A nappali ...

Íróasztal

 Az íróasztalt vettem még korábban, az üvegasztalkát az előző helyről hoztam, a szék nem az enyém, a heverő a tulajdonosé, a párnát, takarót az előző helyről hoztam. A többi tárgy is ilyen vegyes beszerzésű.

Egységes lakberendezési díjat biztos nem kapok, de van valami kedves retro hangulata.

Íróasztal és könyvespolc

A talált szék és az olvasósarok

Budapesten

Lezajlott a coaching iskola második modulja. Nagyon szeretem őket. Kicsit túl jók, elkezdtem hiányolni az agressziót. Lassan érkezik. 

Pénteken két ügyféllel dolgoztam. Az első nő, meg van rekedve az élete minden területén, beleértve a mi munkánkat is. Várja, hogy kimozdítsam, és csalódott, hogy nem tudom. Azt veszem észre, hogy nagyon óvom őt. Aztán nekimegyek, azt visszanyomja, a következő ülésen keményen kritizál. Ennek örülök. Végre megjelöli a határait. Hiányolja a kísérleteket. Amikor mondom, hogy mással csinálom, megint csalódott. 

Továbbra sem mozdulunk ki. Most pénteken úgy döntöttem, hogy átmegyek az ő pozíciójába. A testem mozdulatlanná válik, szobornak érzem magam. A kezem sem mozog, a fejem kicsit, az arcomat nem tudom lefagyasztani. De már ez is elég, érzem a megnyugtató bénultságot, és egyre álmosabb vagyok. Ha így maradok, elalszom. Mondom is neki, azt is, hogy a testem mozdulatlan, és hogy nem is hadonászok. Azt válaszolja, amúgy sem szoktam. Változtatok, ahogy beszélek, a kezem is mozog. Ő nem erre gondolt, hanem hogy a karommal nagy mozdulatokat írok le. Felállok, és összevissza hadonászok. Beszáll, majd átveszi az irányítást. 

Amikor visszaülünk, túl távolinak érzem magunkat egymástól, átülök egy kis székre az ablakhoz, hozzá közelebb. Mondom, hogy ez olyan, mintha barátok lennénk. Ekkor elmondja, hogy neki nem elég tiszták a határok velem. Nem tisztázom a határaimat, azt javaslom, hogy tapogassa le. 

Utána egy férfi jön, hihetetlenül energikus vezérigazgató, aki nyomná a céget a siker felé, és zavarják az ellenállások. Két hónapja találkoztunk, akkor mesélt a nagypapáról, aki tanította őt dolgozni. Megjelenik előttem, szép szikár parasztember, aki pontosan tudja, hogy mit mikor kell csinálni összhangban a természettel, és kíméletlen önmagával, az unokával, a környezetében élőkkel, hogy megtörténjen, aminek meg kell történnie a megfelelő időben. Már a másfél óra végén járunk, amikor arról kérdezgetem, hogy kire néz fel. Férfiakat említ, kérdezem, hogy nőre? Rövid, mély csönd, aztán halkan, mély hangon mondja, hogy megérkeztünk. Az ülésnek vége, vívódom, hogy meghosszabbítsam-e és belemenjünk, aztán úgy döntök, hogy befejezzük, és rábízom, mit kezd ezzel. 

Ez történt két hónapja, nem tudtunk közben találkozni, nem volt olyan időpont, amikor mindketten a városban voltunk elérhetően a másik számára. Most arról számol be, hogy jól mennek a dolgok, ő másként működik, és egyre többen jönnek kreatív ötletekkel. De ... vannak, akik nincsenek ebben a sodrásban, panaszkodnak, problémáznak. Eszembe jut egy amerikai iskolai kísérlet, nem tudom, mi a kapcsolat az ő helyzetével, megkérdem, hogy azért mondjam-e. Azt válaszolja, hogy igen. Elmondom, hozzáteszem, még mindig nem tudom, hogy jön ez ide. Ő már tudja, mondja azt a hasonlatot, hogy a Titanicon vannak, akik a fedélzeten pezsgőznek, és vannak, akik a gépházban nyomorúságon körülmények között gürcölnek, és ezek nem találkoznak. Folytatja, hogy de a gépházban dolgozókat nem szokták felhívni a fedélzetre. Szinte egyszerre jut eszünkbe, hogy a fedélzeten lévőket meg lehet kérni, hogy tegyék le a pezsgőspoharat, és menjenek le a gépházba. Azt mondja, már tudja, mit tegyen a jövő héten.

A másfél órából háromnegyed óra telt el, megállapodunk, hogy mára ez elég volt, hazahúz, leírja, csinálja. Azt a hasonlatot mondom, mintha tangóztunk volna, ő inkább labdaadogatáshoz hasonlítja a munkánkat. Kétszer fogunk kezet, erősen, de nem harapófogósan, elégedetten, ez jó munka volt. Nem tudom, hogyan, de biztos vagyok, hogy az asszony megrekedtsége, és az, hogy belementem ebbe az elakadottságba, hozzájárult ennek az ülésnek a gyors sikeréhez. 

Kilenc körül fekszem le, megjelenik Ramat Gan az otthonomként, aztán rögtön elalszom. Éjjel felébredek, annyira éber vagyok, mintha dolgoznék. Itt vannak velem, pezsegnek a gondolataim, nem tudok egyszerűen visszaaludni. Sok gondolatom támad, a sabat miatt nem írhatom le, iszom egy konyakot, aztán alszom összesen tizenegy órát. Még az úton a zsinagóga felé is velük vagyok, és zsizsegnek a gondolatok a fejemben. Pezsgés és nyugalom egyszerre.

Továbbra sem akarok visszaköltözni, pedig aggódom a finanszírozhatóság miatt.

Itt is, ott is

Fáradt vagyok. Nem tudom, hogy ez ugyanaz a fáradtság, amit mindig érzek, amikor beköltözöm, és kezdem otthon érezni magam az új helyen, vagy valami más. Ricsi kérdezi, hogy elkeseredett vagyok-e. Mondom, hogy nem, hanem fásult. Lehet, hogy a fásultság rejti el az elkeseredettségem? Budapesten van munkám, megélhetésem a két hely számára, Izraelben még mindig csak keresgélek. Mégsem érzem úgy, hogy visszaköltöznék, Magyarország olyan, mintha egy hideg, sötét lakásba lépnék be. Nincs kedvem hozzá, de nem tudom végleg elhagyni.

Ramat Ganban vidékinek érzem magam. A hely, ahol most lakom csöndes, csak a főutcán vannak kis boltok, amikor napközben jövök-megyek, alig látok embereket. Furcsa ez a vidékiség.

Új helyen lakom, új háziorvost keresek, nem akarok Tel Avivba menni. Kapok egyet a központtól, egyeztetünk időpontot, mondják a címet. Keresem, nem találom, egyszer csak egy bevásárlóközponthoz érek, kérdezősködöm, kiderül, hogy az orvos rendelője a bevásárlóközpontban van. Az ajtó nyitva, ő ül és telefonál. Amikor abbahagyja a telefonálást, megkérdezem, hogy ő-e az orvos. Kiderül, hogy igen, és hogy ugyan öt óra van, és nekem háromra volt időpontom, de sebaj, jöjjek csak be. Kikérdez, amikor mondom, hány éves vagyok, meglepetten mondja, nem látszik. Ez örömmel nyugtázom, majd megméri a vérnyomásom, és azt mondja, csináljunk egy vérképet. Hurrá, ez ért a szakmájához. Felírja a gyógyszert is, amit az onkológusok rendeltek, meg a beutalót a vérképre. Amikor kimegyek a rendelőjéből, már öten várnak rá. 

G. kérdezi, hogy jöhet-e márciusban, van-e rá kapacitásom. Visszaírok, hogy jöjjön, ha önellátó, nincs rá sok kapacitásom. Most azt szeretném, ha valaki másnak lenne rám kapacitása. 

Megint annyit dolgozom, hogy a könyvírás elhalványul. Szombaton jutnak eszembe a megírandó esetek, de akkor nem írok, amikor meg már írhatnék, akkor magukkal sodornak a tennivalók. Lehet, hogy ez a könyvírás csak egy álom, amely soha nem teljesül be. Egyébként is ki vagyok én, hogy osszam az észt. Most nem is érzem jogosnak.  Szombaton két zseniális ötletem is támadt, hogyan tudnám még többet osztani az észt, mire kiment a szombat, az egyiket elfelejtettem. 

P-éknél ebédelek, ő szívesen lát, a családtagjai nem nagyon. Ez egy ideig zavar. Lehet, hogy nem megyek többet inkább. Nem tudom, hogy mondjam-e neki, milyen furcsa érzésem támadt. Még érlelem, hátha elmúlik, vagy sokkal tisztábban tudom, hogy mi van. 

Az ICF akkreditációhoz megint csinálok coacholásról hangfelvételt, elégedett vagyok vele. Mentornak elküldöm, egyeztetünk, nagyon tetszik, minden szükséges ICF kompetenciát hozok, egyet kivéve, keveset kérdezek. Dühös leszek, nem akarom az egyébként meglehetősen sikeres stílusomat azért megváltoztatni, mert egy szervezetnek van valami előírása, és ahhoz kellene igazodnom. Mikor mondom, hogy kérdezek, amikor érdekel valami, a mentorom elkezdi mondani, hogyan növelhető az érdeklődés az ügyfél iránt. Itt elszakad a cérna, félbeszakítom, és megkérdem, hogy ha most félretesszük, hogy mi az ICF előírása egy technika alkalmazására, akkor ő úgy hallja, hogy nem érdekel eléggé a kliensem? Erre nem tud mit mondani. Ha nem akkreditálnak, mert nem kérdezek eleget, fűnek-fának el fogom híresztelni, hogy ugyan sok mindenkinek elég jó, amit csinálok, de van egy nagyhírű szervezet, ahol megmérettem és könnyűnek találtattam.  

Lassan rendeződik ...

Van egy működő hűtőm!! Nem nagy, de hűt. Eddig volt egy nagy, amelyik folyton berregett, csak nem hűtött. A lakás tulajdonosa többször említette, hogy ajándékba adta, én azt válaszoltam, hogy az, ami nem működik, az nem ajándék. Megjavíttatta 300 sékelért, továbbra sem volt jó. Állítólag megint javíttatta 400-ért, továbbra sem hűtött rendesen. Mikor felhozta, hogy már 700 sékelt költött rá, és most már én hívjam ki a szerelőt, mondtam, hogy ezt a szerelőt ugyan ki nem hívom, ha eddig elvitt ennyi pénzt fölöslegesen, és hogy kár volt ennyit is kiadni egy öreg, nem működő hűtőért. Mikor kérdeztem, hogy elviteti-e vagy tegyem ki az utcára, azt mondta, hogy vitessem vissza, ahonnan elhozták. Oké, ennyit még beleteszek, ha ragaszkodik hozzá, bár szerintem hülyeség, ez a hűtő már soha nem fog hűteni. Vannak emberek, akik nem tudják elengedni, amit már nem érdemes tartani, még ha veszítenek is vele. 

Szerdán buszkiránduláson voltam a West Bank területen, a zöld vonal mögött, nem tudom, ezt hogy hívjuk magyarul. Egy olyan szervezet szervezi, amelyik azon dolgozik, hogy az ott élő araboknak normális legyen az élete. Az egyik arab kertésztől vettem virágokat, harmadannyiért, mint Tel Avivban. Beszélt az életéről, az ellenőrző pontokon átjutás, és így a mindennapi élet nehézségeiről, nagyon kedves, szelíd ember volt. Olyan helyeket mutattak az úton, ahol az arab parasztoknak a lakóhelyük és a földjük között ellenőrző pontokon kell átmenniük, amelyek némelyike csak naponta háromszor van nyitva kb. egy órán keresztül. A legdurvább az volt, amikor egy arab háza volt szögesdróttal körülvéve, mert nem volt hajlandó elköltözni onnan, ahol generációk óta élt a családja, és mellette zsidó telepes falu épült. Nem nagyon értem azt a telepest, akinek az ablaka szögesdróttal körülvett házra néz. Engem zavarna ilyen kilátás, és gyűlöletet keltene bennem. 

István átküldte egy ifjú és lelkes zsidó blogját, aki Magyarországhoz hasonlítja Izraelt rasszizmus tekintetében. Aprólékosan összegyűjtött minden információt az izraeli arab elnyomásról, és messianisztikus hévvel kritizálta azt. Aztán meghallgattam Yaelt, aki mondta, hogy az arab agysebész és szintén arab fizioterapeuta a legjobb a szakmájában, és hálás, hogy sikerült őket megszerezni, amikor szükség volt rájuk. Eszembe jutott, amikor egy kollégám kérdezte, hogy ugye, én sem mennék cigány nőgyógyászhoz. Valóban nem, mert nem tudok ilyenről.

Az új kicsi hűtő egy meghalt néni lakásából van, elhozattam onnan néhány igazán retro bútordarabot is, iszonyúan porosan. Azt gondoltam, este letakarítom őket, de Yael javaslatára inkább fizetem a takarítónőjét, hogy tisztítson meg mindent. Ennek annyira megörültem, hogy kinyitottam a még decemberben vásárolt pezsgőt. 

A helyi magyar lap főszerkesztője és egy energikus metapelet szervezni kezdett egy önismereti csoportot. Mivel a nappalim elég nagy, itt fogjuk csinálni. Vasárnap lesz a metapeleteknek, azaz magyarul házi gondozóknak, hétfőn minden egyéb népeknek. Ha működik, havonta egyszer tartok nekik csoportot. Lehet, hogy mégiscsak beindul az izraeli karrierem?

A szombatot Zs-nél töltöm Jeruzsálemben. Takarítanom sem kell, Yael takarítónője fogja megtenni helyettem. Minden zseniálisan zajlik! Most már csak az kell, hogy ne érezzem magam annyira fáradtnak, mint most.