Mondtam az osztályfőnökömnek, hogy elmegyek dolgozni, mert el akarok menni otthonról. Kétségbe esett. Mégis maradtam, talán elég volt ennyi, hogy valamennyire megnyugodjak. Mindenesetre érettségi után rögtön férjhez mentem. Ekkor nyuszi voltam, akik ma ismernek, el sem tudnák képzelni, mennyire próbáltam alkalmazkodni. Négy év után anyósom elhajtott. Értéktelennek, haszontalannak, elnyűttnek éreztem magam. Az a furcsa, hogy a legkétségbeejtőbb időkben is folytattam a tanulást.
Huszonöt éves koromban nagyon akartam gyereket. Megtaláltam hozzá, aki kellett. Amikor tanítottam, és Andris megszületett, rájöttem, hogy ez a két dolog az, ami igazán nekem való. A gyerek és a tanítás. Ez minden nehézsége ellenére boldog időszak volt. A csúcs az volt, amikor Petyust szoptattam és Hegelt olvastam. Ha több támogatást kapok, vagy több támogatást tudtam volna elfogadni, talán több gyerekem lenne.
A Berkeleyben töltött félév paradigmaváltás volt. Soha előtte nem kaptam annyi elismerést, mint akkor ott. Már nem tudom miért kaptam ezeket, csak arra emlékszem, hogy szabadabban lélegeztem, és az az érzésem volt, hogy mégiscsak tudok valamit, ami értékelhető, érek valamit. Kicsit önérvényesítőbb lettem már itthon is, bár még mindig nagyon óvatosan, félve a következményektől. Emlékszem, az első próbálkozásom egy tisztítóban volt, ahol a kabátot gombok nélkül adták vissza. Nagyon szép gombjai voltak, nem akartam elfogadni, hogy csak úgy eltűntek. A tisztítósnő mondta, hogy biztos levágták, hogy ne menjenek tönkre, és elvesztek. Kértem a panaszkönyvet. Meglettek a gombok.
A nagy változást az hozta, hogy elkezdtem terápiába járni. Először párterápiába akartam menni, de egyedül maradtam az ötlettel, úgyhogy egyedül mentem. Kezdtem a dolgokat új megvilágításban látni. Aztán az egyik amerikai tréningen az volt a célom, hogy újra tudjak dühös lenni. A tréner megkérdezte, ki tudna velem kiabálni. Egy alacsony arab segített a legtöbbet, aki azzal bosszantott, hogy nőként nincs jogom követelőzni. Ezen annyira feldühödtem, hogy kiabáltam vele. Utána mondta, hogy élet volt bennem. Az a bolhányi eredmény is ijesztő volt otthon, amit akkor elértem.
Először azt gondoltam, hogy éljünk külön, és meglátom. Irtózatosan féltem. A különélés élménye az volt, hogy szabad vagyok, aminek nekifogok, annak eredménye van, és azok a feladatok, amelyek olyan megoldhatatlannak tűnnek, hihetetlenül egyszerűek. Úgy döntöttem, hogy nem megyek vissza. Elváltunk. A volt férjem azt gondolta, egy lakásfelújítást nem fogok tudni egyedül megcsinálni. Megcsináltam. Ötvenéves korom után volt először saját szobám. Ekkor kezdődött a szakmai és kapcsolati sikersorozatom.
2004-ben regisztráltam a JMPointra. Új kapcsolatok, új felismerések, új élet kezdődött ezzel. Egyre inkább visszafogadtam a zsidóságomat, amit már a nagyszüleim kezdtek elhagyni. Elkezdtem bepótolni, ami kimaradt az életemből. Most itt vagyok, a decemberi születésnapomon a tengerparton mezítláb sétálok a homokban, aztán kifekszem és belealszom a tenger zúgásába.
Az ulpánon hanukai ünnepély. Meghatódom, amikor hallom az izraeli himnuszt.
Reggel szomorúan és zaklatottan ébredtem, nincsenek körülöttem, akiket szeretek, egyedül érzem magam. B-től kapom az első boldog szülinapot kívánó sms-t. Kérdem, honnan tudja. Azt válaszolja, akik szeretnek, mindent tudnak. Az ulpánon még zaklatott vagyok, utána a tenger hangja megnyugtat. Aztán elolvasom a szülinapi üzeneteket, és felvidulok. Julival este elmegyek az Ibn Gabirolra iszogatni és beszélgetni. E., aki tanítványom és ügyfelem volt kis ideig, írja: "nagyon jó dolog, hogy belekeveredtél az életembe. Legalább olyan jó, mint a pillecukor, a szappanbuborékfújó, vagy a csillagszóró, hogy csak a kedvenceimet említsem.
Érzelmileg hosszú utat jártam be ma a szomorúságtól a boldogságig.
Régen szeretném elmesélni neked,hogy mennyit segítesz nekem a mindennapokban úgy, hogy nem is tudsz róla. Amikor valami dilemma elé kerülök, valahogy mindig eszembe jut, hogy "az Ila ezt és ezt csinálná". És akkor én is meg tudom tenni, hogy nem rendelem alá a saját igényeimet mások elvárásainak. Meg tudom találni az egyensúlyt a kedvesség és az önfeláldozás között. Szóval ne aggódj, nem tudsz olyan messzire menni, hogy ne legyél velünk nap mint nap. :)
VálaszTörlésJudit, Eszter, köszönöm. :)
VálaszTörlésTi már bölcsebb nemzedék vagytok. Azt hiszem, anyáink jobban neveltek, mint nagyanyáink, és mi mint anyáink, és ti jobb anyák lesztek, mint mi voltunk.