2011. július 28., csütörtök

A kanapé

Van kanapém. A hátsó párnák levételével egyszemélyes ágy, a felső rész levételével kétszemélyes. Reggel a matracon arra a gondolatra ébredtem, hogy mit is keresek itt. Nem rázott meg, nem voltam szomorú, csak furcsa volt, hogy itt ébredek egy keskeny matracon. Aztán rutinosan végigcsináltam a reggeli rutint, elindultam az ulpánra, a gondolat elhalványult. Az ulpánon a tanárnőnek mondtam, hogy előző nap elindultam, de visszafordultam aludni, azt válaszolta, jól tettem. Meglepően folyékonyan, bár lassan elmondtam, mit csináltam Londonban, mi az a coaching, mit tanítottam (személyiség típusokat). A nyelvtanulás arra hihetetlenül jó, hogy megtanulok egyszerűen fogalmazni.

Még tartott az óra, amikor telefonáltak, hogy félóra múlva hozzák a kanapét. Kialkudtam még egy negyedórát, és elindultam hazafelé.

Két oroszul beszélő fiú hozta és szerelte össze. Az egyikkel, egy szelíd arcúval angolul beszélgettünk. Nem értette, mit keresek itt, mikor Magyarország jó hely. Őt húsz évvel ezelőtt gyerekkorában alijáztatták a szülei. De Európába vágyik. Kérdeztem, mi baja itt. Mondta, hogy a meleg, meg az emberek.

Éva velem egykorú, orvos. Hihetetlen szerencsével több hónapra megkapta valaki lakását ingyen, és munkája is van. Amikor az ulpánon találkoztunk, nagyon el volt keseredve. Kínlódott a héberrel. Mondta, hogy már majdnem feladta, hiszen úgyis angolul dolgozik, de a tanár lebeszélte erről. Amikor néhány héttel később megint találkoztunk, már jobb kedve volt.

Furcsa módon szinte ugyanakkor találkoztam Gáborral, aki harmincas közgazdász, két éve alijázott, azóta nem járt otthon. Először befogadóközpontban volt, aztán került ki, és attól nagyon szenvedett, főleg a lakáskereséstől. Most munkát keres. Azt hiszem, ő több hivatalos, és kevesebb személyes támogatást kapott, mint én.

Most kezdenek eljutni hozzám az illúzióromboló izraeli hírek. A tanár Bibit egyszerűen hazugnak nevezi. Nem politizálhat, de Bibi egy hazug. Barakról ugyanezt mondja a lakótársam. Többen nem szeretik az ország kapitalizálódását, a vagyoni különbségek növekedését, a politikusok ezzel kapcsolatos érzéketlenségét, a harediek képmutatását, a politikusi korrupciót.

Ez a hely az iskolám arra, hogy megtanuljam elfogadni, ami van.

A kanapé ittléte felvillanyozott. Átrendeztem a szobámat, ami azt jelenti, hogy áttoltam a könyvespolcot a másik falhoz. Ma nem volt ulpán, így elkezdtem felhívni a szakmai ismerősöket. Ideje ügyfelet keresnem. De most beindultam. Nem működött az ingyen internet, elmentem Yaelékhoz, és az ő segítségével megrendeltem a stabil internetet. Jövő csütörtökön szerelik be. Még van itt dolgom.

2011. július 26., kedd

London

Csütörtökön négykor keltem. A vasútállomás tizenöt percre van gyalog. Mire odaértem, jegyet vettem, elment a vonat. A pénztáros mondja, hogy a kettes vágányról megy a következő egy óra múlva, háromnegyed hatkor. Elcsattogok a kettes vágányhoz, az elektromos kijelzők nem működnek. Leülök egy padra, megreggelizem, nézelődöm. Valójában nincs mit, még sötét van, ember alig. Időnként jön vonat, de nem mondanak be semmit. Háromnegyed hat, a hármas vágányra beáll egy vonat, de a kettesre nem jön semmit. Arra jár egy vasutas, kérdem, mikor jön a vonat, amelyik a reptérre visz. Mutatja a hármason lévőt, hogy az volt az, miközben walki-talkizik. Pánikba esem, kérem, hogy segítsen. Azt válaszolja, hogy nem tudja a vonatot megállítani. Rohanok a lépcsőhöz, vonszolom a bőröndöt, fel a mozgólépcsőn, rohanok a folyosón, felkapom a bőröndöt, lerohanok vele a lépcsőn, a vonat első elérhető ajtaját kinyitom, beszállok. Alig kapok levegőt, remeg a lábam, egy utast megkérdezek, hogy ez megy-e a reptérre. Ahogy beszélek, érzem, hogy remeg a szám széle. Mosolyogva mondja, hogy igen. Nem tudom, elhiggyem-e, de mást nem tehetek, levetem magam az első elérhető ülésre. A vonat elindul.

Londonban süt a Nap, 20-25 fok körül van, élvezem a hűvöset. Mostanában jobban értékelem a nyilvánvaló dolgokat. Azt, hogy nincs melegem, azt, hogy a víznek nincs mellékíze, azt, hogy mindenkit értek, aki a helyi nyelven szól, és nem kell kerülgetni a kutyaszart. A portás felcipelte a bőröndömet a szobába, és amikor kiderült, hogy előlegként az összes pénzemet oda akarom adni, mert nincs nemzetközi kártyám, azt javasolta, hogy maradjon nálam, majd kifizetem, amikor több pénzem lesz. A tréning szervezője este adott ezer fontot, ebből kifizettem a szállodát, és elmentem vásárolgatni. Nyári kiárusítás van, ugyan nem vagyok egy nagy vásárló, de itt vissza kell fognom magam. Vettem egy tarka, térdig érő selyemruhát, rózsaszín lennadrágot, és még néhány dolgot, amit nem biztos, hogy a megszokott környezetben fogok tudni hordani, de itt nagyon megtetszettek.

Elfelejtettem mécsest és fémtálcát hozni a péntek esti gyertyagyújtáshoz. Általában meggyújtom a mécsest, és megyek zsinagógába. Itt most nem kaptam mécsest, csak gyertyát. Azt nem merem az asztalon meggyújtani, és itt hagyni. Vagy nem gyújtok gyertyát, vagy nem megyek zsinagógába. Maradok, inkább korán lefekszem. Fémpénzekre olvasztom a gyertyákat, kiürült chips-es zacskót teszek alájuk, davenolok, vacsorázom és alszom. Mire lefekszem, már csak egy gyertya ég.

Pénteken Sarah-val berendezzük a termet, felírok mindent, ami kellhet, viszek kaját is, hogy szombaton ne kelljen se vásárolnom, se a szállodából vinnem. A portással megbeszéljük, hogy másnap beenged és beírja a nevemet a jelenléti ívre, ami a portán van. Minden elektromos ajtónál megvárom, amíg valaki jön, és bemegyek mögötte. Egész nap nem megyek ki az épületből. Hazafelé a csoport spanyol résztvevőjével indulok, aki mindenhol előre akar engedni, de mondtam, hogy most jobb nekem, ha ő megy előre. Azt is elárultam, hogy szombatot tartok, és nem akarom működésbe hozni az elektromos ajtót. Nem rökönyödött meg, úgy tűnt érti.

Neki is nagyon bejött, ahogy tanítok. Amikor arról beszéltünk, hogy milyen személyiségtípusú ember mire néz fel, akkor ő mondta, hogy a státuszra nem. Rákérdeztem, hogy mire igen. Azt válaszolta, hogy rám. Vihorásztunk ezen egy kicsit, és tovább kérdeztem, hogy azon belül mire. Ami tetszik neki, az az egyszerű fogalmazás, és mély tartalmak együtt.

A másik legérdekesebb dicséretet egy holland nőtől kaptam. Ő mindig nagyon igyekszik, hogy elég gyorsan és szépen beszéljen angolul. Most, hogy hallotta, milyen lassan beszélek, és hogyan (időnként nyökögve), rájött, hogy neki sem kell mindenáron megmutatni, mennyire tud. Örülök, hogy erre a felismerésre jutott. Jó volt velük dolgozni. Nagyon beletették magukat. Egy nő volt időnként útban, aki kérés nélkül beszállt asszisztensnek tanítani. Kivártam, míg kiokoskodja magát, aztán mentem tovább.

A reptéren rettentő hosszú volt a sor. Előrementem, hogy megtudjam, mi van, a check-in pultosok ültek munka nélkül, kiderült, hogy a biztonsági vizsgálat tart olyan sokáig. Egy órát kellett a kígyózó sorban várni. Közben vettem észre, hogy elhagytam az újonnan vett kalapomat, és a régi, kedves selyemkendőmet. A vonaton maradt, ahogy kapkodtam, mert nem voltam biztos benne, hogy ott kell-e leszállnom. Nagyon sajnálom, a kalapra tök büszke voltam, végre lesz itt egy jó kalap, amelyik véd a Naptól, de kilátok alóla.

A repülőgép egy óra késéssel indult az elhúzódó biztonsági vizsgálat miatt. Éjfél volt, mire ideértünk. Hajnali kettő után feküdtem le. Ma kimerülten ébredtem. Elindultam az ulpánra, most gondoltam, busszal megyek, abban hűvös van. Vártam a megállóban, aztán meggondoltam magam, hazajöttem, visszafeküdtem aludni. Ma a lassú ébredés napja van. Teszek-veszek, és amikor úgy érzem, akkor lefekszem aludni. Ez egy ilyen nap.

2011. július 20., szerda

Változatosságok

Ülök a teraszon, a ventillátor fújja rám a hűsítő levegőt, internetezem, és közben európai klasszikus zenét hallgatok. Ez olyan kombináció, ami elképzelhetetlen volt korábban. Mintha ez egy annyira más világ lenne, ahova nem jut el Mozart és Schumann.

Holnap megyek Londonba tanítani. A párás melegből az esős hidegbe. Vannak bonyodalmak, mert Budapesten ellopták a bankkártyáimat, és még nincsenek nálam az újak, az izraeli pedig nem jó nemzetközileg. Úgyhogy váltottam fontot, és kértem a londoni szervezőt, hogy adjon készpénzt.

A rabbinak mondtam, hogy nem leszek szombaton. Amikor kiderült, hogy Londonban leszek, mondta, hogy keres helyet, ahol péntek este vacsorázhatom. Mikor megtudta, hogy Gestalt alapon dolgozom, mondta, hogy az ő Gestalt tudása megkopott, leülnék-e vele, hogy felújítsuk. Ó hogyne, szinte erre vártam! Azt tudtam, hogy terapeutaként is dolgozik, de azt nem tudtam, hogy tanult Gestaltot. Ettől a kéréstől teljesen felélénkültem, akár lesz belőle valami, akár nem.

Rámkattant egy férfi, akivel korábban a zsinagógában találkoztunk. Annyira siet, hogy 24 órán belül háromszor hívott telefonon. Azt javasolta, hogy menjek fel hozzá a tetőteraszra meginni egy italt. Túlságosan izgatott volt, így nem tudtam elképzelni, hogy az egy ital után udvariasan elköszönök, így inkább nemet mondtam. Hallatszott, ahogy lehervad a lelkesedése. Azóta nem hívott. De jó volt azt hallani, hogy sugárzok, és úgy vonzom, mint egy mágnes. Azt hiszem, az izraeli férfiak gyorsan ráhajtanak a prédára.

2011. július 14., csütörtök

Dinnye

Valaki szerint a korábbi leveleim érdekesebbek voltak. Hát, lehet hogy kifulladt az Ila Izraelben téma.

Mondjuk, ha csak magamnak írnám, akkor kiírnám a neveket eredeti módon, és lehet, hogy több gondolatot és érzelmet írnék bele. Így óvom azokat, akiknek sértő lehet, amit írnék róluk vagy velük kapcsolatban. Esetleg nem lenne az a kettőnk viszonyában, de publikusan már igen. Emiatt persze szürkébb is, ahogy írok. Ez a kompromisszum, nem látok jobbat.

Most kezdem egyedül érezni magam. Tanítványommal cseteltem, most ő coacholt engem, akkor érkezett meg az érzés és a mondat. Az egyedüllét érzésének az a szintje, amitől semmit nem csinálok másként, de kísér, mint az árnyék. Ébredéskor erősebb, amikor teszek-veszek, elhalványul. Eddig, ha ezt éreztem, még meg se fogalmaztam, kinyúltam valakiért, akiről azt gondoltam, tudja enyhíteni, de most már nem nyúlok utána, úgysem érem el. De kimondtam, hogy egyedül érzem magam, és ez barátságosabbá teszi a jelenlétét. Azt a szót, hogy magány, még túl erős, nem tudom használni. Mintha ezzel befolyásolni tudnám az érzés szintjét.

Az új ulpáncsoportot nem érzem sajátomnak. Vannak emberek benne, akik érdekelnek, a csoport egésze nem. Van egy argentin férfi, akinek olyan az arca, hogy a filmesek a gonosz megszemélyesítésére használnák. De mégis van valami a nézésében, ami kedves. Folyékonyan beszél héberül. Egész éjjel dolgozik, így néha leragad a szeme, nem csinálja meg a házi feladatot, mert amikor nem ulpánon van és nem dolgozik, akkor alszik, mégis minden nap jön és küzd, hogy megértse a nyelv szerkezetét.

Szeretem a mostani otthonomat. Szeretem a tágasságát, a fényeit és árnyékait, a szemben lévő bölcsiből a gyerekhangokat. Az Arlozorov-Weizman kereszteződés két percre van innen, így hallom az forgalom állandó, távoli alapzaját. Amikor az utcában megy el autó, az a zaj erőteljesen kiemelkedik, és gyorsan elhal.

A helyi cica ráfeküdt az ágyneműmre. Azt hiszem, ezzel jelezte, hogy befogadott. Vagy hogy ez is az ő területe. Még mindig csak akkor jön elő, amikor itthon van a gazdája. Olyankor az erkélyemen megáll, és nyávog, ezzel jelzi, hogy kívül akar sétálni. Elhúzom az ajtókat, hagyom, hogy mászkáljon. De a matracomról lezavartam. Még nem vagyunk olyan kapcsolatban.

Van az otthonom közelében egy kicsi bevásárlóközpont. Az első emeletet egy fedett híd köti össze az Ihilov kórházzal. Így a bevásárlóközpontban, annak kávézójában feltűnnek emberek tolókocsiban vagy kórházi pizsamában. Ez milyen! Főállásban kórházi betegek, de ez nem akadályozza meg őket abban, hogy kávézzanak és újságot olvassanak a bevásárlóközpont kávézójában az "egészségesek" között.

Ma az 55-ös buszra felszállva, megálltam az első ülésnél, nem volt már rajta hely. Hallom, hogy valaki a busz közepéről hangosan kiabál, hogy "hi, Ilona". Nézem, de nem látok ismerőst. Amikor megindul felém egy kövér, slampos, vidám arcú férfi, akkor jövök rá, hogy találkoztam már vele. Némi gondolkodás után rájövök, hogy az egyik nagyünnepi tanuláson a zsinagógában hozzászóltam a témához, utána odajött hozzám, bemutatkozott, majd elment. Most mondja, hogy nemrégiben volt a születésnapja, meghívott embereket, engem is akart, de nem voltam itt, és nem volt meg a telefonszámom. Gyorsan elkéri a számomat, hogy majd kávézzunk, aztán leszáll. Ahogy távolodik, nézem, hogy ki van oldódva a cipőfűzője. Nagyon vidám jelenség. De a nevére nem emlékszem.

2011. július 11., hétfő

Melankólia

Megint van otthonom, amit szeretek, és "munkahelyem", az ulpán, és megint elért a mélabú. Ugyanez volt, amikor beköltöztem az Ámosz utcába, és beiratkoztam először az ulpánra. Ugyanez, de most enyhébb. Amikor megérkezem valahova, és megnyugszom, elszomorodom. De most legalább tudom már, hogy van, és csak ki kell várnom, hogy elmúljon.

Elégedetlen vagyok a héber tudásommal. Öt perces beszélgetésre vagyok kalibrálva. Nem értem, ha folyamatosan beszélnek hozzám, és nem értem a híreket, csak kitalálom. Túl lassan haladok. A csoportban vannak, akik sokkal jobban beszélnek, mint én. Ráadásul, amikor izgatott leszek, nem jutnak eszembe a szavak. Nagyon akarom mondani, és nem tudom.

Idegesítenek a csoportban a dél-amerikaiak. Minden teret elfoglalnak, időnként hangosan és hosszan magyarázzák egymásnak spanyolul a héber kifejezéseket. Az én kelet-európai neurotikus csöndességem rövid távon eredménytelen. Így a kitartásomban bízom. Meg a tanulási képességemben. Meglátjuk.

Most inkább a képeket teszem fel.



2011. július 7., csütörtök

Vadászat

Bolhás lettem. A szó valódi értelmében. Tele van csípéssel a bokám, és nem olyan, mint a szúnyogcsípés. Aztán megtaláltam a forrást. A kedvenc hintaszékem párnájában. Az előttem ittlakónak volt egy kutyája, az hozhatta be.

A lakás 90 négyzetméter. Enyém egy kis szoba tolóajtóval az előszobába, tolóajtóval a teraszra, és a terasz. A terasz északra néz, így nincs közvetlen napfény. Zsalus, elhúzható ajtók védik a teraszt a melegtől. A nagy nappali is a teraszra nyílik. Az egésznek van valami régiesen modern hangulata. Mint egész Izraelnek. Egyszer, régen, lehettem talán tízéves, anyuval elmentünk egy kollégájához, aki a Szilágyi Erzsébet fasoron lakott, földszinti lakásban. Lehet, hogy akkor nem így hívták az utcát. Nyár volt, bent félhomály, minden ablak valami zöldre nézett, a lakás szinte üres volt, tágas terek, hűvös. Mintha idegen országban lettem volna, furcsa volt, de kellemes. Ennek a mostani lakásnak van hasonló hangulata. Jól érzem magam itt. A bolhákra vettem valami vegyszert aranyáron, azzal fogom a bútorokat befújni, a párnát pedig kimostam.

A lakótársam negyvenes, Kaliforniából ideszármazott nő, kedves, segítőkész, sokat beszél. Úgyhogy amint ideköltöztem, megkértem, hogy héberül beszéljen. Átváltott héberre, és ugyanazzal a lendülettel folytatta. Van, amit értek, van, amit nem. Figyeli, hogy értem-e, ha látja, hogy nem, megpróbálja héberül elmagyarázni.

A másik lakótársam egy macska. Fél tőlem, nemigen mutatkozik, amikor csak ketten vagyunk a lakásban. De kiváló dzsukvadász. A dzsuk a csótány. A nyári melegben otthonosan előmászik. Eggyel találkoztunk, akkor Carol hívta a cicát, de az mire előjött, a "vendégünk" eltűnt. Reggelre a cica levadászta. Amikor egyedül vagyok, onnan tudom, hogy Carol jön hazafelé, hogy a cica úgy nyávog, mintha egy gyerek utánozná a macskanyávogást.

Jó ez a hely, szeretem.

Vasárnap elmentem az ulpánra megtudni a vizsgaeredményt, és megkérdezni, hogy mikor indul bét szint. Az eredményem bét 97 %, ez azt hiszem, közepes eredménynek felel meg. De mindegy is. Beszédben jobb vagyok, mint olvasásban és nyelvtanban. Mondta az ügyintéző, hogy éppen aznap indult egy új csoport, úgyhogy másnap bekapcsolódtam. Ez augusztus 17-éig tart, heti négy nap. Osztottak, szoroztak, és úgy döntöttek, hogy ezért sem kell fizetnem, ezzel együtt lesz meg a fizetett öt hónap. Hurrá, akkor csak könyvet kell vennem!

Nincs asztalom a számítógépnek, a hintaszékben az ölemben internetezem, a konyhaasztalnál tanulok, úgyhogy elkezdtem keresni az interneten, a yad2 honlapján, ahol mindenféle adásvétel zajlik. Találtam egyet, 200 sékelért, egy nap gondolkodás után felhívtam a hirdetőt, de nem vette fel, aztán már eltűnt a hirdetés is. Úgyhogy azt hittem, elkelt az asztal, ami érthető, a legolcsóbbak között volt. De visszahívott, és megbeszéltük, hogy ma este 10-kor ér haza, akkor megnézhetem. Többektől azt a tanácsot kaptam, hogy ha tetszik valami, azonnal fizessek, mert az izraeliek lecsapnak a dolgokra. Végülis megnéztem, bár a tulaj nem volt otthon, de szólt a haverjának, egy kigyúrt testű, amerikai angolsággal hadaró ficsúrnak, ha valaki még ismeri ezt a szót. Ő volt ott, és két nő. Megnéztem az asztalt, letettem a pénzt, kértem papírt róla, bár arról fogalmam sincs, hogy ennek van-e jelentősége. Hívtam M-et, hogy tud-e segíteni az elszállításban. Most megszabadultam 200 sékeltől, és legkésőbb vasárnap kiderül, hogy gazdagabb leszek-e egy íróasztallal.

2011. július 3., vasárnap

Újabb költözés ...

M tanácsára pénteken, a tervezett költözés napján felhívtam a háziurat, hogy maradnék még két napot, és vasárnap költöznék. Mondta, semmi gond, maradhatok és két nappal többet fizetek. Mikor ezt mondtam M-nek, mondta, hogy várjak még, megpróbál aznap jönni. És jött. Déli 12-kor még nem tudtam, hogy aznap költözöm vagy vasárnap. Megbeszéltük, hogy háromra jön. Addigra összepakoltam a motyómat, és kitakarítottam a szobát és a fürdőszobát, ahogy megegyeztünk a háziúrral.

M. furgonnal jött, megállt a tilosban, mert máshol nem tudott megállni, mindent lehordott a harmadik emeletről, addig én álltam a kocsinál, hogy ha jönnek a rendőrök, lássák, hogy költöztetés zajlik. Az új lakás utcájában sem tudott leparkolni, egy kocsibejárónál megállva kirakott mindent, majd továbbment parkolóhelyet keresni. Én egyenként a házhoz hordtam a bőröndöket, táskákat, képeket, széket, majd felvittem az első emeletre, ahol a lakás van. Az utcán a hőmérséklet kb. 30 fok. M nem talált parkolót, így megállapodtunk, hogy most továbbmegy, és majd a héten hív.

Mire elindultam Julihoz, már nem jártak a buszok. Seruttal elmentem a Dizengoff utcáig, és onnan elgyalogoltam hozzá. Tudtam, hogy aznap már nem megyek zsinagógába, nincs hozzá erőm.

Szombat este a sabbat kimenetele után hazasétáltam, kimostam a szekrényeket, elkezdtem kipakolni a ruhákat, egészen addig, amíg nem találtam hálóinget. Akkor abbahagytam, kiültem a teraszra a hintaszékbe, ittam egy unikumot, elszívtam két cigit, és élveztem a hűvös tel avivi estét. Pontosan ez az, amire szükségem volt.

A képet nem tudom csatolni, mert a mobilomnak nem elég erős az internet. Vagy nemtommér. Ezért a bérelhető biciklik képét teszem föl.