2012. április 25., szerda

Új Kelet - a meleg unoka

Drága Ilona!

Ne haragudjon, hogy a levelemmel zavarom, de a barátnőimmel szégyenlem megbeszélni ezt a problémát, ezért fordultam inkább szakemberhez. Van nekem egy 21 éves lányunokám, már leszerelt a Cahalból, ősztől egyetemre jár. Látszólag rendben mennek a dolgok, de valami nem stimmel ezzel a fruskával, s ezt már jó ideje sejtjük, de senki nem meri bevallani. Érett, felnőtt nő, de mi még egyszer sem láttuk fiúval, soha nem mutatott be egy legényt se, se a szüleinek, se nekünk. Az mondja, hogy szívesebben lóg a lányokkal, még nem gondol a családalapításra, élvezni szeretné az ifjúságát. Néha úgy beszél egy egy haverájáról, ahogy a bakfis lányok a szerelmeikről szoktak, ezért fogtunk gyanút, de soha inkrimitáló helyzetben nem találtuk őt, ha történik is valami azt is nagyon diszkréten intézi. Nem tudom mivel teszek jót neki, ha ösztönzöm, hogy minél előbb jöjjön elő a farbával, legyünk túl a kezdeti sokkon és legyen egy normális fiatalkora, vagy maradjunk a gyanúban, a titkolózásban és ezzel védjem a fiamat, Efi apját, aki már csak társadalmi helyzete miatt is, hallani sem akar hasonló kapcsolatokról?

Aggódó nagymama Jeruzsálemből


Kedves Nagymama!

Először is szeretném tiszteletemet kifejezni Önnek azért is, hogy tesz valamit az unokájáért, és azért is, mert levele alapján úgy tűnik, hogy fontosabb Önnek az ő és a család jólléte, mint a társadalmi beidegződések. Amiről ír, annyira tabu, hogy Ön sem mondja ki, hanem utal rá. Az a bizonyos dolog az azonos neműekhez vonzódás szexuálisan, amit homoszexualitásnak neveznek a XIX. század óta.

A szexualitásunk csecsemőkorunktól bennünk van, először általános, az egész testre kiterjedően, konkrét határok nélkül, általános testi örömként, később ez egyre konkrétabban megjelenik az egyes testrészeken, főként a nemiszervek tájékán. A néhány éves gyerekek már előszeretettel érintgetik, dörzsölgetik azokat a testrészeiket, amelyek révén kellemes érzést tudnak előidézni maguknak. Ennél jóval később jelentkezik az, hogy valaki máshoz kapcsolódik vágy, és örömszerzési igény.

A kamaszkorban még jórészt nem egyértelmű, hogy melyik nemhez tartozó személy iránt vonzódunk. Különösen, ha egynemű környezetben nevelkedik a gyerek, pl. internátusban, természetes, ha a meglévő szexualitásának tárgya az azonos nemű másik gyerek.

Ha kitekintünk az emberi történelemre, azt láthatjuk, hogy az azonos neműek érzelmi és testi kapcsolata is jellemző volt. A zsidó Bibliában Dávid és Jonatán, a Talmudban Rés Lákis és rabbi Jochanan kapcsolata volt sokkal mélyebb, mint egy szokásos barátság, vagy szakmai kapcsolat. A görög mitológiából ismert Leszbosz szigete, amelyen nők szerették egymást. Szintén a görögöknél elfogadott volt a házasság előtt a férfiak fiatal fiúkkal való szexuális kapcsolata, de ez más kontinensen élő törzseknél is bevett volt. Összezárt és egymásra utalt embereknél, mint bányászok között vagy börtönben is tudunk arról, hogy azonos neműek között volt és van testi kapcsolat. Úgy sejtem, mindez többé-kevésbé elfogadott volt talán mindaddig, amíg egy XIX. századi pszichológus a homoszexualitás névvel nem illette a jelenséget. Talán az ő szándéka ellenére, de a név elterjedt, és ítélettel terjedt el. Azt én gyerekkoromban nők még kézenfogva jártak az utcán. Ma már ezzel kockáztatnák a megszólást.

Azt szokták mondani, hogy a homoszexualitás nem természetes. Természetes, az állatvilágban is előfordul, és nemcsak összezárt egyneműek között, mint pl. bikák esetében, hanem vegyes csordánál is, nőstény majmoknál figyelték meg egymás nemi szerveinek izgatását. A homoszexualitásnak nevezett jelenség nem magatartás zavar, ami korrigálható, és nem betegség, ami gyógyítható. A hetero-, bi- vagy homoszexualitás irányultság, amely egész énünket befolyásolja, és nagyon nagy  a pszichológiai ára az el nem fogadásnak, titkolózásnak. Lehet, hogy a társadalom elfogad, csakhogy egy álcát fogad el, nem az élő embert. Nagyon keserves az élete annak, aki nem lehet önmaga.

Azért írtam ilyen hosszasan az előzményekről, hogy oldjam a tájékoztatlanságot, a téma tabu voltát.

Most térjünk át a konkrét helyzetre. Nem tudjuk biztosan, hogy az Ön unokája valóban leszbikus-e, vagy valami más van a helyzet hátterében. Azt látom, hogy Ön akkor is szereti az unokáját, ha heteroszexuális, azaz a közfelfogás szerint normális, és akkor is, ha homoszexuális, amit a közfelfogás elítél. Ezért azt feltételezem, hogy van Önök között bizalom. Ez elég alap arra, hogy segítse és támogassa őt abban, hogy önmaga lehessen. Azt javaslom, hogy kezdeményezzen vele beszélgetést. Biztosítsa őt arról, hogy bármilyen az irányultsága, Ön akkor is szereti. Ha kiderül, hogy ő tudja, hogy nőkhöz vonzódik, dolgozzanak ki stratégiát arra, hogy a családdal hogyan fogadtatják el ezt a helyzetet. Ha ő sem tudja, mi is van, akkor érdemes terapeutához fordulni, aki segít feltárni, mi van a férfiaktól való távolságtartás hátterében.

A társadalmi nyomás miatt nehéz ez a helyzet mindenkinek. Az unokájának is, az ő apjának is, aki szeretné, ha a gyereke minél sikeresebb lenne, és fél attól, hogy az elfogadottól eltérő szexuális irányultság korlátozni fogja az érvényesülését. Szükség van az Ön támogatására, hogy az unokája boldoguljon.

2012. április 18., szerda

Új Kelet - a nyugdíjas

Kedves Ilona!

Elkeseredettségemben írok Önnek. 68 éves vagyok, egy ideje már a nyugdíjas lét "örömeit" élvezem, de a várva várt szabadságból csak annyit érzek, hogy egyre több testi nyavajámra derül fény, optimizmusom megkopott, türelmetlenné és aggódóvá váltam. Elvileg nincs okom panaszra, a nyugdíjunkból kényelmesen kijövünk a párommal, a gyerekeink már kirepültek, segítségre ritkán van szükségük, de ahelyett hogy örömömet lelném abban, hogy elmúlt a mindennapos hajtás, csak tompaságot és tehetetlenséget érzek, engem valahogy nem ért el a szabadság gyönyörűsége. Öreg cimboráim néha elhivogatnak különféle klubbokba, ritkán elmegyünk horgászni is, de ma már ezek a korábban sok örömet okozó tevékenységek is idegesítenek. Legszívesebben délig aludnék, aminek persze böjtje van, mert aztán minden csontom fáj amikor felébredek, ráadásul éjszaka még véletlenül se jön álom a szememre. A párom jóízűen fújja a kását mellettem, olyankor ez is idegesít. Folyton veszekszünk, úgy érzem nem vagyok már jó semmire. Mit kezdhet magával egy ilyen öreg legény?

Asher Ashkelonból


Kedves Asher!

Bár ezzel kevesebbet foglalkoznak, a nagyon tevékeny életből hirtelenül a nagyon nyugalmasra váltás ugyanúgy hordoz veszélyeket, mint maga a túlhajszoltság. Amíg éjt nappallá téve csinálunk valamit, addig nem foglalkozunk a testi nyavalyáinkkal, annyira nem, hogy nem is igen érezzük őket. Ráadásul ilyenkor nemcsak panaszkodhatunk, hogy mennyire elfoglaltak vagyunk, de közben büszkék is lehetünk, hiszen szüksége van ránk a világnak. Nem is gondoljuk, hogy ez a tudat, mármint az, hogy mások érdekében, mások számára tesszük a dolgokat, mennyi életerőt ad, mennyire életben tud minket tartani.


Csakhogy eközben a testi bajok a figyelmünk nélkül is felhalmozódnak. És ami ennél még nehezebben dolgozható fel, hogy amikor nyugdíjba megyünk, visszavonulunk valahonnan, ott az élet zajlik tovább, de most már nélkülünk. Kiderül, hogy a rengeteg munkánk, áldozatvállalásunk talán fölösleges is volt, mi magunk pótolhatók vagyunk. Olyan érzés, mintha fölöslegessé váltunk volna a világban. Ha valaki önmagát úgy határozta eddig meg, mint aki hasznára van a világnak azzal, amit tesz, ez a helyzet és ez az érzés most a világ végét jelentheti.

A fentiek elég okot adnak arra, hogy ne legyen kedve felkelni, minden ingerelje, és ne találja a helyét. Talán meglepően hangzik, de ez most kiváló lehetőség arra, hogy ránézzen élete eddigi értelmére, és foglalkozzék kicsit azzal, mivégre is van e Földön. Vajon tényleg az volt-e a legfontosabb dolog, amit eddig csinált. Vajon nincsenek-e olyan időtöltések, amelyekre sose futotta az idejéből, energiájából, és amelyekkel önmagának vagy a környezetetének akart örömet szerezni. Ne siessen, ez a rosszkedv, ami most van, segíthet abban, hogy valami egészen izgalmasat találjon, amely úgy fogja meghatározni a további életét, mint az eddigit a munka és a gyereknevelés.

Mindeközben nem kell szenvednie. Ha idegesíti a felesége szuszogása éjjel, menjen a nappaliba. Egyébként se maradjon ágyban, ha nem tud aludni. Az ágy két dologra szolgál, alvásra és szexre, ha nem a kettő valamelyikével van elfoglalva, akkor hagyja ott, menjen a nappaliba, nézzen TV-t, fejtsen keresztrejtvényt, vagy böngésszen az interneten, és közben igyon meg egy sört, ha szereti.

Ha hasznosnak akarja érezni magát, és így élvezni az életet, nézzen körül, melyek azok a dolgok, amelyek kimaradtak az életéből. Lehet, hogy a közeli kórházban vagy szociális otthonban örülni fognak, ha önkéntes munkára jelentkezik. Ha tanulni akart korábban, pl. nyelvet vagy masszázst vagy bármit, járjon utána, hol és hogyan lehet ezeket tanulni. Ha vannak unokái, derítse ki, hogy nem éppen arra vágynak-e, hogy elvigye őket állatkertbe vagy kirándulni.

Kiváló pillanat ez, hogy korábbi megszokott, és talán be is szűkült életét kitágítsa. Higgye el, sok minden van még, ami éppen Önre vár, és elég fiatal ahhoz, hogy váltani tudjon egy most már szabadabban megválasztott életre.

2012. április 15., vasárnap

Kapcsolatok

M. hívott. Az utolsó infóm tőle az volt, hogy a jövő héten esetleg meglátogat, majd hív. Ez néhány hónapja volt, már nem emlékszem, mikor. Most mondja, hogy azt hitte, hívni fogom. Amikor végre levegőt kaptam és meg tudtam szólalni, mondtam, hogy én is azt hittem, hogy hívni fog. De hát ő úgy tudta, Budapesten vagyok. Aha, ja. Mondta, hogy talán akkor a jövő héten jön. Mondom "én is mehetek." "Meglátjuk." Ez volt a múlt héten, azóta ismét se híre, se hamva.

Pénteken a rabbi meghívott vacsorára. Vendége van, egy magyar nő. Összehaverkodunk. Elköszönéskor a rabbi mondja, hogy szeretné, ha én szólnék, amikor jönnék vacsorázni, ne kelljen neki azzal fárasztania magát, hogy meghív. Mondom, annyira túlterheltnek látom, hogy nem akarok még további terhet tenni rá. Erre ő: "van egy titkom", majd a fülemhez hajol, és mondja, hogy "tudok ám nemet mondani". "Ooohhh" - kerekedik el a szemem és a szám. Erre ő magyarázatképpen: " több évi terápiába járás után". "Ja, ez ismerős."

A zsinagógában egyre többen kedvesen mosolyognak és szólnak hozzám, amikor meglátnak. Az alsó szint előimádkozója, egy fiatalos szefárd pasi jól érzékelhetően szeret közel jönni hozzám. Szombaton kezet is fogunk. Hosszan szorítja a kezem, aztán mondja, hogy erős kézfogásom van. Valószínűleg, ahogy erősen szorította, én is erőt vittem bele, bár nem vettem észre. Aztán egy darabon együtt megyünk. Feltette azt a kérdést, amely a nagyon kevés engem zavarbaejtő kérdések egyike: zsidó-e a fiam. Némi időbe tellett, amíg válaszolni tudtam, mondván, nem. Én meg megkérdeztem, hogy nős-e, és mikor mondta, hogy nem, megkérdeztem, hogy miért nem. Addigra a kérdése megtette a magáét, elég pimasz lettem,  és hozzátettem , miért nem alkalmaz sadchent. Azt válaszolta, hogy nehéz megfelelő fiatal nőt találni.

Vettem hello Kitty-s pizsamát. Világos szürke, a tervezője vsz. büntiben volt, hogy nem köszönt Kittynek, mert a nadrágra százszor leírta, hogy hello Kitty. A felső részen pedig egy masnis cica bújik ki egy almából. Majd megkérdem az ötéves Mirit, ki ez a Kitty, ő biztos jóban van vele, mert mindenféle ruhadarabjával köszönni szokott neki.

Amikor idejövök, egy napig száműzöttség érzésem van, amikor odamegyek, egy napig szorongok. Elég releváns, az ottani élményem sokszor volt a szorongás. Pénteken a rabbi beszéde alatt elszálltak a gondolataim, dolgoztam. Már nem tudom, min, de akkor úgy éreztem, megoldottam egy problémát. Remélem, tényleg, de ha nem, majd megoldom, amikor szembejön.

2012. április 11., szerda

Új Kelet cikk - mesélni vagy nem mesélni ...

Kedves Ilona!

Szomorú szívvel nézem a magyarországi eseményeket a televízióban és néha elfog a félsz, hogy ugyanaz megismétlődhet az unokáimmal és a dédunokáimmal, ami velünk történt a II. világháború idéjén. Soha nem akartam ijesztgetni őket, szomorú szívvel, de magyar gyökereimhez ragaszkodva alijáztam 1949-ben és ha néha meséltem is nekik Magyarországról, azt leginkább pozitívan tettem. A rossz élményeket igyekeztem magamban eltemetni és ma is inkább átsiklok felettük, mert úgy érzem ez a kulcsa annak, hogy új életet tudtam kezdeni itt Erec Izraelben. A napokban azonban komolyan elgondolkoztam azon, hogy megosszam az óhazában maradt családommal a legrémesebb élményeimet és figyelmeztessem őket arra, hogy az események kísértetiesen hasonlítanak az 1930-as évek végén történtekhez, csak attól félek kinevetnének, ráadásul a régi sebek feltépése nekem is sok fájdalmat okozna. 92 éves vagyok, lélekben talán még erős, de testileg már rozoga. Mit tanácsol?

Bella/Ashdodról


Kedves Bella!

Szomorúságában is szép a levele. Árad belőle a gondoskodás, féltés. Elért ahhoz a ponthoz, amikor úgy gondolja, hogy figyelmeztetnie kell, és ugyanakkor nem akar ijesztegetni sem. Az, hogy próbálta eltemetni a rossz élményeket, kiváló túlélési bölcsességnek bizonyult, és ezért nagyon jó, hogy alkalmazta. Ugyanakkor most lehet, hogy már túl kell lépni rajta.

Nézzük először a magyarországi helyzetet. Valóban, a  korábban alvó, rejtett antiszemitizmus újraéled. Amikor már a parlamentben lehet vérvádat emlegetni, és amikor a rendőrség vádemelés nélkül lezár olyan ügyet, ahol zsidók megölésére szólítanak fel, akkor ez üzenet azoknak a hétköznapi antiszemitáknak, akik csak a hatalom engedélyére várnak, hogy zsidókat bánthassanak. Így, ha csak a magyarországi helyzetet nézzük, az aggodalma jogos. Ráadásul a gazdasági helyzet várhatóan továbbra sem javul, ami szintén a bűnbakkeresésnek kedvez, és ez mindig is megtalálta a zsidókat.

Ami lényeges különbségnek látszik a harmincas évekhez képest, az az, hogy Európában ma nincs olyan ország, ahol a hatalom bevallottan antiszemita lenne, és örömmel támogatná az ilyen magyarországi fordulatot. Egy náci ország támogatása nélkül nem életképes a magyar antiszemitizmus, nem tud ugyanoda eljutni, mint a negyvenes években. Ezért nyílt antiszemitizmus a hatalomban lévőknél csak elvétve fordulhat elő, meggyőződésem szerint nem történhet meg ugyanaz, mint az Önök korában. Ez nem zárja ki, hogy Magyarország nehezen élhető hellyé válik zsidók számára.

Nézzük, mit tehet Ön. Megértem, hogy önmagát sem akarta felzaklatni a fájdalmas emlékekkel, és azokat sem akarta megijeszteni, akik nem élték meg azokat. Most akkor tesz jót velük, ha legalább valamennyit elmond nekik. Elképzelhető, hogy mindet nem lehet elmondani, de valamennyi konkrétumot tudniuk kell. Ha nem beszél róla, a második, harmadik generációnak akkor is a zsigereiben van a szörnyűség tudattalan tudása, és az ezzel járó szorongás. Csak a nagymama konkrét történései lesznek nekik újak, és emberközeliek, túl a történelemkönyvből, regényből, kiállításon megismert és átélt eseményekkel.

Tart attól, hogy kinevetik. Ha így lenne, ugyanabban a “nem látom, tehát nincs” hitben lennének, mint azok a zsidók, akik Magyarországon maradtak védtelenül. Mint az én nagyapám, aki a harmincas években magyarosította a nevét, mintha ezzel megvédhette volna magát.

Így én azt javaslom, hogy kezdeményezze a beszélgetést. Talán jó, ha előkészíti azt, előre mondja, hogy aggasztják Önt az ottani események, és hogy azt is gondolja, hogy nekik, akik az Ön rokonai, leszármazottai, joguk van tudni arról, mi történt Önnel, és most érkezett el az idő, hogy beszéljen róluk. Ha ezt mondja, meg fogja látni, mennyire nyitottak arra, hogy meghallgassák Önt. Fontos, hogy tudják, nem vígasztalást vár, Ön már megtette a lelke megnyugtatására, amit tehetett, most tovább akarja adni, ami rájuk tartozik. Lehet, hogy több beszélgetésre van szükség, nem egyre. Ha a távolság és a történetek érzelmi nehézsége miatt nem valósítható meg az egyszeri vagy többszöri beszélgetés, akkor megoldás lehet, hogy Ön magnóra mondja, és azt küldi el a magyarországiaknak.

Ha elég erőt érez magában, beszéljen az emlékeiről, és tudja, hogy amikor túlságosan felzaklatják az emlékek, bármikor abbahagyhatja. Bármennyit ad át, olyan tudás birtokába kerülnek, amit joguk és kötelességük tudni.

2012. április 10., kedd

Pészach, az elkerülés ünnepe

Pészach előtt komoly szervezkedés volt a zsinagógában, hogy mindenki tudjon széderezni. A rabbi több szombaton is kihirdette, a hírlevélben is megjelent, hogy aki vendégeket akar, vagy aki vendégnek akar menni, hívja fel XY-t, aki összehozza őket. Engem megkérdezett, hogy van-e már hely, ahova megyek. Akkor azt mondtam, van, de kiderült később, hogy nincsen, mert innen 20 km-re lenne, és nem tudok ott aludni, de mivel ünnepen nem utazom, ezért tárgytalan. Ilyenkor mindenki megkérdezi, hogy hol széderezem, még azok is, akik nem tartanak kóser konyhát, és nyilvánvalóan nem mennék hozzájuk. Ez olyan kérdés, mint hétköznapokon a hogy vagy. Végülis valaki a zsinagógából meghívott, nem tudom, hogy a rabbi segítségével vagy anélkül.

A pészach a legbabrásabb ünnep. Mindennek, ami az evést szolgálja, el kell felejtenie a hétköznapi használatát. A cserép és porcelán nem kóserolható, nem használható ilyenkor. Vettem három üveg mélytányért, lapos tányért, kistányért, poharakat, evőeszközöket. Vehettem volna olyan műanyag tányérokat, amik úgy néznek ki, mintha porcelánból lennének, és nem lenne gondom, de nem tudom miért, mégis vettem tartós dolgokat. Az üveg kóserolható, tudom máskor is használni. A fazekat, lábost kikóseroltam, a tetejét félreraktam, mert bonyolult az üveg-fém kombináció, inkább alufóliával fedek. A pult márvány, kóserolható.

A szédert egy olyan családnál töltöttem, amelyikből az asszonyt a zsinagógából ismerem. Tőlem nem messze laknak, gyönyörű, elegáns lakásban. Nevezzük Zsanettnek. Kicsi, az utóbbi évben gömbölydeddé vált középkorú nő, minden nagy rajta, az emeletes cipő, az óra, a gyűrű, a ruha, hihetetlenül választékosan rosszul öltözik. Én voltam az egyetlen külső meghívott, a többiek családtagok és közeli barátok voltak, kb. tizenöten voltunk. Mindent a férje csinált, akit szintén láttam a zsinagógában, de nem tudtam, hogy összetartoznak. Két elbűvölő felnőtt gyerek, a férj mamája, és nagynénje. A férj apja Magyarországról származott, már meghalt, néhány magyar szót hagyott hátra. A szédert a férj vezette, határozottan, nem sok beszélgetésnek adva helyet. Annyira gyors volt, hogy a kötelező négy pohár borból az elsőt nem ittam meg, mert nem vettem észre, amikor meg kellett inni. Úgyhogy a másodiknál gyorsan behoztam a lemaradásomat. A széder vezetője mindig mondta, hogy most ki olvassa a hagadát, az olvasta, néhányan közben beszélgettek. Egyszercsak engem nevezett meg, hogy a következő részt olvassam. Mondtam, hogy nincs ahhoz nekik türelmük, hogy meghallgassák az olvasásomat. Ellentmondást nem tűrően mondta, hogy van türelmük. Olvastam, csönd lett. Annyira erősen éreztem a drukkolásukat, hogy végig tudjam olvasni, és annyira igyekeztem, hogy éreztem, belepirultam. Mikor befejeztem, üdvrivalgásban törtek ki, és gratuláltak. Zavarban voltam, és örültem. A háziasszony, aki egyébként ügyvéd, szólt, hogy mondani akar valamit a szabadságról. Elmesélte, hogy amikor bíróságon dolgozott, és elment börtönbe, akkor jött rá, mi a szabadság, amikor látta azokat az embereket, akik akkor kelnek, amikor mondják, akkor esznek, és mindent akkor csinálnak, amikor annak a hivatalos ideje van.

Nagyon összehaverkodtam az öregasszonyokkal. Nyolcvan körüliek, kifestve, felékszerezve, mosolygósan, magabiztosan viselkedtek. Még nem voltam olyan széderen, ahol öregek nemcsak meghúzták magukat, hanem amikor megszólaltak, csönd lett, és mindenki figyelt. Ez valami egészen jó élmény volt. Aztán amikor vége lett, eljöttünk a baráti családdal, egy ideig együtt mentünk, és amikor elváltunk, a huszonéves kislány ismét lelkesedett az olvasásomért. Hihetetlenül szeretem, amikor gyerekem korabeliek vagy még fiatalabbak dicsérnek. Nem tudom, mi ebben a varázslatos, de nagyon jólesik.

Nehezemre esik, hogy amikor felhívok valakit, ne rögtön azzal kezdjem, amiért hívtam, hanem az első percet azzal töltsem, hogy hogy van, és boldog ünnepet kívánok, és csak aztán térjek a tárgyra. Ez kemény iskola nekem, akinek nem kenyere a szociális kenőolaj.

2012. április 8., vasárnap

Új Kelet cikk - a nagypapa

Kedves Ilona!

Legtöbbször nők írnak Önnek, de én most szeretnék Öntől egy férfias témában tanácsot kérni. Nemrég nagypapa lettem, ami szívet melengető érzés, de kicsit zavarba is jöttem a feladattól. A lányom, aki egyedül neveli a csemetét szeretné, ha többet foglalkoznék az unokámmal, aki komoly legény, már két éves, én vállalkoznék is a feladatra, de igazából semmi gyakorlatom sincs a témában. Őszintén megmondom, amikor a mi gyerekeink megszülettek olyan sokat dolgoztam, hogy a család anyagi boldogulását biztosítsam, hogy mire észbe kaptam márkatona volt a fiam és a lányom is, úgy nőttek fel, hogy szinte csak az anyjuk nevelte őket. Szeretem őket, azt hiszem ők is szeretnek és tisztelnek engem, de ha egészen őszinte akarok lenni magamhoz, azt hiszem egyáltalán nem ismerem őket. Ma már mindketten önállóak, csak látogatóba járnak haza, azt sem sokszor. Az unoka megszületésével valamennyire közelebb kerültünk egymással a lányommal, elmondta, hogy neki mennyire hiányzott az apa az életéből, s arra kért, ha tudom, próbáljam meg legalább az unokámnál pótolni azt az örömet, ami az ő életéből kimaradt. Állítja, hogy ez a "kaland" nekem is sok boldogságot szerez majd, amit persze el is hiszek neki, hiszen nem vagyok vak, látom én a többi büszke nagyapát, csak attól félek már nem tudok olyan szórakoztató lenni, amire egy kétéves csemetének szüksége lehet. Mit tanácsol, hogy kezdjek hozzá életem egyik legnehezebb feladatához?

Smuel/Givat Slosha


Kedves Smuel!

Nagyszülőnek lenni lényegesen más állapot, mint szülőnek lenni, több ok miatt is. Amikor szülők vagyunk, megosztjuk magunkat a munkánk és a családunk között. Néha az egyik van terhünkre, néha a másik. Néha az egyik von el a másiktól, néha fordítva. Önt a munkája vonta el a családtól, nem vette észre, hogy azok a pillanatok, amikor a gyerekei kicsik, visszavonhatatlanul elmúlnak. Ezt a lánya egyértelműen ki is tudja fejezni, és ez jó, mert azt mutatja, hogy nem szakadt meg végérvényesen a kapcsolatuk.

A másik ok, ami miatt a szülőség sokkal nehezebb az, hogy súlyos felelősséget érzünk a gyerekünk sikeres felnőtté válásért, és ezért belekényszeríthetjük őket olyan helyzetekbe, olyan tanulásokba, amelyek nem jók nekik, csak mi gondoljuk jónak. Ilyen, amikor saját akaratuk ellenére sportolniuk vagy zenélniük kell, vagy olyan iskolába járatjuk őket, ahol nem érzik jól magukat.

Ezzel szemben nagyszülőként már nem érezzük ezt a terhes felelősséget, sokkal szabadabban tudunk együtt lenni az unokákkal, jobban figyelni arra, hogy nekik valójában mire van szükségük, és velük menni azon az úton, amelyen járni akarnak. Ezt azért is meg tudjuk tenni, mert már szabadabbak vagyunk, már nem akarunk a külvilágban teljesíteni, és sokkal teljesebben tudjuk élni az életünket. Nagyon sok szabadságot hoz az öregedés, gazdag ember, aki ezzel tud élni!

Most nézzük, hogy a gyereknek mire van szüksége. A gyerek, ha jól nevelt, kap kellő szabadságot, és kellő biztonságot, akkor nem várja el, hogy szórakoztassák. Önnek nem kell kitalálnia, hogy a kislegény mit akar, ő maga fogja tudatni Önnel. A kétéves gyereknek arra van szüksége, hogy biztonságban legyen, és játszhasson, és ha szüksége lesz rá, akkor bevonja Önt a játékába, de lehet, hogy elég lesz neki az, hogy Ön ott van, és ő időnként odamegy Önhöz, megmutatni valamit, vagy kérni valamit. Önnek nincs más dolga, mint jelen lenni, és elsőre, másodjára vagy harmadjára megérteni, mit kér.

Ha még be tudja hajlítani a lábát, üljön le vele a földre, és csak figyelje, meglátja, milyen izgalmas világot épít a kétéves. Higgyen a lányának, és abban is higgyen, hogy Ön jó nagyapa tud lenni. Most egy új világ nyílik az Ön számára is, és helyre tudja hozni, amit fiatalabb korában elmulasztott. Sok örömet kívánok benne!

2012. április 4., szerda

Ünnep előtt

Bunkó voltam. Evőeszközt akartam pészachra venni, és a piac mellett betértem egy boltba, ahol már korábban szuperolcsón vettem ezt-azt. Keresgéltem, evőeszköz nem volt, ellenben mérhetetlenül sok művirág és műbarokk bútor, meg ilyenek. Végül vettem néhány gyertyát, és kis poharat. A pénztároslánnyal már a boltba menet összemosolyogtunk, és amikor fizettem, és jöttem el, nagyon jófej akartam lenni, és mondtam héberül, hogy boldog ünnepet. Aztán majd elsüllyedtem szégyenemben. Arab volt, az öltözete szerint. Utálom, amikor nekem még azok is boldog karácsonyoznak, akik tudják, hogy nem ünneplem. Bunkóságnak tartom. Na, ezt csináltam most én is. Az utcán battyogva gondolkodtam, hogy visszamegyek bocsánatot kérni, de aztán nem mentem, azt hiszem, ez még inkább zavarbaejtő lett volna mindkettőnknek. Így meg hozom magammal a szégyent.

A lakástulajdonos ügyvéd testvére végre megértette, hogy új bevándorlóként már csak idén tudom visszakapni a helyi adót, de ehhez át kell írni a szerződést, úgy hogy nemcsak a lakótársammal, hanem velem is szerződik. Így vissza tudom igényelni a helyi adó felét. Lakótársammal jöttünk el az irodájából, amikor mondta, hogy a maradék fél helyi adót felesben fizessük. Azaz ne az legyen, hogy én nem fizetek, ő igen, hanem fizessük együtt. Annyira megdöbbentem, hogy szóhoz sem tudtam jutni, néztem rá csodálkozva, ő meg magyarázta, hogy ez a szokás, ő is így csinálta, amikor új bevándorló volt. Aztán még elmagyarázta, hogy hónapról hónapra nézzem meg, milyen jogaim vannak, nehogy lemaradjak valamiről. A gondos tündér. Továbbra sem igen jutottam szóhoz, aztán kinyögtem egy okét. Azóta nincs nagyon kedvem társalogni vele.

Takarítok pészachra. Az erkély külső, lapocskákból álló falát (ld. a képen) három nap alatt tisztítottam meg, kívül-belül. Utoljára a nagyját én tisztítottam, amikor ideköltöztem, előtte szerintem évekig nem mosták le. Kidolgoztam egy eljárást, a kellékek négyfokú létra, egy kifejezetten erre kitalált szivacsos villaszerű valami, egy súrolószivacs, egy puha rongy. A létráról csak a legfelső lapocskát nem értem el. Kiszámoltam, 660 létrafokot másztam meg közben. Azért tartott három napig, mert amikor már nagyon kezdtem unni, abbahagytam, másnap folytattam. A konyha még hátravan.

Az egyik lehetséges kliensemmel sehogy nem akar összejönni a munka. Mindig telefonál, hogy mennyire akar velem találkozni, aztán amikor megbeszéljük, eltűnik. Aztán megint hív, hogy de most már aztán nagyon, hívjam vissza, visszahívom, nem veszi fel. Kiváncsi vagyok, meddig fogjuk ezt játszani. Az a vicces, hogy a témája ugyanez, valamit nagyon akar, de sehogy nem akar összejönni. Mindig elámulok, hogy a téma mennyire megjelenik itt és most.

Hívtak Bécsbe egy munkára, már eldöntött időpontra. Még aludtam, amikor szólt a telefon, felvettem, igyekeztem nem félálmos hangon beszélni, örültem, hogy megértem, mit akar, bemondtam a napidíjamat plusz a repülőjegy árát, akkor egy kis csönd következett, mondta, hogy egyeztet. Később jöttem rá, hogy ez éppen akkor lenne, amikor itt tanítok kétszer az egyetemen. Úgyhogy azt gondoltam, ha nem adják meg, amit kérek, akkor inkább maradok, és tanítok itt ingyen. Aztán kaptam egy emailt, hogy ahhoz igazítják az időpontot, amikor amúgy is utazom, gondolom, legalább a repülőjegyet meg akarják spórolni.

Hát, így telnek a napjaim.