Intenzív történések

Fura dolog történt. Pénteken lementem a szomszédos zsinagógába, ahol már egyszer voltam, és azt gondoltam, hogy ez nem az én helyem. Akkor ketten voltunk nők, egy kis olvasószobában, ahonnan a konyha is nyílt, és a férfiak átjártak ezen. Ezt utálom. De azért most is odamentem, mert nem akartam misszionárius lakótársam közelében davenolni. Majd azt is leírom, miért nevezem misszionáriusnak. 

Szóval siettem a zsinagógába, de még zárva volt. Éppen jött egy középkorú és egy fiatal férfi, az idősebb már távolból megállapította, hogy beszélek angolul, mert amerikai kiadású imakönyv volt nálam. Kedvesen bemutatkozott, nem értettem a nevét, de olyan gyorsan ment tovább, hogy nem is kérdeztem. Kinyitotta az ajtót, mondta, hogy ő a gabbaj, és elrendezte a dolgokat. A női és férfi rész között behúzta az ajtót, amin felül homokolt üveg van, de fej magasságban van egy kör alakú tiszta üveg, amelyen át lehet látni az egyik részből a másikba. Bezárta az ajtót, amely a női részbe kívülről vezet, és a nagyteremből a bejárat elé húzott egy paravánt. Így a férfiak nem rajtunk keresztül jártak, hanem a saját bejáratukon. Ámultam a figyelmességén. 

Ugyanaz a nő, akivel az első alkalommal is találkoztam, most is itt volt. Nagyon örült nekem, mindig egyedül van pénteken is, szombaton is. Középkorú, alacsony, nagyon szépen öregedő arcú, kedves mosolyú nő, díszesen felöltözve. Ha ide fogok járni, akkor ez őmiatta lesz.

Az ima végén a gabbaj megkérdezte, elmegyek-e hozzájuk vacsorázni. Némi hezitálás után igent mondtam. Elindultunk, ő, a veje és én. Tíz-tizenöt perc gyaloglás és beszélgetés után Bné Brákba értünk. Vegyesen beszéltünk angolt és hébert, a veje nem tud angolul. 

Nagy lakás, én csak a nappalit látom, és az abból nyíló óvodát. Itt dolgozik a felesége. A vacsorán öten voltunk, a házaspár, a lányuk és a vejük. Öt gyerekük van, ez a lány a legidősebb. A vacsora nagyon kellemesen telt, érdekelte őket a munkám, az is, hogy miért alijáztam, mit csinálok itt és Magyarországon. A coacholást el kellett magyaráznom, a nagyon fiatal üzletember vő ezt úgy értelmezte, hogy arra tanítom az ügyfeleimet, hogy hogyan bánjanak a vevőikkel, mert az nem kérdés, hogy hogyan kell bánni a beosztottakkal. 

Az asszony egyszercsak mondja, hogy nagyon fáradt, félreül. A mögöttem lévő ülőgarnitúrára ült, és ahogy beszélgettünk, szólított. Mondta, hogy fáj a feje. Átültettem oda, ahol elértem a nyakát, vállát, és rátettem a kezem a vállára, aztán a MET (Muscle Effect Therapy) terápián tanult érintéseket alkalmaztam. Majdnem belealudt. Időnként megkérdeztem, hogy jó-e amit csinálok, vagy nem jó. Nem akartam, hogy elaludjon. Közben éreztem, hogy a többiek nem tudnak a helyzettel mit kezdeni, ezért kicsit később visszaültem a helyemre, javasoltam, hogy bencsoljunk. El is kezdtük, de az asszony megint hívott. Odamentem hozzá, mondta, hogy hol fáj a karja, ott éreztem, hogy csomó van. Folytattam az érintgetést. Pár percig tartott, a csomó kevésbé volt kitapintható, ő is azt mondta, hogy kevésbé fáj. 

A férfi elköszönt, hogy aludni megy. Ketten maradtunk az asszonnyal, mondtam, hogy elindulok hazafelé. Kikísért, elkísért egy darabon, és kérte, hogy még beszélgessünk. Leültünk egy padra, és ömlött belőle a panasz. Nem tudom, meddig ültünk ott, nem volt nálam óra, de mire hazaértem, már lekapcsolódtak a lámpák, úgyhogy 11 után lehetett. Ez volt életem első héber terápiás alkalma. Felemás érzéseim vannak, egyrészt örülök, hogy héberül beszéltünk, másrészt fura érzésem van attól, hogy beavatkoztam valakik életébe, akik csak vacsorára hívtak. 

Tegnap felhívott Yael, aki Gestalt-terápia képzést szervez a Bar Ilan egyetemen. Kérdezte, hogy mennék-e szupervíziót csinálni a képzésükre. Hát hogy a fenébe ne mennék! Megegyeztünk két alkalomban, amikor itt vagyok. Ezért fizetnek is. Hurrá, valami kezdődik!

Ma elmentem E. iskolájába. Úgy volt, hogy dolgozom egy lánnyal, aki nem jár iskolába, mert nincs kedve. De nem jött iskolába, így dolgozni sem tudtam vele. Megkaptam helyette E. választottját, egy ukrán lányt, aki másfél éve vándorolt be, rosszabbul beszéli a hébert, mint én. Én angol szavakkal helyettesítettem a hiányzó héber szavakat, ezeket ő nem értette, és amikor neki nem jutott eszébe a megfelelő héber szó, javasoltam, hogy mondja oroszul. Néha meg is értettem. A végére egész felélénkült, könnyedébben beszélt, mint az elején. 

A szünetben én is ettem a tálcára kitett kenyér-humusz-zöldség kombóból, és egyébként is nagyon otthon éreztem magam. Odajött egy srác, bemutatkozott, kiváló angolsággal, ő is Ukrajnából jött. Az iskolapszichológus mesélt róla, a többi gyerekről, megmutatta, hol dohányoznak a gyerekek, szétválasztott két verekedő srácot, egyszóval zajlott az élet. Nagyon élveztem. Aztán megbeszéltük, mikor jövök megint. 

Misszionárius lakótársam tegnap elköltözött. Közelebb a tengerhez. Azt hiszem, szeretett volna többet beszélgetni velem, de nekem nem volt kedvem, inkább dolgoztam. Azért nevezem misszionáriusnak, mert a magyar kormány küldte ki, ötvenedmagával a világ különböző pontjaira, ahol magyarok, magyar származásúak élnek, és a kiküldetésnek nem volt feltétele a helyi nyelv és kultúra ismerete. Éppen, mint amikor a keresztények misszionáriusokat küldtek a vadakhoz. Ő sem ismeri a zsidó kultúrát, biztos nehéz volt neki nálam az is, hogy figyelni kell, miből mit eszik, hiszen fogalma sem volt a kóserság előírásairól. De egyébként kedves és alkalmazkodó ember. Most újra élvezem az egyedüllétet.