

Egy aggódó anyuka


Kedves Anyuka!

A legrosszabbak közé tartozik az, amikor egy anya azt látja, hogy a fia boldogtalan, és tehetetlennek érzi magát. Előre leszögezem, hogy a fiának lehet segíteni abban, hogy jó életet éljen.

Két problémáról ír, kezdjük a sürgősebbel. A fia a háborúban minden bizonnyal súlyos traumát élt át. Ezt az valószínűsíti, hogy nem beszél róla, és hogy nehézségei vannak az intim kapcsolatban.

Aki keresztülment olyan elviselhetetlennek megélt eseményeken, amelyben vagy amelyekben megrendült a biztonságérzete, magányosnak és kiszolgáltatottnak érezte magát, annak az lehet a következménye, hogy rossz érzésekkel küzd, rémisztő emlékekkel, álmokkal, állandó veszélyben érezheti magát, érzéketlenné válik, nem tud emberekhez kapcsolódni, illetve nem tud bízni emberekben. Trauma lehetett bármilyen esemény, amelyben valakinek az élete vagy biztonsága volt veszélyben, úgy érezhette, hogy nem tud felülkerekedni rajta, akkor is, ha fizikailag nem sérült meg. Azaz nem az objektív események határozzák meg, hogy traumatizáló volt-e, ami történt, hanem a szubjektív érzés. Minél rémisztőbbnek élte meg az eseményt, és minél kiszolgáltatottabb volt benne, annál inkább traumatizálódott.

A traumatizáló esemény vagy eseménysorozat történhetett évekkel ezelőtt, vagy akár gyerekkorban, az idő önmagában minden ellenkező feltevés ellenére nem segít, ennek hatását egész életünkben hordozzuk. Hiába próbáljuk a fejünkkel elfelejteni vagy a jelentőségét csökkenteni, a lelkünk és a testünk hordozza a szenvedést, ugyanúgy, mint amikor megvágjuk magunkat, a nyoma akkor is ottmarad a testünkben, amikor már semmi fájdalmat nem érzünk. A megfelelő kezelés, a családi és baráti támogatás viszont segít.

A tünetek lehetnek lelkiek, mint sokk, hitetlenség, düh, ingerültség, lelkiismeretfurdalás, szégyen, szomorúság, reménytelenség, zavarodottság, nehézség a koncentrálásban, szorongás, félelem, emberek, illetve intim kapcsolatok kerülése, érzések hiánya, szexuális vágy gyengülése. A testi tünetek lehetnek: étvágytalanság, álmatlanság, rémálmok, ijedősség, gyors szívverés, fájdalmak, fáradékonyság, izgágaság, izomfeszültség, merevedési gondok férfiaknál, hüvelyszárazság, izomgörcsök nőknél, alkohol vagy drog fogyasztása. Mindezek a tünetek normális következményei abnormális helyzetnek. Ezek a tünetek megfosztják a traumatizált embert attól, hogy érzelmileg gazdag, kiegyensúlyozott életet éljen. A tünetek idővel enyhülhetnek, de időről-időre felerősödhetnek.

Izraelben nagyon fejlett és hatásos a trauma-terápia. A javaslatom az, hogy a fia forduljon a Natal nevű szervezethez, amely arra specializálódott, hogy segítséget nyújtson traumatizáltaknak, legyenek bármilyen korúak, és legyen a trauma bármilyen természetű. Keresse föl a http://www.natal.org.il honlapot, vagy hívja fel a forró vonalat vasárnaptól csütörtökig reggel 8 és este 10 között: 1-800-363-363. Ha a fia nem akarna lépéseket tenni, remélve, hogy magától elmúlik a dolog, Ön vagy Hila hívja a forró vonalat. Önök ketten nagyon jó támogató környezet lehetnek a fia számára a gyógyulás útján.  

A másik gondban, hogy a fia még mindig haragszik Önre a válás miatt, egy beszélgetést javaslok Ön és a fiai között. Felteszem, hogy már amikor rossz volt a házassága, ezt Ön még akkor sem akarta a fiai számára érzékelhetővé tenni, így a válás talán derült égből villámcsapás lehetett nekik. Ha leül velük, és elmondja, hogy mit érzett, hogyan élte meg a házasságát, válását, érthetőbbé válik nekik az Ön lépése. Egy ilyen beszélgetés nem kell, hogy megrontsa a fiúk kapcsolatát az apjukhoz, nem ez a cél, hanem az, hogy Önök újra közel kerüljenek egymáshoz.

Ne felejtse, mindkét fájdalom csökkenthető. A fia lehet újra az a kedves fiú, aki volt az Ön számára, és örömteli házastárs és apa az új családjában.

Háború és béke

Délen bezárták az iskolákat a rakétatámadások miatt. Az önkormányzatok döntenek arról, hogy ha veszélyes iskolába járni, iskolaszünetet rendelnek el. Néhány napja nem mehetnek a gyerekek. Most nem a Hamasz, hanem az iszlám Dzsihád dühödött be azon, hogy a Hamasz és Izrael között tűzszünet van. Egy ember meghalt a támadásokban, síró és rémült emberekről vannak fotók az újságban. Az ulpánon olyan szavakat tanulunk, hogy rakéta, támadás, sokk, pánik, lövés.

Itt Tel Avivban zajlik az élet tovább. Az ulpánról felhívtak, hogy a díj második részével tartozom. Holnap bemegyek az irodába befizetni. Mondtam ma a tanárnőnek, hogy 9-étől nem jövök, elutazom. Nagyon sajnálta és kedveseket mondott. Azt nem mondta, hogy néha bambán nézek ki a fejemből, ezt magamtól is tudom, mert néha olyan gyorsan magyaráz, hogy nem tudom követni, és csak ülök tátott szájjal, csodálkozva, hogy hogyan is lehet így hadarni héberül. Főként reggel 8 és 9 között indul be lassan az agyam, olyan, mintha be lenne rozsdásodva. Aztán lassan helyére teszi a dolgokat, felveszem a fonalat. Ha visszajövök, folytatni akarom.

Még mindig megyek hetente kétszer Ricsihez a kórházba. Nem szeretek kórházban lenni még látogatóként sem. Vagy úgy talán még kevésbé. Ha a fia vagy a lánya ott van, segítenek tanulni. Így el vagyunk foglalva a héberrel, nem kell a betegséggel foglalkozni. Én hálás vagyok, ők örülnek, hogy segítenek. Mindenki jól jár.

Egyik este bébisintérkedtem. Nagyon élveztem. Még azt is, hogy a kicsi lány annyira összeszarta magát, hogy a pelenkából a hasánál szivárgott az anyag, le kellett újra zuhanyozni, és átöltöztetni. Nem volt egyszerű a tisztogatás, fiaim voltak, nem ilyen szerkezethez vagyok szokva. A pizsamára először azt mondta, hogy nem, aztán amikor megnéztük, hogy zsiráf van rajta, akkor felvette. A fene se érti. Aztán azt játszottuk, hogy én alszom, és akkor ők is lefeküdtek. Előzőleg a nagyobbik betakargatott, és odatette nekem az alváshoz szükséges puha játékokat. Mozdulatlanul feküdtem, mindenem kitekeredve, meggondolatlanul nem feküdtem le kényelmesen, de nem mertem megmozdulni, hogy elnyugodjanak, már mindenem elzsibbadt, mire azt hallottam, hogy egyenletesen lélegeznek, és fel mertem állni.

Ma találkoztam Talival a Bar Ilan egyetemen, ismert Gestaltos, izraeli, sokat dolgozik Angliában. A férjével együtt tanultam Gestalt szervezetfejlesztést, kockafejű mérnök volt akkoriban. Beszélgettünk Talival, aztán bementem az órájára. Úgy mutatott be, mint ismert Gestaltost, aki Magyarországon beindított egy Gestalt szervezetet. A szünetben odajött hozzám egy pasi, akinek érdekes megszólalásai voltak, bár nem mindet értettem. Mondta, hogy nyelvész, és javasolta, hogy néha találkozzunk, olvassunk együtt Gestalt szövegeket héberül, ez mindkettőnknek jó, én elmagyarázom neki héberül, amit olvasunk, és közben gyakorlom a hébert. Tetszett az ötlet, úgyhogy amikor harmadszor állt neki, hogy elmagyarázza, miért jó ez mindkettőnknek, leállítottam, mondván, értem, tetszik, nem kell tovább magyarázni. Szombaton este találkozunk.

Andrisék elutaztak távolkeletre, elkezdtem aggódni értük. Remélem, vigyáznak magukra. Bennük bízom, a csoport vezetőjében nem. Pedig úgy tűnik, nagyon eredményesen dolgozik.