2014. június 15., vasárnap

Emberrablás?

Pénteken hallgattam a rádiót. Feltűnt, hogy egy dologról beszélnek. Lassan megértettem, hogy eltűnt három jesiva hallgató, és azt találgatják, hogy mi lehet velük. A jesivából hazafelé menet autót stoppoltak, de nem értek haza. Tizenhat és tizenkilenc évesek, minden újság ugyanazt a három vidám képet közli róluk.

Szombaton a zsinagógában imát olvastak fel értük. A hideg rázott, hallgatva a felolvasó tiszta, erős hangját.

Azóta a rádióban folyamatosan mennek a külpolitikai elemzések. A hírek képein látom, hogy tetőtől talpig felfegyverzett katonák arab falvakban, és most azt olvastam a hírekben, hogy már nyolcvan embert letartóztattak. Izrael a Hamaszt vádolja emberrablással, a Hamasz tagadja.

A hírekben ez, az ukrajnai tragédia, az iraki tragédia és a világbajnokság szerepel. Tel Avivban a könyvhét megy, semmi jele a néhányszáz kilométerre zajló eseményeknek.

Magyar ismerősök magyar ismerőseiről hallom, hogy felnőtt, középkorú fiúk drogozik, az anyja pénzzel támogatja, az apjának már nincs kedve az élethez. Találkozom a házaspárral, kedélyesen csevegünk, semmit nem veszek észre az ő tragédiájukból.

Szorongok, jobban, mint máskor utazás előtt. Még nem tudom, mitől.

2014. június 14., szombat

Harcaim

Berepült egy dzsuk. Magyarul talán csótány. A helyi változata barna, nagy, és tud repülni. Egyszer D mesélte, akinek hatalmas mellei vannak, hogy ült este a barátaival egy kávéház teraszán, és a mellei közé repült egy dzsuk. Hatalmas visítás közepette valahogy kirázta onnan. Engem ez a veszély nem fenyeget, nemcsak azért, mert nincsenek hatalmas melleim, hanem azért sem, mert nem ülök kávéház teraszán este, és elég zárt ruhában járok.

De most ez mégis berepült hozzám. Fogtam a papucsomat, és lecsaptam rá. Erre bemenekült egy helyre, amit a papuccsal nehéz megközelíteni. Szembeálltunk, a dzsuk és én. Néztük egymást, melyikünk fog előbb megmozdulni. Pontosabban én néztem, bal kezemben a papucs, és csak felétetelezni tudom, hogy ő is nézett engem. 

Ő nyert, én előbb adtam fel a várakozást. Ütöttem, amire ő rohanni kezdett. Szerencsétlenségére kifelé, ahol leütöttem. Nem mozdult, úgyhogy visszaültem a géphez. Egyszercsak észrevettem, hogy megmozdul. Megint ütöttem, most a testnedvei megjelentek mellette. Nem akartam többet foglalkozni vele.

Másnap reggel még mindig ugyanott volt, ezek szerint meghalt. Bedobtam a szemétbe, a testnedveit feltakarítottam.

A másik harcom a szomszéd iskolával zajlik. Azt már írtam, hogy bementem, hogy túl hangos a zenéjük. Amúgy is úttörőtáboros zene volt, a huszadik másodpercben a zenei téma közepén elvágva. Borzasztó volt. Ezután több zenével próbálkoztak. Mindegyik jobb volt, mint az első. Amikor futni mentem, fedeztem fel, hogy az utcán nem olyan hangos, mint a lakásban. Most az utolsó a leglágyabb, ezért legelviselhetőbb zene. Jövök haza futásból, és zeng az utcán is. Bemegyek az iskolába, valaki az irodában kedvesen kérdi, miért jöttem. Mondom, a zene. Az iskolatitkárhoz irányít, mondom neki, a zene már jó, csak túl hangos. Erre azt sikerült mondania, hogy akkor - több hónappal ezelőtt - lehalkította. Mielőtt válaszolni tudtam volna, amely válasz megfelelt volna az udvariasság szabályainak, de valójában azt kérdeztem volna, hogy tollas-e a hátam, hogy palimadárnak néz, szóval mielőtt válaszolhattam volna, az előbbi nő lehalkította a zenét. Mindenkinek megköszöntem. Azóta nem hangos és nem elviselhetetlen az iskola ki-becsöngetése.   
Elbizonytalanodtam, hogy jó terapeuta vagyok-e. Úgy gondolok magamra, mint elég jó terapeuta, de most elbizonytalanodtam, hogy az elég jó elég jó-e. Az, hogy a norvégok nem akarnak velem dolgozni, még nem rázott meg. Nem is láttak dolgozni, nem tudják, mit tudok. Úgy gondoltam erre, hogy ők azokkal akarnak dolgozni, akiket ismernek, akiket tanítottak, ez kényelmesebb nekik. De most a héten két olyan megjegyzést is hallottam, amely arra utalt, hogy valamit azért csinálok, mert coach is vagyok. Egyikben sem volt kritika, mégis úgy érkezett meg hozzám. A szupervízorom arra utalt, hogy a céltudatosság, ami jellemző rám, jó a coachingban, nem annyira jó a terápiában, legalábbis a Gestaltban. A prof az egyetemen azt mondta, hogy jól kiegészítjük egymást, én nagyon direkt vagyok, a coaching miatt. Bár azt gondolom, hogy az, hogy egyszerűen kimondok valamit, még ha az konfrontatív is, nem a coachingból jön, mindig ilyen voltam, amikor mertem az lenni, aki vagyok. Mégis van bennem az a gondolat, hogy valamit nem jól csinálok. 

Ez a valami nem jó, a türelmetlenségem. Ez azt hiszem, az izraeli létemből jön. Még érlelnem kell.

Amikor a Bar Ilan egyetemről jövök haza, mindig elégedett vagyok magammal. Mindig történik valami, amit szeretek. Most a gyakorláson senki nem akart igazán dolgozni. Beszélgettünk, kiderült, hogy zavarja őket, hogy megnyílnak mások előtt, és utána ettől rosszul érzik magukat. Nem erőltettem, kérdeztem, hogy ha én vagyok most az ügyfél, lenne-e valaki aki dolgozik velem. Egy nő mondta, hogy igen, ő az év elején láthatóan távol volt az egésztől. Dolgoztunk, sok mindent mondtam magamról, amit nem tudhattak, utána megkérdeztem, amit szoktam, hogy szeretett-e valamit, amit csinált munka közben. Azt válaszolta, hogy mindent. Ez nagyon nagy előrelépés, amikor legutóbb ugyanezt megkérdeztem, azt válaszolta, hogy semmit. Már ezért megérte. 

2014. június 9., hétfő

Belassulva ...

A fürdőszobában találkoztam egy szúnyoggal. Amikor szembefordult velem, és állt a levegőben az arcommal szemben, a szárnyait lebegtetve, akkor láttam, hogy nem szúnyog. Így ahelyett, hogy halálra tapsoltam volna, megkérdeztem, hogy milyen állat vagy. Aztán mondtam neki, hogy biztos olyan kamerás felvevő műbogár vagy, amit az izraeli haditechnika fejlesztett ki. 

Mikor visszamentem a fürdőszobába, már nem volt sehol. Gondoltam, talán a paranoiám erősödött. 

Találkoztam a régi tel avivi rabbival. Amikor bementem a lakásba, megölelt, ez meglepett, amíg rabbi volt, egyszer fogtunk kezet, az én kérésemre. Jót beszélgettünk, sokkal inkább jelenlévőnek éreztem, mint korábban. Még így is megéreztem, amikor fogyott az érdeklődése, de most egy óra után, míg korábban ez félóra volt. Tőle hallottam azt a mondatot, amit valakitől átvett, hogy egy nőnek annyira van szüksége egy férfira, mint egy halnak biciklire. 

Szombaton Bné Brákba mentem ebédelni. A háziasszony nem érezte jól magát, így az operaénekeshez hárman mentünk, a férjjel és egy tanítvánnyal. Eszméletlenül gazdag ebédet ettünk, aztán a tanítvánnyal visszamentünk a meghívók házába, a férj davenolni ment. A vendégszobákban aludtunk, amikor kialudtam magam, felmentem a lakás második szintjére, a háziasszony ott volt, éppen egy könyvet olvasott. Jövőre smita év lesz, a termőföld szombatja, annak az előírásait tanulmányozta. 

A tanítvány huszonhét éves, Bulgáriából idekerült fiatal nő. Már egyszer találkoztunk, és akkor azt vettem észre, hogy nehéz vele szemkontaktust felvenni. Most megtudtam, hogy három éves korában örökbefogadták egy árvaházból, ahol kínozták a gyerekeket. Amikor ezt mesélte, a háziasszony hozzám fordult, hogy értem-e. Mondtam, hogy nem teljesen, azt válaszolta, hogy jobb is. Az örökbefogadó házaspár vele együtt Izraelbe költözött, amikor ő nyolc éves volt. Közben a nevelőanyja alkoholista lett, a nevelőapja - ha jól értettem - nővé operáltatta magát. Csak héberül beszéltek, így a bolgár nyelvet most érti, de nem beszéli. Amikor mondtam, hogy keverem a hébert és az angolt, felsóhajtott, hogy milyen jó annak, aki keveri a nyelveket, mert legalább tud valamennyire ezeken a nyelveken. 

A szeuda slisin, a harmadik lakomán a házigazda dvár torát mond. Aztán a háziasszony hozzám fordul, hogy mondjak én is dvár torát. Szívesen. Mivel az előző dvár torán Mózes szerénységéről is szó volt, ezért azt a kérdést feszegetem, hogy hogyan lehet az, hogy a Tórában arról olvashatunk, hogy Mózes a legszerényebb ember, miközben a Tórát Mózes írja, tehát ezt magáról írja. A házigazda szerint ez jó kérdés, a háziasszony magyarázza nekem, hogy ez azért lehet, mert Mózes csak azt írja le, amit az Örökkévaló mond neki. Ezen a ponton a háziak összevitatkoznak. A házigazda szerint ez nem olyan egyszerű, ahogyan a háziasszony látja. A kérdésre nem kapok választ, de valójában nem is vártam választ tőlük. 

Most lassacskán dolgozom, és élvezem, hogy napközben 26-28 fok van, éjszaka 20-22. Szeretem ezt az időjárást. A meleg büszkeség hete van Tel Avivban, valamire el kéne menni, de mivel nincs, kivel, lehet, hogy maradok a munkánál. 

2014. június 5., csütörtök

Ott és itt ...

Pénteken négy coaching ügyfél, egy terápiás ügyfél, egy megbeszélés. Nettó, teljes figyelős munkaidő nyolc óra. Szombaton kilenc óra alvás után kontaktlencsét teszek be, belenézek a tükörbe, és látom, hogy gyorsan terjednek az öregedés jelei az arcomon. A sminkkel kicsit javul az összkép.

Ügyfelem multi felsővezetője. Bár negyven éves, mégis gyerekes az arca, gyerekes a működése, pörög, viccelődik. Egy témánál az ő monológja, amiben eljut oda, hogy a problémát nem tudja megoldani, amíg nem tudja, hogy ki ő és mit akar. Megkérdezem, hogy csinálna-e egy kísérletet, hogy feltegyem ugyanazt a kérdést sokszor egymás után. Igen a válasz, megkérdezem, hogy "ki vagy Te?" Válaszol. Megint megkérdezem. A sokadiknál nedves lesz a szeme, és én is érzem a könnyemet a jobb szememben. Csönd van, tömör, súlyos csönd, amit megtör egy szellemes megjegyzéssel. Nem reagálok. Mondja, hogy lelassult. Kérdem, hogy ez milyen. Mondja, hogy jó. 

El al-lal repülök. A biztonsági előadás monitorról megy, énekelve, reppelve, pantomim előadásban. Nagyon vidám. Kétszer végighallgatom, egyszer héberül, egyszer angolul. Erev savuot van, sietnem kell. Az ablaknál ülök, a mellettem ülő két férfi úgy dönt, hogy megvárják, míg mindenki leszáll, így utolsónak szállok ki a gépből. 

Fülledt meleg van. Rohanok a vonathoz, öt perc múlva indul. Az állomástól rohanok a buszmegállóba, a 61-es éppen elmegy, a 60-as sofőrje megvár. Már fél 4 van, nem tudom, meddig járnak a buszok. A hűvös buszon jövök rá, mennyire értékes nekem, hogy Pisti kijön értem, és kivisz a repülőtérre. Ez itt nincs, senki nem jön ki értem, és nem visz ki. Ebből értem meg, hogy bármennyire is otthon érzem itt magam, nem vagyok otthon. Senkinek nem vagyok annyira fontos, hogy kijöjjön értem. 

Hazaérek, lerohanok a bevásárlóközpontba, éppen bezártak. Rohanok a kis boltba, veszek tejet, túrót, tejfölt, mert sávuotkor tejeset eszünk. 

Még gyümölcsre is futja az időből, aztán haza, főzök, takarítok. Éppen az ünnep beköszönte előtt végzek mindennel. Zsinagóga, haza, vacsora, olvasni akarok, de lecsukódik a szemem. Tízkor ágyba megyek. 

Reggel kilenckor ébredek. A zsinagógába menet párás, fülledt meleg van. Jól érzem magam, csöndesen izzadok az órás úton. Szerencsére ott működik a légkondi. Visszafelé már száraz, sivatagi hőség fogad. A helyiek hamszinnak nevezik. A sivatag felől jön a száraz meleg. Ezt általában nehezebben bírom, de most mégsem zavar igazán. Azon izgulok, hogy a fél liter víz kitartson az úton. Kitartott. 

Még az ünnep délutánján elgyaloglok R-ékhez. Kérdezik, kérek-e kávét, nem kérek, felajánlják, hogy kocsival hazavisznek, nem fogadom el. R. szivatni kezd a hülye önkorlátozásom miatt. Ő a harmadik vallástól elidegenedett zsidó, aki meg akar győzni arról, hogy milyen hülyék ezek a korlátozások. Dühös leszek. Semmit nem tudnak, nem is érdekli őket semmi a vallás rendszeréről, de lelkesen kioktatnak. Mondják a valaha kitalált, vagy hallott mondataikat, és egyáltalán nem törődnek azzal, bár tudják, hogy mióta korlátozom magam az előírásokkal, szabadabbnak érzem magam, és elégedettebb vagyok az életemmel. Legyintek, hagyom, hogy mondja, de látja, hogy nem érdekel, abbahagyja.

Ma hívtam Chanit, kérdezte, hogy mikor értem vissza, és ugye, nem egyedül otthon költöttem el az ünnepi lakomát. Azt hazudom, hogy nem. Nem akarom, hogy rosszul érezze magát. Nagyon kedves, hamudának, kedvesnek nevez, és meghív szombat ebédre, ugyan nem magához, hanem az operaénekeshez, mondja, hogy megkérdezi, mit szól, ha én is jövök, és visszahív. Amikor visszahív, mondja, hogy az operaénekes örült, hogy jövök. Kérdezem, mit hozzak, mondja, hogy semmit, szombaton nem viszünk ajándékot. 

Péntek estére és szombat ebédre is meg vagyok hívva. Lehet, hogy nem főzök holnap. Lesz két ügyfelem, és találkozom a régi tel avivi rabbival. Ennyi program elég egy péntekre.